Duras és a táncosnő

"Hiszen aki így táncol, lényének minden egyes részét megmozgatja, belülről, a múltból halad a mozdulatok felé, mintha hangtalan kiáltást küldene felénk."
"Nincs nyugvópont. A kőtömbök lengenek. Nehezített pálya, családtagtangó." - Czapáry Veronika és Györe Gabriella írásai Carlotta Ikeda előadásáról.

Czapáry Veronika: Duras és a táncosnő

„A halállal együtt kell élnünk:
testünk közelébe hívni."
(Carlotta Ikeda)

Marguerite Duras írásai által ihletett táncelőadást láthattunk a Trafóban Waiting címmel január 9-én és 10-én Carlotta Ikeda japán táncművésztől, aki eredeti nevét (Sanae) az európai balett klasszikus reformere (Carlotta Grisi) tiszteletére változtatta meg Carlottára.
Az előadás elején egy interjúrészlet hallható franciául: Indokínában születtem..., majd Duras beszél tovább, az öccse haláláról és a vérfertőző szerelemről. Az előadás bizonyos szempontból pontos adaptációja az írónő életének, aki számos interjúban és regényben kitért gyermekkorának részleteire. A Szerető című regényében részletesen fejti ki, hogy a családot bizonytalan lelkiállapotával terrorban tartó anya nem tudja kezelni az öcs és a báty közötti rivalizálást, amiből mindig a báty jön ki győztesen, a túl korán meghalt apa és a két testvér közé pedig beszorult Marguerite.

Az előadás előtt egy lapon idézeteket kapunk az interjúból, amelyek arról értesítenek, milyen mély szeretettel szerette az írónő a testvérét és halálakor, amiről egy táviratban értesült, hogyan jött rá arra, hogy ez a szeretet már szerelemnek nevezhető. A családi kapcsolatok a legmélyebb kötelékek az ember életében, minden szerelem és kapcsolat efelé tör. „A vérfertőzés tulajdonképpen csupán csodálatos egybeesés. A szenvedély és a rokoni kötelék egybeesése. Mert hát mi lehet több, mi lehet erősebb annál, ha két ember együtt tölti a gyermekkorát és szenvedélyesen szereti egymást.”

A színpadon sötét van és négy kő lóg lefelé függőlegesen, megképezve ezzel egy szobabelsőt. Teljes sötétségben hangzik el a Durastól idézett mondat. Embriószerű pozícióban fekve, fehér fényben, hálóingszerű ruhában látjuk meg Ikedát, a táncosnőt, akinél először nem tudjuk megállapítani, hogy melyik végtagja merrefelé esik, hol is van a pontosan körülhatárolható teste. A halál és az élet keskeny határvonalán táncolás a butoh alapja, mely eredetileg haláltáncot jelent, a testtől elszakadt lélek táncát. Ikeda korábbi budapesti workshopján kijelentette, a tánc lényege, hogy mindig a mögöttünk hagyott múltra kell figyelnünk, és innen, belülről táplálkozva lehet a táncot iszonyú erős mozgásba hozni: „Töröld el a testet!”. A jövő a nézőtér, a múlt a színpad hátrahagyott tere.
A színpadon is el lehet élvezni, az önkielégítés a jelenetekre tagolva többször is megtörténik. Négy kötélen négy kő lóg, mint négy végtag, megvilágítva a föld felett fél méterrel, a hálóruhába öltözött, félmeztelen női test időtlen és mégis erotikus, a legbensőbb szobát osztja meg velünk, milyen az, amikor valaki önmagát elégíti ki, persze imitál, arcrándulásaiból következtethetünk a nemsokára bekövetkező gyönyörre. Precíz, pontos mozdulatok, semmi sem véletlen, holott a táncosnő szerint minden előadás más és más. Arca és mozdulatai egymással összhangban, a butoh táncban, melyet „topogó”-nak is neveznek, a táncos egyik mozdulattól a másikig nagyon lassan jut el és hangsúlyos az impovizatív jelleg. Minden apró mozdulatnak jelentősége van: miközben táncol, energiát cserél a nézőtérrel és ez visszahat rá − nyilatkozta valahol Ikeda. Szerves kapcsolat a szervetlennel, megpróbálja áttörni élet és halál dermesztő kapuját. Kapcsolatot teremteni a nézőtérrel. A butoh tánc eredetileg a megváltozott testtudat-állapotra reflektál. A nézők meghökkennek, amikor a táncosnő „önmagához nyúl” és éles arcvonásokkal juttatja a néző tudomására, mit is csinál a kezével.

Carlotta Ikeda a Várakozás-ban (video)

Duras regényeiben és életében a szexualitás meghatározó jelentőségű, korán meghalt öccsével kapcsolatban egész életében szenvedélyes segíteni akarás vezérelte, a rá irányuló vágy csak a halála után vált beismerhetővé. Duras A Szerető-t akkor írta meg, amikor már senki nem élt a családjából. Az öcs halálát a báty folyamatos megalázásai okozták, vallja könyvében Duras, melyben hihetetlen őszinteséggel ír a szexualitásról, az önmagát felajánló kislányról, aki volt, és a családi perpatvarokról, az élvezet után bekövetkező bűntudatról. Az állandó bűntudat, mely ezt a szituációt jellemzi, Charlotte Ikeda táncában is megjelenik. A szexuális aktusokat kínzó bűntudat követi, mely az arc indulataiban, az utána következő félénk mozdulatokban, a lehajtott fejben és a közönségnek hátat fordításban figyelhető meg. Így lényünk legbelső kamráiig vezet el, oda, ahol már csak kövek vannak, kövek és félelem, valami eszement vágyakozás a szeretetre, az egyetlen mondat, amit Ikeda kimond, a „Je t’aime”. A későbbi jelenetekben bővül a kör, ezt jelképezi a megjelent szék, a nappali otthoni ruha, a háttérben megjelenő pompázatos fa, az estélyi ruha. A jelenetek élesen szétválasztottak, mindegyiket teljes sötétség választja el egymástól, az előadás közepén a kövek veszik át a főszerepet − csak azok mozognak éles megvilágításban. Hogyan sikerül a hálószobából kilépni a nagyvilágba?

