2009. augusztus 4., kedd

Palya Bea koncert és virrasztás a tegnapi mészárlás anyaáldozatáért

Ezt az estet régóta tervezte Palya Bea és Bódis Kriszta.
Most ez a koncert megint virrasztás is, a hétfő hajnalban legyilkolt Máriáért és a magyarcigány sorozatgyilkosság minden áldozatáért.


Palya Bea koncert és beszélgetés Bódis Krisztával holnap este a Gödörben.
Augusztusi programot ajánlunk figyelmükbe.


PALYA BEA koncert + beszélgetés Bódis Krisztával
Gödör (V.ker. Erzsébet tér)
Augusztus 5-én este 6-kor
A koncerten adományokat fogadunk el a hétesi roma alkotótábor számára.

Palya Bea koncert
Jszberény
Aug. 7-én 20.00 órától

A koncertre a XIX. Csángó Fesztivál keretében kerül sor.

2009. július 12., vasárnap

Bódis Kriszta: Üvegházhatás

„Szerettelek.” Olvastam, mint egy búcsúlevelet másnap is, és a levélből vérző kéz, a levélből sajgó inak, a levélből kiöntő könnyek, a levélből kicsapó akarat egészen megbénított. M. azt írta, hogy mindig úgy szerette volna, ha én lennék az anyja, akivel mindent megtehet, ha én lennék a legjobb barátja, aki mindig az ő oldalára áll, ha én lennék a szerelme, aki mindig megérti őt, és mindig megbocsát, és hogy én lennék a szeretője, akitől a legtöbb gyönyört kapja…, és hogy most is szeret, de már nem így, és hogy nincs benne már az a mérhetetlen önzés, és hogy adni szeretne, visszaadni valamit abból, amit elvett tőlem, és hogy szeretné megmutatni, hogy létezik az az apa, barát, szerető, akit néha talán láthattam is benne, és hogy rettenetesen hiányozunk neki...


- Nézd meg, Pista beüvegezte a verandát. Ilyenkor még elmegy, bár használni így sem tudom semmire. Viszont nyáron! De nem akarom mondani neki! Hatvan fok van. Összenyitom, és még úgy is kibírhatatlan.
- Ej, Babám! - nézett fel a húslevesről Pista. Babám aggódva pillogott az ebédelő férfiak irányába.
- Csak meg ne hallja! Vigyük be a sót.
Babám ijedten nézett rám, és úgy, mint aki számít az együttműködésemre, de én szerettem volna, ha a Pista meghallja.
A „vigyük be a sót” javaslat elhangzásakor ringatni kezdtem a babakocsit, végül Babám törölte meg a kezét a konyharuhában és fölkapta a sótartót.
„Én nem fogok egyetlen tohonya barmot sem kiszolgálni”, gondoltam.
Babám visszajött a leveses tányérokkal.
- Biztos, hogy nem kérsz többet? - kérdezte.
- Biztos, köszönöm – mondtam, - majd, ha elaltattam a kicsit - és rázogattam tovább a babakocsit.
- Aranyosak a gyerekeid – nézett az elmerülő tányérok után Babám.
Unatkoztam. Nem értettem, hogy is kerültünk mi ide. Pista a búcsúba hívott és ebédre. M. úgy csinált persze, mintha értené, vagyis inkább úgy, mintha nem volna ebben semmi megérteni való. De én amellett, hogy unatkoztam, nagyon meg akartam érteni, hogy miért vagyunk itt a Pistánál meg a szeretőjénél, mert nem féltem semmitől sem jobban, mint az ilyen ismeretlen helyzetektől, a kőművesektől meg az aggódva mosogató szeretőktől.
- Szketkorgifalván régebben azt hitték, hogyha valakinek kistestvére születik, akkor a nagyobbra nem jut idő. - hallatszott a konyhából a lányunk hangja.
Pista felhorkantott, aztán szürcsölte a levest tovább.
- Mi az a Szketkorgifalva? - érdeklődött M. Pista helyett.
- Ahonnan jöttem - ugrott le a székről a lányunk. - Nehéz az élet, ha az embernek kistesója születik! - mormogta még, aztán kiszaladt a konyhába, megállt a babakocsinál és Ben fölé hajolt.
- Ne haragudj Ben, de pillanatnyilag magadra kellett hagyjalak, mert ebédelnem kellett a Pistáékkal, de már itt vagyok.
Ben a nővérére függesztette rajongó tekintetét, és járni kezdett keze lába, de a lányunk sarkon fordult, és bevágtázott Pistáék hálószobájába.
- Szabad? - néztem Babámra, de szabad volt.
- Ezt az egész nagy házat ő építette.
- A Pista? – kérdeztem vissza, de ki más építette volna, ha nem a Pista.
- Nem akarom mondani neki a verandát – hajolt a mosogatólé gőzéből Babám kicsit közelebb hozzám. – Amikor van ideje, akkor itthon kitalál ezt-azt. Néha azt kívánom, hogy inkább ne legyen neki. Itt kiütötte a falat, akkor lett ez a boltív. Bátyon csúszott a tetőtér, akkor jött neki ez a veranda üveg. Tápión leálltak az alappal, erre eszébe jutott ide egy lépcsőt is. Kicsit meredek. Ezt meg itt kerülgetni kell, hogy ne menj a falnak. A veranda télen még csak csak, de nyáron! Nem akarom mondani neki, de hatvan fokig is felmegy a hőmérséklet. És hiába, hogy összenyitom! Nem akarom mondani neki, de hatvan fok van.
Éreztem, hogy ehhez hozzá kéne szólnom. Talán valami vigasztalót kellene mondani? Legalább dünnyögni meg hátigenezni? De egyáltalán semmi nem jutott eszembe, csak néztem Babám vörösre ázott kezét, a selyemcsíkot a világoskék dzsoggingján.
Pistán is világoskék dzsogging volt, ugyan abból az anyagból. Mintha szeretkezés közben leptem volna meg őket. Az az egyforma dzsogging olyan volt, mint egy elszólás, egy nem szándékosan közszemlére tett vallomás. A két koruknál idősebbnek látszó, hízásnak indult emberpár nyílt szexuális üzenete.
Amit valójában gondoltam, azt nem mertem mondani Babámnak.
- Látod milyen idiótaságot vár el a világ egy nőtől? - törtem ki otthon később M.–nek, aki azonnal befogta a fülét. De én túlkiabáltam a tenyerén át, bele a fejébe, és ő nyilván úgy érezte, mintha az agyát tekervényeire szedném és a szeletkéket egyetlen mozdulattal préselném át a fokhagymanyomón. - Szegény Pista meg azt hiszi, hogy mekkora király! Mert soha senki nem szembesíti a férfiakat a gyengeségeikkel! Mindegyik csinálhatja a hülyeséget, amit a fejébe vesz, és még kezet is kell nekik csókolni. Édes istenem, mit gondol a Babám is, mi lenne vele egy ilyen Pista nélkül? De tudod, mit mondok én, úgy kell mindenkinek, dögöljön meg mindenki ott, ahol van…- mondtam, és elnézve M. fehérpólós hátát már nem kívántam rendszerezni a gondolataimat, feltárni az ok okozati viszonyokat, vagy a mélyebb társadalmi összefüggéseket. Mindent ott láttam én abban a fullasztó verandában, a hatvan fokban izzadva, levet eresztve megrohadni.

