Büky Anna: Zarándoklat 5.

„...aztán megérkezel Santiagoba, belépsz a katedrálisba, rád ömlik az arany, és ott aztán megölelgetheted Szent Jakabot, hogy majd ő lesz az, aki teljesíti a kívánságaidat, mert Isten után a legerősebb és legjóságosabb pártfogónk, de én nem tettem meg, nem öleltem a hideg, üveges tekintetű szobrot, inkább továbbmentem, hogy elérjek a világ végégre Fisterrába, a tengerpartra, ahol láttam a napsütést” – Büky Anna útja végére ért: utolsó útibeszámolóját olvashatják.

Drága Barátaim,

elhallgattam egy ideje. Mit is mondhatnék. Magyarázkodhatnék, hogy miért is, vagy miért nem írtam. Elcsendesedtem az úton, úgy a második hét vége felé. És egyszerre azt is észre kellett vennem, hogy még naplót sem tudtam írni. Elvesztettem az összes írószerszámomat. Még ilyen nem fordult velem elő, úgy emlékszem tizennégy éves korom óta, hogy nem volt nálam toll, és nem kértem senkitől. Nem voltam magamra kíváncsi, és nem akartam még jegyzetelni sem. Csak azt éreztem, itt ez az út előttem, és én élni akarok, és minden pillanatát kiélvezni.
Lehet, hogy ez furcsának tűnik, ha közben tudhatod, hogy a napi gyaloglás huszonöt, harminc kilométer, de mivel lustálkodtam két napot, ezért az utolsó hét vége felé már harminc és negyven kilométert kellett megtennem naponta. De élveztem, mert rájöttem a lényegre! Most ne nevessetek, számomra azt volt a lényeg, hogy figyeltem, minden pillanatban észrevettem valamit, hol a szél fújt egészen szelíden, aztán erősebben, aztán beborult az ég, és hirtelen esni kezdett, és emelkedett az út, és elértem a folyópartra, és a folyóból zuhatag lett, és aztán megint eltűnt a szél is, az eső is, a folyó is, és elém tárult a végtelen arany búzamező és harminc fok lett, és jött egy kutya, más nem volt ott csak egy kutya, és a halálfélelem, hogy majd belém kap, de semmi sem történt, csak bandukoltam tovább, és aztán beérkeztem egy középkori városba, és aztán egy másikba, és egy harmadikba, és elsétáltam a templomba, és imádkoztam, és kértem az Istent, hogy segítsen, hogy minden kívánságom teljesüljön, hogy boldog legyek, és mindenki akit szeretek, és aztán aludtam nagyokat, jó és rossz ágyakban, és diákszállón, és fogadókban, egy kolostorban, a fejem felett egy Krisztus szoborral, és reggel szégyelltem magam, mert éjjel azt álmodtam, szeretkezem, aztán elnéztem az apácákat, és az egyikkel kezet fogtam, hideg volt és sikamlós, nem tetszett a szeme, s arra is rájöttem, hogy a templomokban a szobrok mind az ég felé néznek vagy a földre a halottak felé,



de soha nem a szemedbe, és aztán hiányoltam a női erőt, mert mindenhol csak Szent Jakabot látod, kis szoborban, nagy szoborban, kőből és fából, és aztán megérkezel Santiagoba,



belépsz a katedrálisba, rád ömlik az arany, és ott aztán megölelgetheted Szent Jakabot, hogy majd ő lesz az, aki teljesíti a kívánságaidat, mert Isten után a legerősebb és legjóságosabb pártfogónk, de én nem tettem meg, nem öleltem a hideg, üveges tekintetű szobrot, inkább továbbmentem, hogy elérjek a világ végégre Fisterrába, a tengerpartra, ahol láttam a napsütést, és egy édes kanadai zarándokot, egyszerre értünk a világ végére, megcsókoltam, és ő is engem:
Bon camino!
Bon camino!
Minden kívánságunk teljesüljön!

Szeretettel
Anna