A butoh táncot a hatásáról ismerik fel, hiszen e közönségére hatása félelmetes. A jelenetek a butoh táncban a semmiből épülnek fel, a néző magára marad a sötétséggel, átissza, újrakezdhet mindent. A gravitáció teljes átélése, a lassúság, az inak, az izmok játéka, a mozdulatok lassan vezetik el a nézőt az egyik állapotból a másikig. A mimika hihetetlenül fontos. A butoh jelentése: állva meghalni, a testtől elvált lélek szabad létezését tovább követni − a butoh táncosok a szabadság táncosai, hiszen a lélektől elvált test soha addig nem látott pillanatokban és helyzetekben mutatkozhat meg. Az élvezet, a létezés gyönyöre, a magány és magára maradottság, a tudattalan ősi megnyilvánulásai kiszolgáltatottá teszik a lelket, így meri magát megmutatni az önmagától elélvezni képes nő − kézmozdulatok és arcrángások pontos összhangjában. Az áttetsző ruha alatt a test meztelensége kitárulkozó, ám mégis pillanat alatt idegené és halottá válik, az erotikus kisugárzás irányítható. A puszta létezéssel elért fájdalom a megszületés után és közben. A fájdalom húsba vágó tündöklése. Minden egyes színváltásnál mintha újabb világba lépnénk, holott az ismétlődések nyomon követnek, már várjuk, mikor kezdődik ismét ugyanaz a mozdulat, jelenet, hogy mi is képesek legyünk a semmiből újrakezdeni és lecsupaszítani önmagunkat. Ott ülünk, kiszolgáltatva és csodálkozva, az előadás hatása alá kerülve.

Majd az utolsó jelenetben, fényes kosztümben egy ismert latin zenére mozog lassan, de a társasági élet szimbólumai között is ugyanezzel a problémával találkozunk. Az ember színben, térben, időben ugyanazzal: önmagával szembesül, és e szembesülés sokkal erősebb, mint ha többen játszanák: Ikeda mindvégig egyedül van. Az egyik kővel, a jobb elsővel, mintha férfi lenne, egyesül. A darab így halad a gyermekkorból a felnőttkor felé, azonban az orgazmustól eltorzult arcon ugyanazokat a jeleket fedezhetjük fel, mint kisgyermekkorban, amikor még sír az ember; a társat csak egy kő jelképezi, az a kő mindvégig ott volt, mégis mindegy, hogy kivel jön létre a kielégülés, hiszen a társas élvezés is ugyanolyan aktussal és arcrándulással, érzéssel jár, mint az önkielégítés. Fájdalmas ovuláció: már Freud is összehasonlította a szexuális- és a halálösztönt. Duras életében pedig végigkísér minket a fájdalom, megy életünk velejárója: bár fájdalmas, nem tudunk elszakadni a szexualitástól, szükségünk van rá − a négy kő ezt is jelképezi. Azt a fájdalmat, amit minden egyes kielégüléskor átélünk: hogy nem vagyunk egyek a szeretett lénnyel és szexualitás kielégülés után egyedül maradunk. Ez az üresség-érzés teszi zavarttá a nézőt: nem tudjuk, mit éltünk itt át, mivel is szembesít: a fájdalommal, mely visszavisz az otthonhoz.
Van olyan szintű fájdalom, amit nem lehet elviselni? Duras szerint van. Amikor az öccse haláláról értesül, így ír: „Egyszer még találkoztunk, az öccséről beszélt, aki meghalt. Azt mondta: micsoda rettenetes tragédia ez a halál, a mi testvérünk, a mi kis Paulónk halála. Egyetlen képem van a rokonságunkról: ebéd Sadekban. Az ebédlőasztalnál ülünk hárman. A nagyobbik bátyám tizennyolc éves, a kisebbik tizenhét. Anyám nincs velünk. A nagyobbik bátyám ránk emeli a tekintetét, rám meg az öccsére, nézi, hogyan eszünk, majd leteszi a villát, és csak az öccsét nézi. Nagyon sokáig nézi, aztán egyszer csak mond valamit, kimérten, valami szörnyűséget. Az ennivalóval kapcsolatban. Azt mondja, hogy az öccsének vigyáznia kéne, nem volna szabad annyit ennie. Az öccse nem szól egy szót sem. Csak eszik tovább. A bátyja erre figyelmezteti, hogy a hús legjava az övé, a kicsinek nem szabad elfelejtenie. Különben pórul jár, teszi hozzá. Megkérdezem, miért volna a tiéd? Azt mondja: az enyém és kész. Azt mondom: bár meghalnál. Nem tudok tovább enni. A kisebbik bátyám se. A nagy arra vár, hogy az öccse mondani merészeljen valamit, akár egyetlen szót is, az asztal alatt már ökölbe szorítja a kezét, hogy szétverje a képét. Az öccse hallgat. Nagyon sápadt. Szempilláján már ott az első könnycsepp.” (A szerető)

Az önéletrajzi regényből tudható, hogy az anyja mindig megbüntette azért, ha túlságosan kihívóan viselkedett, a nagybátyja pedig néha megverte érte. Az orgazmus talán feloldást jelenthetne valamire, azaz a transzállapotokhoz hasonlítható tudatállapotba juttatja, megváltozott tudatállapotba, melynek elérése rángásokkal és felszabadulással jár, a butoh tánchoz hasonló transz állapot, csakhogy ezt bűntudat követi, a szégyenlős kislány képe, melyet Duras életéből jól ismerünk. Itt és most e vágy az öcsre irányul, az öcs szerepére akarja felhívni a figyelmet. A legmélyebb kapcsolatok a gyermekkori együttélések: alapvetően meghatározóak. Marguerite, aki védelmezi az anya és a báty ellenében az öccsét, annak halálakor attól érez bűntudatot, hogy esetleg ő okozta, mert nem tudta eléggé megvédeni. Többször írja, hogy az, ahogyan a bátyja bánt az öccsével gyerekkorában, mindvégig rajta hagyta a nyomát és ennek tudja be korai halálát is.

A táncosnő bizonytalan a külvilággal szemben: a színpadon megjelenő fa mellett, mely nagyobb nála, mozdulatai bizonytalanná válnak. A nézőben az érzelmi állapot lassan épül fel.

Ikeda bámulatos hatást tesz a nézőre; valójában nem tudjuk, mikor lesz vége az előadásnak. A felcsendülő zene oldja fel a transzállapotot, egy latin dallam, amire Ikeda táncol. A jelenetközi elsötétítések miatt nem tudjuk, mikor lesz vége. Végül, amikor már túl sokáig tart a sötétség, tapsolni kezdünk – Ikeda többször kijön és meghajol a zenére, minden alkalommal máshogyan, show-szerűen: hol biccent kicsit, hol talpáig hajt fejet, hol lefekszik és úgy hajol meg, úgy tűnik, attól függ, meddig tapsolunk: addig, annyiféleképpen jön elő.
Vagy négyszer visszatapsolják, hiszen a közönség szeretné még látni ott és a szokásos érzés uralkodik el, tapsolni kell, akkor meghajlik a táncos. Neki, úgy tűnik, nehezére esik visszajönni, egy ilyen előadás után, inkább a magányba burkolózna. Hiszen aki így táncol, lényének minden egyes részét megmozgatja, belülről, a múltból halad a mozdulatok felé, mintha hangtalan kiáltást küldene felénk.

Ikeda társulata (Compagnie Ariadone) hét nőből áll, európaiak és japánok. Ők táncoltak először nőként a butoh-t. Miért pont Duras világa ihlette meg? Éppen egy regényét hallgatta, amikor kazettán véletlenül megkapta az interjút és az egybeesés, a hang, a vallomás, indított el benne valamit, amivel, úgy érezte, dolgoznia kell. Duras is messzemenően női hangon írt és egyedülálló módon állt ki a női szabadságért. „Minden előadáson más a testem. Minden előadáson azt mutatom éppen, amim van, s ez sosem lehet ugyanaz.” − mondja Ikeda egy interjúban. „Az élet a tapasztalatok által folyamatosan változik. Az idő táplál…”

A tánc szintjén, mely elemi belső erő, értjük egymást: „Minden előadás közös ügy a nézőkkel: én energiákat küldök, s energiákat kapok vissza tőlük. Nem az a fontos, milyen mozdulatot végzek, hanem hogy emóciót osztunk meg egymással.”

*****

Györe Gabriella: Waiting for connection

Szinte üres tér, négy szélén négy vastag kötélen átfűzött négy kőtömb. Színpadszél? Családtagok? A NO határolt tere? Középen tatami vagy matracok sora, a négyzet alakú középső körül szélkerék-elrendezésben a téglalapok, hogy kiadják a nagyobb négyzetet.
Lassan sötétedik. Vaksötétig. Majd lassan vissza. A sziklákat világítják, éppen csak hogy. Lebegnek a felszín felett. A kötél: nincs. Középen valaki fekszik, valamilyen pozícióban. Megállapíthatatlan. Halvány derengés. Fehér selyem. Nem emelkedhet ki egy csípő ennyire. Dehogynem. Alig-lassúságú mozdulatok. Transzállapot-idézés? Tekergő lábak. A mozdulatok nyomán a selyem esése, mintha a test is lebegne. Lassan fordul meg. Apró mozdulatokkal magát simogatja. Egyik keze lassan a combja közé ér. Erotikus? Durva? Értelmetlen kifejezések. Önszeretet. A másik kéz is a szeméremdomb fölött. Fordulat.
Míg feláll, sok ilyen mozdulat.

***

Álmosít. Vagy nem is. De két szemhunyás közt nincs a színpad. Ahogy jelenetek között sincs. Sötétedés – egy szemhunyás. Nincs a színpad. Világosodik, egy szék került az első kőtömb elé, lassan nyílik a hátsó színfal, mögötte fa. Ágaira rímel a testtartás, de előtte még a látvány: a lassú derengésben akasztott nyúzott borjú, mégsem rettenetes, s csak nehezen jövök rá, a test az, amit látok, gyér fényben, Ikedáé, széken ül. A fej, mintha lehetne fordítva is. Talán nem is arra néz, hanem erre. Lassú mozgás. Könyökök a fej mellett, mint ágak, szarvak. Különös a test alakja, sok mindent felvesz. A szembefordulás lassúsága, a vörösre festett szemek, a fehérre meszelt arc lassan szembenéz. A tekintet - lát.
A földre kerül. A kőtömb mellé. Családtag. Duras története. Körülrajongani egy kőtömböt. Öcs kőárnyékán riszálni a csiklót. 61 éves! A karon a hús már nem feszes. Mégis.
Sötétedés – egy szemhunyás. Bent. Kint.

***

Jelmezt vált. Nagyvilági. Sötét dáma. A fa felől érkezik. A fához közelít. A fa távolodik. Ő marad a lyuk közepén. Be kell jönnie. Elvesztem a fonalat. Szemhunyás. Szemhunyás. Szemhunyás. Tánc. Mozog. Szemhunyás. Körültáncolni a többi tömböt. Kijutni a színpadról, vissza. A kéz és a láb lassan emelkedik, forognak a láb- és kézfejek. Valami remegés. Torz kiáltás a szájon, hangtalan. Talán ha egy szó az egész este alatt. Je t’amie. Mintha nem is. Pedig igen. Duras szavai kísér(t)etként. Zörejek, zajok. Csak a feloldás lesz vidámabb, elengedőbb zene. Mert fel kell oldani. Pedig ott volt vége. Ott is vége volt. A fa hűlt helyén, a földön, sikoltás után.

Mikor kezdtek lengeni a kőtömbök? Korábban? Ebben a részben? Nincs nyugvópont. A kőtömbök lengenek. Nehezített pálya, családtagtangó. Sokszor látom a testet a fej nélkül − mintha úgy lenne egység. Sokszor látom a fejet visszafordulva – hátrafelé jön, de mintha fejjel előre táncolna erre. Ingó kőtömbök, hosszan és halványan világítva meg, összemosódó életpillanataim: Chihiro Jubabája, a boszorkány száll közelebb, közelebb. Chihiro kijutott Szellemországból. Kijut-e Ikedán át Duras? Kijut. Nekünk. Hozzánk. Mi vagyunk a menekülés? Kijut. Mi kijutunk-e?
Utolsó szín; csodálatos, keleties szépségű fiatal lány lejt felénk koktélruhában – Carlotta Ikeda háttal, kitolt csípővel közelít.

***

Előbb volt vége. Már akkor tapsoltam. Majdnem. Most meg... akkor itt... de kivárni, míg más is. Lassan indul el. Aztán a szokott. A meghajlások: mind különböző. Mintha divatbemutató-modell. Finom jelzések: már csak fél-kifutóig, ott hajol. Már csak hátul, ott hajol. De csak nem vesszük. Taps tovább. Érzékek lassú tánca gyors tapsviharba és haute couture-be fojtva. Tükröt tartani mintegy a természetnek.

***

Agresszívvá tett. Támadóvá. Erőszakhelyzetek?


-----------
Az előadásról korábban a blogon

Lőrinc Katalin interjúja a kultúra,hu-n
Lőrinc Katalin kritikája a kultúra.hu-n

Jelentések Hvarról 2. - Utazás a lehetetlen világok között

"Az összes borzalmas és rettenetes kérdés ott toporog az ajtóm előtt, törekednek befelé, tönkretesznek, mint nőt − de legalább felmerülnek. Régebben elfogadtam, hogy engem ott lehet, sőt, kell hagyni, ez apám után kötelező, fel sem merült bennem, hogy máshogyan is lehetne. Most legalább, x éves ambuláns pszichoterápiás kezelés után, felmerül. Kérdésként." - megvált-e a tenger vagy más világban is ugyanott maradsz? Czapáry Veronika válaszát olvashatják.

Czapáry Veronika: Utazás a lehetetlen világok között

Szeretem ezt a várost, persze, szeretem Budapestet. Végignézem esős utcáit, satnya fáit, a leroggyant, hatalmas házakat és elfog a sírógörcs, a gyengédség, a végtelen megértettség és meg nem értettség érzése: hogy milyen közép-európainak lenni egy eldugott országban, aminek a nyelvét senki sem érti rajtunk kívül, s hogy milyen, milyen itt élni, míg más népek sokkal többet értenek a napfényből, a vidámságból, az életből, mint mi − de nekünk ez jutott.

Mindig is fájt, akkor is, amikor a tenger felől csapódott arcomba a szél, amikor azt mondtad, szeretsz, mert tudtam, hogy nem igaz. Értelmetlen erről írni, ahogyan az élet is értelmetlen, ma is beszedek egy nyugtatót, már beszedtem kettőt, nem gondolok rád, próbálok nem gondolni rád, hátha megy. És olyan mondatokra se gondolok, hogy mi lenne, ha nem gondolkodnék, legalábbis úgy nem; hogy mi lett volna, ha ezt mondom, vagy az ellenkezőjét; ha engedelmeskedem, vagy ha nem; ha önmagam vagyok és nem félek a szabadságtól, nem a reakcióitól függök, hanem kinyilvánítom az akaratom; és arra sem, miért fáj.

"Már megint itt van a szerelem. Már megint izzad a tenyerem. Minek?, minek?", és már megint csak őrája, megint csak azon gondolkozom órák óta, hol rontottam el, mit kellett volna másképpen csinálnom, jól tettem-e, amit tettem, vagy ki kellett volna hagyni a szeretkezést? Más is küszködik ezekkel a problémákkal, más is tesz rossz lépéseket, másnak is fáj? Nyilván igen, de ilyenkor nem jut eszembe, hogy jaj, mennyire fájhatott Alexandrának, amikor elhagyta Bence. Vagy rossz ötlet volt tőlem, hogy ezt mondtam és nem az ellenkezőjét? Minden másképpen alakult volna, természetesen, holott nagyon is jól tudom, hogy nem, ennek vége és csak így alakulhatott, mindegy, mit mondtam vagy tettem. Mert nem szeret, nem szeret, nem szeret: ha szeret, bármit megtehetek, mindenhogyan szeret. Nem voltam őszinte, nem adtam meg neki a lehetőséget, hogy eldöntse, tudna-e szeretni. Ez maradjon a kettőnk titka, mondta, ne mondjuk el senkinek − nem értettem egyet, de azt mondtam, jó. Féltem, ha azt mondom, nem jó, nyomban elhagy. Viszont kiborított, hogy e tárgyban alárendelődtem az akaratának. Ha ott helyben kijelentem, nem, én holnaptól az összes ismerőseinknek elmondom, mi történt, akkor előbb kiderült volna, hogy nem akar tőlem semmit. Jó tanács lányoknak: minél előbb légy önmagad. Mondjuk csak megbaszott. Ha őszinte vagyok, és nem akarom eljátszani a szeretőt, sokkal hamarabb mondta volna, na „húzzál innen a picsába, megyek a csajomhoz, jó?” Mivel nincs elég önbizalmam azt mondani, „húzzál innen a picsába te, és nem én”, futottunk még egy kört és hagytam magam elsodortatni a történettel. Megint csak egy tánc volt. Egy újabb tánc. Az összes borzalmas és rettenetes kérdés ott toporog az ajtóm előtt, törekednek befelé, tönkretesznek, mint nőt − de legalább felmerülnek. Régebben elfogadtam, hogy engem ott lehet, sőt, kell hagyni, ez apám után kötelező, fel sem merült bennem, hogy máshogyan is lehetne. Most legalább, x éves ambuláns pszichoterápiás kezelés után, felmerül. Kérdésként.

Az utolsó telefonbeszélgetésünkre gondolok:

− Szóval akkor azt mondod, hogy addig, amíg elmegyek Hvarra, nem is találkozunk?
− Sajnos nem, mert máshogyan alakultak a dolgok.
− Értem. − Már pontosan előttem állt a névsor, ami ahhoz kell, hogy a barátnője is megtudja.
− Ha megjössz, találkozhatunk és megbeszélhetjük. - Ó, milyen vigasztaló – gondolom magamban.
− Megbeszélhetjük, hogy találkozunk-e?
− Vagy össze is futhatunk, úgyis beindulnak a rendezvények, kiállítás-megnyitók.
− Én nem szoktam rendezvényekre járni.
− De hát most beindul az ősz, lesz egy csomó. − Szóval azt mondod, hogy ne személyesen találkozzunk, hanem fussunk össze csak úgy?
− Nem. Találkozhatunk személyesen is.
− Megbeszélni, hogy találkozzunk-e vagy sem. − A rugó hirtelen kikattant, s felderengett előttem egy rémálom-beszélgetés arról, hogy közöttünk miért nem lehet semmi. Láttam, ahogyan okosan elmondja nekem ugyanazt, amit már annyian elmondtak.
− Ne haragudj, nagyon szeretlek, de tudod olyan furcsa lány vagy, a többiek is ezt gondolják rólad.
− Mi az, hogy furcsa?
− Hát szóval, hogy... tudod... a barátnőm...


Hogyan kellett volna viselkednem ahhoz, hogy kelljek neki? Itt a tengerparton élvezem a napsütést, a nagyon kedves vendéglátóm szeretetét, s közben: ’mit kellett volna tennem ahhoz, hogy megfeleljek?’, nyilall belém negyedóránként a kérdés, s a válasz is, ’na, állj már le erről!’, közben: ’hogy kelljek neki, ha rámosolygok, ha nem fekszem le vele rögtön. Ha azt mondom, ne maradj itt egyedül gondolkodni, miután szeretkeztünk, hanem maradjunk együtt; erre nyilván nem lett volna válasz, vagy ha azt mondom, nem, nem, ez hülyeség, ez nem a kettőnk titka, ez nem titok, én nem teszem titokká és utánam meg kúrd meg a barátnődet is, te hülye fasz, akkor? Akkor jó lett volna?’



Nem tudom. Néha úgy érzem, megőrülök, ezért le kell írnom, amit gondolok, mert akkor nem fogok megőrülni, biztosan nem fogok megőrülni, csak azok őrülnek meg, akik nem írják le, mert minden lépésemet visszakövetkeztetve azt gondolom, jó nő voltam, vagyok, nem hibáztam, nem tettem fel hülye kérdéseket, őrült sem voltam, csak most kezdek azzá válni, amikor beindul a verkli, a kérdések nem tágítanak, ’miért nem kellek neki? Miért nem tudom a pasikat soha megtartani? Miért nem tudok egyetlen egy pasit sem megtartani? Mi kell ahhoz másnap? Mit szabad mondani és mit nem, hogyan kell, és mit, álcázni.’ Eszti például egy jó kúrás után rögtön lelépett korán reggel, kétszer is, meglett az eredménye, a pasi égen-földön őt kereste, összeköltöztek, most terhes, gyereket vár, megtalálta álmai férfiját. Nem feküdni le elsőre, szól a régi bölcsesség, csináltam már, nem jött be, teljesen mindegy volt, egy őrülttel udvaroltattam magamnak fél évig, csak a kezemet foghatta meg és csókolózgattunk nedvesen órákon át, utána, amikor lefeküdtünk, kiderült, egy komplett pszichopatával állok szemben, egy anyakomlexusos félbolonddal, aki reggel hatkor kikel mellőlem az ágyból, mert a mama takarítani hívta, azt hittem, nem igaz, a barátaim is azt hitték, csak miután a hűlt helyét tapogattam magam mellett. Mindig, minden pasinál azt hiszem, nem lesz több ilyen, olyan, mint ő, és ebben igazam is van, mert mindenki egyetlen megismételhetetlen létező, olyan biztos soha senkivel nem lesz, mint velem, hanem majd mással lesz másmilyen − esetleg sokkal jobb. Megint az az őrjítő, kínzó érzés, hogy nem lesz ilyen több ilyen, mint ő. Lídia azt mondta, ettől ő is nagyon tud szenvedni, nem fog visszajönni, ahogyan anyám sem jött vissza, miután átment a küszöbön, csak nézett és a falak mögött foszforeszkált.



A vonatúton megismerkedtem néhány írrel és angollal. Nagyon kedvesek voltak. Az egyik srác, aki valami nagy édzsenszinél szerkesztő, faggatott, mi a története a regényemnek. Épp a Dance, dance, dance című könyvet olvasta egy japán írótól, akinek a nevét ismernem kéne, de elfelejtettem. Az elejét meg a végét volt időm elolvasni, csak kis időre adta oda. Abban a könyvben a férfi álmaiban átfolyik a nő a falon. Egy titokzatos hotelben, két világ között játszódik a történet, mint az én képzelt regényemben. A végén a férfi sír és azt akarja, maradjon vele a nő, gyengéden simogatja és viszont, finomak egymással, zseniálisan írja le. Eszembe jutott, hogy amikor én sírtam és könyörögtem, mikor maradt velem valamelyik férfi? Soha. Minél inkább könyörögtem, annál inkább érezték a betelhetetlen függésvágyamat és menekültek minél gyorsabban, minél messzebb. Megértem őket. Én sem maradnék egy percig sem olyan férfival, akinél csak kicsit is megérzem, hogy azt csinálok vele, amit akarok.



A kiszolgáltatottak aranyélete. Hogy ne függjek és ne kérdezzek ilyeneket, arra több stratégiát is kidolgoztam. Vagy lefekszem velük és hagyom őket elmenni telefonszám nélkül − ez nagyon fájdalmas, utána több napos kínlódás következik és ilyen még nem nagyon volt −. Vagy hagynám őket elmenni, de ők nem hagynak, ők akarnak találkozni. Ebből is volt pár. De a leggyakrabban megkérdezem tőlük, mikor óhajtanak velem újra találkozni és újra megbaszni. Miután látom, hogy nem akarnak barátnőnek (ezt észre lehet venni), felkínálom baszásra a testem, csak azért, hogy találkozhassak velük. Ollállá. Van, aki beszopja ezt a cumit, van, aki átlát a szitán, hogy nem vagyok könnyű eset, hisztizni fogok és járni akarok. Ilyenkor leráznak. Sokan mondták már, hogy őrült vagyok és a barátaik is őrültnek tartanak, ezért ciki velem járni, inkább nem vállalják fel, plusz kurva jó vagyok az ágyban, eszméletlen, az őrült nők specialitása ugyebár, minden őrült és kéjes dologban benne vannak, de sajnos idegileg nagyon kikészítem őket és nem biztosak benne, hogy nem fogok hisztériázni és nem mondom el a barátnőjüknek, feleségüknek, de ha ilyen nincsen nekik, elég a baráti körük is, akik előtt ciki engem vállalni.− Maradsz vagy mész?



Ezt a kérdést jobb nem megkérdezni, ezért azt a védekező stratégiát választottam, immár egy éve, hogy nem fekszem le senkivel. Ezt még sokáig csináltam volna, de a pszichológusom szerint ez nem állapot, így nem lehet élni. Baszni akarok, mint egy kiéhezett nyúl, ezt olvasni le a testem minden pontjáról. Megbámulnak, míg én rejtőzködni szeretnék.
− Oké, megpróbálom kinyitni azt a kibaszott kaput. − mondtam a pszichológusomnak, született belőle pár írás, igazán megérte. De az egy éve gondosan lezárt, lelakatolt, csak különleges kódokkal felnyitható, állat-őrökkel őrzött kapu kinyitását megbántam vagy nem bántam meg? − Nem szeretnék senkit megkérdezni erről az opcióról. Magamat sem.

Vannak napok, amikor tényleg szeretek élni, sétálni a napsütésben, érezni, ahogyan a szél fúj, átlátszónak lenni. Vannak napok, amikor szeretnék a szemétől megszabadulni, a hajától, a testétől, mindenétől, szeretnék megszabadulni, behelyettesíteni valami más testbe, felszabadultan röpködni, felejteni, mintha sosem létezett volna és áztatta volna sárba a narancsokat, mintha minden rendben lenne, ismétlődő rohamokban nem tudom élvezni az életet a tengerjárta, napsütötte tájon, ismétlődő rohamokban tör fel a kérdés, miért dobtak el megint, miért olyan megalázó az egész, miért nem tudtam védekezni, miért nem küldtem el már sokkal előbb és miért fáj mégis. De aztán elcsitul minden a tenger-itatta tájon, megnyugszom és elfelejtem. Csak magamra koncentrálok, érzem, ahogyan a bőrömet telíti a fény, ahogyan a só minden nap átalakít valamit a sejtjeimben, ahogyan dobozról dobozra eszem az olívabogyót, ahogyan minden ruhán átfúj a sós levegő, ahogyan érzem, szép vagyok, mert nő vagyok és már 21-nek néznek megint, mert az álomtól átitatott táj sós vize jár át és kimossa belőlem a szerelmet.



A képzeletbeli szerelmet. Mert minden pasi behelyettesíthető, és én nem őket, hanem magamat keresem bennük, azt az energiahálózatot, amelyen végigmenve tudok és tudnak szeretni, létrejön kettőnk között a közeg, ami nem megy tönkre, ami állandó és maradandó, nem úgy, mint anyámmal. Mivel ő meghalt és nem lehetetett pótolni, ezért duplán érzékeny vagyok a veszteségélményekre. Emlékszem kamaszkorom eszeveszett és őrült vágyódásaira a barnáskék tájon az iskolatársaim iránt, egy mozdulat iránt, csak hogy nézzenek rám, a fiúk és lányok teste után vágyakoztam rettenetesen, annyira fájt, hogy nem érinthetem meg őket, aztán arra, ahogy a filmekben láttam, ahol a lányokat mindig megtalálják a fiúk, hogy valaki jöjjön ide, keressen meg, fedezze fel, hogy én is létezem, fedezze fel bennem a szeretetet, s azt, hogy az én pici kis testemet is lehet szeretni. Erre vágyakoztam évekig. Mindhiába, nem jött el értem el senki, de még mindig, minden esetben azt gondolom, azt remélem, ő lesz majd, aki eljön értem. S most, hogy rájöttem, senki nem fog eljönni értem, nekem kell megtennem ezt az utat magamért, vagy a pszichológusom hajlandó megtenni velem egy részét, szedálni a bennem élő sárkányokat, hogy addig ne támadjanak, amíg élek.

Fájdalmasnak hangzik, pedig nem az. Egy időben sárkányokkal álmodtam, azzal, hogy kiderül, nem ölnek meg, hanem üvegből vannak és én ki tudom ütni a fogaikat. Egyáltalán nem félelmetesek, mert legyőztem őket. Ott állt előttem a sárkány álmomban, s én kacagva mondtam neki: „nem vagy sárkány többé, én nem félek tőled”. Behúztam neki, ettől összeesett, én pedig szépen lassan kiütöttem a fogait és réseket vertem a testén, amitől nagy barátságban lettünk. Közben fanatikusan mondogattam magamnak: „én nem félek tőled, én nem félek tőled, én nem félek tőled”, mert tudtam, hogy amint félni kezdek, végem van.



Lett itt egy barátnőm is, itt született Hváron. Azt mondta, itt olyan patriarchális rendszerben élnek, hogy a lányok nem örökölnek semmit, tehát neki soha nem lesz háza Hváron, csak az öccsének, mert mindent a fiúk örökölnek. Ő persze jöhet ide mindig, mert háromszintes a ház, de az övé nem lesz soha. Mondtam neki, ez a Balkán, de Magyarországon is csak törvényileg jobb a helyzet, vagy úgy sem. Megbeszéltük, hogy a férfiak mennyire reménytelenek. Ezt imádom kibeszélni a nőkkel. Végtelen élvezetet okoz velük megbeszélni volt és leendő szeretőinket, pasijainkat. Nem mindegy, fityeg-e az ityeg ott lent vagy nem. Azt mondta, ő mindig üvölteni szokott a pasijaival, teljesen mindegy, mit csinálnak, és soha nem kér bocsánatot. Hogy nem tud bocsánatot kérni. Én pedig a túlságosan megalázkodó fajtából való vagyok. Megbeszéljük, neki is nagyon rossz a viszonya az apjával − nekem is, s szerintem onnan eredeztethető minden.
- „I always fight with my father and I always fight with my boyfriends.”
Hogy a barátai mindig bocsánatot kérnek, de aztán mindig lesz velük valami gond. Ő is arra vár, hogy valaki megtalálja, „I never say sorry, I never”, ha ő hibázott, akkor is a férfinak kell felhívnia őt. Ő maga mondta, hogy az apjával való viszonya miatt van az egész. Kérdeztem tőle, mikor jött erre rá. „Már nagyon régen’, mondta. Mondtam neki, menjen el analízisbe, ez a meghökkentő zseniális ötletem támadt. Mondta, még van tíz éve rá, hogy megoldja, most 21, ha nem megy, elmegy, de még fiatal. Megkérdezte, van-e most pasim. Nincsen, mondtam. Ezen jót kacagtunk, hajrá analízis. Oké mondtam neki, én tíz éve járok analízisbe és nincs pasim, de sok minden összehasonlíthatatlanul jobb, mint volt. Ez sokkal hosszabb és mélyebb történet, minthogy ennyi idő alatt meg lehessen oldani, nagyon-nagyon mély és korai sérülés. Aztán beavat a hvariak titkos életébe: télen nem csinálnak semmit, csak pletykálnak; télen unalmas itt lakni, és borzasztó régi törvény, hogy minden háznak a tengerből lévő sziklákból kell épülnie. Minden nap meglátogathatom, egy boltban dolgozik, de amúgy egyetemre jár Zadarba, angolt és szociológiát tanul.



