„Zsűritagként a karrier-tanácsadói szemléletem, illetve a Nőtárs Alapítványban viselt feminista látásmódom vállalom fel... én végül is azokat díjaztam, amelyek, mint a fejlődésregények, előre mutatnak.” Nők elbeszéletlen pénztörténeteit várta a GazdagNők.hu (www.gazdagnok.hu) honlap, illetve a Kikelet 21 Szellemi Műhely és a NőTárs Közhasznú Alapítvány pályázata 2009. áprilisában az ICA-val karöltve. A beérkezett műveket Chi*** Csapó Ida női önismereti tréner, nők és pénz specialista Gordon Agáta íróval és Joó Zsuzsa karrier-tanácsadóval együtt értékelte. Az erős mezőnyben három szerző örülhetett első helyezésnek, Gál Erika, Büky Anna, és Becsey Zsuzsa. A díjnyertes alkotók közül Gál Erika és Büky Anna novelláját már olvashatták, végezetül, de nem utolsó sorban Becsey Zsuzsa: Egy ember, aki rám mindig mosolygott című írását ismerhetik meg.Becsey Zsuzsa: Egy ember, aki rám mindig mosolygott
2009. április 22
Csak kitárta karjait, a másik szomszéd látta, azt hitte, köszön, másik pillanatban már halott volt.
Nem hiszem el… nem tudom elhinni… ma először a vásárlás, az idegen ajkú nő, idegen akcentussal, meg ugyanott, tegnap késő este, a fekete fiú a sarki üzletből, látta szeretnék valamit, mondom, igen, zsömle nincs már, üres az összes pult, rám néz, mennyi kellene, mondom 1-2, eltűnik, azonnal hozza, zacskóba, ilyenkor már száraz szokott lenni, ma is egészen szárazak voltak a kiflik, de nem, ez friss, mint amire nagyon ügyeltek, fizetem, mondja a pénztáros nő, 30-as. Csodálkozom, normális üzletben is 50 a kettő… de hát, bizonyosan van ilyen, nem foglalkozom. Erre ma, veszek egy tejet, egy kalácsot, egy kenyeret, ami minimum 500-as szokott lenni, ez is jobb helyen, kissé megzavarodhatott a nő a számla miatt, csupaszív, mondja 290. Értetlenül nézem, hiszen csak a tej 200, akkor hogyan lehet a három holmi 290, de nem merek szólni, még megkérdi, tegye-e szatyorba. Nem, köszönöm, megilletődésemben, s már lépek is ki…
…erre hazaérek, este fél 7, Mackó negyed óra múlva érkezik, tudom-e mi történt, itt ez a sok rendőr a belső udvaron. Nem tudom, 10 perce érkeztem, mondom, és éppen indulok, amikor a folyosón egy ember tart lefele a lépcsőn, kérdezem, mondja meghalt a Csaba. Leugrott az emeletről. Nem értem. Még délután a konyhából láttam, furcsán jött ki a lakásból, álldogált a rácsnál, de nem néztem, bejöttem. Viszont ma egész nap lelkiismeret furdalásom volt. Jóvá kellene tenni a dolgot, amit elkövettem. Egész nap, igen, ma egész nap rá gondoltam. Mi történt? Nem tudom felfogni. Bűnös vagyok. Megtettem pár napja, amit sosem teszek, nem értem a mai napig, velem ez hogy történhetett, bár mentségem, barátságosan, igazán barátságosan, még elnézést is kértem, igen, akkor is gonoszságnak éreztem, amikor kimondtam, de csak akartam, hogy tudja, hogy az nem jó. Hogy nemcsak ő…hogy két éve nem fizet közköltséget, és hogy ez minket összes lakót érint. Hogy senkinek nem jó. Mert több így a közös költség, a hiány miatt, és már nem lehet fizetni. Hogy már mi sem tudjuk. Mondta nem tud fizetni.
Nem értem. Hiszen soha nem tettem hasonlót, hogy egy ilyen ember, aki mindig mosolygott, kedvesen szólt, ha ellopták biciklijét is, úgy mesélte, mint ami természetes, az élethez tartozik, beengedett lakásába minden idegent, hajléktalant is láttam, vagy csak iszogató társ kocsmából, de azok is mind valahogy értelmiséginek tűntek, mint akiket sors csap. Felesége két éve?több hagyta ott, kislányával elment, azt hiszem nem volt boldog ez a nő, de arcán sose láttam. A nő, feleség, tisztességgel nevelte lányát, dolgozott, tanított. Férje bömböltette a zenét, nem mindig volt munkája, sőt, meglehet sohasem volt munkája, kocsmázgatott, ilyesmi, de már rég nem hallottam. Hangokat. Évek óta. Talán nem is onnan jött. Ki tudja, régebb sem.
A férj ott maradt a házban, de a feleségé volt a lakás. Jött, állítólag, a lakótársak mesélték, ma amikor indultam, lent a kapuban, hogy jött a nő eladni a lakást. Kiderülhetett, két éve nem fizet, és én még mondtam a közgyűlésen, hogy lehet az, amikor mi három hónapig nem fizettünk, levél jött, hogy eljárás történik ellenünk, és ezt mégis lehet két évig csinálni? Akkor mi sem fizetünk, ha semmi nem történik. Hát történt. Halál.
Azt mondják, éppen a kisfiú autózott lent, másodpercen múlhatott, hogy a gyerekre ráessen. Hogy megtörténhetett volna, két halál. A felnőtt, a gyerekkel.
Csak kitárta karjait, a másik szomszéd látta, azt hitte, köszön, másik pillanatban már halott volt.
Nem hiszem el… nem tudom elhinni… ma először a vásárlás, az idegen ajkú nő, idegen akcentussal, meg ugyanott, tegnap késő este, a fekete fiú a sarki üzletből, látta szeretnék valamit, mondom, igen, zsömle nincs már, üres az összes pult, rám néz, mennyi kellene, mondom 1-2, eltűnik, azonnal hozza, zacskóba, ilyenkor már száraz szokott lenni, ma is egészen szárazak voltak a kiflik, de nem, ez friss, mint amire nagyon ügyeltek, fizetem, mondja a pénztáros nő, 30-as. Csodálkozom, normális üzletben is 50 a kettő… de hát, bizonyosan van ilyen, nem foglalkozom. Erre ma, veszek egy tejet, egy kalácsot, egy kenyeret, ami minimum 500-as szokott lenni, ez is jobb helyen, kissé megzavarodhatott a nő a számla miatt, csupaszív, mondja 290. Értetlenül nézem, hiszen csak a tej 200, akkor hogyan lehet a három holmi 290, de nem merek szólni, még megkérdi, tegye-e szatyorba. Nem, köszönöm, megilletődésemben, s már lépek is ki…
…erre hazaérek, este fél 7, Mackó negyed óra múlva érkezik, tudom-e mi történt, itt ez a sok rendőr a belső udvaron. Nem tudom, 10 perce érkeztem, mondom, és éppen indulok, amikor a folyosón egy ember tart lefele a lépcsőn, kérdezem, mondja meghalt a Csaba. Leugrott az emeletről. Nem értem. Még délután a konyhából láttam, furcsán jött ki a lakásból, álldogált a rácsnál, de nem néztem, bejöttem. Viszont ma egész nap lelkiismeret furdalásom volt. Jóvá kellene tenni a dolgot, amit elkövettem. Egész nap, igen, ma egész nap rá gondoltam. Mi történt? Nem tudom felfogni. Bűnös vagyok. Megtettem pár napja, amit sosem teszek, nem értem a mai napig, velem ez hogy történhetett, bár mentségem, barátságosan, igazán barátságosan, még elnézést is kértem, igen, akkor is gonoszságnak éreztem, amikor kimondtam, de csak akartam, hogy tudja, hogy az nem jó. Hogy nemcsak ő…hogy két éve nem fizet közköltséget, és hogy ez minket összes lakót érint. Hogy senkinek nem jó. Mert több így a közös költség, a hiány miatt, és már nem lehet fizetni. Hogy már mi sem tudjuk. Mondta nem tud fizetni.
Nem értem. Hiszen soha nem tettem hasonlót, hogy egy ilyen ember, aki mindig mosolygott, kedvesen szólt, ha ellopták biciklijét is, úgy mesélte, mint ami természetes, az élethez tartozik, beengedett lakásába minden idegent, hajléktalant is láttam, vagy csak iszogató társ kocsmából, de azok is mind valahogy értelmiséginek tűntek, mint akiket sors csap. Felesége két éve?több hagyta ott, kislányával elment, azt hiszem nem volt boldog ez a nő, de arcán sose láttam. A nő, feleség, tisztességgel nevelte lányát, dolgozott, tanított. Férje bömböltette a zenét, nem mindig volt munkája, sőt, meglehet sohasem volt munkája, kocsmázgatott, ilyesmi, de már rég nem hallottam. Hangokat. Évek óta. Talán nem is onnan jött. Ki tudja, régebb sem.
A férj ott maradt a házban, de a feleségé volt a lakás. Jött, állítólag, a lakótársak mesélték, ma amikor indultam, lent a kapuban, hogy jött a nő eladni a lakást. Kiderülhetett, két éve nem fizet, és én még mondtam a közgyűlésen, hogy lehet az, amikor mi három hónapig nem fizettünk, levél jött, hogy eljárás történik ellenünk, és ezt mégis lehet két évig csinálni? Akkor mi sem fizetünk, ha semmi nem történik. Hát történt. Halál.
Azt mondják, éppen a kisfiú autózott lent, másodpercen múlhatott, hogy a gyerekre ráessen. Hogy megtörténhetett volna, két halál. A felnőtt, a gyerekkel.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése