Mellettük állok, nem bírok mozdulni, érzem, hogy nem lehet most elsunnyogva odébbállni, csal állok ott, nehéz rekonstruálni, pedig abban a pár másodpercben tisztán végigfut az egész történet érzelmezése a fejemben, most látom csak, milyen hihetetlenül gyorsan tudnak belül működésbe jönni és eldőlni dolgok, nem is tudom hogy történik, talán a mélytudatomban búvó Artemisz, vagy az anyai szolidaritás, vagy csak simán az igazságérzetem kezd el működni…Bumberák Maja: Bevásárlás
…kislányommal a park felé menet – miután újabb labdát vettünk a vietnamiaknál a szúrós bokorban kipukkant helyett – a bolt felé kanyarodunk, csak át kell menni az úton, kell még egy kis innivaló ebben a melegben.
A boltnak olyan a bejárata, hogy babakocsival bejutni szinte lehetetlen segítség nélkül, esetleg tolatva-egyensúlyozva, de megint szerencsém van, a szőke hajú fiatal raktáros fiú ismét épp a kosarakat rakosgatja, intek neki az üvegen át, és mosolyogva, készségesen ugrik, már nyitja is az ajtót…
Ahogy bemegyünk, furcsa kép fogad az ásványvizes úriáshűtők mellett – egy lehajtott fejű, lesütött szemű tízéves forma cigány kisfiút látok, bújik az anyjába, ő meg zaklatottan kérdezgeti
Miért nem szóltál neki? Menj oda…!
Gondolom, valamiféle reklamációról van szó, rossz minőségű terméket kaptak… beljebb indulok a babakocsival, gyorsan leveszek egy vizet a polcról, de az események egyszerre begyorsulnak, mire a víz a kezemben van, és mennék tovább, a nő már épp a raktár mellett álló fickó felé tart kiabálva…
Miért sértegeti a gyerekemet, így nem lehet beszélni egy kilencévessel…
A raktár mellett több piros ruhás bolti alkalmazott állja körbe a csíkos pulóverest, aki a gyereknek beszólt, és már kiabál is vissza
- Csak annyit mondtam neki, hogy menjen arrébb…
- Azt mondta neki, hogy húzzál el! – mondja, és közeledik…
- Na és, az ugyanaz! – állítja pökhendi meggyőződéssel a csíkos pulóveres…
- Igen, ne mondja már, hogy ugyanazt jeleni… azt hiszi hogy eltűröm, hogy bántsa a fiamat, mindjárt kikaparom a szemét…
A fickó – a piros ruhás boltosok gyűrűjében talán biztonságot remélve csak állítja tovább, hogy márpedig ő nem csinált semmi rosszat, a „húzzál el” és a „menj arrébb” kifejezések egymás nyelvi megfelelői, és hogy ezzel ő lezártnak tekinti az ügyet…
Mellettük állok, nem bírok mozdulni, érzem, hogy nem lehet most elsunnyogva odébbállni, csal állok ott, nehéz rekonstruálni, pedig abban a pár másodpercben tisztán végigfut az egész történet érzelmezése a fejemben, most látom csak, milyen hihetetlenül gyorsan tudnak belül működésbe jönni és eldőlni dolgok, nem is tudom hogy történik, talán a mélytudatomban búvó Artemisz, vagy az anyai szolidaritás, vagy csak simán az igazságérzetem kezd el működni… felháborít, hogy a fickó milyen arcátlanul igazságtalan, igen, azt hiszem érzem belül, hogy ezt csakis azért teheti meg, mert cigányokkal áll szemben, és tutira veszi, hogy maga mellett tudhatja a boltban tartózkodók szimpátiáját, mert a cigányokkal szemben más mérce működik, mert senki nem fog a pártjukra állni, mert csak ők húzhatják a rövidebbet… hagyom a babakocsit, és megérintem a nő vállát, akit már vissza kell tartani a verekedéstől, próbálom jelezni szolidaritásomat, körülöttünk forr a levegő, mindenki feszülten figyel…
– Én magának adok igazat, így nem lehet beszélni a gyerekkel… írjon be inkább a panaszkönyvbe – teszem hozzá, mivel úgy dekódoltam a helyzetet, hogy a fickó a bolthoz tartozó fejes…
Nem is lát engem, anyai szemei rettentő dühösen szegeződnek egy csíkos pulóverre valahol mögöttem… a férfi csak mondja tovább a magáét és távolodik. A nő mindjárt szikrát fog, keze ütésre kész… rettentő elkeseredett…
Látom, hogy nem tudom meggyőzni, arrébb állok, már nem tudják visszatartani, egy perc múlva összegabalyodnak, hamar szétválasztják őket, én végre visszajutok a babakocsihoz, és tehetetlen szomorúsággal tolom Sára lányomat a kassza felé…
Ilyenkor az érzékelés megváltozik, nem tudom hány másodperc telik el, állok a sorban, dübörög a fejem, felnézek, és az üvegen át látom, hogy a fiatal nő egy fekete csővel a kezében vár a kijárat előtt, fenyegető-várakozón néz, mozog a szája… nem tudom mit mond, de az arcára az van írva, „gyere csak ki, majd ellátom én a bajodat…”
Közben míg a sorban várok, mindenki kíváncsian kérdezgeti, mi történt, a szőke boltosfiú odajön hozzám, és valamiért fontosnak érzi, hogy megossza velem
Hiába írna a panaszkönyvbe…
Miért, nem a bolthoz tartozik az a férfi? – kérdezem.