Győzködöm magam, a képzelt szerelmem helyett ezret, ezerötszázat találok, aki legalább ennyire jó, mint ő, elképzelem ahogyan szeretkezik a barátnőjével − ezt a legrosszabb elképzelni, ettől kifejezetten rosszul leszek, mégis állandóan előttem van a kép az első napokban, ahogyan ütemesen vonaglik a teste a testén, s ahogy élvezik, ahogy én is élveztem. Elgondolom, milyen lehet úgy hazamenni hozzá, hogy nem mond semmit arról, ami történt; nem mond semmit rólunk, és közben tudom, hogy most az apámon állok bosszút. Elképzelem, hogy ez a normális −, van aki szerint igen. Elképzelem, vajon megbocsát-e a csaja, ha megtudja − lehet, hogy igen. Bár csak nem. Bárcsak nem. Elképzelem, el tudnám-e őt cipelni a vállamon, tudnám-e szeretni és vigasztalni, kell-e úgy igazán, nekem, vagy megint csak az kell, hogy eldobjanak, egy újabb apatörténet, amit olyan zseniálisan ismétlek, vagy csak ezért kell annyira, mert végre eldobott ő is, elértem ezt is, hurrá, megcsináltam − nagyon szánalmasnak érezném, ha ő is csak ezért kell.



Vajon ha a vállamra hajtaná buksi fejét, meg tudnám-e tartani? Vajon ha azt mondaná: ”Oké, holnaptól járunk, a tiéd vagyok, szakítottam, örülsz? Menjünk el együtt kirándulni!”, igazi, rendes rosszullét lenne, vagy minden egy csapásra megoldódna? A szex jó vele, innen már ki lehet indulni − minden nap halálra szeretkezzük magunkat − vagy minden másnap, mert arra nincs időm −, és onnantól jó vele. Bizonyára megnyugtatna, mert már eredetileg is gyönyörűen egymásra voltunk hangolódva, és mindegy, hogy ő vagy más, csak legyen egy képzeletbeli szerelmem. Nem tudom, ha találkozunk, hogyan fogunk egymás szemébe nézni. A lelkemmel törődöm, pedig egy egész újság vár rám, hogy lezárhassák a lapszámot. Az interjú három órás. 10 perc legépelése másfél-két órámba telik, a 33-ik percnél járok, de három részre fogjuk osztani. Ha már elkezdem, előre tudom, hogy a három órából minden részt fontosnak tartok majd, pedig húznom kell. Jó rohanni a napsütésben, érezni, ahogyan a szél fúj és megbizsergeti sejtjeimet a Nap.



Bátor kérdéseim vannak ebben az interjúban. Mint egy komoly nőnek. Már amennyire Magyarországon lehet komoly egy nő. Minden nap meg akarom írni O-nak, hogy rájöttem, itt nem lehet komoly nőnek lenni. "Tudod, O., itt nem lehet komoly nőnek lenni. Tudod miért? Mert hülyének néznek téged is, engem is. Fogalmuk sincsen a problémáinkról, nem értik őket. Ha csinálsz valamit, akkor nevetséges és hülye leszel." Itt ezt a bélyeget sütik a nőkre, mert úgy a legegyszerűbb megérteni őket a patriarchális rendszerben, ha őrültnek nevezik őket. Akkor nem kell őket ajnározni, nem kell velük foglalkozni, nem kell őket édesgetni, és megérteni sem kell őket; megérteni, azt végképp nem.

-----
Az előző rész: Czapáry Veronika: Jelentések Hvarról 1.

Rakovszky Zsuzsa: A hullócsillag éve

A hullócsillag éve – A regresszió fekete doboza. A regény tanulsága a válasz a kérdésre: mit éreznek irántunk a gyerekek?Nagyfelbontású, pontos, elfogulatlan tükör a felnőtt szerepekről, az engesztelhetetlen gyermek pozíciójából: a világ ilyen, és ti ilyenek vagytok.

A Hullócsillag éve, Rakovszky Zsuzsa második regénye a regresszió fekete doboza: megmutatja, miként működött és működik a sokszoros identitásvesztés családi és társadalmi szinten – mindehhez pedig analitikus megközelítést igényel.Sokat mond el az anya-gyerek duálunió közlekedőedény-voltáról.A regény tanulsága a válasz a kérdésre: mit éreznek irántunk a gyerekek?Nagyfelbontású, pontos, elfogulatlan tükör a felnőtt szerepekről, az engesztelhetetlen gyermek pozíciójából: a világ ilyen, és ti ilyenek vagytok.

A kígyó árnyéka és A hullócsillag éve egymásra vonatkoztatása során ráeszmélünk, mennyire hasonló az identitás-fenyegetés, a múlttalanság és jövőtlenség, a mintahiány, az egyes szituációk érzelmi dinamikája és a családi mérgeződés.
Az első regényben mindez a társadalom történetében a középkorral, a szereplők személyes történetében a serdüléssel indul. A második kötetben ugyanezek a tapasztalatok egy történelmileg közelibb korban, a személyes regiszterben pedig a 6 éves ÉN, a kora gyerekkori regresszió során szembesülünk velük.

Az új értelmezési keretekhez használt segédolvasmányok:

Virág Teréz: Társadalmi traumatizáció
„Magamtól kérdem...” - A holokauszt tanulságai más társadalmi csoportok közösségi és személyes trauma-feldolgozásában is segítenek!

