A nőket a bemutatott filmekben fizikailag bántalmazzák, rángatják, a nő az, akit meg lehet sérteni és aki kiszolgáltatott a durva brutalitás egészen éles határáig. Fiatal rendezőink és a Mediawave válogatói ilyennek látják a 21. századot, és nem véletlen, egyre sérülékenyebbek vagyunk mi emberek. A filmekben a belső női érzékenységnek is tanúi lehetünk, az első három filmnek egy belső szoba, lakás a helyszíne, mely szimbolikusan a belső tudattalant is megjeleníti, a negyediknek egy gyár, csak az utolsónak egy nyilvános szórakozóhely (külső tér), ahonnan végül ismét belső térbe, lakásba kerülnek a szereplők. - Czapáry Veronika tudósítása a Médiawave fesztivál 2009 animációs filmek szekciójáról.
Médiawave fesztivál 2009. Győr
Animációs filmek (2. blokk)
Czapáry Veronika tudósítása
Animációs filmek (2. blokk)
Czapáry Veronika tudósítása
Az idei Mediawave fesztivál témái idén az Erotika és forradalom (1969), Természetvédelem, (“Egy földön élünk” – Klimaébresztő filmfesztivál alkotások és környezetvédelem), valamint a nemzetköziség, a nagyvilág filmjeire való kitekintés jegyében folyik. Ez utóbbi programnak vendége Románia (Astra Film Festival és az UNATC Bukaresti Képzőművészeti Egyetem). Válogatást láthatunk még a legendás Balázs Béla Stúdió filmjeinek első évtizede anyagából, valamint Szomjas György filmeji előtt fejet hajtva, az ő alkotásaiból.
Az erotika tematika amúgy is átszövi a filmipart, hiszen életünk egy tetemes részét lefedi az ezen való akciózás, rágódás, megoldás. Az animációs 2.-es blokknál - amelyen jártam - sem kellett csalódnunk ebben, majdnem mindegyik filmnek a témája a szex és a szerelem. A blokk öt filmbjéből csak az első volt hosszú (44 perces) a többi rövidfilm volt. A 6 alkotóból, (az első alkotópáros) a fele volt nő (nem azért tematizálom ezt, mert az Irodalmi Centrifugára írok, ezt irodalmi folyóiratoktól kezdve mindenhol meg szoktam nézni, az arányokat). A nő volt a téma viszont minden filmnél, egy kivételével, hogy milyen nőként létezni a világban, hétköznapokban, házasságban, kapcsolatban, vagy egyedül a szobában, ez valami egészen más tapasztalat, mint férfinek lenni, a női sérülékenységről, büszkeségről és veszélyességről is szó volt a filmekben.
A nőket viszont a filmekben fizikailag bántalmazzák, rángatják, a nő az, akit meg lehet sérteni és aki kiszolgáltatott a durva brutalitás egészen éles határáig. Fiatal rendezőink és a Mediawave válogatói ilyennek látják a 21. századot, és nem véletlen, egyre sérülékenyebbek vagyunk mi emberek. (A föld lassan pusztul, nincs messze az űrkatasztrófa és legdurvább sci-fi rémálmok, lényeges a globális felmelegedés is és ezen belül, hogy mit csinálunk mi egymással emberek.) Az utolsó filmben, a férfi rendező viszont egy férfi sérülékenységét és félelmeit mutatja be a nőktől. Az agresszor a nő és az elszenvedő a férfi benne, hiszen az agresszió áldozata mindegy, hogy nő vagy férfi, de egy azért lényeges, úgy arányaiban többször nők a sérelmezettek. Fizikai gyengeségük és lelki érzékenységük miatt?
A filmekben a belső női érzékenységnek is tanúi lehetünk, az első három filmnek egy belső szoba, lakás a helyszíne, mely szimbolikusan a belső tudattalant is megjeleníti, a negyediknek egy gyár, ahol a főnök és tulajdonos természetesen férfi, csak az utolsónak egy nyilvános szórakozóhely (külső tér), ahonnan végül ismét belső térbe, lakásba kerülnek a szereplők.
Az első Elu ilma Gabriella Ferrita / Life without Gabriella Ferri / Gabriella Ferri nélkül az élet, rendező: Priit PäRN & Olga PäRN - (Észtország, 44 min. 2008, 35mm, színes, szöveg nélkül). Egy férfi, egy nő és egy gyerek kapcsolatát mutatja be, a klasszikus hármasságot. Egy tolvaj, elveszett lap-top, virtuális prostituáltak, sportoló futó férfi, öngyilkos hídról leugrandi akaró öreg úr, bankrablók és egy gólya még a „szereplők”, mindegyik története, külön szálon fut, aztán néha találkoznak - például a rabló kinyomja a leskelődő szemét, aki legvágja annak 3 ujját, úgy hogy egy céltáblát kiszúr vele. A rendező alapvetően kinti és benti tér közötti ellentmondásra, és a határszegésekre, zárt ajtókra és illetéktelen területekre való behatolásra helyezi a hangsúlyt.
Már az elején megdöbbentő az a brutalitás, ahogyan egy férfi halat vág fel késsel, miközben simogat egy nőt, az éles kés hatására a nő felizgul, ő is a halat kezdi el vágni, végül a férfi a nőbe hatol. A behatolás átszakító akciója - ha belegondolunk, a coitus a gyönyörélvezeten túl egy erőszakos aktus, valaki behatol valakibe és áthasít valamit - egy határt mindenképpen. A halat többféleképpen fel lehet vágni, vagy a nő vagy a férfi hatol bele a halba, váltogatva egymás között a kést, de aztán mégiscsak a férfi a nőbe. A nő részéről ugye fizikailag lehetetlen az ügy. Így a nő lesz megint kiszolgáltatott, de ez a nő ezt élvezi, tippeket ad a férfinak, mutatja, hogyan tegye bele azt és milyen módokon vagdossa a halat.
Aki megzavarja őket, a saját gyerekük, aki nem bírja nézni az apja behatolását nézni az anyjába (népszerű freudi tematika), zajokat csap, vagy a fejét veri a falba. Ezzel mindig megakadályozza az akciót, nekik mindig meg kell azt szakítani és valamit csinálni a gyerekkel. Ez a kis rövid video video be is mutatja ezt.
A gyereknek a kezét begipszelik, a száját meg beragasztják. A kéz tematika - az hogy mit lehet egy kézzel csinálni - amúgy nagy szerepet kap a filmben, a tolvajnak például mágneses pókhoz hasonlatos fekete keze van. A film végig fekete-fehér, kivéve, amikor valami területsértés következik be, pl. amikor egy gólya nekirepül a futó sportolónak, a vörös vér kifröccsen, a gólya amúgy túléli és továbbrepül, a sportolóban viszont egy lyuk keletkezik, miközben az öngyilkost akarja megmenteni és ő hal meg, az öngyilkos öregúr pedig lemászik a hídról. Amikor a gyerek száját beragasztják, az például lila, a kezének a kötései mentén a vér vörös. A színek a rendező értelmézésében tehát a sértések, a sérülések.
A gyereket szobába zárják be, zárt ajtó mögé, csak a kulcslyukon lát ki. Az apa és anya a másik szobában vannak szintén zárt ajtók mögött, de azért tudni, mi történik. A tolvaj is folyamatosan területeket sért fel és határokat hág át, ahogyan behatol ide-oda. A virtuális prostituáltak, akiket a gyerek néz egy elveszett laptopon, egymás tárgyait lopkodják el.
Száradó ruhákat vág le a nő, kirepül egy melltartó, a férfi utánarohan, de előtte lekötözi a nőt meztelenül egy ágyra, a fejét letakarja. Itt találja meg a tolvaj. A nő - akit Luce Irigaray szerint is adnak-vesznek az élet nagy játékterében, a nagy patriarchális reprezentációs színpadon és cserélgetik maguk között a férfiak - végül a tolvajhoz kerül. Gazdát cserél, mintha teljesen mindegy lenne neki, nincs is beleszólása ebbe. A gyerek pedig széttöri kezén a gipszet végül, de nincsen feloldozás, katarzis, megoldás a film végén, inkább csak egy életszagú lehetőség az elgondolkozásra.
A következő rövid film, az About Socks and Love / Zokniról és szerelemről, (Rendező: Michaela COPIKOVA, Szlovákia, 7 min. 2008 35mm, színes, szöveg nélkül) című is a női szerepeket állítja előtérbe. A rövid leírásban is csak annyi van róla: „Rövidfilm egy szokásos férfi-nő kapcsolatról”.
Nos ez a szokásos férfi nő kapcsolat annyi, hogy a férfi és a nő összeházasodnak, a férfi mindennap elmegy dolgozni egy Hard Work feliratú táskával. Nem hord mást, csak zoknit, a nőnek viszont hoz egy nagy zsák zoknit, hogy azzal foglalatoskodjon, míg ő elmegy dolgozni. A napi munka ezeket kimosni. A nő meg is próbálkozik ezzel a megtisztelő feladattal, hogy neki a zoknik kimosása a feladata, ám a zoknik életre kelnek, szemük lesz, ijesztő szörnyekké változnak, először a rózsaszín hitvesi ágyat, majd a nőt akarják megenni. Szerepet kap a tükör, a nő abban nézi magát először reggel, kitépkedi az illetéktelen szőrszálakat az arcáról. A teljes film megnézhető itt (7 perc).
A férfi, amikor hazajön, elalszik a fal felé fordulva és a nő nem tudja elmondani, mi történt vele aznap a zoknikkal vívott harcban, ahogyan nőket évszázadokon át arra kárhoztatták a férfiak, hogy porcicákkal, ágyneműkkel, a háztartás és gyermekek tárgyi karbantartásával töltsék ki boldog hétköznapjaikat, míg ők kemény munkával megkeresték a kenyeret és eltartották a családot (hiszen azért férfiak). Azonban mit csinál a nő, amikor egyedül marad a zoknikkal és a belső sárkányokkal, erről szól a film.
Tematikában ehhez a válogatáshoz illett a tehetséges francia rendezőnő Sandra DESMAZIERES: Le Thé de l'Oubli / The Tea of Forgetfullness / A feledékenység teája (Franciaország, 14 min. 2007 35mm, színes, szöveg nélkül) című animációs filmje, ami ugyancsak egy nő vándorlásait mutatja be különféle lélektani területeken.
A filmanimáció főszereplőnője otthon teát iszik, majd lemegy sétálni az utcára. Ott egyre különösebb alakokkal és helyzetekkel találkozik. Mielőtt elindul, a tükörbe néz, s amikor visszajön, szintén a tükörbe néz.
Őt is erőszak éri, elrabolják, találkozik sárkányokkal, erdei manókkal, égig érő fával, démonokkal, állatarcú emberekkel, a mitologikus kollektív tudattalan megannyi szereplőjével. Talán saját labirintusába tesz kitérőt, az álom és az ébrenlét határterületein. Egy város, piactér, erdő, végül egy kastély. A barátját elpusztítja egy gonosz lény, ám amikor visszajön, a macskájában látja viszont szinte egy az egyben ugyanazt az arcot.
Tükörbe néz, megdörzsöli a szemét, ez most valóság volt?
Gyönyörű színek és elképesztően hangulatos animáció, álomittas táj, érdemes megnézni ezt a rövid videóösszefoglalót a filmről itt.
Egy gyártuladonosról szól a Monsieur COK / Mister COK / COK úr, Rendező: Franck DION (Franciaország, 10 min. 2008 35mm, színes, szöveg nélkül) című film. A filmben amúgy mindenki férfi, a kapitalista rendszer alattvalói hűen önmagukhoz megölik a gyengéket és a kicsiket. A számos díjat nyert film rendezője kiváló érzékkel mutatja be ennek az életérzésnek a brutalitását, a mindennapjainkat megkeserítő fogyasztói rendszer alapvető kegyetlenségét.
Az alkotó itt külön blogot is indított Cok Úrnak: Cok úr kiszortíroz mindenkit, aki nem a gyárába való, az embereket egyszerűen kidobja egy megsemisítőbe, és helyükbe gépeket tesz be, vagy éppen az embereket alakítja át gépekké gépek segítségével. A gyárban minden Cok szignóval van ellátva.
Ő a védjegy és ha lázadás is tör ki, Cok Úr gépeinek erejével, a túlerővel és hatalmával azon nyomban leveri. Újságok is írnak Cokról, ez a figura, mint az életben is, ki van tömve pénzzel és médiával. Cok Úr popcornt eszik és gépekkel alszik, a legvégén azonban, amikor egy munkásnak sikerül megsemmisítenie, kiderül Cok agya helyett is gép van, nem megsemmisíthető, reprodukálható. Az igazi iszonyat a sok kis Cok tojás, amiből mindig előállítható egy Cok, pótolható a hatalom ezen reprezentációja, amely birtokolja vagyont. Az embert használati tárgyként konfigurálja a Cok Úr, az ember ősi félelmét mutatja be a gépektől. A gyár, a kapitalista rendszer és annak szignója Cok élet és emberellenes, csak a teljesítmény számít neki, amit gépek jobban el tudnak végezni.
Cok Úrat, ha szeretnénk egy jót kacagni és de közben kicsit szomorkodni is, nézzük meg itt vagy itt.
Az utolsó animációs film a Jazzed, Rendező: Anton SETOLA, (Belgium, Hollandia, 7 min. 2008 35mm, színes, szöveg nélkül) volt. Ismét a férfi nő viszonyt mutatta be, erős színekkel és megkapó atmoszférával egy férfi rendező szemszögéből.
Mennyire ijesztő és csábító egy csapodár nő, akit egy férfit tönkre tud tenni. Sosem tudhatjuk mire számíthatunk az ilyen nőnél, amennyire szép, annyira élesek a körmei is. Egy bár, hangulat, zene és fény, sok ital, cigarettázó piros ruhás nő, aki végül egy súlyos fehér hattyúvá változik, aki nem kaparja ki, csak majdnem a férfi szemét. Részlet a filmből.
Az erotika tematika amúgy is átszövi a filmipart, hiszen életünk egy tetemes részét lefedi az ezen való akciózás, rágódás, megoldás. Az animációs 2.-es blokknál - amelyen jártam - sem kellett csalódnunk ebben, majdnem mindegyik filmnek a témája a szex és a szerelem. A blokk öt filmbjéből csak az első volt hosszú (44 perces) a többi rövidfilm volt. A 6 alkotóból, (az első alkotópáros) a fele volt nő (nem azért tematizálom ezt, mert az Irodalmi Centrifugára írok, ezt irodalmi folyóiratoktól kezdve mindenhol meg szoktam nézni, az arányokat). A nő volt a téma viszont minden filmnél, egy kivételével, hogy milyen nőként létezni a világban, hétköznapokban, házasságban, kapcsolatban, vagy egyedül a szobában, ez valami egészen más tapasztalat, mint férfinek lenni, a női sérülékenységről, büszkeségről és veszélyességről is szó volt a filmekben.
A nőket viszont a filmekben fizikailag bántalmazzák, rángatják, a nő az, akit meg lehet sérteni és aki kiszolgáltatott a durva brutalitás egészen éles határáig. Fiatal rendezőink és a Mediawave válogatói ilyennek látják a 21. századot, és nem véletlen, egyre sérülékenyebbek vagyunk mi emberek. (A föld lassan pusztul, nincs messze az űrkatasztrófa és legdurvább sci-fi rémálmok, lényeges a globális felmelegedés is és ezen belül, hogy mit csinálunk mi egymással emberek.) Az utolsó filmben, a férfi rendező viszont egy férfi sérülékenységét és félelmeit mutatja be a nőktől. Az agresszor a nő és az elszenvedő a férfi benne, hiszen az agresszió áldozata mindegy, hogy nő vagy férfi, de egy azért lényeges, úgy arányaiban többször nők a sérelmezettek. Fizikai gyengeségük és lelki érzékenységük miatt? A filmekben a belső női érzékenységnek is tanúi lehetünk, az első három filmnek egy belső szoba, lakás a helyszíne, mely szimbolikusan a belső tudattalant is megjeleníti, a negyediknek egy gyár, ahol a főnök és tulajdonos természetesen férfi, csak az utolsónak egy nyilvános szórakozóhely (külső tér), ahonnan végül ismét belső térbe, lakásba kerülnek a szereplők.
Az első Elu ilma Gabriella Ferrita / Life without Gabriella Ferri / Gabriella Ferri nélkül az élet, rendező: Priit PäRN & Olga PäRN - (Észtország, 44 min. 2008, 35mm, színes, szöveg nélkül). Egy férfi, egy nő és egy gyerek kapcsolatát mutatja be, a klasszikus hármasságot. Egy tolvaj, elveszett lap-top, virtuális prostituáltak, sportoló futó férfi, öngyilkos hídról leugrandi akaró öreg úr, bankrablók és egy gólya még a „szereplők”, mindegyik története, külön szálon fut, aztán néha találkoznak - például a rabló kinyomja a leskelődő szemét, aki legvágja annak 3 ujját, úgy hogy egy céltáblát kiszúr vele. A rendező alapvetően kinti és benti tér közötti ellentmondásra, és a határszegésekre, zárt ajtókra és illetéktelen területekre való behatolásra helyezi a hangsúlyt. 
