„Zsűritagként a karrier-tanácsadói szemléletem, illetve a Nőtárs Alapítványban viselt feminista látásmódom vállalom fel... én végül is azokat díjaztam, amelyek, mint a fejlődésregények, előre mutatnak.” Nők elbeszéletlen pénztörténeteit várta a GazdagNők.hu (www.gazdagnok.hu) honlap, illetve a Kikelet 21 Szellemi Műhely és a NőTárs Közhasznú Alapítvány pályázata 2009. áprilisában az ICA-val karöltve. A beérkezett műveket Chi*** Csapó Ida női önismereti tréner, nők és pénz specialista Gordon Agáta íróval és Joó Zsuzsa karrier-tanácsadóval együtt értékelte. Az erős mezőnyben három szerző örülhetett első helyezésnek, Gál Erika, Büky Anna, és Becsey Zsuzsa. Különdíjat Veresi Virág, Kovács Kriszta és Pólya Vera érdemeltek. A díjnyertes alkotók közül Gál Erika novelláját már ismerik az olvasók, most Büky Anna: Anna a pénzről: Bizony mondom című írását közöljük.Büky Anna: Anna a pénzről: Bizony mondom:
Gyermek voltam, meg is vénhedtem, de nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az igaz, magzata pedig kenyérkéregetővé. (Zsolt. 37:25)
Gyermek voltam, meg is vénhedtem, de nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az igaz, magzata pedig kenyérkéregetővé. (Zsolt. 37:25)
Nekem a szegénység érzülete egyértelműen egy színnel kapcsolódik össze. A szegénység számomra idazöld. Olyan furcsa természetellenes, kikevert, előre kigondolt, erőltetettvásáribóvli-barbiebabaszoknyaszínűszerű-világítólenemtakarhatóelnemtűntethető-mindenhonnanfelbukkanó reflektorfény zöld, olyasmihez hasonlítanám, mint a közlekedési lámpa világító zöld fénye. Látja mindenki, ismerjük és tudjuk is valamennyien a jelentését, és ha működésbe lép, bizony eltakarni sem lehet.
Ez a szín az, amely hosszú éveken át elkísért engem. De ma már csak emlékezem rá!
És bizony mondom undorodtam is tőle erősen, hiszen egyszerre éreztem a szín zavaró voltát szemem világa számára és szagló érzékeimnek. Amellett tehát, hogy vakított, bűzös is volt.
Orrfacsaró, savanykás, rothadó uborkaszaghoz hasonlítanám. Azt az uborkásüveget juttatja eszembe, amelybe volt apósom mártotta a kezét, amikor uborkáért nyúlt. Ez az ember, nem átallotta egész kézfejét beledugni az ecetes vízbe egy alul lévő uborkáért. Belőle áradt ez a szag, s övé volt a szín is. Mármint a volt apósomé. És én csak néztem, s hallgattam őt éveken keresztül. Hallgattam, mert nem szóltam, mert jól nevelt voltam, mint a volt férjem, angyalarcú gyerekek. Tehetetlen bámészkodásunkra a szerelmemmel egyetlen magyarázatot tudnék adni, azt a fajta ifjonti bűnös tudatlanságot, hogy nem éreztük át még saját erőnket s azt gondoltuk égető szegénységünkből, - hogy se közös ágyat se asztalt nem birtokoltunk -, csak egy másik ember segítségével tudunk kilépni.
A mi esetünkben, ettől az uborkaszagú, idazöld inget viselő Atyától vártuk a változást. Hiszen ő annak idején, a nyolcvanas évek végén már előrehaladott állapotban volt a kommunista pártban, s így kitűnő bel – és külföldi elvtársi kapcsolataira hivatkozva ígéretet tett nekünk, hogy esküvőnk után szerez nekünk egy szobát. Egy szobát, ahol ketten lehetünk!
Irány a külföld! – ez lett a jelszavunk, mert annál, mint sötét lépcsőházakban szeretkezni, vagy hajnalonta kerülgetni a vécé használatáért a különböző családtagokat minden lehetőség jobbnak tűnt.
És ment előttem a volt apósom a híres nyugatnémet egyetem rektori hivatalát közelítve, (régi pártkapcsolat) mi pedig, szokásunkhoz híven, mint a jó gyerekek csendben, lehajtott fejjel követtük őt. És közben meleg volt, nyár, tűző napsütés, és csurgott róla az izzadság, erről az emberről, aki e nagy napon ismét csak kedvenc idazöld ingét viselte, és akitől én életem megoldását vártam. És tocsakban állt a víz a hónaljánál miközben uborkaszagot árasztott magából, mert menetelés közben hadonászott és magyarázott, hogy mi csak ne szóljunk semmit, csak legyünk mindennel egyetértőek, még akkor is, ha csak egy diákszálló pincéjében kapunk szobát.
És én hagytam, hogy ez a zöldruhás bűzös ufó kiálljon az érdekeimért, mert csak az járt a fejemben, hogy nem akarok úgy élni, mint eddig. El akartam menni otthonról, és rábíztam magam valakire, akitől kívül belül undorodtam és szégyelltem is magam miatta.
