A Pénztárca Pályázat eredménye - különdíjasok

Nők elbeszéletlen pénztörténeteit várta a GazdagNők.hu (www.gazdagnok.hu) honlap, illetve a Kikelet 21 Szellemi Műhely és a NőTárs Közhasznú Alapítvány pályázata 2009. áprilisában az ICA-val karöltve. A beérkezett műveket Chi*** Csapó Ida női önismereti tréner, nők és pénz specialista Gordon Agáta íróval és Joó Zsuzsa karrier-tanácsadóval együtt értékelte. A zsűri végül három különdíjat is odaítélt a dobogóról lecsúszottaknak, Joó Zsuzsa indoklása szerint azért, mert „nem gügyögtek, nem terápiás írások voltak, pláne nem blogkezdemények. Elejük volt, közepük és végük, messze kiragyogtak az átlag felett ezek is”. Így Pap Vera: Lakberendezés hitelből, Veresi Virág: Honnan jön a pénz? és Kovács Kriszta: Anyámnak sose volt pénze című pályamunkáját olvashatják a különdíjas alkotások között.

Pap Vera: Lakberendezés hitelből

Évekkel ezelőtt tévedésből jelentkeztem egy lakberendező tanfolyamra. Éppen piszkosul rá akartam lelni önmagamra, és a sok reformötletem közül a lakberendezés jó választásnak tűnt. Hát, egy ideig. Aztán már nem annyira. A tanfolyam négy féléves lett volna, a harmadik után hagytam abba. Halasztást kértem, sose mentem vissza.

Hülyeség? Nem. Azóta se bántam meg. Akkorra láttam be, hogy soha nem leszek jó lakberendező. Irtózatos energiákat öltem a rajzolásba, hogy fele olyan jó munkákat tudjak leadni, mint a többiek. Azzal, hogy nem fizettem be a negyedik félévet, 80 ezer forintot spóroltam. És, igen, elvesztettem ennek a háromszorosát.

Utána évekig tartott, míg kinyögtem a diákhitelt, amiből ezt az egész önmegvalósítás-dolgot finanszíroztam. Mert az elején hagytam, hogy elszaladjon vele a ló. A felvett kölcsönből igen rövid idő alatt többszázezres tartozás lett, mivel oda nem figyelésből sokáig csak a minimális törlesztőrészleteket fizettem. Mire észbe kaptam, lecsökkent a jövedelmem, amiből már nem is volt olyan egyszerű kigazdálkodni az akkorra már saját magam által optimálisnak megjelölt havi húszezret.

És hogy miért nem bánom a történteket? Egyrészt, mert minek keseregjek rajta? A lakberendezősdit tulajdonképpen élveztem, és a tudás egy részét ma is fel tudom használni. Másrészt, ha ugyanezt a hibát először nagy pénzekben játszva követem el, akkor könnyen romba dönthettem volna vele akár egy egész famíliát. Így meg nem éheztem, nem veszítettem el lakást, autót, vagy egy fél családot, de le kellett mondanom addig létfontosságúnak hitt forró csokikról, vagy kihagyhatatlannak tűnő tanfolyamokról.

És legfőképp, ezzel a pénzügyi bakival tanultam valamit arról, hogy a gazdasági diplomámmal tényleg nem voltam akkoriban jó helyen.

Veresi Virág: Honnan jön a pénz? Mit tegyünk, hogy helyben keressük és költsük el?

Legyen minél több pénzünk, és költhessünk minél többet - ez szokott lenni a legtöbb ember vágya..

Úgy húsz évnyi munkaviszony, öt gyerek és több millió - persze nagyon kicsi részletekben - elköltött forint után végre sikerült megfogalmaznom, (köszönöm a pályázat kiíróinak!!), mit gondolok erről:

Szerintem nem mindegy, hogy honnan kapjuk a fizetést, bevételt, hány kézen-közön megy keresztül, mi tapad hozzá (külföldi vagy hazai nyereség, haszonlesés, vagy értékteremtés, munkahely-teremtés, szolgáltatás, segítség)
És nem mindegy, hova megy el: egy multi kapzsiságtól izzadó képzeletbeli tenyerébe, vagy egy piacon áruló néni kapálástól érdes markába csúsztatjuk a bankót, akár virtuálisan, akár valóságban..

Sok megoldással kerestem már pénzt: állami közintézményben (kórház) beosztottként az adófizetők pénzéből kapott alamizsnát kaptam, később egy multinál az eladott termékeken lévő extraprofiton osztoztunk, majd a médiában keletkező hatalmasra fújt bevételekből csurrant–cseppent számomra, szintén egy külföldi cégtulajdonos nyereségének levonása után. Nem volt ez jó, úgy éreztem.