Nem. – mondja, talán a mundér becsületet védi, vagy azt akarja kifejezni, hogy én azért továbbra is jó vevő maradtam a szemében…?
A csíkos a hátamnál vár a sorára, kint a nő nem tágít, fizetek, reszketnek az ujjaim, míg az aprót kiszámolom… Hol van a kisfiú vajon? Kiérünk a bolt elé… megállok a nő mellett.
– Én magának adok igazat, tényleg nem ugyanazt jelenti, hogy menj arrébb, vagy húzzál el…
- Majd jöjjön csak ki, adok én neki – szinte reszket a szája, most nézem meg jobban, fehér bőrű ápolt fiatal nő, egykorú lehet velem, harminc körüli, gyönyörű hosszú fekete haja copfban, szemei vastagon de ízlésesen kihúzva...
– Tényleg nem lehet így beszélni egy gyerekkel… de ha most elveri, magának lesz rosszabb!
– Csak jöjjön ki, addig ütöm, míg el nem töröm ezt rajta – mutat a porszívócsőszerű tárgyra rettentő elszántsággal és dühvel.
– Tényleg nem lehet így beszélni egy kilencévessel…
– Pedig az én fiam nem ilyen… pedig hogy megszenvedtem vele… – ennél a mondatnál könnybe lábad a szeme, a mélyéből tiszta fájdalom árad, végül nem szakad át a gát, visszanyeli a könnyeit, vajon mire gondolt, milyen próbák elé állította ennek a fiúnak a felnevelése, talán beteg volt, egyedül neveli…
– Higgye el, magának tesz rosszat, ha most elveri… Nem jön ki jól belőle… Ez egy ilyen ország… - teszem még hozzá. Nem akarom részletezni, nem akarom kimondani a cigány szót… megérti, és talán az én szolidaritásom ad annyi ellensúlyozást ebben a megalázó helyzetben, hogy átbillentse őt… arcán a vonások meglágyulnak, a csövet leereszti, a távolba néz, arca mosolyra húzódik…
– Na megyek én… - és elindul a másik irányba…
A boltnak olyan a bejárata, hogy babakocsival bejutni szinte lehetetlen segítség nélkül, esetleg tolatva-egyensúlyozva, de megint szerencsém van, a szőke hajú fiatal raktáros fiú ismét épp a kosarakat rakosgatja, intek neki az üvegen át, és mosolyogva, készségesen ugrik, már nyitja is az ajtót…
Ahogy bemegyünk, furcsa kép fogad az ásványvizes úriáshűtők mellett – egy lehajtott fejű, lesütött szemű tízéves forma cigány kisfiút látok, bújik az anyjába, ő meg zaklatottan kérdezgeti
Miért nem szóltál neki? Menj oda…!
Gondolom, valamiféle reklamációról van szó, rossz minőségű terméket kaptak… beljebb indulok a babakocsival, gyorsan leveszek egy vizet a polcról, de az események egyszerre begyorsulnak, mire a víz a kezemben van, és mennék tovább, a nő már épp a raktár mellett álló fickó felé tart kiabálva…
Miért sértegeti a gyerekemet, így nem lehet beszélni egy kilencévessel…
A raktár mellett több piros ruhás bolti alkalmazott állja körbe a csíkos pulóverest, aki a gyereknek beszólt, és már kiabál is vissza
- Csak annyit mondtam neki, hogy menjen arrébb…
- Azt mondta neki, hogy húzzál el! – mondja, és közeledik…
- Na és, az ugyanaz! – állítja pökhendi meggyőződéssel a csíkos pulóveres…
- Igen, ne mondja már, hogy ugyanazt jeleni… azt hiszi hogy eltűröm, hogy bántsa a fiamat, mindjárt kikaparom a szemét…
A fickó – a piros ruhás boltosok gyűrűjében talán biztonságot remélve csak állítja tovább, hogy márpedig ő nem csinált semmi rosszat, a „húzzál el” és a „menj arrébb” kifejezések egymás nyelvi megfelelői, és hogy ezzel ő lezártnak tekinti az ügyet…
Mellettük állok, nem bírok mozdulni, érzem, hogy nem lehet most elsunnyogva odébbállni, csal állok ott, nehéz rekonstruálni, pedig abban a pár másodpercben tisztán végigfut az egész történet érzelmezése a fejemben, most látom csak, milyen hihetetlenül gyorsan tudnak belül működésbe jönni és eldőlni dolgok, nem is tudom hogy történik, talán a mélytudatomban búvó Artemisz, vagy az anyai szolidaritás, vagy csak simán az igazságérzetem kezd el működni… felháborít, hogy a fickó milyen arcátlanul igazságtalan, igen, azt hiszem érzem belül, hogy ezt csakis azért teheti meg, mert cigányokkal áll szemben, és tutira veszi, hogy maga mellett tudhatja a boltban tartózkodók szimpátiáját, mert a cigányokkal szemben más mérce működik, mert senki nem fog a pártjukra állni, mert csak ők húzhatják a rövidebbet… hagyom a babakocsit, és megérintem a nő vállát, akit már vissza kell tartani a verekedéstől, próbálom jelezni szolidaritásomat, körülöttünk forr a levegő, mindenki feszülten figyel…
– Én magának adok igazat, így nem lehet beszélni a gyerekkel… írjon be inkább a panaszkönyvbe – teszem hozzá, mivel úgy dekódoltam a helyzetet, hogy a fickó a bolthoz tartozó fejes…
Nem is lát engem, anyai szemei rettentő dühösen szegeződnek egy csíkos pulóverre valahol mögöttem… a férfi csak mondja tovább a magáét és távolodik. A nő mindjárt szikrát fog, keze ütésre kész… rettentő elkeseredett…
Látom, hogy nem tudom meggyőzni, arrébb állok, már nem tudják visszatartani, egy perc múlva összegabalyodnak, hamar szétválasztják őket, én végre visszajutok a babakocsihoz, és tehetetlen szomorúsággal tolom Sára lányomat a kassza felé…
Ilyenkor az érzékelés megváltozik, nem tudom hány másodperc telik el, állok a sorban, dübörög a fejem, felnézek, és az üvegen át látom, hogy a fiatal nő egy fekete csővel a kezében vár a kijárat előtt, fenyegető-várakozón néz, mozog a szája… nem tudom mit mond, de az arcára az van írva, „gyere csak ki, majd ellátom én a bajodat…”
Közben míg a sorban várok, mindenki kíváncsian kérdezgeti, mi történt, a szőke boltosfiú odajön hozzám, és valamiért fontosnak érzi, hogy megossza velem
Hiába írna a panaszkönyvbe…
Miért, nem a bolthoz tartozik az a férfi? – kérdezem.
Nem. – mondja, talán a mundér becsületet védi, vagy azt akarja kifejezni, hogy én azért továbbra is jó vevő maradtam a szemében…?
A csíkos a hátamnál vár a sorára, kint a nő nem tágít, fizetek, reszketnek az ujjaim, míg az aprót kiszámolom… Hol van a kisfiú vajon? Kiérünk a bolt elé… megállok a nő mellett.
– Én magának adok igazat, tényleg nem ugyanazt jelenti, hogy menj arrébb, vagy húzzál el…
- Majd jöjjön csak ki, adok én neki – szinte reszket a szája, most nézem meg jobban, fehér bőrű ápolt fiatal nő, egykorú lehet velem, harminc körüli, gyönyörű hosszú fekete haja copfban, szemei vastagon de ízlésesen kihúzva...
– Tényleg nem lehet így beszélni egy gyerekkel… de ha most elveri, magának lesz rosszabb!
– Csak jöjjön ki, addig ütöm, míg el nem töröm ezt rajta – mutat a porszívócsőszerű tárgyra rettentő elszántsággal és dühvel.
– Tényleg nem lehet így beszélni egy kilencévessel…
– Pedig az én fiam nem ilyen… pedig hogy megszenvedtem vele… – ennél a mondatnál könnybe lábad a szeme, a mélyéből tiszta fájdalom árad, végül nem szakad át a gát, visszanyeli a könnyeit, vajon mire gondolt, milyen próbák elé állította ennek a fiúnak a felnevelése, talán beteg volt, egyedül neveli…
– Higgye el, magának tesz rosszat, ha most elveri… Nem jön ki jól belőle… Ez egy ilyen ország… - teszem még hozzá. Nem akarom részletezni, nem akarom kimondani a cigány szót… megérti, és talán az én szolidaritásom ad annyi ellensúlyozást ebben a megalázó helyzetben, hogy átbillentse őt… arcán a vonások meglágyulnak, a csövet leereszti, a távolba néz, arca mosolyra húzódik…
– Na megyek én… - és elindul a másik irányba…
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése