Tímár Magdi Cilin: Pajzs

„Nem szakadunk szerteszét, tartjuk frontvonalunkat, szépen megyünk. Büszke vagyok, magamra, a társaimra, a nőkre, akik mellettem vonulnak, és mindenkire, aki eljött velünk. Kellene egy dal. Egy dal, amit énekelhetünk, egy harcos induló nekünk, amit együtt tudunk énekelni − talán egyszer lesz.” − Tímár Magdi Cilin átjutott a szivárvány alatt.

Kijövök a boltból, nézelődöm szerteszét. Hopp, ott egy halom kartondoboz. Szép nagyok, hűtőgép-méretűek. Megdobban a szívem. Trappolok mellé, gyorsan, elő a bicskát, nyiszatolom.
Hogy örül az ember, ha van minek! Egy tucat jó minőségű, erős kartondoboz! Mintha Isteni ajándék volna. Húzom-vonom, szeletelem. Pajzsok lesznek. Pajzsok és jelképhordozók, nekünk, nőknek, hogy védjenek minket és erősítsenek összetartozásilag. Megvagyok. Van köztük olyan is, amely kitárható, akár egy szárnyas oltár. Védőszenteknek, ha akarjuk. Kuncogok magamban, boldogan rakosgatom szerzeményem. Megveszem a festékeket, ragasztószalagot, fénymásolok. Icus egy Jézus-képet szeretne vinni, minden obszcenitás nélkül, egyszerűen. Védelmezőként. Lapozgatom otthon a képtáram, mindenhol töviskoszorús, bánatos, égre tekintő arc. Ez így nem jó. Nyúlok Rubljovhoz. Ez már igen. Éreztem is, hogy ez lesz a nyerő, van ebben valami, ami annyira, de annyira tökéletes (imádom). De azért nem bírtam ki, hogy ne legyen kis nőcsapatunknak női védőszentje. Kivettem Máriát is. Az is Rubljov. Az is gyönyörű. Így lettek egy pajzson ők ketten. Anya, a szűz, és fia.
Az irodában lassan gyülekeznek a lányok. Izgatottan készülődünk, mindenki forgatja a maga pajzsát, nézzük, mit, hova, hogyan. Én sötétkék alapon festek egy Picasso békegalambot, szárnyalva a szivárvány felett, csőrében szivárványos olajággal. Macsek bólogat, szerinte ez nem is galamb, inkább lúd. Mondom, nem lúd, galamb. De csak mondja, akkor inkább liba. Mondom nem liba, galamb. Na és az avantgárd művészet?



Készül a többi tábla is, sürögnek-forognak a nők (mint egykor a konyhában a falvédők szerint), jó a hangulat, nevetünk, maszatoljuk a festéket, iszunk egy pohárka sört, elszívunk egy cigit, jó így a közösségben, együtt, egy célért. Azért egy kis félsz lappang. Pókászom is keni a festéket, igyekszik nagyon, a homofóbiaveszélyt jelző közlekedési tábla-motívummal, és ott a Pink Floyd lemezborítójáról kölcsönvett ötlet, a fénytörés, minden fehér fény azzá lesz, amivé egy prizma teszi. Szeretlek titeket, akik itt festenek velem, akik hajlandók hurcolni a táblákat, bátrak és legyőzik félelmüket.

Eljött a nap. Izgulunk, menni kell, vinni, hurcolni, testünk előtt tartani, magasba emelni. Mégis, nem félek. Érdekes, a többiek is, valahogy már megnyugodtunk. Mellettünk az utcán hihetetlen mennyiségű rendőrségi autó, teherautó, vízágyú vagy mi, (fel sem ismerem).

Elindulunk. Nem számit már semmi, csak maradjunk együtt, együtt vagyunk erősek és láthatóak. Egyvonalban, a szivárvány minden színében, hiába ezernyi tojás, hiába megannyi mocskolódás, mi harcosan is békét szerető lányok, csak felemeljük tábláinkat. Ez a mi pajzsunk. Kapunk rendesen szitokszót. Hirtelen rádöbbenek, Ica a jobbszélen a védőszentekkel, ő van a legjobban kitéve mindennek. Mintha Jézus nem lenne mindenkié, aki akarja őt. Mintha nem védhetne minket is, csak azért, mert melegek vagyunk. Nem szakadunk szerteszét, tartjuk frontvonalunkat, szépen megyünk. Büszke vagyok, magamra, a társaimra, a nőkre, akik mellettem vonulnak, és mindenkire, aki eljött velünk. Kellene egy dal. Egy dal, amit énekelhetünk, egy harcos induló nekünk, amit együtt tudunk énekelni − talán egyszer lesz.
Tojászápor. Átfutunk a tojáseső alatt, rendeződünk, akarjuk a nemfélést. Enélkül nem lehet.
Gyerünk, lányok, tovább, és újra tovább!
Iszonyúan jók a zsaruk. Mint százezernyi éles sasszem, védőszárny. Nélkülük halottak lennénk. Szétmarcangolna minket a homofób csorda, csontjaink se maradnának, de így, így hálás vagyok, bízom bennük, nekik sem könnyű. Pedig elrettentő ez a fekete sereg, mint megannyi rögbijátékos, de ez nem játék. Ha ők nincsenek... basszus, az anyám temethetne maholnap. Kövi viszi a magyar trikolór pajzsot, a barátnője orosz, ő az orosz trikolórt. Mellettem Macsek, zsidó csillagot visz szivárványos kerettel, néha belém karol, megcsókol, szeret engem. Jobbra tőlem egy doki, büszkén viszi a homofóbia-ellenes pajzsot, és ott a szép kockásliliom szivárvány levelekkel, Vid festette, most Kimi hordozza bátran, mellette Kriszta, azzal a szép fénytöréses prizmával, és Ica, a védőszentekkel. Végigmentünk. Néha meg-megállva, tábláinkat felemelve, és néha énekelve, a Kossuth nóta utolsó két mondatát, hogy éljen a magyar szabadság, éljen a haza! Akarom ezt a felvonulást, akarok büszke lenni magamra és a többiekre, akik itt vonulnak velem, melegek és nem melegek, együtt, a kibaszott nagy kirekesztés ellen.
Megérkeztünk. Bezsúfolva, elkerítve. Elrekesztve. NEM JÓ ÍGY. Csak nézek ki a fejemből, hol van a szabadság, hol van a világ, hol van az emberi méltóság? Miért kell itt állnom, félve vagy tanácstalanul, várva a megmentő kivonulást? Átkozott ez a világ az emberi butaságtól terhelve, sötéten, szégyenteljesen!
Egy pillanat volt csupán, de eleredt az eső. Szitált, csöpörgélt, a nap pedig sütött ott lenyugvón. És ebben a középkorban, ebben az iszonyú sötét világban, ott volt az égbolton a szivárvány! Egy darabka csupán, töredékesen, de feltűnt, és ragyogott ott, az elkerített tömeg felett. Valaki velünk van. Az esővel, a nappal, a fénnyel. Boldog vagyok, hogy átmentem a szivárvány alatt – jut eszembe Adamis Anna.
Ennyi.

(A felvonulókról készült kép forrása a Magyar Nemzet Online)