Győri Hanna: Cigányok az ifjúsági irodalomban

"A szegénység iskolába kerülése és integrációja (a népiskola-programok nyomán) számos műben megjelenik, a Kincskeresőtől Nyilas Misiig, tehát az ifjúsági regény a két háború között reflektált a kor legnagyobb szociális konfliktusára. (Ahogy a nácizmusra is reflektál valamiképpen az Abigél.) Ma ezt nem teszi. Csak hipotéziseim vannak arról, hogy miért nem." - Győri Hanna jelen írásában a hazai ifjúsági irodalom javát vizsgálta meg abból a szempontból, vajon milyen képet ad a cigány kultúráról, a cigányokról.

A Másik megértésének az egyik legösszetettebb módja a regény, mely történetté formálja az ismeretlen sorsot: arcot ad neki, motivációkkal, érzelmekkel látja el, beszippant, hogy kénytelenek legyünk megismerni és megérteni a gondolatait és érzelmeit. Gyerekként, felnőttként egyaránt fikciós szövegeket használunk arra, hogy értelmezzük a saját életünket és a bennünk dúló és bennünket körülvevő, sokszor nyomasztó és megoldhatatlan problémákat. A gyerekek mégis otthonosabban mozognak a fikció világában, sokszor nincs is más, jobb eszközük, mint belemerülni a mesébe, azonosulni a hősökkel és így feloldani traumáikat, választ keresni kérdéseikre.
Egy ideje keresem a magyar gyerekkönyvek közt a könyvet, amelyben a származás miatt kirekesztett gyerekek tudnák megtalálni a sorsuk tükörképét, melyben a mássággal találkozó, konfúz érzelmekkel küzdő gyerekek tudnák megtalálni mindennapjaik kérdéseit, problémáit egy új látószög fényében. Ahol a hős nem negyvenes években élő zsidó kisgyerek (mint mondjuk Anne Frank vagy Hana Levine), nem egyszerűen szegény és kiszolgáltatott (mint Nyilas Misi vagy Nemecsek Ernő), nem a szülei hagyták el és állami gondozott (mint Tracy Beaker) és nem is hajléktalan (mint Clay), hanem cigány. Vagy esetleg néger. Vagy ha nem a hős, akkor legalább valaki.
A kortárs magyar (gyerek)irodalmat azonban láthatóan nem érdekli ez a kérdés, hiszen nem termelt ki az elmúlt harminc évben egy olyan szöveget sem, amely gyerekekhez szólna, s a saját környezetükben, a saját szintjükön, de a maga bonyolultságában reflektálna a problémára.

Mi a probléma?

A probléma a cigányság integrációja. Közelebbről az, hogy rengeteg gyerek az iskolákban (meg az óvodákban) hirtelen közös térbe kerül az addig meglehetősen szegregált, másképp élő (vagy egyáltalán nem ismert) cigányokkal. A gyerekek egy részének vannak tapasztalatai, találkoztak már cigányokkal, nagy részüknek vannak előítéletei, amelyek megszűrik ezeket a tapasztalatokat, kiemelkednek a negatív tapasztalatok. Sokuk cigányok mellett él, de teljesen szeparált terekben mozognak, nem érintkezik a két világ. Legtöbbjükben rossz, kínos, homályos érzések élnek: valami nem stimmel, vannak íratlan viselkedési-viszonyulási szabályok, amelyek nincsenek kimondva és nehezen körültapogathatók. Egy biztos: bemennek az iskolába, és ott találkoznak a másképp beszélő, másképp viselkedő, másképp öltöző, máshova hazamenő, más tárgyi környezetből jövő cigány gyerekkel. És nem tudnak mit kezdeni a helyzettel.

Az is biztos, hogy jönnek a cigány gyerekek, és érzik, hogy valami elcsúszott, hogy nem megy velük a kommunikáció, akkor sem, ha a környezet nem ellenséges (de sokszor sajnos az).

Ezek nem azok a gyerekek, akik például Gárdonyi Géza (Kék paradicsom, liliom) novelláiban megjelennek: nem egy különálló, összetartó kultúra, egy saját mesterségeket, saját, jól belakott társadalmi teret birtokló, de kirekesztett réteg. Nincs mögöttük összetartó, gyermekszerető cigány kultúra gondoskodó nagymamákkal és nagybácsikkal (Cigány sor). Többnyire inkább csak a nyomorból jönnek, és ezt az ijesztő és ismeretlen nyomorultságot, annak minden attribútumával, hozzák be az osztályterembe. Nem csoda, ha az iskola és a gyerekek kilöknék őket. Milyen apróságokból (is) áll ez a nyomor, melyek érdekesek lehetnek a másik diák számára. Első körben mondjuk az, hogy nem dolgoznak a szülők, reggel csak a gyerek indul az iskolába, ezért nincs reggeli "rituálé". Sem délutáni. Hogy a házi feladatokban egyáltalán nem tud senki segíteni, sem a tankönyvek, tanszerek beszerzésében, kezelésében. Nincs uzsonnakenyér. Nincsen egy csomó tárgy, ami máshol van: a játékoktól a fényképeken keresztül mondjuk akár táskákig, cipőkig. Más ruhák. Más, az iskolaival inkompatibilis beszédmód: nem kérdez-felelek, hanem mindenki folyamatosan részt vesz vagy megfigyel (Réger Zita: Utak a nyelvhez). A különbségek minden szervezettségi és tárgyi szinten megjelennek, érintik a gyerekek midnennapjait. De mivel egy gyerek számára az élet evidens keretét képezik ezek a dolgok, ezért fel sem merül benne, hogy a másik másmilyen életben él, és így teljesen illogikusnak tűnhet számára a másiknak a saját kontextusában érthető viselkedése.

Ezt a másik világot lenne hivatott belülről, az esztétikum és a sors-alkotás segítségével megmutatni a regény, az ifjúsági regény.

Az ifjúsági irodalom

A fentiekből következik, hogy az ifjúsági (és felnőtt) irodalom számára eminensen érdekes témáról lenne szó. Valami olyanról, ami rengeteg gyereket érint, rengeteg rétege van, és nagyon sok klasszikus elbeszélői szerkezetet vonzhat a fejlődési regénytől a Harry Potter vagy A Pál utcai fiúk típusú iskolai történetekig.

Nem véletlenül ezt a két regényt említettem. Két olyan hagyomány emblematikus darabjai, melyek közül bármelyik alkalmas volna a téma befogadására, de egyiket sem folytatja a magyar gyerekirodalom. A Potter-könyvek persze a fantasy részei is, de ugyanakkor egy nagyon jól beágyazott "műfajé": az angol iskolásregényeké. Ezekben a könyvekben (és filmekben és sorozatokban) az iskola egészen más szerepet kap, mint nálunk. Mi nálunk az iskola? Vagy a szocialista embertípust kinevelő, közösséget formáló, egyenlőséget teremtő "mintaállam" (bármelyik pöttyös-csíkos könyv) vagy egy csodálatosnak állított, de valójában frusztráló hely, ahol nem lehet azt csinálni, ami a gyereknek megfelelő, de szót kell fogadni a tanító néninek (Vackor az első bében). Az első esetben túl erős az ideológiai ferdítés, a második pedig nem teremt termékeny közeget a társadalmi traumák feldolgozására. Az angol iskola és iskolareprezentáció viszont valóban a gyerekről szól: az iskola itt kiemelt szocializációs terep, ahol a gyerek megtanulja a társadalmat és kísérletezhet a társasági kommunikáció formáival - keresheti a helyét és a számára elfogadható személyes magatartásformákat. (Akár egy High School Musicalben is.) A magyar ifjúsági regényben ez nem létezik (kivéve Gárdonyi falusi iskolás novelláit, de ott a tanár szemével látunk egy régi-régi világot), valószínűleg nem csak azért, mert a Vörös Ökör óta sincs ennek hagyománya, hanem mert sajnos a magyar oktatási rendszerben sem létezik az iskolának ez a funkciója (illetve csak kiemelt esetekben, amikor évtizedek múlva is fontos marad például, hogy ki volt Radnótis, stb.)

A magyar ifjúsági regényben van hagyománya a társadalmi traumák ábrázolásának. A Pál utcai fiúk az egyik legismertebb példája ennek, melyben a haza elvesztése, a szegénység, a nemzetiségek mind megjelennek egy-egy helyszín vagy figura alakjában. A szegénység iskolába kerülése és integrációja (a népiskola-programok nyomán) számos műben megjelenik, a Kincskeresőtől Nyilas Misiig, tehát az ifjúsági regény a két háború között reflektált a kor legnagyobb szociális konfliktusára. (Ahogy a nácizmusra is reflektál valamiképpen az Abigél.) Ma ezt nem teszi. Csak hipotéziseim vannak arról, hogy miért nem.

Elsőként azért, mert a fent említett típusú szocialista színezetű ifjúsági regény kisajátította magának ezt a hagyományt (nem mintha nem lennének nagyon is olvasmányos eredményei). Ezért a nem kurzusírók számára ez folytathatatlan volt. A következő ok ebből eredeztethető: azok az írók, akik kiváló ifjúsági regényeket írtak a hatvanas évektől, általában tiltott-tűrt írók voltak, és azért írtak gyerekeknek, mert nem írhattak felnőtteknek (például a Csutak sorozat). Irodalomfelfogásuk amúgy sem igen orientálta őket a társadalmi témák felé (az Újhold körére gondolok itt), de mivel éppen a kor társadalma zárta ki őket, még kevésbé jöhetett ez szóba. A Csutak sorozatban például a könyvfolyam előrehaladtával a narratív világ egyre inkább a hős belső világába költözik. A hős körül létrejövő és megszűnő emberi viszonyok egy zárt magánvilág részei, melynek semmiféle kapcsolata nincs a csak gyerekfejekben élő fikcionált külvilágon kívüli társadalmi környezettel. A szülők, az otthon szinte meg sem jelennek, illetve csupán egy-egy gesztus erejéig, mely a gyermekek érzelmi biztonságát szavatolja. Az utca és a vándorlás (később sodródás) adja a gyerekek mindennapjait. A ló, a Nagyvilági Főcső felbukkanása pedig csupán az egyedülálló hős viszonylatain változtatnak.

A legerősebb talán a Lázár Ervin-i regény-hagyomány, mely a mese, a varázslat és a mindennapi világ magával ragadó keveréke. Társadalma a mese társadalma: jók és rosszak vannak benne, akik persze nem tökéletesek, hiszen modern jók ők, és szimbolikusan megjelenő, de modern kellékekbe bújtatott rosszak (Áttentő Redáz, Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon), akiket még meg is érthetünk. Konfliktusaik általános emberi konfliktusok, a megoldások pedig a szeretet racionalitása mentén születnek meg. (Ez persze itt nagyon elnagyolt, mert a beszédképtelenség és a szavakan túli összetartás, a megváltoztathatatlan belső én integritása is jelen van, mely értékek nyilván azonos tőről fakadnak, mint az előítéletmentes, sokféle társadalmi csoport iránt szolidáris, egyenlőségre törekvő társadalom iránti igény.)

Ebből a hagyományból nem nőhetett ki a rendszerváltás után sem olyan ifjúsági regény, mely a társadalmi problémákat cselekményesíti.

Mindennek megágyaz az az irodalmi beszédmód, mely a nyelvi játék, majd később a történelmi múlt és a jelen összefüggései, az emlékezés, felejtés, a szavak elfedő-megmutató ereje iránt érdeklődik. Hiszen a gyerekirodalmat ugyanazok (is) írják, mint a felnőtt irodalmat. Ennek az esztétikai hagyománynak a része a Trapiti, a Túl a Maszat-hegyen, a A terepasztal lovagjai, a Szuromberek királyfi, a Zöldség Anna és a beszélő ló. Olyan játszótere a felnőtt irodalomnak, ahol nagyon komoly játékok születnek azokkal a homoklapátokkal és -formákkal, amelyek a felnőtt-gyerek territóriumok hagyományosan elkülönülő eszköztárai miatt a gyerekrészre vannak utalva (varázslatok, furcsa lények, csodálatos ünnepek, őszinte vallomások, beszélő állatok és zöldségek, lovagok stb). Azonban a világok, amelyeket felépítenek, meglehetősen hasonlók a gyerek- és a felnőttirodalomban. (A Trapiti emellett nagyon komoly társadalmi kérdésekre reflektál, a kilencvenes évek végének, 2000-es évek elejének egyik nagyon fontos felnőtt diskurzusából merítve (múltfelejtés, múltfeldolgozás, mellé-beszélés). Megjelenik benne a sokszínűség, mint érték, de nem exponálódik a többség-kisebbség konfliktusa, csak a heterogén társadalom - homogén társadalom ellentéte.)

A csak gyerekeknek írók, mint Berg Judit, Marék Veronika, Nemere nem foglalkoznak ezzel. Még csak szereplőként sem találkozunk sem a képeken, sem a szövegben cigányokkal, akik egyszerűen jelen lennének a történetben. Böszörményi Gyulánál jelenik meg időnként nagyon áttételesen a másság, de nem a cigányság. Finy Petra a Csimota kiadónál megjelenés alatt álló novellája-meséje beszél nagyon konkrétan és nagyon mesésen, egy szóval nagyon jól a másságról - mai gyerekeknek, mai hangon.

Az ifjúsági regény tehát nem érdekelt abban, hogy társadalmi kérdésekkel foglalkozzon és körbejárjon egy mindennapjainkban folyamatosan élő traumát.

Mit kerestem?

Nagyjából azoknak a problémáknak a regényesítését kerestem, amelyeket fenn már leírtam. Egy afféle Jacqueline Wilsonos, Louis Lowry-s, Nöstlingeres problémafelvető regényt. Akár egy cigány gyerek nézőpontjából leírva, akár egy nem cigány osztálytárséból, kortárséból. Ahol a gyerekek azokról a mindennapi problémákról olvashatnak a regény műfaji sajátságaiból következő összetettségben, amelyekkel nap mint nap találkoznak, ha cigány osztálytársuk van: szegény, deszkás, agresszor, picsa, beilleszkedő, feltörekvő vagy ugyanolyan, mint ők. Amilyen sokfélék a gyerekek, olyan sok típus és sors vár megírásra (elég megnézni egy egyszerű szombat délelőtti tinisorozatot).

Mit találtam?

Klasszikus szövegeket. Ady Endre Répakapálása például ma is teljesen aktuális szöveg. De olyan távoli a megjelenő társadalmi környezet, hogy meglehetős előzetes tudást igényel a mai helyzetre vonatkoztató értelmezése. Lakatos Menyhért novellái is túlságosan más világban játszódnak - minden, ami a rendszerváltás előtt íródott, annyira más helyzetben mutatja a cigányságot, hogy szinte alkalmatlan arra, hogy a jelen problémáira reflektáljon. Egy-egy részproblémát szemléltetnek, leginkább az örök és változatlan rasszizmust. Csakhogy önmagában a rasszizmusról beszélni nem elég, ugyanis sok mindenre, de nem mindenre magyarázat. Az összetett, sok tényezős, történetileg determinált társadalmi kirekesztettséget nem értjük meg belőlük, mert mindegyik olyan helyzetben mutatja meg a cigányságot, amelyben még mindig voltak a többségi társadalommal közös területeik, és létezett a saját társadalmuknak is integráns saját területe. A hagyományos területeket a szocializmus során jórészt felszámolták, illetve az amúgy is kihalófélben lévő kézműves, kisiparos foglalkozások megszűntével csak képzettséget, új tudást (ami egy új területet hosszútávon megalapozna) nem adó gyári munkákon keresztül szippantották be a cigányokat a dolgozók társadalmába. Ma megkérdőjeleződtek a közös területek, a hagyományosak megszűntek, az újakra pedig a többségi társadalom nemigen enged bejárást.

A cigányok azonban nemhogy problémaként, de sehogy sincsenek jelen a gyerekkönyveinkben és más médiumainkban sem. Nincsenek cigány gyerekek a rajzokon, nincsenek cigány mellékszereplők az ovikban, iskolákban, nincsenek cigány emberek, járókelők, segítők, hozzátartozók, szomszédok a gyerekregényeinkben. Egész egyszerűen nem léteznek a kortárs mese világában. Kivétel természetesen a népmese. Bari Károly, Ámi Lajos, Bársony János mesegyűjteményei azonban inkább kuriózumot, valóban varázsmesét adnak az olvasó kezébe és nem társadalmi kérdésekkel foglalkozó szövegeket. Bár Bársony mesekötetében jó pár olyan darab van, amely alkalmas arra, hogy a kisebbekkel megismertessük a cigányság életét, történetét - meglehetősen didaktizált, olvasókönyvszerű szövegekkel.

Az az ifjúsági regény, amely a cigányság integrációjával foglalkozik egy egyedi (azaz azonosulásra, megértésre alkalmas) sorson keresztül, és emellett reprezentatívnak tekinthető problémákat jelenít meg, Halasi Mária Az utolsó padban című pöttyös könyve, mely 1963-ban jelent meg először Réber László rajzaival, legutóbb pedig 2006-ban a Móránál (újabb illusztrációkkal).
Rövid kitérőt téve itt kell megemlítenem Balázs Ágnes Feladó: Fekete Szivárvány című opusát, mely az Édes Anyanyelvünk pályázaton megosztott haramadik helyezett volt ifjúsági kategóriában. Szintén a Móránál, szintén a pöttyös-csíkos sorozatban jelent meg. Míg Halasi hozza a jól megszokott lányregény-stílust és nagy adag empátiát, megfigyelést, apró finomságot, addig ez a könyv messze alulmúlja a sorozat átlagos színvonalát. Hosszú, terjengős, végtelenül buta, a sztori siralmasan körmönfont és hiteltelen, a leírások közhelyesek, a figurák sztereotípiákra építenek és didaktikusan jelenítik meg a hiteltelen, enciklopédikus sokszínűséget. A nagy mondanivaló szónoklatokban érkezik és ostobaságoktól hemzseg. Az egyszerűsítések és az empátia hiánya miatt a téma minden fontos vonulata elsikkad. Olvasásra és problémamegoldásra teljesen alkalmatlan a szöveg.
Halasi könyve viszont nagyon jól nyúl a témához. Két dolog okoz csak problémát a mai olvasónak: a hatvanas években a cigányság társadalmi helyzete és a róluk szóló diskurzus eleve egészen más volt; ráadásul a könyv vörös szűrőn keresztül látja ezt is. Ennek megfelelően a szegényparasztság szocialista felemeléséhez hasonlító emancipatorikus szónoklat és hurráoptimista pozitív befejezés is része a szövegnek. Az úttörők felmagasztosulása és a burzsoázia javíthatatlansága, a kosárfonó szövetkezet, mint városi megélhetési forrás, a csille-felügyelői állás a mából nézve inkább lehetne a kommunista munkahely-teremtés és integráció paródiája, semmint affirmációja.
(De ennek az integrációs folyamatnak a valós csődjét jól példázza, hogy a régi fülszöveg kitér a kislány cigány származására, a Sulinet mai összefoglalója viszont már jótékonyan elhallgatja a kínos lényeget.)
A regény a maga kissé didaktikus módján egy nagyon egyszerű, klasszikus történetet ír le a gyermekkorból-otthonból indulva az egyén társadalmi integrációjáig. A mélyszegénységből, félárvaságból Pestre érkezik (a családösszefogó nagymama nélkül) egy cigány család, képzetlenek, másképp éltek-élnek, mások a tárgyaik, mások a szokásaik. Iskolába, munkába kerülnek, elkezdenek beilleszkedni, mindannyian kiállják a maguk próbáit, van, aki elbukik, van, aki megmarad. Vannak segítőik és vannak szörnyek, akiket le kell győzniük. Középpontban a kislány, Kati, az ő útja a teljes elszigeteltségtől és megnemértéstől a közösségbe (a szocialistába persze, az úttörőkébe). Illuzórikus, ideologikus. Nem is a vég teszi jóvá a könyvet, hanem a figurák motivációjának és lelkivilágának érzékeny leírása.
Egyszerű, de jól kialakított elbeszélői stratégiával van dolgunk: a mindentudó harmadik személyű, okos felnőtt elbeszélő időnként belehelyezkedik a főhős fejébe-perspektívájába, és onnan látja, magyarázza a világot. Kiemelkedő például az iskolakerülés ilyen kettős, kívülről-belülről megvilágított láttatása: míg kívülről egy érthetetlen mulasztás, belülről a félelem, a kirekesztettség, a más megszokások, az ismert, biztos környezet hiánya teljesen érthetően motiválja a tettet és részben kivonja az elhamarkodott morális (és előítéletes) megítélés alól. Nem ítéli meg a lányt, hanem empatikusan megmutatja. Hasonlóképp alterál a nézőpont az osztályfőnök és Kati viszonyát megmutató jelenetekben, ahol mindkét szereplőt kívülről és belülről is látjuk időnként, így mindkét fél szempontjaival azonosulhatunk, mindkettő részleges tudásából következő hibás cselekvéseket megérthetjük.
Az időszerkezet is egy picit megbontja a bevett lineáris történetvezetést: válságos helyzetekben, a nehezen magyarázható döntésekkor kis flashbackek ékelődnek be a lineáris kronológiába. Az elbeszélő újra csak bebújik a főhős fejébe, hogy szabad függő beszédben idézze fel a korábbi, otthonos falusi élet apróságait, kontrasztálja a két világot (a nagymama világát a kislányéval, az városi iskoláét a falusi iskoláéval, a mezőkével). Ilyen belső képekben jelennek meg a múltban elszenvedett sérelmek: a május elsejei kirekesztettség nagy traumája (amit természetesen majd az úttörőavatás ellensúlyoz), hogy nem mehettek be a cukrászdába (melyet a kasszírnő barátsága tesz jóvá).
A pedagógus és a lány kettőse is jól jelenik meg, mert nem idealizálja az iskola intézményét és a tanár személyét (csak amennyire a szocialista ember nevelőjét muszáj). A történet több ponton is hangsúlyozza, hogy segítség és elfogadás nélkül az integrációs folyamat lehetetlen: ilyen a szomszédasszony, aki előbb csak a fejét rázza, majd segít, később új feleség-lehetőségként is felmerül - azaz bevon és bevonódik. Ilyen a tanárnő, aki együttérez, de nem akar különbséget tenni, sok mindent nem ért, de nem közeledik, sokszor rosszul ítél, de be is tud avatkozni és egyszerűen, határozottan leszögezi az elveit. Ezzel párhuzamosan jelenik meg a társadalmi előítélet: mindenki a táskájához kap, senki nem ül Kati mellé, de van egy pénztáros, van egy diák, egy virágárus mindig, akibe lehet kapaszkodni. Az integráció fontos lépésének tekinthető, amikor Kati az éneklésben megtalálja magát és kiemelkedik a többiek közül. Kár, hogy a szerző nem tudta kihagyni az éneklő-autentikus cigánylány sztereotípiáját.
Persze a szöveg világa más tekintetben nagyon messze van a megélt mindennapjaink valóságától. Álomnak tűnik a munkát adó kosárfonó szövetkezet, amiből fenn lehet tartani egy lakást és három gyereket, amiből ha Katinak kell is a háztartást úgy-ahogy vezetni, de telik húsra és tojásra. Álom a segítőkészség is sokszor, ahogy a mélyszegénységből való felemelkedés, az iskolába bejutás, a mentősök emberséges hangja, a legtöbb diák könnyen változó negatív hozzáállása, a tanulási sikerek is. Se könyveik, se külön szoba, se játékok, se füzetek, se a takarítószerek, se az e tárgyakkal való bevett viszony nincs Katiék családjában, de ennek ellenére és (majdnem) mindenki segítségével boldogul.

Ezzel szemben áll az egyetlen adekvát kortárs ifjúsági mű a témában, amelyre még ki kell térnem: a Cigánylabirintus. Nagyszerű koncepció, jó megvalósítás, de valószínűleg magából a műfajból adódóak a köny gyengeségei. Az én korosztályomnak nem nagyon kell magyarázni a Kaland, játék, kockázat mintájára felépülő könyv szerkezetét. A lényeg: apró epizódok kapcsolódhatnak többféleképpen össze. Bizonyos helyzetekben mi döntünk a folytatásról (olvasókként végig a főhős helyében vagyunk), máskor kockával dobunk, és a szerencse dönt. A kiindulás: egy frissen felnőtt, nyolc általánossal rendelkező szinte rokontalan állami gondozott cigány fiú munkát és albérletet keres Budapesten - no meg persze társaságot, beilleszkedést, szórakozást, anyagi javakat, iskolát. Többféle kimenetel van, az alkoholista hajléktalanként halsz meg pár éven belül-től a postai alkalmazottként két gyerek mellett boldogan güriző-n és a maffialeszámolás áldozatá-n, drogfutár-on keresztül az egyetemre felvételizőig. Pár nagyon lényeges dolgot nagyon erősen, átélhetően (döbbenetesen) közvetít a könyv: ahogy az előítéletek minden szegletbe befurakodnak, és minden jószándékot kifordítanak és tönkretesznek - megsokszorozva a munkavállalás, tanulás, lakásszerzés amúgy sem kevés nehézségét. A véletlen szerepét: hogy a helyes, elfogadott, szabálykövető döntések is rendre kudarcot vonhatnak maguk után. Ez azért nagyon fontos, mert a cigányok esetében fokozottan érvényesül az a szociálpszichológiai axióma, hogy ha nem megy nekik valami, arról ők tehetnek (jellem, vagy vér), ha megy, akkor a körülmények segítették őket (míg önmagán ezt általában fordítva alkalmazza az ember). Ezt az axiómát leplezi le hatékonyan a véletlenekkel tarkított, de teljesen hiteles cselekménybonyolítás, és az, hogy többféleképpen, több döntéssel lejátszhatjuk a történetet, és sokszor mégse javul az eredményünk, hiszen nem csak a döntések minősége számít. A közösség szerepét is kiemeli a szöveg: ha nem talál főhősünk közösséget, nem tud megmaradni.
Magának a szerkezetnek ugyanaz adja az előnyét, mint a hátrányát: a tipikus életutakból összegyűjtött sok lehetőség miatt többször is végig lehet játszani. Annyira izgalmasra sikeredett, annyira jól tagoltak az epizódok, hogy nem lehet letenni egy-egy befejezés előtt. Viszont éppen a többszöri játék, a tipizáltság miatt csömörlünk meg, a játék személytelenné válik. Nem kapunk egy fiktív, de egész életet és figurát.

Ez marad a kezünkben: pár mese, egy régi, sok szempontból elavult, érzékeny történet, meg egy izgalmas, kesernyés játék. Pár klasszikus, történetek az egyszervolt magyarországi mélyszegénységről, amikor a szociográfia mellett virágzott a népiesek és a városi realisták novellairodalma. Ma kevés kivételtől eltekintve nincs ilyen empatikus, a szegénységet és főként a cigányságot nem csak tört nyelvében, kuriozitásként, elméleti terepként, de megértésre érdemes életformaként kezelő szövegünk. Se kicsiknek, se nagyoknak. Ennyi, nem sok. A kérdés társadalmi-gondolati érdekességéhez képest siralmasan kevés.

Győri Hanna

Tanulmányokat várnak a Kelet-európai leszbikus tapasztalatról

A Leszbikus tanulmányok folyóirata, a Journal of Lesbian Studies akadémiai folyóirat, mely a Taylor & Francis kiadásában jelenik meg, esszéket vár a Kelet-Európai leszbikus léttapasztalat tárgykörében a Borgos Anna és Takács Judit által vendégszerkesztett különszámába. A folyóirat angol nyelvű, az esszéket angol nyelven várják.

Felhívás tanulmányírásra / Call for Papers
Leszbikusok Kelet-Európában / Lesbians in Eastern Europe
A leszbikus tanulmányok folyóiratának különkiadása /
Special Issue of the Journal of Lesbian Studies
Meghívott szerkesztők / Guest Editors: Anna Borgos and Judit Takács

A Leszbikus tanulmányok folyóirata, a Journal of Lesbian Studies akadémiai folyóirat, mely a Taylor & Francis kiadásában jelenik meg, esszéket vár a Kelet-Európai leszbikus léttapasztalat tárgykörében a Borgos Anna és Takács Judit által vendégszerkesztett különszámába. A folyóirat angol nyelvű, az esszéket angol nyelven várják.

Néhány a lehetséges témakörök közül:

- Kelet-európai leszbikus önélettörténetek, helyek és társaságok bemutatása
- Coming aout és a leszbikus identitás felépítése Kelet-Európában
- Leszbikusoka családban és leszbikus családok Kelet-Európában
- Leszbikus anyaság Kelet-Európában
- Leszbikus párkapcsolatok tapasztalatai Kelet-Európában
- Egyenlő bánásmód és a leszbikusok diszkriminációjának estei Kelet-Európában
- Erőszak és belsővé tett homofóbia
- A Kelet-európai leszbikusok kulturális és média-reprezentációja (művészetekben, filmen és irodalomban)
- A leszbikusok és a pszichiátria Kelet-Európában
- Leszbikus transzok Kelet-Európában

A szerkesztők kérik, hogy a tanulmánnyal jelentkezők küldjék el tervezett tanulmányuk 500 szónál nem hosszabb áttekintését 2009. április 30-ig a szerkesztők e-mail címeire (az angol verzióban olvasható). A beérkező ajánlatokat eredetiségük, az írás stílusa és a szeritn értékelik, mennyire illeszkedik az összeálló folyóiratszám-koncepcióba.

A kiválasztott szerzőkkel a szerkesztők felveszik a kapcsolatot hogy a végső elképzeléseket tisztázzák; az elkészülő esszék 10-15 oldal terjedelműek lesznek (dupla sorközzel értendő), mely terjedelem már a hivatkozásokat is tartalmazza. Az anonimitás megkönnyítése érdekében az esszék nem tartalmazhatnak személyes információkat, a szerző neve, email címe és postai címe csak az elektronikus úton elküldött jelentkezést kísérő üzenetben szerepelhetnek.

Az esszék végső elkészítésének határideje 2009. szeptember 30.
További részletes információkat a formai követlelményekre vonatkozóan a folyóirat honlapján lehet megtekinteni.

*****

The Journal of Lesbian Studies, a peer-reviewed academic journal published by Taylor & Francis, invites essay submissions for a special issue on the subject of lesbians in Eastern Europe, guest-edited by Judit Takács and Anna Borgos.

Possible topics include, but are not limited to:

● Eastern European lesbian herstory, spaces and communities
● Coming out and the construction of lesbian identities in Eastern Europe
● Lesbians in families and lesbian families in Eastern Europe
● Lesbian motherhood in Eastern Europe
● Lesbian partnership issues in Eastern Europe
● Equal treatment and discrimination of lesbians in Eastern Europe
● Violence and (internalised) homophobia
● Cultural/media representations of Eastern European lesbians (in art, film and literature)
● Lesbians and psychiatry in Eastern Europe
● Lesbian transwomen in Eastern Europe

Please send a one-page overview of your proposed contribution (no more than 500 words) to Judit Takács at takacs@socio.mta.hu and/or Anna Borgos at borgosanna@gmail.com by April 30, 2009. Proposals will be evaluated for originality and writing style as well as how all the contributions fit together.

After initial review of the proposals, the selected authors will be contacted in order to arrange their final contributions. Final essays should be no more than 10-15 double-spaced pages, including references. (To facilitate anonymous review, essays should contain no identifying information, the author’s name, email and postal address should appear only in the message that accompanies the electronic submission.)

Final deadline of essay submission: September 30, 2009

For more detailed information about submission guidelines—including copyright ownership and preparation of tables, figures and images—please see the homepage for the Journal of Lesbian Studies.

This is an open call, please distribute it freely.

A női lét elviselhetetlen nehézsége?

„Határok közé szorítható-e a női identitás? S ha nem, miként lépheti át egy nő a számára kijelölt határokat és mik lehetnek e határsértés következményei? Hogyan reagál a társadalom vagy a szűkebb értelemben vett környezet minderre? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keres választ a Határtalan nők című tanulmánykötet, melyben húsz szerző írását olvashatjuk a legkülönfélébb női sorsokról.” – Urbányi Eszter kritikája a Nyitott Könyvműhely 2008-ban megjelent átfogó tanulmánykötetéről.

Urbányi Eszter:
A női lét elviselhetetlen nehézsége?

Bakó Boglárka - Tóth Eszter Zsófia (szerk.): Határtalan nők - Kizártak és befogadottak a női társadalomban. Nyitott könyvműhely, 416 old., 2008, 3348 Ft

Határok közé szorítható-e a női identitás? S ha nem, miként lépheti át egy nő a számára kijelölt határokat és mik lehetnek e határsértés következményei? Hogyan reagál a társadalom vagy a szűkebb értelemben vett környezet minderre? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keres választ a Határtalan nők című tanulmánykötet, melyben húsz szerző írását olvashatjuk a legkülönfélébb női sorsokról. A széles körű kutatásokra alapozott tanulmányok olyan nők életét veszik górcső alá, akik valamilyen módon szembeszálltak a hagyományos társadalmi normákkal, és megtagadva a számukra előírt női szerepeket különcként éltek. A hiánypótló kötet átfogó képet rajzol különböző korszakok különböző normaszegő nőiről: újraházasodó özvegyekről és emigráns értelmiségiekről, egyedülálló anyákról és napjaink szinglijeiről, kétes erkölcsű nődandykről és börtönre ítélt kéjnőkről, házasságtörőkről és bandatagokról, öntudatos leszbikusokról és hisztériás betegekről.
A kötet tematikai sokszínűsége változatos kutatási módszerekkel párosul, hiszen a szerzők között éppúgy találhatunk irodalmárokat, mint történészeket, pszichológusokat, néprajzkutatókat, kulturális antropológusokat vagy szociológusokat. Ebből adódóan igen eltérő eszközökkel közelítenek elemzésük tárgyához; az oral historytól („beszélő emlékezet”) kezdve a narratív- és mélyinterjún át az írásos források (pl. személyes dokumentumok, újságcikkek, kórrajzok, hatósági okmányok) aprólékos feldolgozásáig számos kutatói módszerre találhatunk példát a kötetben.
Ami a tematikai és módszertani változatosság ellenére mégis egységes színezetet ad a tanulmányoknak, az a társadalmi nemi stúdiumok és az új kultúraelméletek fogalmi eszköztárát idéző beszédmód. Bár a szerzők más-más kutatói technikákkal, más-más megközelítésekkel és más-más súlypontokkal nyúlnak témájukhoz, ez a beszédmód mindnyájuknál érvényesül. Az itt olvasható női történetek ugyanis mind a társadalmi nemek (gender) konstruáltságát hangsúlyozzák, amennyiben főszereplőik visszautasítva a környezetük által elvárt nőképet egy új és a megszokottól eltérő identitást alkotnak meg maguknak. Vagyis megkérdőjelezik a nőiség esszencialitását és bebizonyítják, hogy a társadalmi nemi identitás nem rögzített, természetes és eleve adott kategória, hanem az adott nyelvi, kulturális és társadalmi közeg által létrehozott konstrukció, mely éppúgy lebontható, mint ahogy fel is építhető. A normatívnak tartott viselkedésminták pedig, mint például, hogy egy nő legyen hűséges feleség, kizárólagos anya és odaadó háziasszony, aki lehetőleg nem hagyja el az otthon falait, szintén nem magától értetődőek, hanem a társadalom hatalmi helyzetben lévő tagjai, azaz a férfiak által önkényesen kijelölt szerepek. A bemutatott női életutak fényt vetnek arra, hogy a társadalomban érvényesülő egyenlőtlen hatalmi viszonyok miképp befolyásolják a nemekhez kötődő elvárásokat, és mi történik, ha egy nő nem teljesíti ezeket. A tanulmányok tehát összhangban állnak a tekintetben, hogy mindnyájan a társadalmi nem fogalmához szorosan kapcsolódó jelenségeket, nevezetesen a hagyományos női normák elhagyásának eseteit vizsgálják. A könyv írásait így egyfajta gendertudatos beszédmód jellemzi. Ez tekinthető a kötet legfőbb erényének is egyben, hiszen a társadalmi nemek szempontjait felvető beszédmód alapvető hiánycikk a magyar tudományos közbeszédben. Bár a kötet előszava szerint nincs ok aggodalomra, mert a feminizmus elméleteire épülő szemléletváltás Magyarországon is érezhető már, azt mégiscsak leszögezhetjük, hogy a feminizmussal és a genderkutatásokkal szembeni ellenérzések még mindig jócskán tetten érhetőek a hazai tudományos közbeszédben.(*1) Ezért tekinthető úttörő kezdeményezésnek a Határtalan nők összeállítása és komoly eredménynek a könyv megjelenése.
További erénye a kötetnek, hogy főként olyan nőkről, illetve női csoportokról szól, akikről eddig egyáltalán nem vagy csak alig olvashattunk. Az elfeledettség oka elsősorban az lehet, hogy a nők – még ha normakövetően éltek is – sokáig ki voltak zárva a történeti idő teréből, tehát nem is íródhattak be a nagybetűs történelem narratívájába. A normákat megszegő nőkről pedig végképp nem tesz említést a múltról szóló könyvek nagy része, tátongó űrt hagyva ezzel a különböző korszakok társadalomrajzában. A Határtalan nők szerkesztői azonban úgy tűnik, érzékenyek az évezredeken át elhallgatott kínos igazságokra és olyan szövegeket gyűjtöttek most egybe, melyek valamelyest kiszínezik a történelem fehér foltjait.
A szerkesztők, Bakó Boglárka és Tóth Eszter Zsófia két nagy fejezetbe rendezték a tanulmányokat, az elsőben az egyéni, míg a másodikban a csoportos normaszegőkről szóló írások kaptak helyet. Csokonai Vajda Juliannájától a szinglikig, tehát a 18. századtól napjainkig tart az az időszak, melyet a kötet felölel. A tanulmányok között számos jó és néhány gyengébb is akad. Persze, nem is várhatjuk, hogy húsz különböző szerző egységes színvonalon írjon, s nyilván a kötet interdiszciplináris jellegéből is adódóan igen eltérő szövegekről van szó nyelvhasználat, stílus vagy akár érthetőség szempontjából. Nyelvi megformáltság és olvasmányosság terén több írás is hagy kívánnivalót maga után, de ami ennél jóval zavaróbb, az az itt-ott felbukkanó közhelyesség. Néhány gondolatmenet ugyanis banalitásoktól sem mentes: hogy mást ne mondjak, ki ne tudná például, hogy a megesett lányokat egykor elítélték és megbélyegezték a falusi közösségekben. A probléma nem ott van, hogy ilyen közhelyek felmerülnek, hanem ott, hogy egy-két tanulmány sajnos nem lép túl ezeken és így nem sok újat mond az olvasónak, vagy legalábbis nem tud meggyőzően újat mondani. Szerencsére azonban jóval több olyan írás került a kötetbe, ami a közhelyek ismétlése helyett új nézőponto(ka)t kínál az adott témához.
A már említett Vajda Julianna és a szinglik nemcsak a válogatás kronologikus kezdő- és végpontját jelölik, hanem a kötet, számomra legérdekesebb esettanulmányainak központi alakjai is. Szilágyi Márton Vajda Juliannáról szóló írásában Csokonai Lilláját egészen új perspektívából, nem a megszokott irodalmi kontextusban, hanem hétköznapi emberként láthatjuk, méghozzá úgy, mint a költő egykori rajongásából élete végéig hasznot kovácsoló, elhunyt férje végakaratát elmismásoló, rafinált nőt. De még mielőtt az irodalomtankönyvek idealizált Lilla-képe végképp szertefoszlana, az is kiderül, hogy Vajda Julianna voltaképpen csak egy önjelölt Lilla, aki valószínűleg nem azonosítható Csokonai híressé vált múzsájával. A kötet kronológiai tengelyének másik végpontján álló A szingli lét dilemmái elsősorban aktualitása miatt lehet tanulságos olvasmány. Ebben Pistyur Veronika önkéntes jelentkezők segítségével vizsgálja napjaink egyedülálló nőinek helyzetét. A tanulmány alapkérdése, hogy „a szingli lét a modern női lét válságát vagy az emancipáció kiteljesedését jelenti-e a mai Magyarországon” (201). Bár a szerző sem tud megnyugtató választ adni erre a kérdésre (merthogy nincs egységes válasz), annyi kiderül, hogy a megkérdezett szinglik többsége nem válságként éli meg egyedüllétét, sokkal inkább választott alternatívának tekinti életvitelét.
Olyan tabunak számító és agyonhallgatott témák is előkerülnek a kötetben, mint a prostitúció, mellyel a kötet három tanulmánya is foglalkozik, különböző időszakokban és közösségekben vizsgálva a jelenséget. Míg Bokor Zsuzsa a húszas évek Kolozsvárának jellegzetes nőtípusairól, köztük a „bűnös utcanőkről” ír, Szécsényi Mihály a huszadik század elejének budapesti közösségében vizsgál olyan nőket, akiknek élettörténetében a prostitúció és a bűnözés összekapcsolódik, Mátay Mónika pedig a prostitúció sajátos formájával, a reformkori polgári társadalom arszlánnőivel foglalkozik. A szerzők természetesen nem mondanak semmiféle értékítéletet, csupán értekező objektivitással feltárják a jelenség hátterét és mozgatórugóit. Mégis azáltal, hogy rengeteg új szempontot felvetnek, arra késztetik az olvasót, hogy másként kezdje látni ezt a társadalmilag megbélyegzett életformát.
A másként láttatni és látni élménye a kötet több írásában is megjelenik. Ennek elsődleges oka az a problémafeltáró-rekonstruáló attitűd, mely számos tanulmányt jellemez, s mely új szempontokkal gazdagít(hat)ja eddigi elképzeléseinket, rávilágítva az egyes normaszegések mögöttes okaira. Jó példa erre Tóth Eszter Zsófia frappáns, Gábor, csináljunk gyereket, hadd vessen cigánykereket! című tanulmánya, mely a házasságon kívüli szülés problémakörét vizsgálja a szocialista érában. Miközben a szerző a lányanyaságot és annak megítélését elemzi, összefüggéseket is keres a jelenség egyre nagyobb számú felbukkanása, a megítélés pozitív irányú eltolódása és a női szerepek változása között. Tehát nemcsak elemzi a lányanyaság jelenségét, hanem felkutatja azokat a felszín alatt húzódó körülményeket is, melyek normatörésre sarkallhattak egyes értelmiségi nőket és melyek végül is ennek az eredetileg normaszegésnek tartott viselkedésmintának a megítélését jelentősen befolyásolták. Végkövetkeztetésként arra jut, hogy a női szerepváltozások szorosan összekapcsolódnak a lányanyaság társadalmi elfogadottságával: „A cikkek alapján ábrázolható az a folyamat, ahogyan fokozatosan átértelmeződik a házasságon kívüli szülés megítélése. A lányanyaság elfogadása elsősorban értelmiségi nőknél azért is lehetséges ebben az időszakban, mert egyrészt a korszak hivatalos diskurzusai a nők egyenjogúságát hirdették. Másrészt az 1960-as évektől, elsősorban 1968-tól főként a bulvársajtóban egyre jobban beszivárogtak a nyugati női szerepminták, amelyek vonzóbbak lehettek a közvetlen környezet kínálta szereplehetőségeknél.” (356). Kétségtelen, hogy sokan még manapság is ferde szemmel néznek az egyedül gyermeket vállaló nőkre, ugyanakkor az is biztos – mint ahogy e tanulmányból is kiderül –, hogy gyakran társadalmi okok (pl. a női szerepek megváltozása) húzódnak az egyéni normatörések mögött. Erről pedig egy pillanatig sem szabad megfeledkeznünk − mint ahogy arról sem, hogy a nőkről való gondolkodás befolyásolásában tudatosan szerepet kell vállalnia a tudományos élet tagjainak. A szerepvállalás megnyilvánulhat egy ilyen, új szempontokat felvető könyv kiadásában, vagy akár egy olyan konferencia megszervezésében, mint amilyet az MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézete rendezett Határtalan viszonyok címmel a kötet tanulmányainak előadására és a gondolatcsere lehetőségének megteremtésére. S mivel úttörőnek lenni soha nem könnyű feladat, a Határtalan nők hibáival együtt is előremutató fejleménye a magyar tudományos közgondolkodásnak. Reméljük, nem sokáig várat magára a folytatás.

Urbányi Eszter

***********
*1: Lásd erről Kádár Judit: „Miért nincs, ha van? A kortárs nyugati feminista irodalomkritika hatása Magyarországon”. Beszélő (2003. nov.) 100-107. és Séllei Nóra: „Így írunk mi ─ A magyar feminista irodalomtudomány (ön)megjelen(ít)ése”. In: uő: Miért félünk a farkastól? Feminista irodalomszemlélet itt és most. Kossuth Egyetemi Kiadó, 2007. 140-161.

Urbányi Eszter: Szóra bírható alárendeltek (2. rész)

Urbányi Eszter tanulmányának második részében Leslie Marmon Silko indián írónő és Audre Lorde fekete írónő egy-egy regényét elemezve mutatja be a társadalmi, nemi, faji, etnikai és szexuális „másság” új felfogásait a kortárs elméletek tükrében – ahogy tanulmánya alcímében írja. A tanulmány első részét ide kattintva olvashatják el.

Urbányi Eszter: Szóra bírható alárendeltek – a társadalmi, nemi, faji, etnikai és szexuális „másság” új felfogásai a kortárs elméletek tükrében

4. Leslie Marmon Silko: Szertartás

Míg a rassz „másságát” kimondottan az afrikai-amerikaisággal szokás azonosítani, az etnikum több társadalmi csoportot is jelölhet: indiánokat éppúgy, mint spanyol- vagy ázsiai-amerikaiakat. Amint Bollobás Enikő megjegyzi, a nem európai gyökerű etnikumok nem tekinthetnek vissza olyan stabil irodalmi hagyományra, mint a harlemi reneszánsz óta már jócskán megerősödő afrikai-amerikai irodalom. Esetükben csak a hatvanas évek polgárjogi mozgalmaitól kezdve érzékelhető az etnikai identitástudat szisztematikus felvállalása és artikulálása (Bollobás, 2005). Az etnikai irodalom térnyerését hűen dokumentálják a könyvpiacon ekkor megjelenő antológiák, úgy, mint a chicano szerzőket felvonultató El Espejo−The Mirror (1969), az ázsiai-amerikai műveket összegyűjtő Aiiieeeee! (1974) vagy az indián prózaírókat bemutató The Man To Send Rain Clouds (1974). Ez utóbbi kötet címadó novelláját az őshonos amerikai irodalom kiemelkedő nőírója, az indián reneszánsz első nemzedékének tagja, Leslie Marmon Silko írta. Silko az indián szóbeli hagyományt kanonikus irodalmi műfajokkal ötvözi műveiben, s így a rituális történeteket modern formában újramondva őrzi meg az indián közösség múltját.
Máig legismertebb műve a Szertartás, mely a félvér (félig laguna indián, félig mexikói) Tayo alakján keresztül mutatja be a kollektív laguna múlt fontosságát az egyéni szubjektumteremtés folyamatában. A II. világháborúból élő halottként hazatérő Tayo a háború borzalmait idéző rémálmoktól szenved, környezetét csak körvonalak, hangok és színek kaotikus egyvelegének látja, saját magát pedig áttetsző, testetlen, a világtól elidegenedett alakként érzékeli. Tayot a háború áldozataként látjuk, gyenge, tehetetlen, beteg emberként, aki nem képes alakítani sorsát, csupán elszenvedi azt. Családjában ráosztott szerepe szerint is ő az áldozat, ő az, aki – unokatestvérével ellentétben – nem függetlenítheti magát, mivel tőle várják, hogy tanulás és karrier helyett az otthoni feladatokat ellássa. S bár a háború végül közbeszól, helyét eredetileg a nők számára fenntartott magánszférában (domestic sphere), az otthon falai közt jelölik ki. Összességében elmondható, hogy a regény elején Tayo erősen feminizált karakterként jelenik meg, olyan vonások jellemzik, amelyek hagyományosan feminin kódok, úgy, mint a passzivitás, a depresszió és az áldozat-szerep.
Tayo par excellence Másikként reprezentálódik, „kevert vérűként” ugyanis mind a laguna pueblo közösségben, mind saját családjában kívülállóként tekintenek rá. Eszerint félvérnek lenni egyet jelent az örökös kirekesztettséggel, mássággal és közösség nélküliséggel. Az elfogadás hiánya ugyanakkor azt is jelzi, hogy az indiánok ugyanazokat a kirekesztő gesztusokat reprodukálják, amelyeket a fehérek részéről ők maguk is elszenvednek. Ez leginkább a Tayot felnevelő nagynéni attitűdjében érzékelhető, aki gyermekkorától kezdve úgy bánt vele akár egy idegennel:

„Ügyelt arra, hogy Rocky ne ossza meg ezeket a dolgokat Tayoval, hogy kellő távolságot tartson közte és maguk közt. De azt sem engedte, hogy Tayo kimenjen, vagy egyedül játsszon egy másik szobában. Azt akarta, hogy elég közel legyen ahhoz, hogy kirekesztettnek érezze magát, és tudatában legyen a távolságnak, ami elválasztja őket.” (Silko, 1977: 67) [2. jegyzet]

Mint a regény egyik kommentátora, Louis Owens rámutat, Tayo közösségbeli kitaszítottsága főként anyahiányával magyarázható, mivel egy olyan hagyományosan matrilineáris közösségben, mint amilyen a laguna pueblo a kollektív identitást biztosító törzsi hagyományok továbbadása az anyák feladata (Owens, 2002). Ez magyarázhatja, hogy az anya nélkül felnövő Tayo számára a kollektív laguna identitás nem adott, hanem csak küzdelmes próbatételek által ismerhető meg.
A közösségi identitás megismerése lesz Tayo gyógyulásának a feltétele: a depresszióból való felépülésé éppúgy, mint a lagunaként való önmeghatározásé. Morrison regényéhez hasonlóan, itt is az utazás topikus alakzatán keresztül reprezentálódik a szubjektumépítés folyamata. Az őt körbevevő természeti világot bejárva, Tayo az indián gondolkodásmódban központi szerepet játszó gyógyító szertartásokon megy keresztül, s eközben megérti, hogy saját egyéni élményei összefüggenek az indián közösség mitikus múltjával. Cselekvő alanyként teljesíti az ősi rítusokat: nem változatlan formában megismétli, hanem adaptálja őket saját élethelyzetéhez. Fokozatosan azonosul az indián gondolkodásmóddal, s ekképp megérti, a mítosz saját valóságának része, a mitikus történetek saját történetét rejtik, önmaga pedig csak a kollektív laguna identitás megértésével gyógyulhat meg. Arra is rájön, hogy a múlt és a jelen, a mítosz és a valóság, a kollektív és az egyéni nem választható el egymástól, mert a világ egy nagy egység, melyben „nincsenek határok, csak átmenetek, minden térben és időben” (Silko, 1977: 246). A gyógyító szertartás teljesítésével Tayo véget vet a rezervátumot sújtó aszálynak, s ezáltal nemcsak önmagát, de törzsét is megmenti. Így, végül a hajdan megtagadott félvér a közösség megmentőjévé, a feminizált áldozat férfias hőssé, a tárgyként megjelenített Másik pedig alannyá előlépő Eggyé válik.

5. Audre Lorde: Zami, másképp írom a nevem

A szubjektumteremtés legösszetettebb eseteiben a társadalmi nem, a rassz, az osztály és a szexuális orientáció marginalizált pozíciói keresztezik egymást. Erre szolgálhat példaként Audre Lorde önéletrajzi ihletésű regénye, a Zami, másképp írom a nevem, mely egy fekete nő meleg énjének megkonstruálását követi nyomon. A mű fiktív önéletrajz, Lorde terminusával élve, bio-mithográfia, melyben az elbeszélő-szereplő saját szubjektumát egy mitikus karibi sziget nőalakjain keresztül, mintegy velük azonosulva alkotja meg. Az életrajzi események átmenet nélkül vegyülnek a mitikus történetszállal, azt sugallva, hogy Audre énné válása csak a karibi kulturális hagyomány kontextusában valósulhat meg. A melegség felvállalását ábrázoló szokásos coming out-narratívákhoz képest Lorde írása annyiban más, hogy ─ mint egyik kritikusa, Maggie Humm kiemeli ─ itt a bőrszín és a társadalmi osztály miatt megélt diszkrimináció is a szexualitás „másságában” tükröződik (Humm, 1995).
A narrátor szubjektummá válása az előző két példához hasonló pályát fut be. Azonban, velük ellentétben, a marginalitás itt nemcsak téma, hanem – az egyes szám első személyű narrációból adódóan ─ beszédhelyzet is. Emiatt az elbeszélő szubjektumként való önmeghatározása még erőteljesebb, áthatóbb, már-már kiáltványszerű hatást kelt. A narrátor élettörténetét egészen gyermekkorától végigkísérhetjük, amikor még hangsúlyozottan tárgyi pozícióban látjuk, olyan vonásokkal felruházva, melyek a feminin társadalmi nem hagyományos „velejárói”. Az, hogy Audre beszédében és látásában is korlátozott egyénként reprezentálódik a mű elején, az elnyomottak rendszerint átvitt értelemben vett hangtalanságának és vakságának kitágított metaforájaként fogható fel. Audre markánsan tárgyiasított ábrázolása attól kezdve változik meg, hogy elhagyja a szülői házat, és független, saját lábán megálló, dolgozó nőként jelenik meg, aki kemény harcot vív a társadalmi egyenlőtlenségek ellen.
Énjének megkonstruálásában központi szerepet játszik kívülállósága, mely egyfajta létmóddá tágul a regényben. Gyermekkorától kezdve kitaszítottként látjuk, aki már családjában sem találja helyét, később pedig, mind az afro-amerikaiak, mind a greenwich village-i melegek között idegennek érzi magát. Többszörösen marginális helyzete lehetetlenné teszi, hogy bármelyik közösség teljes jogú tagja legyen. Elhagyatottsága végül arra készteti, hogy az anyjától ismert karibi mítoszok világába meneküljön, ahol rátalál arra a nőkből álló közösségre, amellyel azonosulni tud, és amelyben végül önmagára talál. A képzeletbeli Carriacou szigetének és az ott élő utópisztikus matriarchális közösségnek a folyamatos felidézése segít abban, hogy kitörjön a rákényszerített társadalmi szerepekből, és fokozatosan megalkossa szubjektumát: nőként, feketeként, melegként. Az alanyi pozíció végső elfoglalását érzékletesen jelzi névváltoztatása, amikor artikulálva vállalt identitását, a Zami nevet veszi fel, mely karibi nyelven nőkkel azonosuló nőket (women-identified-women) jelöl. A névadás performatív aktusával az immár Zamivá lett Audre megszerzi az önmeghatározás jogát, kinyilvánítja „másságát”, s így hosszú küzdelme végállomásaként ő is Eggyé válik.

Összegezve, elmondható, hogy az említett narratívákban a szubjektumépítés hasonló performatív folyamatok eredményeként valósul meg. Az egyén egyrészt ellenáll a társadalom által előírt, alárendelt, tárgyi pozíció elfoglalásának, másrészt cselekvő alanyként konstruálja meg önnön szubjektumát, melynek központi eleme a „másság” lesz. Ezáltal mindhárom mű dekonstruálja az Egy/Másik dichotómiájában leképeződő bináris kategóriák (fehér/nem fehér, férfi/nő, heteroszexuális/homoszexuális) hierarchiáját miközben egyúttal megkérdőjelezi a hozzájuk kapcsolódó normalitás/„másság” fogalompárjának létjogosultságát.


Hivatkozások

Benhabib, S. (1995). Feminism and Postmodernism: An Uneasy Alliance. In Benhabib, S., Butler, J., Cornell, D. & Fraser, N. (szerk.), Feminist Contentions. A Philosophical Exchange (17─34). London and New York: Routledge.
Bloom, H. (1994). The Western Canon: The Books and School of the Ages. New York: Riverhead Books.
Bollobás Enikő (2005). Az amerikai irodalom története. Budapest: Osiris Kiadó.
Bollobás Enikő (2007). Performansz és performativitás ─ A női, a meleg és a nem fehér szubjektumok nagy előadásai az irodalomban. In Séllei Nóra (szerk.), A nő mint szubjektum, a női szubjektum (17─57). Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó.
Butler, J. (2006). Problémás nem−Feminizmus és az identitás felforgatása. Ford. Berán Eszter & Vándor Judit. Budapest: Balassi Kiadó.
Chin, F., Inada, L.F. & Wong, S. (szerk.), (1974). Aiiieeeee!: an Anthology of Asian-American Writers. Washington: Howard University Press.
David, R. (2000). Toni Morrison Explained. New York: Random House.
De Beauvoir, S. (1971). A második nem. Ford. Görög Lívia & Somló Vera. Budapest: Gondolat Kiadó.
Foucault, M. (1981). The History of Sexuality, vol.1., An Introduction. Harmondsworth: Penguin.
Gates, H. L. (1986). Writing ‘Race’ and the Difference It Makes. In Gates, H. L. (szerk.) “Race,” Writing, and Difference (1─20). Chicago: University of Chicago Press.
Hegel, G. W. H. (1979). Előadások a világtörténet filozófiájáról. Ford. Szemere Samu. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Irigaray, L. (1985). Speculum of the Other Woman. Ford. Gill, G. C. Ithaca: Cornell University Press.
Owens, L. (2002). ‘The Very Essence of Our Lives’: Leslie Silko’s Webs of Identity. In Chavkin, A. (szerk.) Leslie Marmon Silko’s Ceremony. A Casebook (91─117). New York: Oxford University Press.
Peach, L. (1995). Toni Morrison. London: Macmillan Press.
Riley, D. (1988). Am I That Name? Feminism and the Category of ‘Women’ in History. Minneapolis: University of Minnesota Press.
Romano-V., O. I. (1969). El Espejo-The Mirror: Selected Mexican American Literature. Berkeley: Quinto Sol.
Rosen, K. (szerk.), (1974). The Man To Send Rain Clouds. Contemporary Stories by American Indians. New York: Viking.

Források

Lorde, A. (1982). Zami: A New Spelling of My Name. Berkeley: The Crossing Press.
Morrison, T. (1986). Salamon-ének. Ford. Molnár Katalin. Budapest: Magvető Kiadó.
Silko, L. M. (1977). Ceremony. New York: Viking.

Jegyzetek

1. Az idézetet a szerző saját fordításában közli
2. Az idézetet a szerző saját fordításában közli

Urbányi Eszter: Szóra bírható alárendeltek (1. rész)

„A századokon keresztül átörökített hegemonikus irodalmi közbeszédnek ellenállva, a hatvanas évek végétől megjelenő kisebbségi szerzők műveiben egyre fokozottabban körvonalazódik egy pozitív terminusokban elképzelt saját identitás elbeszélésének az igénye. A továbbiakban ezt az újszerűnek tekinthető szubjektumteremtő folyamatot vizsgálom Toni Morrison: Salamon-ének (1977), Leslie Marmon Silko: Szertartás (1977) és Audre Lorde: Zami: másképp írom a nevem (1982) című írásában.” – Urbányi Eszter tanulmányának első részét közöljük, melyben az elméleti bevezető után Toni Morrison regényéről mesél. A második részt egy hét múlva olvashatják ICA-n.

Urbányi Eszter : Szóra bírható alárendeltek – a társadalmi nemi, faji, etnikai és szexuális „másság” új felfogásai a kortárs elméletek tükrében

1. Új hangok az amerikai prózában

A kulturális sokszínűséggel szembesülő angolszász országok kritikai irányzatai az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek az irodalom társadalmi, politikai, ideológiai kontextualizáltságának feltárására. Harold Bloom jóslata szerint az Egyesült Államok jelenlegi irodalom tanszékeit rövidesen átnevezik cultural studies-zá, ahol „az irodalom szakos hallgatók amatőr politológusokká, tájékozatlan szociológusokká, inkompetens antropológusokká, középszerű filozófusokká és elszánt kultúrtörténészekké válnak” (Bloom, 1994: 487). [1. jegyzet] Még ha első látásra messzemenő következtetésnek tűnik is Bloom borúlátó víziója, annyi bizonyos, hogy a szűkebb értelemben vett irodalomtudományi elemzéseket egyre inkább a kulturális stúdiumokhoz közelítő műértelmezések váltják fel, melyek az irodalmi alkotások formális, szövegközpontú, szoros olvasata helyett a kontextuális olvasási módot helyezik előtérbe. Ez az irodalomszemléleti fordulat meghatározó szerepet játszik az amerikai prózát új hangokkal feltöltő kisebbségi csoportok irodalmainak szempontjából, mivel ezek elemzésekor a társadalmi körülmények, az önéletrajzi háttér és a kollektív identitás szerepének figyelembevétele szinte elkerülhetetlen.
A kontextuális megközelítés térnyerése olyan új értelmezési minta kialakulásával jár együtt, mely nyitott a rassz, az etnikum, a társadalmi nem, a szexualitás, valamint a társadalmi osztály kategóriájának vizsgálatára. A hagyományos irodalomértési modellt sokoldalúan bővítő új aspektusok a posztmodern teóriák, elsősorban a feminista-, posztkoloniális- és queer-elméletek kérdésfelvetéseinek köszönhetően kerültek a kritikai érdeklődés homlokterébe. A klasszikus megközelítések átformálása mellett, a posztmodern paradigmaváltással végbemenő elméleti elmozdulások jelentős történeti következményekkel is jártak, hiszen megkérdőjelezve az addig egységesnek hitt, kizárólag fehér, angolszász, férfi szerzők számára fenntartott kánon legitimitását, gyökeresen átalakították az irodalmi hagyományt. A posztmodern elméletek rákérdező mozzanatai révén az egységes amerikai irodalom illúziója végképp szertefoszlott. S nemcsak lehetővé, hanem szükségessé is vált az irodalomtörténet revíziója, a lehetséges kánonok számba vétele és olyan alternatív irodalomtörténetek megteremtése, melyben immár teret kapnak az eddig elnémított hangok. Így, a posztmodern pluralizmus jegyében, rövidesen új kánonokról, új hagyományokról és új olvasatokról kezdtek beszélni.
Az ekkor formálódó új kánonokban olyan marginális társadalmi csoportok irodalmai is megjelentek, mint a női, afro-amerikai, ázsiai-amerikai, indián, hispanikus, illetve meleg szerzők művei. Ezek az egymástól alapvetően nagyon különböző faji, etnikai és szexuális alapon marginalizált csoportok abban egyeznek, hogy az amerikai társadalom belső kolonizációjának elszenvedőiként mindnyájan a negatív előjelekkel ellátott Másik pozíciójában naturalizálódtak. Mint ilyenek, sokáig nem tudtak belépni a domináns közbeszéd nyelvébe, önreprezentáció híján pedig csak a fehér, heteroszexuális, férfi író tollán keresztül íródhattak be a hivatalos irodalmi kánonba. Ebből adódóan olyan irodalmi reprezentációs sémák alakultak ki, melyek leképezve a különböző társadalmi csoportok közti hierarchikus hatalmi viszonyokat, a „másságot” rendszerint alsóbbrendű, természetellenes és elrettentő vonásként ábrázolták. Ráadásul, az újra és újra megjelenő gyakran téves elgondolások nemcsak reprezentációs célt szolgáltak: folyamatos ismétlődésük által egyúttal újratermelték a már meglévő sztereotípiákat, ezzel is legitimálva a privilegizált társadalmi csoportok hatalmi pozícióját.
A századokon keresztül átörökített hegemonikus irodalmi közbeszédnek ellenállva, a hatvanas évek végétől megjelenő kisebbségi szerzők műveiben egyre fokozottabban körvonalazódik egy pozitív terminusokban elképzelt saját identitás elbeszélésének az igénye. A továbbiakban ezt az újszerűnek tekinthető szubjektumteremtő folyamatot vizsgálom Toni Morrison: Salamon-ének (1977), Leslie Marmon Silko: Szertartás (1977) és Audre Lorde: Zami: másképp írom a nevem (1982) című írásában. Értelmezésem szerint, műveikben a korábbi identitásirodalmakra (pl. a passing-narratívákra) jellemző asszimilációs törekvések helyett, a „másság” pozitív értékként, felvállalandó sajátosságként és az identifikáció forrásaként jelenik meg. Így, az uralkodó diskurzussal szembehelyezkedve, a normától való különbözés artikulálása lesz a szubjektummá válás feltétele. Ez azt is jelenti, hogy a rendre Másikként stigmatizált egyének ellenállnak annak a diszkurzív kényszernek, mely az Egy/Másik közti hatalmi viszonynak megfelelően a normatívként előírt fehér, heteroszexuális, férfi szubjektumtól való eltérést szükségszerűen alárendeltként tételezi. Ehelyett, fokozatosan elfoglalják az Egy diskurzusbeli helyét, miközben azonban megtartják a Másik jellemző attribútumait, s ezáltal megkérdőjelezik a nyugati gondolkodásmódot strukturáló kettős ellenpárok létjogosultságát. Az Egy/Másik dichotómiájának átjárása mellett, számos más hierarchikus bináris oppozíciót (pl. férfi/nő, fehér/nem-fehér, heteroszexuális/homoszexuális) is gyökeresen felforgatnak, rámutatva az identitáskategóriák konstruált, önkényes és performatív jellegére. Így, beilleszkedve a nyugati gondolkodás alapsémáit kérdőre vonó felfogások ívébe, a posztmodern diskurzus legfontosabb nézetei, dilemmái és feszültségei elevenednek meg e művekben.

2. Szubjektum, „másság”, performativitás

A posztmodern fordulattal megjelenő elméletek a szubjektum alapvető újragondolását hirdetik: egyrészt megkérdőjelezik annak esszenciális, egységes és autonóm jellegét; másrészt olyan nyelvi, kulturális és társadalmi konstrukciónak tekintik, mely a fennálló diskurzus terméke. Eszerint, az uralkodó diskurzus határozza meg, hogy ki válhat szubjektummá, s ki nem. Amennyiben pedig az alannyá válás feltétele a normatívként kijelölt identitáskategóriáknak való megfelelés, a nyugati patriarchális diskurzusban csak a fehér, heteroszexuális, férfi egyének lehetnek szubjektumok. Velük ellentétben, mint Bollobás Enikő írja, a kulturálisan imperializált csoportok, így amerikai kontextusban a nők, a melegek és a nem fehérek ─ hasonló diszkurzív folyamatok által konstituálódva ─ rendszerint passzív, alávetett, tárgyi pozícióban jelennek meg (Bollobás, 2007). Ez a Másik diszkurzív pozíciója, azé a Másiké, aki nélkül nem létezhetne az Egy sem. Simone de Beauvoir szavaival élve ugyanis „semmiféle közösség nem határozhatja meg önmagát Egyként anélkül, hogy egyidejűleg ne tételezné önmaga ellentétét, a Másikat” (de Beauvoir, 1971: 12. Görög Lívia & Somló Vera fordítása). Vagyis, az aszimmetrikus hatalmi viszonyok alapján privilegizált társadalmi csoportok saját szubjektumteremtésük velejárójaként alkotják meg a Másik kategóriáját, amihez önkényesen hozzákapcsolják a női, a nem fehér, valamint a homoszexuális identitásformákat.
A Másikként bélyegzett egyének marginalizálása valójában történeti folyamat, mely nyomon követhető a fallocentrikus nyugati világ érdekeit szolgáló kulturális narratívákban. Ezek nem mimetikusan ábrázolják, hanem sokkal inkább megkonstruálják azt a képet, amit a különféle idegen kultúrákról közvetítenek. A semleges reprezentáció lehetősége a fokozatosan kiteljesedő nyelvi fordulat (linguistic turn) nyomán vált kétségessé, ami a világ nyelvi meghatározottságát felismerve, rámutatott arra, hogy a nyelv nem leírja, hanem megalkotja a valóságot. A reprezentáció tehát jelentéseket, értelmezéseket, állásfoglalásokat generál, miközben meg is erősíti az általa felállított hatalmi mintázatokat. A nyelv valóságkonstruáló szerepének tudatosítása révén a tudományos reprezentáció eddig feltételezett tárgyilagossága végleg megingott; s nyilvánvalóvá vált, hogy a történelem és a filozófia ártatlannak hitt narratívái kulcsszerepet játszanak bizonyos csoportok, kultúrák és népek alárendeltté tételében.
A posztmodern elméletek összhangban vannak a tekintetben, hogy a marginális társadalmi csoportok történetiségből való kirekesztését mindnyájan a rasszizmus, a patriarchia és az imperializmus megnyilvánulásának tekintik. Ha felidézzük Hegel elhíresült gondolatát a történelem nélküli afrikaiakról (Hegel, 1979), máris látjuk amint a nyugati férfi szubjektum a gyarmatosítás kirekesztő gesztusát gyakorolja annak érdekében, hogy alsóbbrendű helyzetbe kényszerítse az európaiaknál nyilvánvalóan nem kevésbé „történelmietlen” színes bőrűeket. Ahogy a feketéket, úgy a nőket is kizárták az emberiség univerzális történelméből. Seyla Benhabib szerint a történelmet kodifikáló győztesek delegitimálták a „másság” történeti jelenlétét, amennyiben egyfajta homogén múlt illúzióját keltve, csak a férfiak történetét beszélték el (Benhabib, 1995). A nők kirekesztésének történetét legalaposabban talán Luce Irigaray vizsgálja, aki ─ nyugati filozófiai szövegeket újraolvasva ─ meggyőzően bizonyítja, hogy a filozófiai kategóriák felállításának célja, hogy a nőiség alárendelt pozícióba kerüljön és a női „másság” hiányként, tagadásként, a férfi tükörszerű ellentéteként határozódjék meg. Mi több, Irigaray szerint, a filozófia bináris ellenpárjai (pl. anyag/forma) már a kezdetektől kirekesztették a heteroszexuális patriarchátus sémájába nem illeszthető identitásokat, melyek, ontológiai státusz híján, csak valamiféle megnevezhetetlen hiányként azonosíthatóak (Irigaray, 1985). Számos más gondolkodó is arra figyelmeztet, hogy a kultúra különféle narratívái nem az ember, hanem kizárólag a nyugati, heteroszexuális, férfi szubjektum tapasztalatát mondják el, miközben a többi társadalmi csoport önmegjelenítését lehetetlenné teszik: ezeket vagy marginalizálják, vagy teljesen kizárják a narratív idő teréből. Így az önmagát szükségszerűen az Egy/Másik kettőségén keresztül meghatározó kisebbségi individuumnak sokáig nincs választása; csak a szenvedő, passzív, tárgyi helyzetbe kényszerített Másikként konstituálódhat.
Ezt a helyzetet az identitáskategóriák fiktív jellegének felismerése tudatosította, vagyis annak leleplezése, hogy a rassz, a társadalmi nem és a szexualitás kategóriái önkényes, környezetüktől függő, mesterséges konstrukciók. Ekképp ugyanis világossá vált, hogy a bennük gyökerező normatív struktúrák sem lehetnek természettől adottak, hanem csupán hatalmi célokat szolgáló, ideológiák által meghatározott, társadalmi képződmények, melyek dekonstruálhatóak. Mivel a normatív modellek megingatása végső soron legitimálja a nők, a melegek és a nem fehérek szubjektumpozícióban történő megjelenését, a posztmodern identitáskoncepciók térnyerése egyfajta töréspontot jelöl a marginális identitásformák reprezentációjában. A normatív struktúrák lebontásának első lépései azok az egymással egybecsengő fogalmi átrendeződések voltak, amelyek a nyolcvanas évek során mentek végbe a különböző posztmodern elméletek terén: míg Michel Foucault a szexualitást a diskurzus produktumaként értelmezte (Foucault, 1981), Henry Louis Gates a rassz fogalmának természetességét vonta kétségbe (Gates, 1985), Denise Riley pedig a nők kategóriájának autentikussága ellen érvelt (Riley, 1988). A normatív minták aláaknázásában azonban kétségtelenül Judith Butler mára klasszikussá vált Gender Trouble című munkája tekinthető mérföldkőnek, amelyben a társadalmi nem fogalmának újraértelmezésével a heteroszexualitás természetességébe vetett hitet végképp megrendítette. A társadalmi nem, Butler értelmezésében, nem eredeti kategória, hanem egyfajta performatív jelenség, amely a normák kényszerű citálásával nemcsak ismétli, de meg is teremti önmagát: „[A] társadalmi nem kifejezése mögött nincs társadalmi nemi identitás; az identitás performatívan jön létre, éppen azon „kifejezések” által, amelyek, úgymond, a társadalmi nemi identitás következményei” (Butler, 2006: 76. Berán Eszter & Vándor Judit fordítása). Butler szerint a normatív társadalmi nemi identitások performatív ismétlése vezet ahhoz, hogy a heteroszexualitás jelenik meg természetes és ezért kötelezően követendő szexuális gyakorlatként (Butler, 2006). Butler performativitás-elmélete, túlmutatva saját kijelölt céljain, radikálisan átalakította a szubjektivitásról való gondolkodást.
Annak felismerése, hogy amit természetesnek hittünk, mégsem az, alapjaiban ingatta meg az Egy/Másik dichotómiájára kivetített bináris kategóriák rendíthetetlennek hitt hierarchiáját. A szubjektum posztmodern elméletei így a normatív struktúrák legitimitásának sikeres megkérdőjelezésével voltaképpen a „másság” új olvasatát kínálják; egy olyan olvasatot, mely elméleti keretet nyújthat az újonnan színre lépő írók marginális közösségeket bemutató műveinek értelmezéséhez.

3. Toni Morrison: Salamon-ének

A kisebbségi irodalmak szerzői közül elsőként az afrikai-amerikaiak vívták ki a jogot, hogy a megújuló kánon alakítóivá váljanak. Így, kanonizált fekete írók hosszú sora vezet el a kortárs afrikai-amerikai irodalomig, melynek talán leg(el)ismertebb képviselője az 1993-ban Nobel-díjjal kitüntetett írónő, Toni Morrison. Írásművészetében Morrison visszanyúl az afro-amerikai legendák világához, és egy olyan sajátos narratív teret alkot, melyben jól megfér egymás mellett a fantasztikum és a realitás, a különleges és a hétköznapi, a barbár és az emberi.
Pályájának harmadik regényében, a Salamon-énekben egy fekete férfi kereséstörténetét követhetjük nyomon. A regény főhőse, Milkman Dead, azaz Halott Tejes, egy jómódú néger ingatlanügynök fia, aki gondtalan, de céltalan életet él egy észak-amerikai városban. Apja értékrendjét követve, Tejes is a fehér középosztály materialista gondolkodásmódjával azonosul, s ezzel akarva-akaratlanul megtagadja afrikai gyökereit. A város fekete közössége ezért nem fogadja be, kívülállónak tekinti, olyan embernek, akinek fekete bőre alatt fehér szív dobog. Tejes ráadásul nemcsak az afro-amerikai közösségben, de saját családjában is idegenként mozog; kapcsolatait nem igaz érzelmek, hanem közöny hatja át: „Az unalom, ami könnyű fertőzésként kezdődött, mostanra teljesen a hatalmába kerítette” (Morrison, 1986: 126. Molnár Katalin fordítása). Azon túl, hogy érzelmi élete meglehetősen sivár, nincs szabad akarata és önálló élete sem. Nem több mint először anyja hiánypótló ragaszkodásának, később apja túlzott megalomániájának, végül Hagar szerelmi vágyának a tárgya. Olyan emberként látjuk, aki csak sodródik, de nem cselekszik; csak eltűr, de nem akar; csak szeretve van, de nem szeret. Azaz, a regény első felében nem alanyként, hanem tárgyként reprezentálódik. Ahhoz, hogy szubjektummá válhasson, saját néger identitásának gyökereit kell felkutatnia, megismernie és mindenekelőtt elfogadnia. Ezzel Morrison mintha azt sugallná, hogy a „ki vagyok én” kérdése csak a „honnan jövök” felderítése által válaszolható meg.
Tejes identitáskeresése nagynénje, a különc néger asszony, Pilátus alakjához kötődik. Pilátus szokatlan életmódja és erőt sugárzó lénye már első találkozásukkor megbabonázzák a fiatal Tejest. Nem tudja miért, de érzi, Pilátus fontos szerepet játszik még az életében; s valóban, mintha láthatatlan kezével mindvégig irányítaná és utat mutatna neki (pilot). Pilátus egy új világot tár fel előtte, a számára eddig ismeretlen afro-amerikai spiritualizmus, a babonák és hiedelmek, az afrikai mítoszok világát. Pilátus az egyetlen, aki az iparosodott Északon, az ígéret földjén, az amerikai álom hajszolói közt még őrzi a feketék ősi hagyományait. Ez a két értékrend, azaz a nyugati materializmus és az afro-amerikai spirituális tradíció ütközik össze Tejes alakjában, s ennek függvénye, hogy a fehérek gyenge akaratú árnyalakja marad-e, vagy a fehérektől való „másságát” felvállalva, szubjektummá válik.
Bár önző pénzszerzési vágya indítja útra ősei földjére, az aranyvadászat rövidesen családja rejtélyes múltjának felkutatásába és saját énjének megalkotásába csap át. Tejes szubjektummá válása, ami egy átvitt értelemben vett utazásként fogható fel, párhuzamosan zajlik egy földrajzi értelemben vett utazással, mely ─ akár egy ellentétes irányú migráció ─ a nyugatot jelölő Északtól vezet el, a feketék egykori otthonához, az amerikai Délhez. Útja során Tejes egyre mélyebbre merül az afro-amerikai mítoszok folklorisztikus világában, s ezzel egyidejűleg fokozatosan levetkőzi a nyugati világ értékeit tükröző magatartásformát. A levetkőzés szó szerint is értendő, valóban elhagyja a nyugati világ értékrendjének jelölőit, köztük az aranyóráját, a cipőjét és az autóját. Az óra elvesztése különösen fontos, hangsúlyozza a regény egyik kritikusa, Linden Peach, mivel ez a nyugati lineáris időfogalom elhagyását jelzi, és egyben közeledést a feketék cirkuláris időfelfogásához (Peach, 1995). Úgy tűnik, hogy Tejes az anyagi javakat előtérbe helyező nyugati materialista gondolkodásmódtól fokozatosan eltávolodik, és egyre inkább az afro-amerikai spiritualitáshoz közelít. A szellemhez hasonlatos Circével való álomszerű találkozása során azt is megtanulja, hogy ne a szemének higgyen, inkább azt lássa, amit a képzelete látni enged. Ettől kezdve, Tejes hinni kezd a természetfölöttiben, a mágikusban, a fantázia hatalmában.
Ez a hit segít neki abban, hogy megfejtse az ősi Salamon-ének sorait, mely családtörténetét rejti:

„Behunyta a szemét, és koncentrált, miközben a gyerekek, akik fáradhatatlanok voltak abban, hogy a ritmikus, rímelő körjátékot ismételgessék, újra és újra előadták. És Tejes mindent megjegyzett, amit énekeltek. […] Ezek a gyerekek az ő rokonairól szóló történetet énekelnek. Dudorászott és kuncogott, miközben azon igyekezett, hogy összerakja az egészet.” (Morrison, 1986: 416─418)

Tejes magára ismer az énekben: ő az, akiről szól; ő Salamon leszármazottja, az elnyomás elől menekülő rabszolgáé, aki felszállt a levegőbe, hogy hazarepüljön Afrikába. Ennek az ősi mítosznak az elfogadásával Tejes valójában a kollektív afro-amerikai identitást is elfogadja, megérti annak lényegét, s ezen keresztül, immár szívében is feketeként határozza meg önmagát. A regény zárójelenetében Salamonhoz hasonlóan, Tejes is elrugaszkodik egy szikláról, felszáll a magasba és megtapasztalja az ősi bölcsességet: „Ha behódolsz a levegőnek, fel tudsz szállni rá” (Morrison, 1986: 462). Amint Ron David írja, Tejes repülése én-keresésének végső lépéseként értelmezhető (David, 2000).

(folytatása következik)

Lévai Katalin: NŐI MAGÁNTÖRTÉNELEM

"Történeteik minden értelemben "belül" játszódnak, a személyes létszféra, a ház, az otthon és a lélek határain belül. Egy-két kivéte1től eltekintve az írásokban tökéletesen kettéválik a személyes és a politikai, a belső történések és a külső politikai események között nincsenek érintkezési pontok. Az emlékezés az érzelmes-intuitív gondolkodás formájában történik, amibő1 többnyire hiányzik a tudatosítás, az önreflexió és az önirónia. Nem szívesen tekintenek ki az érzelmek védőpalástja mögül. Mi az, amit nem akarnak tudomásul venni az emlékezők? Mi az a tiltott tudás, aminek nem mernek a közelébe férkőzni?" - kérdezte Lévai Katalin az 1997-ben kiírt pályázatára beérkezett 327 női siker-vallomás kapcsán. Arra kérte a női hallgatókat, írják meg, milyen sikertörténeteik vannak. Vajon mennyit változott a helyzet az elmúlt tíz évben?

Lévai Katalin: Női magántörténelem

1997-ben az Egyenlő Esélyek Titkársága vezetőjeként meghirdettem egy rádiós palyázatot, amelyben arra kértem a női hallgatókat, hogy írják meg sikeres élettörténetüket. Valójában nem hagyományos sikersztorikat vártam, sokkal inkább arra voltam kíváncsi, hogy mit jelent és hogyan értelmezhető a nők számára a siker. Minden várakozást felülmúlt, hogy a hívó szóra 327 írás érkezett, és ily módon egyedülálló történeti "gyűjtemény" birtokába jutottam. Mivel a palyázat sem formai, sem tartalmi megkötöttségeket nem tartalmazott, az írások hagyományos szociológiai feldolgozásával nem kísérleteztem. Helyette olyan nézőpontból közelítettem meg az írásokat, amelyet jobb híján érzelmi-szociológiai nézőpontnak neveznek, és ami segít abban, hogy a szereplők cselekvésein és érzelmein keresztül különféle létezési módokat bemutathassak. Elfogadva Giovanni Levi megközelítését, mely szerint az egyéni életsorsokat nem azért vizsgáljuk, hogy az egyedi életutak rekonstrukciójához eljuthassunk, hanem azért, hogy egy társadalmi csoport jellemzőit az életpályákon keresztül meg tudjuk jeleníteni; én is a tudomány "mikrohullámán" utazva a mikrotörténelem-írás hívéül szegődtem.

Tiltott tudás az érzelmek birodalmában

A női valóságpróza birtokában számomra e1ső kérdésként az fogalmazódott meg: mennyiben különbözik ez a férfiak írásaitól.
A dokumentumpróza nem szépirodalom, bár a legjobb írásoknak kétségkívül irodalmi, esztétikai értékük is van. A beérkezett önéletrajzok többsége megrendítő, erős hatású írás, a legtehetségesebbek tollából pedig hiteles kordokumentum, amelynek értékét nem csupán tartalma, hanem nyelvi szépsége is bizonyítja. Vannak életrajzok, amelyeken az átélt személyes múlt felidézése nyomán átsüt az írás öröme. Az emlékek írásos megörökítése egyfajta számvetés a sorssal, önigazolás, de több is ennél: a megszerzett tudás, tapasztalat átadása, és mindenekelőtt az érzelemé, amely minden írásban uralkodó. A női önéletírásokat valószínűleg éppen ez különbözteti meg a férfi élettörténetektő1. A női írások középpontjában a magánélet érzelmes eseményei állnak: a szerelem, a házasságkötés, a gyermekek születése. E sorsfordító történések az életrajzok leghangsúlyosabb részleteiként emelkednek ki, különösen akkor, ha viszontagságokkal és küzdelmekkel jártak együtt. Mellettük számtalan külső esemény érdektelenségbe vész, kívül reked az e1beszé1ő horizontján, a nagypolitika viharai legfeljebb háttérzöngék a személyes életutak feltárása során.
A nők magántörténelmet írnak, amelyből következetesen kizárják a "nagy történelmet". Pártkarrierről mint sikertörténetről egyetlen írás sem szól. E1ső olvasásra úgy látszik, mintha a történelem csak megtörténne a szereplőkkel. Visszatérő motívum a megvalósulatlan elképzelések megjelenítése: a be nem teljesült vágyálom, a szakmai siker és egy több rétegű életpálya után érzett vágyódás, amelynek útjában anyagi kényszerek, magánéleti megfontolások, sorozatos gyermekszülések és megoldatlan családi konfliktusok állnak. "Kötelezettségeim és szellemi igényeim állandó harcban állnak egymással életem során. Idővel el is felejtkeztem a húszévesen magamnak tett ígéretemről, olyannyira, hogy már nagyok voltak a gyerekeim, de a hivatás még a terveim között sem szerepelt." A középkorúak és az idősebbek egészen természetesnek találják, hogy a családi élet kedvéért feláldozzák a karrierjüket. A lemondásért a férj és a gyerekek sikere nyújt kárpótlást. "Arról ábrándoztam, hogy ha majd nyugdíjas leszek, bepótolom mindazt, amit harmincévesen abbahagytam."
Találkozunk boldogulástörténetekkel az "épülő szocializmusban", ahol ugyan mindent átitatott a történelem, de az életrajzírók erre alig tesznek utalást. Vagy valóban nem látják, vagy nem akarják látni azokat a korlátokat és kényszereket, amelyeket a politika és a gazdaság irányváltásai az útjukba állítottak, és nem fedeznek fel összefüggést az egyéni sorsutak és a társadalmi mozgások változásai között. "Ha néha felöklel az élet, én azonnal talpra állok, és nem engedem, hogy tehetetlen zsákmánynak tekintve, súlyos lábát rám tegye." Történeteik minden értelemben "belül" játszódnak, a személyes létszféra, a ház, az otthon és a lélek határain belül. Egy-két kivéte1től eltekintve az írásokban tökéletesen kettéválik a személyes és a politikai, a belső történések és a külső politikai események között nincsenek érintkezési pontok. Az emlékezés az érzelmes-intuitív gondolkodás formájában történik, amibő1 többnyire hiányzik a tudatosítás, az önreflexió és az önirónia. Nem szívesen tekintenek ki az érzelmek védőpalástja mögül. Mi az, amit nem akarnak tudomásul venni az emlékezők? Mi az a tiltott tudás, aminek nem mernek a közelébe férkőzni?
Egyszerre e1keserítő és érthető az a félelem és elfojtás, amely jól érzékelhetően jelen van az írások zömében. Elkeserítő látni a női kiszolgáltatottság és a korlátok közé szorított életutak különféle formáinak elfogadását, a belenyugvást, de a kitalálhatatlanul leleményes egyéni életstratégiákat is, amelyeket ennek ellensúlyozására dolgoztak ki. Ezek a stratégiák végső soron arra jók, hogy konzerválják a hagyományos női szerepet és státust, és mindössze annyit engednek meg, hogy a nő — mindig a gyengébb helyzetéből — küzdjön státusa javításáért.
A kollektív női sikertörténeteket nélkülöző honi történelem ismeretében érthető a történelmi vaksághoz való ragaszkodás. A polgári tradícióktól való elszakadást, a válást, a házasságon kívüli szexualitást, a társadalmi érvényesülést vagy az önálló életmódot a nők esetében tartósan elítélte és elrettentő példaként emlegette a közfelfogás. A női egyenrangúság elutasítása társadalmi reflexként ma is tovább él, és ezzel szemben soha nem állt társadalmi mozgalom, csak a legutóbbi években kezdődött meg egy olyan nyilvános párbeszéd, amely ezt szorgalmazza. Nincsenek példák kollektív, csak egyéni női győzelemre. Így marad az egyéni túlélni tudás és akarás gazdag eszköztárának alkalmazása.
Amit az elbeszélők nem akarnak látni, az a női szabadság társadalmilag intézményesített korlátozása mind a köz-, mind a magánéletben. Az a kényszer, amelyet a társadalmi normák folyamatosan közvetítenek, amikor választaniuk kell az anyaság és a hivatás között. Az a hierarchikus rend, amely elkülöníti egymástól a női és férfivilágot, és következetesen az utóbbinak ad több jogosítványt. Az a jól érzékelhető gyakorlat, hogy a nők szabadsága a két világ közötti átjárásban nem létezik mindaddig, amíg csak az egyikben engedik őket mozogni.
A nők nem akarják észrevenni sem a látható, sem a láthatatlan korlátokat, mert nem hisznek abban, hogy ezeket le tudják törni. Inkább a mindenkori kárvallottak sértett önérzetével menekülnek az érzelmek és a nemes eszmék emelkedett birodalmába, és onnan hirdetik emberségüket és sikereiket. "Nem váltottam meg a világot, nem alkottam maradandót, de amerre jártam, szeretetet és segítséget nyújtottam mindenkinek, s ezért cserébe ugyancsak szeretetet és megbecsülést kaptam. Vajon nem nagyobb dolog-e ez, mint olyan politikusnak, uralkodónak lenni, aki világraszóló sikereket ér el sok százezer ember nyomorúsága árán?"
A történetek mögé képzelhető egy complex másik világ, amely azonban csak elmosódva érzékelhető az írások takarásában. A történetek egyedisége éppen itt, ebben az elmosódott világban mutatkozik meg. Itt lappanganak a megbicsaklott álmok, az "egyedül vagyok" létérzése, a naivitások és a családi titkok, szóval mindaz, amiről a sikersztorik legfeljebb felületesen szólnak. A puszta felszín tankönyvbe illő módon mutatja a patriarchális viszonyrendszer összes jellemzőjét és azt a temérdek önigazolást, ami mindennek a túlélését szolgálja.

"Puttonnyal a hátamon"

A pályázók jellemzően középkorú, vidéki, segítő szakmákban dolgozó nők voltak. Tanárok, szociális munkások, ápolónők, gondozók. Többségük férjezett vagy családban élő, nem egészen harmaduk gyermeket egyedül nevelő szülő. A közéletbe csak kevesen váltottak belepőjegyet, viszont sokan érezték úgy, hogy "kell egy csapat”, amellyel fel kell építeni, létre kell hozni valamit, amiből másoknak is haszna lehet. Akkor is, ha ennek nagy ára van, vagy lemondással jár. "Nem akartam állati sorba süllyedni a kettős teher miatt. Maratoni távfutó férfitársadalomban, puttonnyal a hátamon is kellett valami, ami felemel a hétköznapok fölé."
A történetek egy része beavatástörténet, a belső út végigjárása, amely a személyes tudás fejlődésén és a szakmai elmélyülésen keresztül elvezet egy hivatásig. A társadalmi siker, a pénz és a karrier soha nem szerepelt a megfogalmazott életcélok között, inkább valami elvont eszme, mint például az emberiesség, a szeretet vagy a tolerancia. Lehet, hogy szégyellték leírni, az is lehet, hogy valóban elítélik, esetleg nőietlennek tartják a teljesítmény eszményítését, az úgynevezett karrierizmust, mindenesetre tény: a válaszolók közül nem soknak jutott ki a társadalmi elismerésből. A vallomástevő nők győzelemnek tekintették azt is, ha nem veszítettek el egy állást, ha az otthonuk közelében sikerült elhelyezkedniük vagy azt, hogy egyáltalán munkához jutottak egy munkané1kü1iségtő1 sújtott övezetben. A női siker valójában menekülés a veszteségtő1, nem pedig társadalmi elismerésre, kiugró teljesítményre való törekvés. A győzni akarás sohasem bevallott, inkább szégyellni való cél.
Ezekben az írásokban a nők maguk teremtik újra a női szakma mítoszát, amennyiben azt olyan szakmának tekintik, ahol a nemes emberi és szakmai értékek elsődlegessége nem vitatható, de éppen olyan elfogadott az is, hogy mindezek gyakorlása nem jár együtt sem társadalmi ranggal, sem anyagi elismeréssel. "A pályámat én nem megfutottam vagy befutottam, hanem összevissza szaladgáltam, de sohasem céltalanul. A fizetésem sohasem volt magas, de nem bánom, mert a saját értékeim szerint élhetek."
A női karriert olyan sok szakmán kívüli szempont uralja, hogy csak keveseknek adatik meg a töretlen pályaív. A gyerekszülések, majd a kisgyerekek nevelése évekig távol tartja őket szakmájuktól vagy állandó kötéltáncra kényszerít a család és a munkahely között. Majdnem mindenki említi a kettős terhelés kínjait, de egyszersmind az élet természetes velejárójának tekinti, és nem tiltakozik ellene. Inkább minden erejét összeszedi, hogy a mindenkori társadalmi elvárásoknak megfeleljen. "Egy nő a munkahelyén úgy helytáll, mint egy férfi, otthon pedig úgy helytáll, mint egy nő."
Az önvallomást írók túl akarják élni a munkakezdés előtti reggeli műszakot, amikor álmos és nyűgös gyerekeikkel az óvodába rohannak; a munkaórákat, miközben bűntudatuk van, amiért nem a gyerekeikkel vannak, és az otthoni műszakot, amikor azért van bűntudatuk, mert elmaradnak a hivatali teendőkkel; a rossz fizetést, a rossz munkát, a férfi kollégák sértő megjegyzéseit és az állami szónoklatokat a szent anyaságról és a nők megbecsüléséről; a nőnapot, az anyák napját és az összes többi ünnepet, amikor általános rosszkedv és kimerültség vesz erőt rajtuk; az otthoni unalmas, ismétlődő és végtelen háztartási munkát, amihez alig kapnak segítséget; a családon belüli erőszakot; az alacsony életkereset miatti alacsony nyugdíjat és az ezzel járó szegénységet. A nők nem nyerni, csupán túlélni akarnak.
Azok, akik "társadalmilag mérhető" sikereket értek el a szakmájukban, nem mulasztották el felsorolni, mennyiben szenvedett csorbát a magánéletük, milyen árat fizettek a kettős szerepvállalásért. A férfiak nem szokták ezt a sajátos "költség-haszon" elméletet alkalmazni szakmai életútjuk vizsgálatánál. Ez a látásmód viszont szinte kötelező a nők esetében. Ahogyan az is, hogy a család kudarcaiért önmagukat okolják. "Amíg a kórházban dolgoztam, gyakran éjszaka is, nem volt kitakarítva a lakás, és a gyerekek mirelitet ettek. Nem volt, aki tanuljon velük, és ebből komoly iskolai gondok támadtak. A férjem fontos beosztásban dolgozott, nem tudott akkoriban segíteni. Ezek az évek valami nagyon rosszat indítottak el az életünkben. Eltávolodtunk egymástól, nem tudtam annyit törődni sem a férjemmel, sem a gyerekeimmel, amennyit szerettem volna."
A gyógyító emberek hivatástudatáról, az egyéni és a kisközösségi kezdeményezések hatékonyságáról szól néhány kézirat. A szakmai megszállottságról, az alacsony beosztásban is átélhető küldetéstudatról, arról a hitrő1, hogy léteznek embereket összekötő láthatatlan szálak, és olyan emberek is, akik ezeket meglátják. A gyógyító szakmában egészen más értelmet nyer a siker. "Ma az is siker, ha a beteg hazamegy, es nem lesz öngyilkos" — mondta egy pszichológus. A mindenkori vesztesek, a szegények, a betegek és az elesettek túlélését segítő szakemberek gyakran maguk sem különböznek túlságosan ügyfeleiktől élethelyzetük és társadalmi státusuk tekintetében. Biztosan nem véletlen, hogy éppen azok írtak, akik ilyen szakmában dolgoznak, és nap mint nap rákényszerülnek arra, hogy pályaválasztásukkal, egész életükkel szembesüljenek.

A szenvedés

A birtokunkba jutott teljes "tényirodalom" tükrében a munkautak kevésbé hangsúlyosak, mint a magánélet vonulata. A család, a rokoni és a párkapcsolatok, vagyis a "házi szövetségek" állnak az előtérben. Ezeknek az írásoknak jó része drámai elemekkel telített szenvedéstörténet.
Sokan idézik fel a kiszolgáltatottság és a bántalmazás, a magány és az elhagyatottság nehezen elviselhető és feldolgozható élményét. "Nem akartam az apácához járni, aki éppen úgy ütött a nádpálcájával, mint az iskolában a tanító bácsi. Ugyanolyan volt a nádpálcája. Kihívott az osztály elé és ráfektetett a székre, a padra, felhúzta a ruhámat — bugyim nem volt — és annyira megvert, hogy én nem tudtam a padban ülni."
Gyakori a hosszú, tartós betegségek és a különféle emberi kapcsolatok megroppanásának elbeszélése. Ezekből az írásokból egy önálló betegsegút-gyűjteményt is össze lehet állítani, olyan sok súlyos testi sérülésről, évekig tartó kórházi kezelésről kapunk képet. A betegségek és gyógyulások történetei szinte kivétel nélkül összekapcsolódnak a családtagok helytállásával és szolidaritásával, vagy éppen ellenkezőleg: különösen éles fény vetődik a meggyengült, elhidegült kapcsolatokra, amelyek nem állják ki a nehéz próbát. Ellenpontként az életre szóló kötődések, szerelmi házasságok, évtizedekre szóló szövetségek szép történeteit olvashatjuk.
A házasélet intim szférájába kevesen engednek betekintést. Az a néhány életrajz, amely egyáltalán érinti a szexualitást, szomorú bizonyítéka a tradicionális szerepet elfogadó nők szexuális kiszolgáltatottságának és a férfiközpontú közösségi morál érvényesülésének. A szexualitással kapcsolatos tudatlanság és a tabuk bénító hatása néhány idős asszony írásában megrendítő erővel jelenik meg. "Nem tudtam az együttléteket élvezni, mégis teherbe estem. Rideg volt a házasélet" — írja egy vidéki asszony.
Hogy a korabeli asszonyok miképpen fogadták el a kettős morált, amely szexuális szabadságot engedett a férfinak, ám ugyanezt szigorúan tiltotta a nőnek, a következő idézet dokumentálja: "Nem dohányoztam, nem ittam és a szex számomra tiltott volt. Szűzen akartam férjhez menni, akkor ez így illett."
A tehetetlen kiszolgáltatottságot idézi a harmadik írás: "Kertszomszédom akaratom ellenére egy évig lefektetett, tűrtem, azért, mert ivóvizet adott. De azután feljelentettem az ügyészségen, éspedig azért, mert könyörögtem neki, ne bántson, nem jól érzem magam. Megerőszakolt. De még nem volt elég, hogy megerőszakolt, hanem felemelte a fájós lábam, és kinevetett. Úgy röhögött! Akkor feljelentettem, persze leírtam az egész sokéves esetet. És úgy hangzott a végleges elutasítás, hogy ha olyan sokáig kibírtam, akkor most is kibírom."
Kevesen vélik úgy, hogy egyéni életsorsuk alakulásában szociális helyzetüknek döntő befolyása van. A szegénység ábrázolásában éppen annyira szemérmesek, mint a szexualitás kérdésében. Egy-egy rövid visszaemlékezés vagy tömör jellemzés illusztrálja a nélkülözés különféle rétegeit. Ezeken keresztül képet kaphatunk a magántörténelmek legapróbb részleteiről, jelentős és jelentéktelen realitásokról, döbbenetes köznapi drámákról. A díjnyertes mű éppen ilyen. "Kilencéves voltam, mikor egy lovaskocsi átment rajtam. Rossz gyerek... Későbbi életemben szalmiákot ittam, gomba-, eper-, majd borsómérgezésem volt, három doboz gyufát megittam, lábam vonat vágta le, gyógyszert is bevettem, ötven-, száz-, húszdarabos szemeket."
A mú1tidéző írások legjobbjai a két világháború közötti szociográfiát juttatják az eszünkbe. Némelyik írás egyetlen részletével pontosan vissza tudja idézni a korabeli történelmet az elképzelhető legnagyobb személyességen keresztül. "A legsikeresebb esemény az volt az életemben, hogy mint kisgyermek 1935-ben megtanulhattam olvasni, írni. Megismerhettem a betűket, a kicsiket és a nagybetűket. Nyolcéves voltam 1937-ben, és akkor már ismerhettem az olvasás gyönyörűségét. Enyém lett az a sok szép táj, az ott elő embereket is megismertem, pedig nem jártam ott. Imádom a magyar nyelvet, és a legszebbnek tartom a földön. Azt szeretném, ha sokáig élne..."
Falusi környezetben az írott szónak mindig nagy tekintélye volt, különösen abban a korban, amikor sok volt még az analfabéta. A nők számára kitüntetett jelentősége volt az írás-olvasás birtokbavételének, hiszen a paraszti hagyomány értelmében csak a fiúkat taníttatták, belőlük válhatott diák. A nők körében csak a második világháború után vált tömegessé az írás-olvasás kultúrája. Mindezt ismerjük a történelemből. Csakhogy a nők történelmét elfelejtették megírni. Az idézett szövegrész egy nő személyes érzelmi élményén keresztül hozza közel és teszi plasztikussá az idézett kort, úgy, ahogyan még nem láttuk. Kinek jutna ma eszébe azt feltételezni, hogy az írni-olvasni tudás a legnagyobb siker egy ember életében? Nem egyszerűen az olvasás gyönyörűsége, hanem az a tény, hogy ismeri a betűket. Ez a siker az elbeszélőt az élete nyomora fölé emelte.

Retus

Ez az é1etrajzgyűjtemény olyan, mintha kiretusálták volna belőle a férfiakat. A nők és a gyerekek mellett ők legfeljebb epizódszereplők, messze halványabb alakjai az itt megjelenített világnak, mint a nők. A példaképek, a mentorok és a barátok szinte kivétel nélkül nők, ahogyan a múltból visszaidézett fontos szereplők is. Egész életutakat, két-három gyerek megszületését és felnevelését mesélik el úgy, hogy a férjről, aki mindvégig jelen van a családban, alig esik szó.
Ha a családról mint biztonságot adó háttérről szól a történet, a férfi általában csak egy a sok szereplő között, a főszerepet rendszerint egy idősebb nő, a nagymama játssza, ő az, aki összefogja a családi szálakat. Az ő halálával gyakran vége is szakad a családi szolidaritásnak. A nő összetartó erejével, nyugalmával és szeretetével ad biztonságot, a férfi pedig kereső foglalkozása által válik az egzisztenciális biztonság legfőbb forrásává. Jelenléte a család hétköznapjaiban csekély, az ünnepek szervezésében elenyésző, márpedig az, aki élete krónikáját írja, ezekről az eseményekről ad számot. A hagyományos férfiszerep kizárja, hogy a férfiak részt vegyenek a gyerekszülésnél vagy a kicsik és az idősek gondozásában, a család idősebb asszony rokonai viszont ilyenkor is nélkülözhetetlenek. Nem csodálkozhatunk tehát nagyon, ha férfiakról ezúttal alig szól a krónika. Ez a sajátos gyűjtemény nőalakokkal van benépesítve. Kivételt csak azok az írások jelentenek, amelyek egy boldog és sikeres házasság történetét mesélik el. Meg1epőn kevés azon írások száma, amelyek a férfi-nő kapcsolat sikerérő1 szólnak.
Amikor a férfiak mégis előlépnek a háttérből, a szerelmes partner vagy a férj szerepében tűnnek fel, az érzelmi élet meghatározó alakjaiként. Nem mint apa, mentor vagy példakép, hanem mint társ a szerelemben, mint életre szóló szövetséges.

Főnixmadár-feltámadások

Hol vannak a valódi sikertörténetek? Mintha a nők ki sem akarnának látni a "nyomorúság korgyűrűiből", mintha egészen reménytelen lenne a helyzetük. A legérdekesebb azonban az, hogy a lehangoló és megrendítő kü1ső tények ellenére az írások többsége kifogyhatatlan optimizmusról árulkodik. A "szociális horrortörténetek" mellett is erőteljesek a kritikus helyzetek legyőzésérő1 és a katartikus pillanatok felidézéséről szóló magántörténetek. A válaszadók ezúttal sem tagadják meg önmagukat, a sikert most sem pénzben és presztízsben, hanem érzelmekben és értékekben mérik. Kifogyhatatlanok az egyéni stratégiák és a hétköznapi bölcseletek érzékletes ábrázolásából. Munkanélküliség, betegségek, halálesetek, válások, egymást szorosan követő tragédiák ellenére mindig talpra állnak. Legalábbis ezt sugallják az írásaik. Néhányan büszkén meg is fogalmazzák azt, hogy szerintük a túlélés jellemzően nő feladat. "Mi nők, ha kell, olyan határtalan erővel rendelkezünk, hogy utólag önmagunknak sem hisszük el, hogy úrrá lettünk minden tragédián."
Ami az írásokból végül összeáll, az nem átfogó történelmi tabló, hanem olyan mikrovilágok és kisközösségek életének felvillantása, amelyről az e1beszé1őnek mélyebb tudása és pontosabb ismerete van, mint a történész-kutatónak vagy a szociológusnak. Így ismerhetjük meg egy pszicho1ógusnő életén keresztül egy kórház létrehozásának körülményeit, a női hétköznapokon átszűrve válik képszerűvé a monoton munkavégzés a harmincas évek falusi világában, és nemcsak érthetővé, hanem átélhetővé is az a kétségbeesés, amelyet az ötvenes évek végén egy főisko1ai felvétel elutasítása jelentett "az ellenforradalom alatt tanúsított magatartás" következményeként. Az elbeszélésekből és az elhallgatásokból egyaránt megérthetjük a női kiszolgáltatottság kü1önböző megélési módjait, a belenyugvás és a lemondás érzelmi motivációit és a mögöttük munkáló társadalmi elvárásrendszer hatalmát. Krimiszerű jeleneteket olvashatunk az intézményi és az egyéni hatalom és erőszak megnyilvánulásairól, a kivételes nézőpontból, a nő, feleségi és anyai mindennapokból kibontva érzékeljük az elnyomó szabályrendszerek működését.
A 327 írás igazi kincsesbánya. A tradicionális polgári világ csaknem valamennyi asszonyalakja — a jó feleség, az önfeláldozó anya, a mater familias — megjelenik benne modernizált formában. És persze a "szocialista embertípus", amelynek jól ismert és sematikus ábrázolása helyett ezúttal a túlélés művészeit látjuk. Elenyészően kevés a felszabadult, önérvényesítő, autonóm személyiség, róluk inkább történeteket kapunk egy nagyszülő, anya vagy közösségformaló asszony megidézésével. Néhány karizmatikus nőalakkal azért találkozhatunk, az ő erejük, tudásuk és kitartásuk "hegyeket mozgat meg", életpályájuk nagyban eltér a gyűjtemény "normatív" életútjaitól. Kreatív, érzékeny, öntudatos emberek, akiknek fontos, hogy "nyomot hagyjanak", hagyományos és mai szerepkörükben egyaránt segítsék és befolyásolják a körülöttük élő emberek életét.
Végül is mire való e sajátos magántörténelmi gyűjtemény? Miért írták meg mindezt?
"Én csak azt akartam mondani, hogy vagyunk, voltunk... és ilyenek voltunk" — írja egy asszony, aki tanár és kö1tő. 1997 novemberében, az ünnepek előtt, sok nő érezte úgy, hogy személyes vallomást kell tennie. Az emlékek dokumentálása mindenekelőtt számvetés a megtett úttal. A 327 írásból egy sincs, amelyből hiányozna a veszteség, a kudarc és a fájdalom — ne felejtsük el, hogy főleg középkorú és idős nők válaszoltak —, mégis szinte mind egy sikeres élet kinyilatkoztatásával zárul. Az emlékezés nem korlátozódik a sötét pillanatok rögzítésére, "a sötétet hátba támadja a fény", és a nők főnixmadár-feltámadásai a mindennapi élet normális eseményeivé válnak. A történetek szereplői többnyire egy tradicionális világ szabadságkorlátozó keretei között, szerepeiket jól-rosszul megformálva mozognak, nem lázadnak. Mindenki egyedül van a történetével, az elbeszélések mégis összecsengenek, egyívásúak. A női sikerek színtere behatárolt, jórészt a magánéletre korlátozódik. Egy gyermek felnevelése, egy anya méltó eltemetése, barátságok, szerelmek érzése olyan vállalt értékek, amelyek pontosan kirajzolnak egy értékvilágot, amelynek középpontjában az emberi kapcsolatépítés, az önfeláldozás és a segítségnyújtás áll. Vágyaikban és képzeletükben az elbeszélők messze eltávolodnak a létező és megélhető világtól, és talán ez teszi őket egyszerre hiteles és esendő szereplőkké. Azért írtak, hogy megemlékezzenek róluk, "hogy ne múljon el az élet nyomtalanul".

In: Lévai Katalin: Pillangóhatás. (Bp.: Osiris, 2003.) 131 – 144.; Élet és Irodalom, 2000. május 5.