Mindig is fontos volt számomra a helybeni pénzkeresés és pénzköltés, ötgyerekes anyukaként, kertes házban élve a fővárosi panel után válaszott kis falucskánkban szeretnék pénzt keresni és költeni. Az itteni pénzből itt építenek nekünk járdát, bicikliutat, játszóteret, itt termelik meg, amit eszünk, és az itteni parkokba ültetett fára ülő rigó nekünk fütyöl...
Szóval kerestem a megoldásokat, hogy nekem fütyöljön a pénzem...
Az első megoldást az első gyerekem születésekor gyorsan – talán pont számunkra? - feltalált világháló jelentette, mire a harmadik csemete is megérkezett, már távmunkásként dolgoztam, egy nagy cég újságírójaként. Tehát itthon dolgozhattam, de még mindig közelebb akartam kerülni a helyiekhez. A helyi újság munkatársa lettem - leszólítottam a főszerkesztőnőt fagyizás közben. Hamar beledobott a mélyvízbe: riport a helyi szennyvíztisztítóról, interjú a polgármesterrel, tudósítás a falugyűlésről - ott voltam mindenhol. Az emberek megismertek, hívtak a kátyúk elleni lakossági tiltakozáshoz, hívtak a sportrendezvényekre, és ott voltam a Veresegyházi Asszonykórus fellépésein is. Jó volt látni, ha cikkünk-fotóink nyomán valamit sikerült jobbá tenni: abban hiszek, hogy a jobb utak, játszóterek, a fejlesztéseknek örülő, vagy problémájukra általunk megoldást kapó emberek valahogy az újságíró munkáját is jelzik. De még nincs rózsaszínű heppiend!! Az újságnak nem volt akkora mega-multi anyagi háttere, mint a korábbi munkaadómnak, hamar rájöttem: ha írni és itt dolgozni akarok, itt kell fizető hirdetőt találni, hogy a honoráriumom meglegyen. Nos, kilincselés, bemutatkozás, és az újság híre lassan forintosítható lett: szépen gyűltek a hirdetések, anyagi szavazatokat kapott az ingyenes lap. Minden megnyert hirdetőnél örültem, még egy lábat szerzett a lap. (meg persze jópárszor kiröhögtek, kirúgtak: “ügynökök kíméljenek”, ez volt a legfinomabb...!)
De győzött a jó, az újság 4. éve él és virul... Itt, helyben, sokan a Nagy Médiában nem is sejtik, hogy van ilyen...
Most már nyugodtan megyek a helyi hetipiacra: virágpalántát, utazóbőröndöt, könyvet, ruhát, játékot, a zöldségtől a konyhaszékig mindent megkaphatok. És amivel fizetek, az a helyi emberek pénze, amit az én munkámért, az információk felkutatásáért és átadásáért adnak nekem... És én visszaadom nekik. A piacon áruló néni kapálástól érdes markába csúsztatom, ő pedig már meséli is a következő cikkem témáját - íme. (Hogy Arany János Fülemüléje után egy másik klasszikus idézzek: “A gép forog, az alkotó pihen!”)

Kovács Kriszta: Anyámnak sose volt pénze

Anyámnak sose volt pénze. Talán pénztárcája sem.
A nagymamám a kredenc középső fiókjában tartotta a pénzét, a fiatalkori emlékkönyve lapjai között. A hónap végére is maradt a nyugdíjából, amit kölcsön lehetett kérni.
Nagymama soha nem nyitott bankszámlát és nem volt bankkártyája. Nem tartozott senkinek.
Főiskolai éveim alatt ő vette meg a vonatjegyet, mikor nekem nem volt miből, hogy visszamehessek Szombathelyre a vasárnap esti gyorssal. Ő tette tele a hátizsákomat befőttel, paradicsomlével és rizzsel.
Nagymama soha nem dobott ki semmit. Minden tárgy amit megőrzött új életet kapott a háztartásában. Mama, ha meg élne a zöldek példaképe lehetne, pedig fogalma sem volt a klíma változásról, csak takarékosan élt.
Nekem pedig, mint az élet minden más terén,magamnak kellett megtanulnom, hogyan működik a pénz és hogy kell vele bánni.
Gimnázium után Mary Poppinsként dolgoztam 1 évig. Ezután Olaszországba költöztem, és nagy lelkesen fedeztem fel, egy fél heti fizetésemből megvehetek egy pár cipőt, amiért Magyarországon egy hónapot kellet dolgoznom. De ettől még nem tanultam meg hogyan kell a pénzzel bánni.
Öt hosszú éven keresztül próbáltam egyetemre járni és dolgozni. Az ötödik év végére sikerült csak félretennem. Ebből fedeztem Szombathelyi főiskolai pályafutásom első fél évét. Ezután következett az éhkopp. Aztán elkezdtem tolmácsolni. Mint előzőleg most is leginkább úgy tűnt hélium lufikban kaptam a fizetést, mert amint egy pillanatra lankadt a figyelmem a lufik elszálltak.
Főiskola befejeztével beálltam egy frissen felvásárolt gyárba tolmácsnak. Majd 2 másik gyárba. Így 3 különböző gyártási technológia szakértője lettem 2 nyelven. Közben kitanultam a nemzetközi marketing alapjait is. Ekkor kezdtem el a kis naptáramba írni a kiadásaimat. Így a hónap végén értesültem róla hogy többet költöttem mint amennyit kerestem, úgyhogy hamarosan felhagytam ezzel.
Azóta 9 év telt el. A Jóistennek és az internetnek köszöneten megtaláltam az én hősömet, az Óperenciás tengeren is túl, 2 óceán közti Meseországban, amit Amerikának is becéznek.
Ketten se könnyebb a pénzzel bánni, ha nincs hozzá forgatókönyv. Többször próbáltam azóta a keresetünket könyvelni. Számítógépen és papíron. De így sem tudnám felsorolni mire és mennyit költöttünk mire felépült a kis rönkházunk a Négyszögletű Kerekerdő szélén.
2009 Februárjában iratkoztunk be egy Pénzügyi Béke cimü tanfolyamra. Befőttesüveg helyett 12 borítékban van a készpénz, 12 különböző célra, a bankban pedig 6 megtakarítási fiókba megy a megtakarítandó pénz szintén különböző célokra, minden fizetéskor.
Másfél hónap alatt már sikerült egy vésztartalékot félretenni, igaz hogy azóta elég gyakran eszünk rizst és babot.
Ha én ezt már 20 évesen tudtam volna, akkor most már lenne egy nyugdíjalapunk. Még így se késő. Még van vagy 20-25 évünk a gyűjtögetésre, hogy magunknak nyugodt öregkort, gyermekünknek pedig nyugalmas felnőttévalást biztosítsunk.
A nagymamám büszke lenne rám, és talán nekem adná az emlékkönyvét.