Már az elején megdöbbentő az a brutalitás, ahogyan egy férfi halat vág fel késsel, miközben simogat egy nőt, az éles kés hatására a nő felizgul, ő is a halat kezdi el vágni, végül a férfi a nőbe hatol. A behatolás átszakító akciója - ha belegondolunk, a coitus a gyönyörélvezeten túl egy erőszakos aktus, valaki behatol valakibe és áthasít valamit - egy határt mindenképpen. A halat többféleképpen fel lehet vágni, vagy a nő vagy a férfi hatol bele a halba, váltogatva egymás között a kést, de aztán mégiscsak a férfi a nőbe. A nő részéről ugye fizikailag lehetetlen az ügy. Így a nő lesz megint kiszolgáltatott, de ez a nő ezt élvezi, tippeket ad a férfinak, mutatja, hogyan tegye bele azt és milyen módokon vagdossa a halat.
Aki megzavarja őket, a saját gyerekük, aki nem bírja nézni az apja behatolását nézni az anyjába (népszerű freudi tematika), zajokat csap, vagy a fejét veri a falba. Ezzel mindig megakadályozza az akciót, nekik mindig meg kell azt szakítani és valamit csinálni a gyerekkel. Ez a kis rövid video video be is mutatja ezt.A gyereknek a kezét begipszelik, a száját meg beragasztják. A kéz tematika - az hogy mit lehet egy kézzel csinálni - amúgy nagy szerepet kap a filmben, a tolvajnak például mágneses pókhoz hasonlatos fekete keze van. A film végig fekete-fehér, kivéve, amikor valami területsértés következik be, pl. amikor egy gólya nekirepül a futó sportolónak, a vörös vér kifröccsen, a gólya amúgy túléli és továbbrepül, a sportolóban viszont egy lyuk keletkezik, miközben az öngyilkost akarja megmenteni és ő hal meg, az öngyilkos öregúr pedig lemászik a hídról. Amikor a gyerek száját beragasztják, az például lila, a kezének a kötései mentén a vér vörös. A színek a rendező értelmézésében tehát a sértések, a sérülések.
A gyereket szobába zárják be, zárt ajtó mögé, csak a kulcslyukon lát ki. Az apa és anya a másik szobában vannak szintén zárt ajtók mögött, de azért tudni, mi történik. A tolvaj is folyamatosan területeket sért fel és határokat hág át, ahogyan behatol ide-oda. A virtuális prostituáltak, akiket a gyerek néz egy elveszett laptopon, egymás tárgyait lopkodják el.Száradó ruhákat vág le a nő, kirepül egy melltartó, a férfi utánarohan, de előtte lekötözi a nőt meztelenül egy ágyra, a fejét letakarja. Itt találja meg a tolvaj. A nő - akit Luce Irigaray szerint is adnak-vesznek az élet nagy játékterében, a nagy patriarchális reprezentációs színpadon és cserélgetik maguk között a férfiak - végül a tolvajhoz kerül. Gazdát cserél, mintha teljesen mindegy lenne neki, nincs is beleszólása ebbe. A gyerek pedig széttöri kezén a gipszet végül, de nincsen feloldozás, katarzis, megoldás a film végén, inkább csak egy életszagú lehetőség az elgondolkozásra.
A következő rövid film, az About Socks and Love / Zokniról és szerelemről, (Rendező: Michaela COPIKOVA, Szlovákia, 7 min. 2008 35mm, színes, szöveg nélkül) című is a női szerepeket állítja előtérbe. A rövid leírásban is csak annyi van róla: „Rövidfilm egy szokásos férfi-nő kapcsolatról”.Nos ez a szokásos férfi nő kapcsolat annyi, hogy a férfi és a nő összeházasodnak, a férfi mindennap elmegy dolgozni egy Hard Work feliratú táskával. Nem hord mást, csak zoknit, a nőnek viszont hoz egy nagy zsák zoknit, hogy azzal foglalatoskodjon, míg ő elmegy dolgozni. A napi munka ezeket kimosni. A nő meg is próbálkozik ezzel a megtisztelő feladattal, hogy neki a zoknik kimosása a feladata, ám a zoknik életre kelnek, szemük lesz, ijesztő szörnyekké változnak, először a rózsaszín hitvesi ágyat, majd a nőt akarják megenni. Szerepet kap a tükör, a nő abban nézi magát először reggel, kitépkedi az illetéktelen szőrszálakat az arcáról. A teljes film megnézhető itt (7 perc).
A férfi, amikor hazajön, elalszik a fal felé fordulva és a nő nem tudja elmondani, mi történt vele aznap a zoknikkal vívott harcban, ahogyan nőket évszázadokon át arra kárhoztatták a férfiak, hogy porcicákkal, ágyneműkkel, a háztartás és gyermekek tárgyi karbantartásával töltsék ki boldog hétköznapjaikat, míg ők kemény munkával megkeresték a kenyeret és eltartották a családot (hiszen azért férfiak). Azonban mit csinál a nő, amikor egyedül marad a zoknikkal és a belső sárkányokkal, erről szól a film.
Tematikában ehhez a válogatáshoz illett a tehetséges francia rendezőnő Sandra DESMAZIERES: Le Thé de l'Oubli / The Tea of Forgetfullness / A feledékenység teája (Franciaország, 14 min. 2007 35mm, színes, szöveg nélkül) című animációs filmje, ami ugyancsak egy nő vándorlásait mutatja be különféle lélektani területeken. A filmanimáció főszereplőnője otthon teát iszik, majd lemegy sétálni az utcára. Ott egyre különösebb alakokkal és helyzetekkel találkozik. Mielőtt elindul, a tükörbe néz, s amikor visszajön, szintén a tükörbe néz.
Őt is erőszak éri, elrabolják, találkozik sárkányokkal, erdei manókkal, égig érő fával, démonokkal, állatarcú emberekkel, a mitologikus kollektív tudattalan megannyi szereplőjével. Talán saját labirintusába tesz kitérőt, az álom és az ébrenlét határterületein. Egy város, piactér, erdő, végül egy kastély. A barátját elpusztítja egy gonosz lény, ám amikor visszajön, a macskájában látja viszont szinte egy az egyben ugyanazt az arcot. Tükörbe néz, megdörzsöli a szemét, ez most valóság volt?
Gyönyörű színek és elképesztően hangulatos animáció, álomittas táj, érdemes megnézni ezt a rövid videóösszefoglalót a filmről itt.
Egy gyártuladonosról szól a Monsieur COK / Mister COK / COK úr, Rendező: Franck DION (Franciaország, 10 min. 2008 35mm, színes, szöveg nélkül) című film. A filmben amúgy mindenki férfi, a kapitalista rendszer alattvalói hűen önmagukhoz megölik a gyengéket és a kicsiket. A számos díjat nyert film rendezője kiváló érzékkel mutatja be ennek az életérzésnek a brutalitását, a mindennapjainkat megkeserítő fogyasztói rendszer alapvető kegyetlenségét. 
Az alkotó itt külön blogot is indított Cok Úrnak: Cok úr kiszortíroz mindenkit, aki nem a gyárába való, az embereket egyszerűen kidobja egy megsemisítőbe, és helyükbe gépeket tesz be, vagy éppen az embereket alakítja át gépekké gépek segítségével. A gyárban minden Cok szignóval van ellátva. 
Ő a védjegy és ha lázadás is tör ki, Cok Úr gépeinek erejével, a túlerővel és hatalmával azon nyomban leveri. Újságok is írnak Cokról, ez a figura, mint az életben is, ki van tömve pénzzel és médiával. Cok Úr popcornt eszik és gépekkel alszik, a legvégén azonban, amikor egy munkásnak sikerül megsemmisítenie, kiderül Cok agya helyett is gép van, nem megsemmisíthető, reprodukálható. Az igazi iszonyat a sok kis Cok tojás, amiből mindig előállítható egy Cok, pótolható a hatalom ezen reprezentációja, amely birtokolja vagyont. Az embert használati tárgyként konfigurálja a Cok Úr, az ember ősi félelmét mutatja be a gépektől. A gyár, a kapitalista rendszer és annak szignója Cok élet és emberellenes, csak a teljesítmény számít neki, amit gépek jobban el tudnak végezni. Cok Úrat, ha szeretnénk egy jót kacagni és de közben kicsit szomorkodni is, nézzük meg itt vagy itt.
Az utolsó animációs film a Jazzed, Rendező: Anton SETOLA, (Belgium, Hollandia, 7 min. 2008 35mm, színes, szöveg nélkül) volt. Ismét a férfi nő viszonyt mutatta be, erős színekkel és megkapó atmoszférával egy férfi rendező szemszögéből.Mennyire ijesztő és csábító egy csapodár nő, akit egy férfit tönkre tud tenni. Sosem tudhatjuk mire számíthatunk az ilyen nőnél, amennyire szép, annyira élesek a körmei is. Egy bár, hangulat, zene és fény, sok ital, cigarettázó piros ruhás nő, aki végül egy súlyos fehér hattyúvá változik, aki nem kaparja ki, csak majdnem a férfi szemét. Részlet a filmből.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése