Borbély Szilárd: Akibujtbujt

"A társadalmi cselekvő szubjektum csak látszatra nemtelen, valójában maszkulin. A reflektálatlan konstrukciók következménye, hogy a rendszerváltás vesztes és megbélyegzett társadalmi csoportjai a gyerekek, a nők, a homoszexuálisok, illetve a nem magyarok széles csoportjai. Vagyis egy könnyed és lemondó gesztussal: az egész világ. Mindazok, akik nem mi vagyunk."
Borbély Szilárd írását Séllei Nóra, az Irodalmi Centrifuga egyik vendégének könyve ihlette, s a litera.hu oldalon jelent meg. Annyira illeszkedik ICA tematikájába, hogy elkértük - hadd vessen hullámokat ICA kollektív tudatfolyamában is.

Borbély Szilárd: Akibujtbujt

Baljós következményei vannak annak, hogy a magyar nyelvben nincsenek nemek. Séllei Nóra feminizmusát kifejtő könyvét (Mért félünk a farkastól?, Debrecen 2007) olvasva írom az alábbi jegyzetet. Ezért kultúránk legfontosabb szövegeink alanyai és tárgyai nemtelennek látszanak lenni. “Bújt az üldözött...”, olvassuk nemzeti himnuszunkban. Ám eldönthetetlen, hogy férfi vagy nő az a bizonyos üldözött. Hogy buzi volna, ezt ugye eleve kizárhatjuk. Esetleg általános alany, mintegy az “üldözött” maga, az üldözöttség nem nélküli lényege. Egy nem nélküli magyart feltételezhetünk tehát, mintha a nem nélküliség maga volna a magyar. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a magyar mint olyan nem nélküli, akár a nyelv.

De ez mintha ellene mondana a hétköznapi tapasztalatnak, hiszen köztudott, hogy nemtelen magyarok nincsenek, csak nemes magyarok. A magyar nemzet nemes. A klasszikus felfogás szerint nemzetünk férfiakból és nőkből áll. És mivel a nemzet fogalma csak oppozícióban létezhet, hiszen eleve represszióban született, magyar és nemmagyar között lehet választani. A klasszikus nacionalizmus számára csak férfiak és nők léteznek. Az átmenetek, a bináris rend töréspontjai, a már említett buzik, továbbá a leszbik, és egyéb transzszexuálisok nem létező anomáliái a rendszernek. És a klasszikus nacionalizmus újraélesztői, az újabban nagy számban konstruálódó retromagyarok azonnal idegesek lesznek, amint a számukra átlátható bináris rendszerbe bekavarnak. Például a már említett buzik. De nem járnak jobban a feministák sem, amint az Séllei Nóra könyvéből kiviláglik.

Mert afelől nincsenek kétségeink, hogy az “üldözött”, aki “bújt”, az magyar. Magyar a javából az is, aki “Szerte nézett s nem lelé Honját a hazában...”, amint azt a kimódolt retorikai szerkezet tudatja velünk. És itt megint meg kell állnunk, mert nemek hiányában megint csak kétségek gyötörhetnek bennünket, hogy a “hon” és a “haza” milyen nemű volna, ha volnának nemek a magyarban. És vajon, mi a különbség a honfi és a hazafi között? Megférhet-e e kettő egy – hogy úgy mondjam – kebelben? Súlyos kérdések ezek. De itt legalább nem kell kételyek között őrlődni a két fogalom nemiségét illetően, mivel az összetétel fi eleme bizonyossá teszi a hímnemű alany jelenlétét. Őfi és őné szép kettőse rémlik fel a nyelv horizontján. Volt ugyanis úgy kétszáz éve egy kudarcos kísérlet az ő nőnemű párjaként az őné mint feminin forma bevezetésére. Ez az eurokonform kísérlet akkor a nyakas maradiság és – tegyük hozzá mindjárt – a magyar nyelv ellenállásán megbukott.

De mivel nemtelen a magyarban minden főnév, ezért a magyar szónak sem tudjuk a nemét. Talán nemtelen volna? Aligha, hisz függetlenül attól, hogy a nyelv grammatikai jelei nem adnak fogódzót, a kulturális kódok rögzítik a beszéd összefüggéseit. A korabeli lakosság öt százalékát kitevő nemes magyar nemzet tagjaként Kölcsey fogalmai az adózó köznép és a magyar nemzet bináris rendjében mozogtak. Az utóbbi teljes jogú tagjának a felnőtt férfiember számított. Ezeknek a cselekvőképes férfiaknak az időben változó, de jogilag folytonos társulása a magyar nemzet. Az üldözött, aki a barlangban bújkál, és aki felé kard – vaskos maszkulin szimbólum – nyúlik, ennek a testvérületnek a tagja. Vagyis ha jobban megfontoljuk, a nemzeti Himnusz a nemesi ideológia patriarchális mítoszát gyűjti egybe. Noha nem dinasztikus, de nem is összmagyar célok vezetik, hanem a nemesi kiváltságok letéteményeseként elképzelt patriarchális közösség hatalmi igényeinek folyamatosságát nyilvánítja ki a jövőre vonatkozóan. Ebben pedig nincs helye a nemesi nemzet felnőtt, teljes jogú férfitagjain kívül másnak. Ezt a szöveget ismételgetjük ma is, elhomályosult szavai azonban hatékonyan örökítik tovább a látszólag nemtelen, valójában maszkulin ideológia sulykolását. Kedves gondolat Széky János felvetése, amelyhez szívesen csatlakoznék, hogy a Himnusz helyére példának okáért a Tavaszi szél vizet áraszt… kezdetű szépséges népdalunk kerülhessen.

A magyar kultúrát ugyanis áporodott ideológiai konstrukciók hatják át. A fatalisták bölcsessége szerint, minden nemzetnek olyan konstrukciója van, amilyet megérdemel. De mintha megállt volna az idő: a nemzet jelentését a második világháború nyelve és jelentései uralták el. Az ezt a nyelvet használók nem akarja tudni, hogy metaforáik csupán metaforák. Hogy a nemzet nyelvi konstrukció, mint minden más fogalmunk, és nem öröktől fogva létezik. Ez a nyelv – épp a nemek alig észre vehető hiánya miatt – hallgatólagosan mindig a férfira gondolt, amikor a magyarról beszélt. Lehet-e egy nő hazafi? Mert hogy a társadalmi nem konstrukciók eredménye volna, ez a gondolat épp olyan idegen a közgondolkodástól, mint annak megfontolása, hogy a nemzet fogalma is konstrukció. Ahogy a társadalmi térben senki sem elve férfiként vagy nőként létezik, akként az ember sem eleve magyar vagy nem magyar. Nem a születés teszi azzá. A magyarság nem genetikus adottság, hanem valaki azzá lesz. De talán a nyelvi nem reflektálatlanságából következően is, a mai magyar nemzet a társadalom cselekvő szubjektumának kizárólag a férfit tartja. Nem csak közbeszéde, de törvényei is ezen a nyelven íródnak. A társadalmi cselekvő szubjektum csak látszatra nemtelen, valójában maszkulin. A reflektálatlan konstrukciók következménye, hogy a rendszerváltás vesztes és megbélyegzett társadalmi csoportjai a gyerekek, a nők, a homoszexuálisok, illetve a nem magyarok széles csoportjai. Vagyis egy könnyed és lemondó gesztussal: az egész világ. Mindazok, akik nem mi vagyunk.

Séllei Nóra is azok között volt, akik nem is olyan régen kezdeményezték, hogy kötelező törvényi kvóta írja elő a politikusok nembeli megosztásának arányát. Egy vezető politikusasszony is azzal érvelt, hogy hirtelenjében nincs annyi alkalmas és rátermett nőjelölt, akikkel fel lehetne tölteni a kezdeményezés által előírt létszámot. De ha a parlamenti patkó szikes és kietlen mezején szertenézünk, leljük-e honunkat a haza törvényhozásában? Vajon a rátermett és alkalmas politikusok dús televényét látjuk? Vajon nem csupán attól jobb az egyik listáról betuszkolt politikus, mert férfi?

[Séllei Nóra 2008. április 10-én volt az Irodalmi Centrifuga vendége. A szerzőnőről és köteteiről többet is olvashatnak ICA-n.]