Analitikus megközelítés: Bartók – Cantata Profana
„Azelőtt nem hittem, még magamon nem tapasztaltam, hogy valakinek művei tulajdonképpen életrajznál pontosabban jelölik meg életének nevezetes eseményeit, irányító szenvedélyeit. Persze csak igazi és igaz művészetről beszélünk” Bartók

Louise O. Vasvári: Az incesztus elhallgatott narratívája
Az apa-lány incesztus egy kulturális képzet a vágyról. Diszkurzív kifejtése lehetetlen, mégis paradox módon képes a narratíva strukturálására. Az incesztus narratívája része a patriarchális házasság cselének, amely szentesíti a nők elleni erőszakot, ugyanakkor néhány kérdést a társadalmi nyomáson és tudattalanul a tagadáson keresztül kulturálisan elgondolhatatlanná tesz. A patriarchátus privilégiuma, hogy elnémítsa az incesztus narratíváit, és megerősítse, hogy a vérfertőző vágyat nem a létezése teszi perverzzé, hanem az, ha a vérfertőző vágy kifejeződik, ekképp feltárul. Az irodalmi szövegek az uralkodó osztály monokróm monológját reprodukálják, mégis szükségszerűen visszhangoznak bennük az elnémított és jelentéktelenné tett hangok is.A szerelemért való szenvedést úgy tekintik, mint erkölcsi jót a nők számára, a férfierőszakot pedig úgy vizsgálják, mint amit nem a férfi cselekedete, hanem a nő valamilyen viselkedése vagy tulajdonsága vált ki. Középkori népnyelvi szövegek megszállottan beszélnek el vérfertőzéses történeteket. Anya-lánya, anya-fiú, apa-fiú… Az apa-lánya kapcsolatra Mary Shelley Mathilda című novellája az alaptörténet.

Szolzsenyicin: Gulág
„Ez a szigetvilág keresztül-kasul átszegdelte, át- meg áthatotta azt a másik országot, amely magába foglalta, beékelődött városaiba, ott tornyosult utcái fölött. Mégis akadtak, akiknek sejtelmük sem volt létezéséről, mások homályosan hallottak valamit róla, de csak azok tudtak mindent, aki megfordultak benne.” Szolzsenyicin a szovjet lágerekről festett képe nem csak a szovjet lágereket jellemzi. „A próza lágerba vonult”. Rakovszky Zsuzsa: a női láger, Kelet-európai kényszerintegrációnk történetének írója. Prózája női próza e lágerból. Regényeinek történelmi háttere a gyors, erőszakos társadalmi változások háttere.

Rakovszky Zsuzsáról bővebben a SZALON-ban olvashatnak.
Gordon Agáta írása Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című regényéről a KÖNYVTÁR rovatban.

Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka

A kígyó árnyéka - inceszt az irodalomban. Mit tud egy jóval korábbi kor asszonya az identitás fenyegetéséről, melyről máig hatóan érdemes érvényes tudást szereznünk?

Rakovszky Zsuzsa költőként indult, 2002-ben jelent meg első regénye, A kígyó árnyéka, mely olyan szervesen illeszkedett addigi költői életművéhez, mint maghoz a belőle fejlődő gyümölcs. Saját élményei, a korábbi írásaiban megfigyelhető "besötétedés" és a negatív minták feldolgozásának, megmutatásának igénye, az identitásfenyegetés témává emelése jellemzik könyveit.

Rakovszky Zsuzsa írásaiban a roncsolt lánykorok és csonkolt múltak az egyéni és társadalmi traumatizáció harapófogójában elevenednek meg. A kígyó árnyéka a családi pozíció szintjén a sokszoros identitásvesztéssel írható le. Gordon Agáta szerint az incesztuózus házasságba rejtett bűntudatos lány léttelensége nagyon könnyen rokonítható egy leszbikuséval: ennek megértéséhez nőtanulmányok sora vezetett.

A regényt az írónő második regényével, A hullócsillag évé-vel együtt tárgyalta az Irodalmi Centrifuga, egyúttal azokat a segédolvasmányokat is megvilágítva, melyek a két regény új értelmezési keretéhez segítséget nyújtottak. Ezekről bővebben A hullócsillag éve kapcsán olvashatnak.

Rakovszky Zsuzsáról bővebben a SZALON-ban.
Gordon Agáta írása Rakovszky Zsuzsa A hullócsillag éve című regényéről a KÖNYVTÁR-ban.

Rakovszky Zsuzsa

Költő, író, műfordító, számos verseskötet és két regény írója - a nők traumáinak feltérképezője.


"Pályája nem a hullócsillagé, első jóslatai óta szeretik és méltányolják az olvasók és az irodalom is. Azonban a siker mintha meg sem érintené. Regényei nehéz időkben induló lánykorok csonkolt múltjának, családi traumáinak és identitáskeresésének felidézői.Sok generáció örök női mindennapjait emeli az irodalomba és közös tudatunkba." (In: Fábián Évi - Nők Magyraországon)

2007. február 8-án csütörtök este héttől volt az Irodalmi Centrifuga vendége.
Lásd még Gordon Agáta írásait Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka és A hullócsilla éve című regényeiről a KÖNYVTÁR-ban

2007. február 8. - Rakovszky Zsuzsa

„Nem akar könnyednek látszani".
„Birtokba venni mért kívánjam / e meddő és sötét időt?" - Az Irodalmi Centrifuga vendége 2007. február 8-án Rakovszky Zsuzsa volt.


„Birtokba venni mért kívánjam / e meddő és sötét időt? E nyirkos és / villanyfények között imbolygó délutánban / kinek érzékei ne sejtenék meg az év / legmélyebb pontját – a várakozás idejét, / az átmenetét? A közt vagy átjárót két ismeretlen / tér közt... A vonulást a kiszáradt medren át.” (az első Rakovszky Zsuzsa verseskötet első versének első sora 1981-ből)

Rakovszky Zsuzsa költő, író, műfordító 2007. február 8-án csütörtök este héttől volt az Irodalmi Centrifuga vendége, ahol pályájáról, a regényekről és a közelmúltban egy kötetbe gyűjtött versekről beszélgetett vele Bódis Kriszta és Gordon Agáta.

A KÍGYÓ ÁRNYÉKA (regény, 2002)
A HULLÓCSILLAG ÉVE (regény, 2005)
VISSZAÚT AZ IDŐBEN (versek,1981-2005)

"Roncsolt lánykorok és csonkolt múltak. Incesztus és a regresszió fekete doboza az irodalomban, az egyéni és társadalmi traumatizáció harapófogójában."
(Gordon Agáta)

"Talán a tárgyak, a képek, az ábrázolás ereje teszi. De Rakovszky ahhoz is ért, hogy lehet a verset a kellő pillanatban a fogható világ fölé emelni.
... talán olyan súlyosnak tudja anyagát, hogy nem akar könnyednek látszani. Azt hiszem, jól ítéli meg tehetsége természetét."
(Lator László: Üres színpad)

Rakovszky Zsuzsáról
A kígyó árnyékáról
A hullócsillag évéről
Mi történt az esten?