Csak azt nem tudhattam előre, hogy belépve a rektori hivatalba, eltűntek a különbségek, feloldódtak az emberi határok. S amíg eddig csak az apósom miatt szégyelltem magam, most már tisztán érzékelhettem a nyugatnémet rektor tekintetéből, hogy nem lát bennünk mást, mint kéregetők egy csapatát. Megszűntem létezni én is azonnal, nevemmel, akaratommal, titokban elmormogott vágyaimmal, s bűzös zöld ufóvá lettem – aki baksisért tartotta a kezét. Bár szét nyílt volna alattam a föld! De azt megértettem az örökkévalóságig, hogy soha többé segítséget emberi hatalomtól nem kérek. „Imádkozz és dolgozz!” - ezt mondja szent Benedek. És a szobát megkaptuk, de mivel nem saját erőnkből értük el, a zöld ufópapa tovább kísértett jelenlétével, s örök hálaadásra kényszerített bennünket. Nem maradt más számunkra, minthogy szétváltak útjaink.
Akkor végre egyedül lehettem és mintegy gombnyomásra hirtelen fellibbent a fátyol a szemem elől, s ösztöndíjak és diákmunkák garmada özönlött be az életembe.
Arra is rájöttem, s ezért tényleg hálával tartozom, hogy a világ egyik leggazdagabb embereként születtem e világra. Mert volt kezem, lábam, egészségem, szerető szüleim, és Isten megadta számomra a választás képességét.
Ez a szín az, amely hosszú éveken át elkísért engem. De ma már csak emlékezem rá!
És bizony mondom undorodtam is tőle erősen, hiszen egyszerre éreztem a szín zavaró voltát szemem világa számára és szagló érzékeimnek. Amellett tehát, hogy vakított, bűzös is volt.
Orrfacsaró, savanykás, rothadó uborkaszaghoz hasonlítanám. Azt az uborkásüveget juttatja eszembe, amelybe volt apósom mártotta a kezét, amikor uborkáért nyúlt. Ez az ember, nem átallotta egész kézfejét beledugni az ecetes vízbe egy alul lévő uborkáért. Belőle áradt ez a szag, s övé volt a szín is. Mármint a volt apósomé. És én csak néztem, s hallgattam őt éveken keresztül. Hallgattam, mert nem szóltam, mert jól nevelt voltam, mint a volt férjem, angyalarcú gyerekek. Tehetetlen bámészkodásunkra a szerelmemmel egyetlen magyarázatot tudnék adni, azt a fajta ifjonti bűnös tudatlanságot, hogy nem éreztük át még saját erőnket s azt gondoltuk égető szegénységünkből, - hogy se közös ágyat se asztalt nem birtokoltunk -, csak egy másik ember segítségével tudunk kilépni.
A mi esetünkben, ettől az uborkaszagú, idazöld inget viselő Atyától vártuk a változást. Hiszen ő annak idején, a nyolcvanas évek végén már előrehaladott állapotban volt a kommunista pártban, s így kitűnő bel – és külföldi elvtársi kapcsolataira hivatkozva ígéretet tett nekünk, hogy esküvőnk után szerez nekünk egy szobát. Egy szobát, ahol ketten lehetünk!
Irány a külföld! – ez lett a jelszavunk, mert annál, mint sötét lépcsőházakban szeretkezni, vagy hajnalonta kerülgetni a vécé használatáért a különböző családtagokat minden lehetőség jobbnak tűnt.
És ment előttem a volt apósom a híres nyugatnémet egyetem rektori hivatalát közelítve, (régi pártkapcsolat) mi pedig, szokásunkhoz híven, mint a jó gyerekek csendben, lehajtott fejjel követtük őt. És közben meleg volt, nyár, tűző napsütés, és csurgott róla az izzadság, erről az emberről, aki e nagy napon ismét csak kedvenc idazöld ingét viselte, és akitől én életem megoldását vártam. És tocsakban állt a víz a hónaljánál miközben uborkaszagot árasztott magából, mert menetelés közben hadonászott és magyarázott, hogy mi csak ne szóljunk semmit, csak legyünk mindennel egyetértőek, még akkor is, ha csak egy diákszálló pincéjében kapunk szobát.
És én hagytam, hogy ez a zöldruhás bűzös ufó kiálljon az érdekeimért, mert csak az járt a fejemben, hogy nem akarok úgy élni, mint eddig. El akartam menni otthonról, és rábíztam magam valakire, akitől kívül belül undorodtam és szégyelltem is magam miatta.
Csak azt nem tudhattam előre, hogy belépve a rektori hivatalba, eltűntek a különbségek, feloldódtak az emberi határok. S amíg eddig csak az apósom miatt szégyelltem magam, most már tisztán érzékelhettem a nyugatnémet rektor tekintetéből, hogy nem lát bennünk mást, mint kéregetők egy csapatát. Megszűntem létezni én is azonnal, nevemmel, akaratommal, titokban elmormogott vágyaimmal, s bűzös zöld ufóvá lettem – aki baksisért tartotta a kezét. Bár szét nyílt volna alattam a föld! De azt megértettem az örökkévalóságig, hogy soha többé segítséget emberi hatalomtól nem kérek. „Imádkozz és dolgozz!” - ezt mondja szent Benedek. És a szobát megkaptuk, de mivel nem saját erőnkből értük el, a zöld ufópapa tovább kísértett jelenlétével, s örök hálaadásra kényszerített bennünket. Nem maradt más számunkra, minthogy szétváltak útjaink.
Akkor végre egyedül lehettem és mintegy gombnyomásra hirtelen fellibbent a fátyol a szemem elől, s ösztöndíjak és diákmunkák garmada özönlött be az életembe.
Arra is rájöttem, s ezért tényleg hálával tartozom, hogy a világ egyik leggazdagabb embereként születtem e világra. Mert volt kezem, lábam, egészségem, szerető szüleim, és Isten megadta számomra a választás képességét.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése