Büky Anna: Madárvilág

„Olyan vagy nekem, mint egy halottas ágy. Ha sokáig fekszem ott, meghalok. Megfulladok. Agyon nyomnak, és akkor ki nézi majd a kék szemeidet, azokat a hihetetlen kék szemeket. Tudom, hogy meg fogsz büntetni. Már készülök a büntetésemre.” – írja Büky Anna legújabb novellájában, a Madárvilágban.

Amikor megkapod az ajándékot. Megköszönöd. Egyre több ajándékot kapsz. Egyre többször köszönöd meg. Azután újabb ajándék érkezik, te pedig már inkább nem jössz haza. Attól félsz, hogy a jókívánságok kiszorítanak a saját lakásodból. Ellógsz újságért, és azon kapod magad, hogy egy kávézóban üldögélsz, ellazultan, megnyugodva, és ott olvasgatod az újságot.
Egész napra magára hagyod azt, aki egész nap vár téged. Mert ha belépsz az ajtón, köszönsz és megköszönsz, hogy elpakoltak utánad, hogy elrakták a piszkos edényt, hogy kimosták az ágyneműt, hogy levitték a kutyát sétáltatni, és mindezért semmit sem kérnek, csak hogy szeress. Hogy viszontszeresd azt, akitől ezt a sok jót kapod.

Ma reggel korán keltem, hajnalok hajnalán, hogy elfuthassak messze az otthonomtól, hogy ne kelljen azzal kezdenem a napot, hogy reggelizünk, hogy együtt reggelizünk egy asztalnál és nézzük egymást. Én ülök az asztal egyik végében, te a másikban. Nyelek egyet, most te. Közben egészen lassan merek csak pillantgatni, úgy tűnjön, még nagyon álmos vagyok, alig vagyok ébren - hát ne bánts.... én még nem keltem fel, még alszom…
Ne nézzél Úgy rám… Nincsen mit mondanom, ma reggel sincsen mit mondom. Csak ezt nem merem megmondani. Ezt az egyet nem. Azt, hogy zavar, ha nyelek, te is nyelsz egyet, hogy beveszed a búzadarát a szádba, és utánad én jövök, most az én torkomon csusszan le a banánpép, ezt követően a tiéden. Közben tudom, hogy nézel, érzem, ahogyan a szemeid, azok a nagy gyönyörű égszínkék szemeid rám merednek. Szerintem te már nem is tudsz pislogni. Mert ha én felnézek a te szemeid mindig rám merednek. Ezért én már csak ilyen félig lehunyt pillákkal jövök megyek a lakásban, így eszem, így alszom, hogy résen legyek, nehogy álmomban is engem nézzél.
Te engem tulajdonképpen miért nézel állandóan?
Kérlek, ne nézzél mindig, én jó vagyok. Csak ezt még nem tudtam neked bebizonyítani. Azért nem tudom bebizonyítani, mert állandóan engem nézel, hogy mit csinálok, hogyan viselkedem, mit teszek a kapcsolatunkért. Mindenki meghozza a maga áldozatát. Ezt mondod. Én is tegyem le az enyémet. Csak annyit kell teljesítenem cserébe, és ezt tudom jól, mert bár nem mondod, érzem minden pillantásodból, minden lélegzetvételed erről árulkodik, nekem csak jónak kell lennem, és akkor működni fogunk, akkor mi is olyanok leszünk mint minden pár, akkor megvalósítjuk az öröklétet ketten együtt.
És nekem ezért semmit sem kell tennem? Csak azt, hogy jó legyek? Borzongok a gondolattól, hogy jó vagyok. Ezt még meg kell kérdeznem, hogy ez pontosan mit is jelent.
Hogy áradjon belőlem a szeretet. Áradjon belőlem a szeretet. Áradjon a szeretet. Bennem van szeretet, legalább annyi mint mindenki másban. Anélkül is, hogy jó lennék. Ha nagyon rossz vagyok, akkor is közös a célunk, akkor is ugyanabból a forrásból fakadunk. Csak ne érezném az elvárást a hátam közepén is, ha megfordulok. Ha megfordulok nem hátba szúrsz, hanem nézel, nézel, ahogyan kimegyek az ajtón, és kattintasz egy fotót a hátsómról. Arról. Az is legyen rendben mindig és minden pillanatban.
Kislisszolok az ajtón, te bent maradsz a szobában, érzem a bűntudatot. Bent hagytalak a szobában. Odabent egyedül. Kimentem a konyhába, hogy megnézzem, mit csinál a papagájom. A kalitka tetején üldögél és boldogan játszik egy almadarabkával. Már szaladok is vissza. Mert tudom, hogy vársz, arra vársz…, hogy visszamenjek melléd, hogy befeküdjek melléd az ágyba, és a kezedet szorongassam, miközben nézem a szemed, azt a hihetetlenül gyönyörű tengerkékszemed.
Hát így vagyunk. Ha így vagyunk, ilyen közel egymás mellett és én közben átölellek, akkor te jól érzed magad, de a szememnek nem szabad másfelé tévednie, tőled el, az ablak felé, ezt már megtanultam, mert nagyon gyorsan tanulok, és hihetetlen gyorsasággal alkalmazkodom. Tudom, hogy azt szereted, ha mindig téged nézlek, ha mindig egymást nézzük. Ez a szerelem. Ez a szerelem. Én mindig úgy igyekszem. Annyira igyekszem, hogy igaz legyen. Egyszerre csak érzem, a mázsássúlyt, rosszabb, betontömb ereszkedik a mellkasomra.
Olyan vagy nekem, mint egy halottas ágy. Ha sokáig fekszem ott, meghalok. Megfulladok. Agyon nyomnak, és akkor kinézi majd a kék szemeidet, azokat a hihetetlen kék szemeket.
Tudom, hogy meg fogsz büntetni. Már készülök a büntetésemre.
Ki fogsz dobni, mint a döghúst a szemétre, miután én hazaküldelek. Soha többé nem fogod megkérdezni, hogy, hogy vagyok, mert elküldelek. Nincs barátság, ha nincs szerelem. Ha nincs szerelem, ami mindig néz, mint egy szem, aki mindent lát.
„De Isten elől semmi nem marad rejtve”, és most is megment majd, megment attól, hogy agyonnyomjanak, hogy rám csukódjék a koporsó teteje. Ugrálhatok majd, mint a madár szabadon, és illegethetem a fenekemet ide-oda, rágcsálhatom az almámat, ha akarom, akár a kalitka tetején is. Szabadon. Anélkül, hogy a hátamban kellene éreznem, a szemed nézését. Újra levegőt kapok.