A búcsú igazi búcsú volt, céllövöldével, vásáros bodegákkal, vattacukorral, körhintával, dodzsemmel, föl-leszáguldó hullámvasutakkal, játéknak álcázott centrifugákkal, az egyikbe Babám bele is hányt. Aztán komótosan sétáltunk tovább a kirakodó soron, körben döngtek a hangfalak, a pokoli bömbölésben Ben aludt.
A lányunk azt mondta, most Rabló Bandi vagyok, és hátba támadta az árusokat.
Egy öregembertől, aki már csak becsületből pakolt ki az ódivatú portékával, kisautót kapott, amit Rabló Bandi az öreg feleségénél pisztolyra cserélt.
- Te még nagy ember leszel! – hajolt le a lányunkhoz és emelte kettejük homloka között mutatóujját ráérősen az ég felé az öreg felesége. Mind a ketten egyszerre követték szemükkel a mozdulatot.
- Miniszter? – kérdezte a lányunk. Az öregasszony elgondolkodott, vagy inkább elmerengett. A sátrak fölött az ég peremét figyelte. Pontos választ akart adni.
- Még annál is nagyobb.
Rabló Bandi bólintott és elszaladt, és el is tűnt, hiába üvöltöttünk utána kétségbeesetten.
Láttuk, ahogy szlalomozik a ponyvák között, átugrál a feszítő köteleken, cikázik a keringő gépek alatt és fölött az ezüstös kabátkájában, mint egy gömbvillám, aztán már sehol sem találtuk a forgatagban. Mikor megálltunk tanakodni Rabló Bandi váratlanul ott termett és közénk állt, mintha mi sem történt volna. Nézett fölfelé és hallgatta, hogy hol, merre fogjuk keresni. Főleg én jajgattam, mint egy halottsirató, ő meg csak állt, végül megunta. Akkor észrevettük és hosszasan, feldúlva a lelkére beszéltünk, én el is sírtam magam.
Babámékhoz menet tovább ömlött belőlem az összes rémtörténetet, a lányom eltűnéseiről, felmászásairól, leugrásairól, szokatlanságairól, szerettem volna, de nem tudtam leállítani…, aztán ittunk egy jó erős kávét.
Odakint elviselhetetlen szél kerekedett. Mintha az egész vásárt fölkapta volna, lobogtak az ibolya, lángvörös, és ciklámen sátortetők, a reklámfüzérek, selymek, zsinórok, mintha minden szállni akart volna a mozdulatlannak tűnő, felhőtlen ég felé.
A francia ágyra ültünk. Idegen nővel még sohasem ültem franciaágyra. Babám italt töltött két apró pohárba.
- Csak egy kis női - mosolygott a pohárkák fölött.
Sárgabarackos vodka volt. Megértettem ugyan, hogy Babám ezzel a kis nőivel a közös sorsra utal, de én nem akartam közösködni abban a sorsban.
Az asztalnál szilvapálinkát ittunk. Az jobb volt.
Az ablakok kísértetiesen búgtak. Innen csak a tiszta ég látszott, a nyugodt ég, de a ház mégis rezgett és morgott, mintha a szél a falakban tombolt volna, nem odakint.
- Most bent van nekik a bíróságon. – nyelt egyet Babám, aztán újra a szájához emelte a pohárkát, hogy kiszürcsölje az utolsó cseppeket is.
- És mit szól a felesége? –kérdeztem, mintha mi sem volna természetesebb, magamban viszont csodálkoztam, hogy egyből a lényegre tértünk.
- Hát örül. – töltött mindkettőnknek újra.
A francia ágy előtt a sorozatbútor két vitrinjében nipp kutyák meredtek a nipporoszlánokra, a nipporoszlánok meg a nipp pásztorlányokra, a nipp pásztorlányok meg a plüss Mici mackóra, a plüss Mici mackó a kinder mütyürökre, a kinder mütyürök az aranycirádás képeslapokon aludtak, álmukat bonboniták és egy csoki mikulás őrizte, a csipkék pedig gondosan lecsüngtek a polcok szélein túl.
- Pista beperelte az önkormányzatot. Mert a Pista nem ijed meg. Ami az övé, az az övé. Ki tehet arról, hogy a kápolnát oda építették?
Egy kicsit, mintha fejbevágott volna a vodka, a szilva után.
Csak nagy nehezen töltöttem ki a hézagot, ami a félreértés mentén fenyegető szakadékká mélyült és szélesedett volna, ha nem jövök rá idejében, hogy Babám nem a válásról beszél meg nem a Pista volt feleségéről, hanem a Pistáék háza mögötti természetvédelmi terület tulajdonjogáról.
- És akkor a kápolna a Pistáé lesz? – hitetlenkedtem, mint aki kezdettől fogva, s már előbbről, pontosan tudta hol van, kivel és miről beszél.
- Fele a Pistáé, fele az asszonyé.
- De hát az természet védelmi terület! – kiálltottam, nem mintha sajnáltam volna a Pistától.
- Akkor meg hogy épülhetett a kápolna? - töprengett el Babám, és a vállára omló ősz tincseit egy kislányos mozdulattal hátrasöpörte.
- Meg ott vannak a passiójátékok – emlékeztettem izgalommal, és az izgalom valójában igyekezet volt, hogy normálisan viselkedjek, hogy leplezzem, amit szégyelltem, hogy fásultan lapul bennem valami nagy csend, mert tulajdonképpen semmi sem érdekelt már, különösen az emberi kapcsolatok nem, csak be szerettem volna úszni jó mélyen a Balatonba és észrevenni, hogy már nincs erőm kiúszni. De a Balaton messze volt. Legalább kétszáz kilométerre.
A Pistáék háza mögötti hegyoldalon minden nyáron megjelentek a bozótvágókkal a szkafanderesek, kiszélesítették a felfelé vezető csapást. Hajnalban jöttek, némán a szertefröccsenő harmatban, mintha a hegy mögött szállt volna le az űrrepülő gépük. Jöttek libasorban, fejükön aranysisak, arcuk plexitükrén a felkelő nap rozsdás gömböcskévé rándult és kétoldalt legördült a műanyagon. Így könnyeztek menetelve az ufók, sorakoztak az irtásra, könnyeik, mint a törött lázmérőből kipattanó higanygolyók mind a lábuk elé szóródtak. Előre néztek, előre és mellkasuktól a bokájukig beborítva a vasszürke védőkötényben maguk előtt tartották a vágó-korongos fegyvereket. Egyikük lentről, másikuk középről, harmadikuk fentről lefelé indulva mennydörgő robajjal indította el a kaszákat. A pengék vijjogva aprították az ösvényre ölelőn hajló lícium anyákat, az alattuk menedéket kereső tárnicsokat, a kecses törökorgonát, a naivan áttetsző szalmaszín és hófehér illatos füveket.
A csatát követő nyers levél-párában színpadmunkások hordták fel dübörgő teherautókkal a vastraverzeket. Fent a barlangok szájára ráfagyott az ásítás, kimeredtek, mintha nem is élnének, a huzat hidegen szaladgált át a járataikon, a lélek a legmélyebb repedésekbe, a földalatti tavak felé szivárgó vizekbe húzódott.
Az emberek darabolták, vájták, katéterezték és szondázták a földet, a sebekbe karókat betonoztak. Ezeket az embereket újabbak követték, műkedvelő színészek, akik hajnaltól hajnalig próbálták a mjúzikelt. Végül fölállították a kereszteket és kihajtották isten bárányait. A birkák békésen lelegelték a maradékot, és teleszarták a még beépítetlen élőhelyeket, míg eljött a nap. Akkor a tücskök is leköltöztek a környező telkekre ciripelni, és a szigorúan természetvédelmi övezetet jelző tábla csak állt ott megcsúfolva a vonuló fáklya tüzek közt hegyre özönlő sokaságban: kijelölt ösvényről lelépni tilos, kutyát póráz nélkül sétáltatni tilos, tüzet rakni tilos, a növényeket leszakítani tilos.
De már akkor szálldogáltak a hegyoldal házai fölött is a tisztelet jegyek, behintették az ösvényt, a csapást, a rézsüt, az ősgyepet, és éjszaka kicsíráztak belőlük a cukorkás papírok, kihajtottak a műanyag poharak, másnapra zörgős zacskókkal és kattogó sörös dobozokkal fújta be a szél derékig Krisztus és a Latrok keresztjét.
Itt a francia ágyon pedig most hirtelen kiderült, megtudtam a Pista szeretőjétől ebben a teljesen érthetetlen vendégeskedésdiben, hogy az aktuális történelmi igazság szolgáltatások során felépített, lebontott, és megint felépített kápolna, hogy ez akkor a Kovács Pistáé volna cakkom pakk.

Az ilyen szokatlan helyzetekben, az ilyen tanácstalan kivetettségben, mintha a fejemben is fölborult volna a rend, például, hogy mire lehet és kell emlékezni és mire lehetetlen, de nem is kellene.
Például, hogy M. azt írta a leveleiben, amikor évekkel ez előtt el akartam hagyni, hogy szeretné, ha tudnám, amit gondol rólam és a lányunkról, hogy mit gondol magáról és mindenről, ami velünk történik.
Még mindig valahogy kényelmetlenül ültem a Babámék francia ágyán, a hálószobában olyan volt, mintha egy emeletes bonbonos dobozban várakoznánk valamire. Babám újabb pohárral töltött.
El tudtam képzelni M.-et nyaka körül a merevítővel még mindig kórházszagúan, ahogy megmozgat mindent, ami mozgatható, ami bennem még iránta megmozdítható, és ahogy meg akar tenni mindent, ami meg nem történté tevés érdekében tehető, amit eddig elmulasztott volna: feltárulkozást, őszinteséget, közeledést, mintha tudná, hogy hiába vetül rá a taktikázás, a szánalomkeltés, az érzelmi zsarolás árnyéka.
Azt írta, hogy nagyon szeretné, ha el tudná nekem mondani minazt, és elírta a szót, mert a paplanon egyensúlyozott a laptopjával és ideges is volt, az elütéseket később sem vette észre, a kézfejét túlzottan szorította a kötés, a friss varrás minden öltése sajgott. Az összes varrat egyenként, meg az újrakötözött inak. Azt írta, hogy nagyon szeretné, ha el tudná nekem mondani mindazt, ami most a fejében kavarog, mert eddig nem sikerült neki és talán most sem fog, de mégis megpróbálja.
- Mi is majdnem elváltunk egyszer – mondtam Babámnak.
- Amikor az uram meghalt, én tényleg…, nem fogod elhinni, de esküszöm azt hittem, hogy itt a világ vége - mondta Babám, mintha nem hallotta volna meg, amit mondtam, talán nem is mondtam, nem tudom, Babám elbizonytalanított. - Negyvenöt vagyok - folytatta Babám. A fiaim kirepültek. Itt a szvíthóm béténk és akkor az uram meg, jó hogy idősebb volt, de akkor is, ennek még egyáltalán nem lett volna itt az ideje, a doktor úr is megmondta. Ezzel a lefolyással.
M. azt írta, hogy először rólam ír, a nőről, akit elhanyagolt, az alkotóról, akit nem értett meg, és az anyáról, akinek nem segített, és hogy keményen hangzik, de így van, és hogy nem lehet két életet élni, mert ő gondolatban élt valójában, és ez az élete nem jutott felszínre, míg a másik élete, amit nap mint nap élt azzal csak kínozni tudott mindenkit.
- Eszembe nem jutott, de úgy hidd el, hogy én egy házas embert...- folytatta Babám és a már ismerős mozdulattal, mint két copfot, hátra dobta a vállára hulló haját. - De még akkor sem. Hát az urammal is jóban voltak, hát a házat ő építette, ezt az egészet. A Kovács Pista. És meg nem fordult a fejembe. Hogy én úgy nézzek rá. Vagy, hogy ő úgy nézne. Jó, az urammal nem jöttünk ki, főleg mikor a gyerekek már nem tartanak igényt az emberre, unokák még nincsenek, ők meg már ki vannak repülve. Az uramról meg jöttek mentek a pletykák, hát nem voltam az idegeimnél, megértheted, veszekedtünk is, hogy nem jár haza, az egész bété az én nyakamon, beszerzés, és kiszolgálni is, hogy én. De hát a betegsége, hogy legyek hozzá kicsit türelemmel, hogy időnek előtte a sírba teszem, úgyhogy én lakatot, és megfogadtam. A hajam is akkor nőtt meg, csak a Pistának így tetszik, azért nem vágatom. Majd esetleg befestem. Az én koromban.
- Ne viccelj! –legyintettem, mert szerettem volna mindig az összes nőt megnyugtatni, hogy szerintem szépek, hogy nekem egyikük sem a vetélytársam, hogy leszarom a ráncokat, a hájat, hogy Babám mozdulata, a dzsoggingja, és az egész lénye nekem gyönyörű, mint egy cserépből kiforduló virág, egy elszabadult kanári, a tárnicsok és a lícium, a szeméttel körbenőtt keresztek, vagy a Kovács Pista kápolnája.
Rabló Bandi sorra kilőtte a nipp kutyákat.
Gyönyörű vagy, minden porcikád, a tested minden apró kis szeglete az, írta M. rólam, és olyanokat is, hogy lágy íveim, minden mozdulatom, a bőröm puha bársonyossága, a tekintetem kedvessége, a tükörképem kacérsága, minden ami vagyok, bizonyíték a megfoghatatlan és az ő számára mégis megtestesülő Létezésre, és hogy az életkorom, a ráncaim, a sebeim csak még időtlenebbé és megfejthetetlenebbé teszik azt a titkomat, ami az én szépségem, és hogy neki az én közelemben lenni és néha megérintenie engem egyet jelent a teljes megsemmisülés és örök újjászületés csodájával.
Láttam a szobánkat, a kiságyban nincs ott a lányunk, és én sem fekszem az ágyban, a laptop M. felhúzott térde és a hasa között ingott a paplan hullámain. A nyitott erkélyajtó előtt a fehér tüllfüggöny felfújódott és visszalappadt, hullámzott és lebegett, mintha óriás lélegezne mögötte.
- Ez az, hogy nem tudom mi történt velem, a magány vagy mi – mondta Babám és körkörös mozdulatokkal centrifugálta a cseppnyi vodkát a pohárkája alján. - A felső szint még nem volt befejezve, de az uram már kifizette, hát csinálják. Én lent vagyok a csemegébe, a gyászomba, csinálják. A Pista meg a temetésre. Csokorral, öltönyben, hát én még akkor se. Csak azt veszem észre magamon, hogy álmodok. De olyanokat, hogy azt el se merem mondani. Hogy ezzel a Pistivel. A Horváth Pistivel. Ez a segédmunkásuk neki. És akkor ez lejön, hogy venne egy kólát és csak úgy, hogy nincs rajta felül semmi, mert meleg van, izzad, hát megszomjazott, és ugye jön le, és olyan fekete, le van sülve a tetőn, csorog rajta a víz lefele, szeme meg szikrázik neki, olyan kék, hát azon veszem magam észre, vén fejjel, hogy nem tudom nem nézni. Adom neki a kólát, nézem. Adja a pénzt, mondom, hagyjad csak, és nézem. És nézem végig, ahogy a magasba tartja a fejét és egy slukkra, még gondolom is, hogy mint a reklámba, és hogy nem böfög. Visszatartja, gondolom én, majd kint. Csókolom, mondja, mondom, tegezzél, és nézem. Megy kifele, nézem. És akkor észbe kapok, hogy remélem, nem túl feltűnően, úristen.
Babám felcsuklott, valami zavart kuncogásféle szakadt ki belőle. Rabló Bandi a nipp pásztorlánykákra célzott és a süvítő golyók hangját utánozta.
M. azt írta, hogy sokszor elképzelte újra, milyen volt először meglátni engem a földet söprő, hófehér ruhámban, hullámzó vörös hajjal, és hogy mint egy látomás, olyan voltam neki, egy angyal, hogy olyan voltam, mint aki kicsit valahol szomorú, hogy itt van, de mindene tiszta szívvel nyitott, mint akinek vágya a boldogságra erősebb minden földi gonoszságnál, és hogy én egy olyan angyal voltam neki, aki nem miatta jöttem, de ő talált rám, és ezért ő mutathatja meg nekem ezt a helyet.
Éjfél volt, a függönyök mögött szakadatlan zihált az óriás. A harangszót ellenkező irányba, a pályaudvar felé fújta a szél, és a nulla óra ötös busz elvitte Hangonyban, ahol a cigány telepen emberfejű kutya született, ami hihetetlen ugyan, de semmiféleképpen nem jelent jót.
Hát én hetekig nem tudtam aludni ettől a gyerektől. A fiam lehetne – Babám végre felnevetett, még mindig szégyenlősen de a szeme ragyogott. – Tiszta egy szenvedély voltam tetőtől talpig. Háromszor öltöztem át egy nap. Többször felmentem, mindenféle ürüggyel. Kávét vittem, ezt-azt. A Pistinek elintéztem, mer busszal kellett neki bejárni, hogy lakhasson a Pista másik emberénél, az Istvánnál, aki tiszta egy alkoholista, egyedül él. Aztán a Pistinek már teljesen olyan szaga lett. Az a förtelmes bűz, ami az Istvánnál lett teljesen átragadt rá. Dupla adagot főztem neki. Felvettem a kis menyem egyik ruháját, amit itt hagyott és nem vettem alá bugyit. Sztreccs ruha, apró virágokkal.
Rabló Bandi elkérte Babámtól a csoki Mikulást. Apró darabokra roppantotta a sztaniol alatt. Minden egyes reccsenés után megállt, és megvizsgálta a csomagolóanyag épségét.
M. Azt írta, hogy Nő vagyok, és mint Nőnek szükségem van rá, hogy mások szemében láthassam nőiességem fényét.
Hangonyban a kutyát elvették az anyjától, megfojtották, az árokpartra lökték. Néhány fénykép készült róla, ahogy ott feküdt összegömbölyödve. Ember feje volt és tacskó teste.
Azt írta M., hogy nekem szükségem van rá, hogy mások szemében láthassam nőiességem fényét, ami meg is vakíthatja azt, akire nézek, de meleg fényével nem látható színeket is adhatok a világnak, és hogy ő sokszor takarta el a szemét, mert félt a vakságtól, és nem hitt a látvány igazságának, és hogy elvette tőlem a tükröt, és ezzel elbizonytalanított engem, és hogy álmomban nézett, amikor én nem láthattam a szemében magam.
- Az érzéseknek nem lehet parancsolni – bólogatott Babám. Én szinte szó szerint emlékeztem most arra a levélre, amiről azt hittem elveszett, és később, a Babáméknál tett látogatás után elő kellett kotornom, hogy megbizonyosodjak a hangvételről, és a tartalomról. A levelek közül egy fotó hullott a földre a hangonyi emberfejű kutyakölyökről.
M. azt írta, hogy csodál engem a bátorságomért, a hitemért, a gondolataimért, hogy ő csodál mindent, amit ért, vagy csak érteni vél belőlem, és hogy nem vagyunk egyformák, de nem is különbözünk oly nagyon, és hogy néha úgy érezte, én mondom azt, amit ő gondol és ettől ő megijedt, mintha csak abban látná önmagát, ha elveszi tőlem, amiről azt hiszi, az enyém.
A hangonyi fényképen jól látszott az emberorr és emberszáj, a szem nyitva, szelíden néz, mintha élne, mégsem hitte el senki, hogy a kép valódi. Ügyes, bólogattak, mit meg nem lehet csinálni a fotosoppal. Fotosop. A cigánytelepen. Mér, nincs internet a közösségi házban, vagy az iskolában? Van, csakhogy ezt a kutyát a saját szememmel láttam. Elég baj az neked, édes fiam!
Azt írta M, hogy jó ember vagyok, akiben szabad bízni, mert őszintén hiszem és akarom tenni, amit mondok, és hogy ő látja a világot, amiben élek és sajnálja, hogy nem mert segíteni abban, hogy ez nekem és neki is megmaradjon.
A ház falát ostromló szélrohamok egyik pillanatról a másikra abbamaradtak és a hálódobozra fülsüketítő csend szakadt. Babám a számat nézte, mintha várná a szavakat, vagy meg akarna csókolni. Ben aludt, Rabló Bandi felfedezőútra indult a meredek lépcsőn.
- Azt hiszed észrevette? - húzta össze az újra átélt csalódás Babám szemét - Az egész testem remegett abban a szterccs ruhában, hogy az övé legyen, de jaj, ezt kimondani, sőt megtenni sem! Nem! Én akkor ezt fel sem tudtam, nem akartam felfogni! Meggyűlöltem. Már nem tudtam mit csinálok – hajtotta le Babám a fejét, majd a babakocsihoz ment és megigazította Ben takaróját. – Aranyos gyerekeid vannak.
M. belázasodott. Az ujjait elzsibbasztotta az izületeiből szétáradó forróság. Azt írta, hogy megdöbbenti az az én őserőm, az az én tehetségem, ami süt mindenből, amit alkotok, és hogy sajnál minden percet, amit az önzése, féltékenysége vagy irigysége vesz el tőlem, és hogy nem hiszi, hogy érzett volna ő valaha olyan büszkeséget és örömöt, mint mikor látott engem abban a furcsa más állapotban, ahogy dolgozom.
Kint megszólalt a kocsi riasztója, de M. nem hallotta. A szoba is lélegezni kezdett az erkélyablakban a tüll mögött álló óriás lélegzetének ritmusára.
M. azt írta, hogy én valami olyat tudok létrehozni,, ami már több, mint egyszerű betűk halmaza, és hogy ami már elszakad a megfoghatótól, olyat, ami önállóan létezik, és ami örökké megmarad még akkor is, ha közvetlenül nem jut el mindenkihez, és hogy én anya voltam, és ő talán megbocsátható, de soha el nem feledhető bűnt követtett el ellenem, mivel nem értette a szentségét és mindenek fölött valóságát annak a szeretetnek, amit egy szülő érezhet a gyermeke iránt, de hogy az ő tudatlansága nem mentség, és a fájdalom, amit csak később kezdett érezni, nem oldozza őt fel, és hogy én anya vagyok, és hogy ő azt hitette el magával, hogy az anyaságom eltöröl minden mást az életemből, és hogy rájött, hogy ez nem igaz, és hogy minden, ami valaha voltam az mindig leszek is, és úgy gondolja, hogy minden, ami szeretnék lenni, az még lehetek is, és hogy ő nem volt az én igazi társam, mert elfelejtette, hogy én ki vagyok, nem gondolt rám csak ránk, kettőnkre, és hogy csak élt mellettem, de nem figyelt rám, mert azt hitte, hogy.van valami megmagyarázhatatlan kisugárzás köztem és közte, ami minden félresiklást helyrehoz, minden félreértést megmagyaráz, és minden kétségbeesést, fáradtságot meggyógyít, de rá kellett jönnie, hogy nincs ilyen, és a dolgok tőle is függnek, és hogy nem elég elképzelni a világot, de az első pillanattól fogva benne kell élni, és hogy nem a világnak kell a fejében léteznie, hanem neki kell léteznie a világban.
Csengettek.
- Akkor a Pista. A Kovács. Elkapott lefelé menet. A csuklómat. Remegett a keze. Az enyém is. Már nem is tudom mondott e valamit. Azonnal sírva fakadtam. Ő meg átölelt –emlékezett Babám, és lehajtotta a fejét.
M. azt is írta, hogy csodálatos anya vagyok. A csengőre rátenyerelt valaki, vagy beragadt. M.-nek nehezére esett a járás. Csak az egyik lábán volt papucs, hiába tapogatózott, nézelődött a papucsa párját sem találta.
- Kisfiam, ez nem a te kocsid? – kérdezte a szomszéd. Mert nehogy úgy járjunk már, mint múlt szilveszterkor a Kivronicsékkal, hogy elmennek az Alpokba a kocsi meg beriaszt. Aztán csak jövőre a Róna bácsi, nagy nehezen! Feltöréssel!
M. hátra fordult, és levette a polcról a keze ügyében levő kocsi kulcsot, aztán anélkül, hogy az ablakhoz lépett, vagy egy kicsit is elmozdult volna onnan, ahol éppen állt kikapcsolta a riasztót.
- Na, azért. – biccentett a szomszéd, és levette a tenyerét a csengőről.
M. azt írta, hogy az egyetlen dolog, ami történt vele, és nem kételkedik abban, hogy jó, hogy én vagyok a gyermeke édes anyja, és hogy soha nem tudta igazán hinni, hogy megérdemli ezt, de mégis boldoggá teszi, és hogy nem tudja e nélkül a fantasztikus kis ember nélkül elképzelni az életét, és hogy nincs olyan perc, amikor nincs vele, és hogy bármit föláldozna érte, és hogy amit tenni tud, érte akarja tenni, és boldog, mert úgy érzi, van még mit, és hogy tud sokkal jobb apa lenni.
- Egy hónapja, hogy ide költözött a Pista – mondta Babám és megint elkezdte a cseppecskét körbehajszolni a pohár falon.
Bólogattam. A poharam alját néztem. Nekem is volt még egy tűhegynyi tócsám a szűkülő kehelyben összegyűlve.
- És a férjed? – kérdezte váratlanul.
- Első látásra szerelem volt – mondtam.
Babám egyenes derékkal ült és mintha a nippeket számolgatta volna.
- Azt a Pista lőtte – állt fel, elhúzta az üveget és megigazította a plüss Mici mackót, aztán megérintett egy porcelán focilabdát.
- Istenem! – sóhajtotta, de végül nem váltatok el.
M. azt írta, hogy, most már késő, nem lehet meg nem történtté tenni ezeket az átkozott pillanatokat. Erre megint sírva fakadt, illetve tulajdonképpen egész nap sírt, csak most úgy tört fel belőle, hogy abba kellett hagynia az írást, mert kezdte rázni valami, amit nem lehetett lecsillapítani, valami, ami olyan is volt, mint a ringatás, és ezért nem lehetett neki ellenállni se. „Szerettelek.” Gondolta M. és hangosan motyogta meg bugyogta a könnyekkel együtt. Jó lett volna az ölembe hajtott fejjel sírni, áztatni az én otthonos ölemet könnyel, nyállal, takonnyal, hüppögni és újra felbődülni és összefüggéstelen szavakat felzokogni, kapaszkodni a combomba, ahogy azt tette is, amikor végre beengedtem.
- Majdnem megöltél - mondtam neki.
- Véletlen volt, hidd el véletlen volt, csak nem akartam, hogy elhagyj és elvesztettem a fejemet.
- Majdnem megöltél. - mondtam újra, de nem akartam, hogy megint kiabáljon, vagy hogy sírjon, de sokkal rosszabb történt. Nyugodt volt és átadta a levelet, azt mondta, már mindent ért, és hogy ő is majdnem meghalt, nem csak én, bár az szörnyű lett volna, ha csak én, és hogy a kórházban pedig mintha kivérzett volna belőle az a tehetetlen düh, ami elborította az agyát, amikor nekihajtott a szalagkorlátnak, és most már azt is érti, hogy ha az egyik el akar menni, akkor a másiknak azt hagyni kell. Kérte, hogy azonnal olvassam el a levelet, közben az egyik kötése lassan átvérzett, de csak mosolygott. Még a levél hatása alatt leültetett maga elé és azt mondta, hogy megértette azt is, miért érzem úgy, hogy egyedül kell élnem, és ő segít. És olyan volt akkor, mint aki megőrült, ha kívülről láttam volna magunkat azonnal egy másik csatornára kapcsolok, reklámokra.
„Szerettelek.” Olvastam, mint egy búcsúlevelet másnap is, és a levélből vérző kéz, a levélből sajgó inak, a levélből kiöntő könnyek, a levélből kicsapó akarat egészen megbénított. M. azt írta, hogy mindig úgy szerette volna, ha én lennék az anyja, akivel mindent megtehet, ha én lennék a legjobb barátja, aki mindig az ő oldalára áll, ha én lennék a szerelme, aki mindig megérti őt, és mindig megbocsát, és hogy én lennék a szeretője, akitől a legtöbb gyönyört kapja, hogy szeretett és mindent tőlem várt, vagyis elvárt, és hogy most is szeret, de már nem így, és hogy nincs benne már az a mérhetetlen önzés, és hogy adni szeretne, visszaadni valamit abból, amit elvett tőlem, és hogy szeretné megmutatni, hogy létezik az az apa, barát, szerető, akit néha talán láthattam is benne, és hogy rettenetesen hiányozunk neki.
- Egy férfi képes az egész életét a bosszúnak szentelni – hallottam Babám hangját, de már nem tudtam, miről beszélgetünk.

2009. június 4., csütörtök

HÉTES TELEPI MODELLPROGRAM

Támogatókat keres a Bódis-módszer Hétes telepi modell-programjához az ICA egyik alapítója, Bódis Kriszta. A 2007-ben sikerrel megkezdett roma-integrációs program az Ózd melletti Hétes telep lakói számára teremt esélyt a művészetekkel való ismerkedésen keresztül a könnyebb beilleszkedésre. Bódis Kriszta felhívása mellett a Hétes telepi komplex nyári tábor és a modellprogram hosszútávú terveivel is megismerkedhetnek.


A Hétes telepiekkel és önkéntes segítőimmel 2007 óta évről-évre életre hívjuk a hétesi nyári alkotótábort, amely a Hétes telepen (Magyarország egyik legszegényebb ózdi roma telepén) 80 családot, közel 400 embert, főként gyerekeket érint. A Hétesben emberhez méltatlan körülmények között élnek a családok, és ez kilátástalanná teszi a jövőjüket. Az ott élő gyerekek ritkán, vagy soha sem jutnának el táborba, gyakran még az iskolából is kimaradoznak. A mostoha körülmények miatt sokat betegeskednek, lemaradnak az iskolából, ezért (is) külön megbélyegzik őket. A program a telepi családokkal együttműködő, egyenrangú kapcsolaton alapuló külső segítség, ami nélkül gyakorlatilag nincs esélyük saját életük jobbá tételére.

Célunk:
Az alap program közvetlen célja a szociálisan lehetetlen körülmények között tengődő gyermekek, valamint rajtuk keresztül megszólított felnőttek és családok számára lehetővé tenni olyan élmények elérését, amiktől többnyire el vannak szigetelve.
A nyári tábor az alkotás élményén alapuló, komplex programcsomag, mely építi a közösséget, a pozitív énképet és -roma identitást, az érdekképviseletet, az egyéni képességeket, az autonómiát, megalapozza a társadalmi fölemelkedést, serkenti és támogatja a hátrányos helyzetű, kirekesztett roma csoportok öngondoskodását, szemléletet és gyakorlati eszközöket ad a roma és nem roma közösségek együttműködéséhez, az alkotó munkán keresztül megtapasztalhatóvá teszi a világ és a környezet alakíthatóságának élményét, valamint a tanult tehetetlenséggel szemben a helyi képességek, tudások, felszabadításával, megerősítésével és összehangolásával inspirálja azt az autonómiát, mely a telep körülményeinek és a családok életkörülményeinek megváltoztatását eredményezi.
Együtt építünk a hagyományokra, gazdagítjuk a kínálat és elvárások rendszerét.
Alap cél valamilyen alkotás létrehozása. Az eredmények, vagyis az itt elkészült munkák nyilvánosság elé kerülnek. Így azok oda is elérhetnek, ahonnan a csoport egyébként ki van rekesztve. A program közösségépítő, kiutat mutat a társadalmi felemelkedéshez, és az alkotás felszabadító erejével megtapasztalhatóvá teszi a környezet alakíthatóságát, hosszútávon azt, hogy a telep saját energiák mozgósításával élhetőbbé váljon.
Együttműködés, motiváció és részvétel (adomány helyett): A családoknak kétszer három napos élelmiszer csomagot, a gyerekeknek napi kétszeri étkezést és folyamatosan folyadékot biztosítunk. A csomagot a helyi vezetőkkel úgy állítjuk össze, hogy már tudjuk, mi az, amiből egy hétesi anyuka több napra ebédet tud főzni, ezzel a családok biztosítják a tábor konyháját. Legalább kétszer az egész telep és a tábor számára a helyiek az általunk biztosított alapanyagokból nagy, közös ebédet is főznek.

Alap programunk:
Az egy hetes esélyteremtő nyári alkotótábor folytatása, augusztus 20 - 27, szakmai vezetők és önkéntesek segítségével.
Az alábbi különböző munkacsoportok indulnak: kézműves, festő, fotós, játék-, és dokumentumfilmes, óvodai és iskolai felzárkóztató, tánc, sport.
Esténként interaktív közösségi esteket, filmklubot, beszélgetéseket tartunk, ahova roma és nemroma vendégművészeket is hívunk.

Mit szeretnénk?
Idén végre létrejön egy alapítvány, amely kimondottan a módszertan fejlesztését és a Hétes telepiek életét hivatott segíteni. Ennek az alapítványnak a bejegyzése a napokban történik meg, de a hivatalos átfutási idő még eltart néhány hónapig. (Ahogy korábban is az Interkulturális és Irodalmi Centrifuga Alapítványunk keretei között egy tágabb hétesi programra pályázunk ugyan, de az idei alap tábor megvalósítása (az elbírálások ütemezése miatt) veszélybe került.
Nagyon fontos lenne, hogy legalább az alap táborok folytonossága ne szakadjon meg egyik évben sem, mert az az ottaniakat elbizonytalanítja, és megszakít egy ígéretes folyamatot. Az emberek könnyen elvesztik a jobb élet lehetőségének reményét egy olyan helyen, ahol napról napra kell életben maradni.

Ezért ha bárki, bármilyen anyagi vagy tárgyi hozzájárulással segíteni tud nekünk az alap program megvalósításához, azért nagyon hálásak vagyunk!
A legapróbb tárgynak is nagyon örülünk. Szili Sarolta 06202194647 számán lehet időpontot megbeszélni, hogy ideiglenes telephelyünkre mikor tudnak szállítani. Előre is köszönjük a segítséget!

Ha valaki olyan helyzetben van, hogy anyagi hozzájárulással is szeretne támogatni minket, akkor azt az alábbi számlaszámon teheti meg:
(ez az Irodalmi Centrifuga Alapítvány direkt erre a célra elkülönített alszámlaszáma)

név: Interkulturális és Irodalmi Centrifuga Alapítvány
székhely: 1126 Budapest, Kiss János Altábornagy u. 47. I/9.
számlaszám: 10700440-44513106-52000001

HÉTES TELEPI KOMPLEX NYÁRI TÁBOR
ÉS A MODELLPROGRAM HOSSZÚTÁVÚ TERVEI


A projekt céljai

A Hétes (roma) telepi, alkotás élményére alapozott esélyteremtő modellprogram (komplex nyári tábor) folytatása és fejlesztése.
A komplex fejlesztési program építi a közösséget, a pozitív énképet és -roma identitást, az érdekképviseletet, az egyéni képességeket, az autonómiát, megalapozza a társadalmi fölemelkedést, a kiút, a jövőkép, az integráció módjait, serkenti és támogatja a hátrányos helyzetű, kirekesztett roma csoportok öngondoskodását,szemléletet és gyakorlati eszközöket ad a roma és nem roma közösségek együttműködéséhez, és saját élményeken keresztül tudatosítja mindezek jövőbeli hasznát, az alkotó munkán keresztül megtapasztalhatóvá teszi a világ és a környezet alakíthatóságának élményét, valamint a tanult tehetetlenséggel szemben a helyi képességek, tudások, felszabadításával, megerősítésével és összehangolásával inspirálja azt az autonómiát, mely a telep körülményeinek és a családok életkörülményeinek megváltoztatását eredményezi.

Hosszú távú cél, hogy a Bódis-módszer hétesi modelljét és konkrét tapasztalatait folyamatosan dokumentálhassuk és kidolgozhassuk, hogy hazai és nemzetközi viszonyok között is lehessen alkalmazni elsősorban a társadalom alatti rétegek felemelkedéséhez.

Célcsoport(ok):

Elsősorban gyermekek (ez alatt olyan elhanyagolt, beteg vagy szociálisan lehetetlen körülmények között élő gyerekeket is értünk, akik soha nem jutnának el táborba, illetve kimaradozna az iskolából.) A gyermekeken keresztül foglalkozik a család egészével, speciálisan a nőkkel, azon belül kitüntetett helyen a , akik sokszor még maguk is inkább gyerekek. A családon keresztül a módszer kiterjed a közösség (a mini társadalom) körére.
Az alap tábor 250 gyereket és 80 családot érint.


A konkrét probléma és kiváltó okai:

A hétes telepen emberhez méltatlan körülmények között nyomorognak azok a roma származású (romungró) emberek, akik a rendszerváltás első áldozataiként azonnal elvesztették a munkájukat. Távolabbról kirekesztettségüknek történelmi gyökerei vannak. Az évszázadok során bevándorló és letelepedő romákkal kapcsolatban az asszimilációs törekvések meghiúsultak. Az asszimilációs törekvések hátterében lévő etnocentrikus paternalizmus és felsőbbrendűség tudat rendre kudarcot vall autonóm és fejlett kultúrájú, ráadásul íratlan hagyományokon alapuló társadalmakkal, népcsoportokkal szemben. Ma az integráció jelszava mögött sincs meg az a tartalom, és aktivitás, amely a kultúrák közötti kölcsönhatást ne a nemzet- és értékvesztéssel azonosítaná. Ami a hétes-telepi romákat és Ózd városának viszonyát jellemzi, jellemző az ország (roma ügyekhez való) hozzáállásra is. Aki erre a telepre kerül az a végállomáshoz érkezett. A sorsukról a gyerekek is így gondolkodnak. Felnőttek és gyerekek egyaránt folytonosan küzdenek itt. Guberálnak, kokszot vájnak, gombásznak, vagy alkalmi munka után szaladgálnak. A közüzemi díjakat nem tudják fizetni. Vizet egyetlen kútról cipelnek kannákban a telep közepéről. Áramuk az áramszolgáltató jóindulatán múlik, mérőórák nincsenek. Előfordul, hogy tízen is élnek egy szobában. Néhány közös budit használnak, amit nem szippantanak. Szemét szállításuk nem megoldott. A szociális állapot és a kilátástalanság törvényen kívül helyezi őket. A családok illegális eszközökhöz nyúlnak az életben maradás érdekében (falopás, fémlopás). Sok a deviáns szülő (alkoholbeteg, szenvedélybeteg), akik nem gondoskodnak a gyerekeikről. De vannak olyanok is, akik példamutatóan igyekeznek talpon maradni. A mostoha körülmények miatt a gyerekek betegeskednek, lemaradoznak az iskolából, ruházatuk, ellátásuk, tisztaságuk sokszor a szülők igyekezete ellenére sem üti meg azt a szintet, amit a többségi környezet elvár, ezért külön megbélyegzik őket. Ez negatív identitáshoz, az önértékelésük csökkenéséhez, alul motiváltsághoz, tanult tehetetlenséghez vezet. A leszakadó csoportok problémáival, a közös társadalmi felelősséggel szembesülni nem akaró, előítéletes, megbélyegző, szegregáló és diszkrimináló többségi társadalom általánosításai önbeteljesítő jóslattá válnak. Mindezek a telepen élő romák, de általában is az érintett egyén és a közösség fejlődését gátolják, valamint megerősítik a negatív és önpusztító folyamatokat. Programunkkal mindezek megfordításához, az interkulturális közeledéshez, a valódi integráció előkészítéséhez és a társadalmi csoportok közötti mediációhoz keressük a megoldásokat.
A hosszútávú cél a speciális nyári tábort a Bódis-módszer modellprogramjaként egyre bővíteni és végigvinni a hétesi modellprogramot mindaddig, míg az oka fogyottá nem válik, vagyis a telep kilátástalan életkörülményei, a gettóhelyzet megszűnik, a gyerekek és a családok többsége megnyugtató életpályára áll. A modellprogram és a módszer tapasztalatainak dokumentációja, feldolgozása - adaptálható hazai és nemzetközi integrációt és esélyegyenlőséget elősegítő - praktikus szemléletmód, programcsomag és oktatási anyag készítése és terjesztése a társadalom alatti rétegek felemelkedéséhez. A hétes telepiek, de főképp a gyerekek szociális, mentális és lelki állapotának javítása, értelmes időtöltés, távlatok nyitása, reális, pozitív karrierkép kialakítása, a telepiek öngondoskodásának motiválása, az alkotó energiák és közösség építés eredményei alapján az életkörülmények javítása. Továbbá a helyiek távlati terveinek támogatása: egy speciális szolgáltató és közösségi ház, állandó nyári iskola üzemeltetése. Házrehabilitáció, növény és állattenyésztés, játszótérépítés, vagyis az elsősorban autonóm és autonómiára törekvő megoldások szorgalmazása.

A program a rászorulóknak közvetlenül elérhető, mert helyszíne elsősorban maga a telep. A helyi gyerekek és felnőttek szokásaira, érdeklődésére alapozva a kölcsönös együttműködésre épít.
A komplex nyári tábor három tevékenységi egységből áll.

ELŐKÉSZÍTÉS:

Családok aktuális helyzetének felmérése: (a kapcsolattartás ugyan folytonos, ám a tábor előtti családlátogatás célzottan a projekt vezetője és a helyi bázisemberekkel szisztematikussá kell tenni. Célja: az együttműködés és a személy kapcsolatok elmélyítése, fölmérni a telep lakosságának pillanatnyi szociális helyzetét, állapotát, megkezdeni a korcsoportok kialakítását, fölmérni, hogy kik milyen mélységig kívánnak a munkában részt venni, munkaszervezés, aktuális problémák megbeszélése és a folyamatos kapcsolattartás ápolása.)

Önkéntesek képzése: A Team kiválasztása, képzése, kapcsolatok, közös programok, tréning, csapatépítés és munkamegbeszélések a telepen.

Pretábor: Tíz tehetséges fiatal elő táboroztatása Budapesten, ahol az élmények mellett olyan kreatív módszertani ismereteket szereznek (képzés), hogy a Team-ekben már segítői pozíciót láthatnak el.

Terep előkészítő munka, közösségi ház: A közösségi háznak kiszemelt épület újjáépítése közös erővel a táborozás előtti héten. Ez az épület lesz a foglalkozások fedett helyszíne (eddig a puszta földön voltunk). Alapvető tisztálkodáshoz (a telepen nincs vízvezeték, csak egyetlen kút) és pancsoláshoz álló zuhanyok kialakítása. Ez az első olyan beruházás szintű munka, amelyben a telep közös erővel tesz valamit hosszabb távon a körülmények fejlesztéséért. A közös építkezés így is - a tereprendezéssel (focipálya kialakítása) és szemét eltakarítással együtt- szerves része a projektnek.
Hosszútávon a közösségi ház működtetését a helybeliek szeretnék megoldani, volna lehetőség edzőterem, tánchelység, számítógépszoba kialakítására.


ALAP PRPOGRAM:
A telepen rendezett, nyári tábor jellegű, egy hetes, egész napos, csoportokban zajló alkotás központú, közösségi, komplex programsorozat.

Alkotó csoportok munkája: A team-ek roma és nem roma önkéntesek, szakemberek és a szerepre vállalkozó roma telepi felnőttek együttese. Az ő vezetésükkel indulnak a gyerek alkotó csoportok, melyek a személyközpontú pszichológiai szemlélettel, személyiség- valamint közösség fejlesztő pszichológiai csoporttechnikákkal ötvözötten működnek.
A kreatív foglalkozások tematikája illeszkedik a gyerekek igényeihez.
A fölülről jövő kezdeményezések helyett horizontális, kölcsönhatásokon alapulva működnek.
Kézműves: célja a kézügyesség, az ízlés, a környezet esztétika fejlesztése, és a különféle anyagokkal való ismerkedés. Az eszközök és alapanyagok felhasználásnak sokféleségén keresztül a világ elemeinek gazdagságára és a környezettudatosságot egyaránt fejleszti. Praktikus készségeken (varrás, újrafelhasználás, javítás) és a tanuláson át (eszközök, technikák, kreativitás fejlesztés stb…) az idő eltöltésének építő módját, struktúrát, rendet, kitartást, összpontosítást és a tettek, az együttműködés, az alkotó aktivitás látható és értelmes eredményét is megtapasztalják a résztvevők. Elsősorban az élményekre koncentráltunk, vagyis, hogy a gyerekek és érdeklődő felnőttek minél több technikához, formához hozzáférhessenek (festés, rajzolás, gyöngyfűzés, jelmezkészítés, arcfestés, hajtogatás, gyurmázás, agyagozás, hajtogatás, decoupage, gipszöntés, üvegfestés, stb…)
Színjátszó: Választott mese, vagy saját élmény megjelenítése, pszichodramatikus módszertan és drámapedagógiai eszközökkel előadás létrehozása és bevezetés a színjátszás élményébe.
Fotós: a fényképezőgépeknek többnyire passzívan kitett csoportok megtapasztalhatják, mit jelent, ha az objektív nem rájuk irányul, hanem ők irányítják azt a számukra fontos jelenségekre. Természetesen a fotózás alapjaival ismerkednek. Mivel itt sláger a portrékészítés, éppen ezért a szeretteink és önmagunk megörökítésének archaikus élményére épül a csoport lélektana.
Festő: A kézművesek közül azok a kiemelkedő képességű gyerekek, akik kifejezetten ehhez a műfajhoz vonzódnak, kisebb csoportban kapnak személyes fejlesztést festőművészek vezetésével. De a közös festés és a nagy felületek alakítása tágabb csoportban is működik.
Dokumentumfilmes, riporter, újságíró: A tábor eseményeinek dokumentációján keresztül a híradástól a tudósításig megismerkednek a média műfajaival. Saját valóságuk rögzítésével saját forrásokat alkalmazó történelmet írnak, vágnak a közösségük és a "kívülállók" számára.
Angol nyelvű: játékos fejlesztő foglalkozás, és felzárkóztatás, elsősorban kis csoportban, de az érdeklődők számára rugalmasan elérhető. Illetve a nagy, közös játékokban megjelenik.
Óvoda: kifejezetten óvodai előkészítő és szoktatás céllal, óvodásat játszunk. A tábor egy része "mintha óvodává" alakul. Igazi óvónők és vállalkozó kedvű anyuka óvónénik vezetésével hagyományos óvodai tematikában.
Iskola: Játékos osztály, nem frontális iskolai felzárkóztatás vegyes korcsoportokban olvasástól a számolásig.
Tánc: a telepen az egyik készség, ami mindenkié, ezt műfajonként fejlesztjük, illetve hozzá tanulunk. A táncverseny, és előadás napi szintű program igény, ezekbe remekül bevonhatók a szülők, zenéléssel, zsűriben stb.
Sport: Főleg eszközök biztosításával valamint a csapatjátékok serkentésével állítjuk össze a kínálatot. (Foci, tollaslabda)
Játékfilmes: rendező-színész-dramaturg-operatőr csoportja saját történeteik és ötleteik alapján kidolgozott jelenetek során át ismerkedett a rendezés, a színészkedés, a filmkészítés és vágás alapjaival. Hogyan mutathatják meg magukat, hogyan rendezhető az élet valóságos eseményei vagy a képzelet elemei elbeszélhető, mások számára is átélhető történetté. Megismerik a mozgóképet, úgyis, mint az önkifejezés formáját, és mint kommunikációs eszközt. A filmkészítés sajátosságait, a film működését. Az aktív, közlő szerep megtapasztalásán át újraértékelődik a passzív, befogadó szerepük is. A gyerekek tudatosabbá válnak a (hátrányos helyzetű csoportokra jóval fenyegetőbb manipulatív) média fogyasztói oldalán, miközben.
A csoportok olyan feladatokat is kapnak, melyek a csoportközi együttműködést fejlesztik. (A kézművesek díszletet és jelmezt készítenek a színházhoz, vagy a filmhez stb…).


Speciális közösségi élmények:

Együttműködés motiváció és részvétel (adomány helyett):
A tábor élete erre az időre összekapcsolódik a telepével. A családoknak kétszer három napos élelmiszer csomagot, a gyerekeknek napi kétszeri étkezést és folyamatosan folyadékot biztosítunk. A csomagot a helyi vezetőkkel úgy állítjuk össze, hogy már tudjuk, mi az, amiből egy hétesi anyuka több napra ebédet tud főzni, ezzel a családok biztosítják a tábor konyháját. Legalább kétszer az egész telep és a tábor számára a helyiek az általunk hozott alapanyagokból nagy közös ebédet is főznek.

Találkozások helyben:
Esti, interaktív programként sikereket elért roma vendégeket hívunk zenélni, előadni, beszélgetni, közösen játszani, beszélgetni a reális karrierlehetőségekről, a kitörési pontokról, utakról.

Filmklub:
Saját művek megnézése, tavalyi tábori élmények fölelevenítése, játékfilmek és dokumentumfilmek vetítése, beszélgetés.

UTÓÉLET:

Hétesi záróesemény:

Szeparációs szorongás, vagyis a válás közeledtét jelző félelmek személyes és csoportszintű kezelése. Élménybeszámolók és irányított beszélgetés arról, mikor lesz a következő tábor és addig milyen programok várhatók. A helyiek önálló terveinek meghallgatása és motiválása, a lehetséges együttműködések iránya.

Táborzáró ünnepség:

Nyilvános est. A nyári táborozás folyamán létrehozott művek először a romák által rendbe hozott telep közeli istentiszteleti teremben, a záró ünnepségen kerülnek bemutatásra. Ide már a város illetékeseit és lakóit is meghívjuk. Mediációs céllal közös játékot kezdeményezünk. Az ilyen események meggyőző erővel vezetnek az integráció irányába. Biztosítják a ritkuló és pozitív "fizikai" találkozást. Az, hogy a kirekesztett csoport tagjai kezdeményezik a meghívást, és ők mutatják be, mit tudnak, jó kiinduló alapja a kölcsönösségnek és belépője lehet más területeken történő együttműködésnek, kommunikációnak.

Találkozások a nagyvilágban:
Közös hétesi ünnepek támogatása (Mikulás, Karácsony, Gyereknap)
A program élményeinek és tapasztalatainak megosztása, melyen a telepiek és alkotásaik a főszereplők (konferenciák, egyéb események, honlap)
Együttműködés nemzetközi, hasonló programokkal (Intersections, Wapiti, stb…)

Mellékletek:

A 2007-es táborról szóló beszámolók (az egyes linkekre kattintva):

augusztus 15-19.

augusztus 20.
augusztus 21.
augusztus 22.
augusztus 23.
augusztus 24.
augusztus 25.

A Bódis-módszer hétesi modellprogramjának ismertetése

Bódis Kriszta önéletrajza

2009. május 24., vasárnap

Bódis Kriszta: Van élet a Nyugat után

Meglehetősen poshadt, szavatosságát vesztett tartósítószer szag csapott meg, amikor végre megnyílt előttem az irodalmi élet(konzerv)doboza - a Magyarországon íróvá, urambocsá írónővé válás nehézségeiről, a kánonteremtő folyóiratokról, kiadókról, iskolákról és nem utolsó sorban szalonokról rántja le a leplet írásával Bódis Kriszta, miközben az Irodalmi Centrifuga mint új és nyitottabb fórum születéséről is számot ad a leendő pályakezdőknek és az olvasóknak. Hogy milyen élet van a Nyugat után? – írásából ki-ki levonhatja a konzekvenciát, akinek Bódishoz hasonlóan, az irodalom a szíve csücske.


Az Élőfolyó és a lejárt konzerv

Meglehetősen poshadt, szavatosságát vesztett tartósítószer szag csapott meg, amikor végre megnyílt előttem az irodalmi élet(konzerv)doboza (benne az írók, mint a heringek).
Nem tagadom (ahogy azt sok kollégám hivatalból teszi), én egészséges mértékben exhibicionista vagyok, és ahogy soha, úgy most sem l'art pour l'art teszem közzé az irodalmi élettel megesett első liezonomat, hanem nagyon is jól megfontolt szándékkal ugyan, de naiv hangvételben, mintegy éreztetve a történet szimbolikus jelentőségét, hogy aztán vázoljam a Nyugat korszakától napjainkig, hogyan és mi konzerválódott, hogyan és mi éled újjá az irodalom életének fölzavart állóvizében.

Készüljenek, kezdődik

Egyszercsak el akartam válni a férjemtől, mert hét éves boldog és kiegyensúlyozott, valamint példamutató és harmonikus házasságunk alatt, ő minden héten kétszer megcsalt. Nem gondoltam én, hogy életem három orgazmusa mellé többet is érdemelnék, de felborult a hormonháztartásom, és vele együtt kiborultam én, mondtam, „válunk” és semmiféle „mi vagyunk egymásnak az igazi, és ezt jól megfogod még bánni”, engem bizony nem tartott vissza. Egy életem egy halálom, elindultam szerencsét próbálni. Egészen a férjem barátjáig jutottam, mert ő megértett. Ellenben én elsőre nem mertem nagyon megérteni őt, ezért csak hemperegtünk, doromboltunk, aléltunk, búgtunk és zsongtunk, meg jól összenyálaztuk egymást a Szigeten. Másnap ragaszkodtam hozzá, hogy fölmehessek a lakására. A felejthetetlen élmény hatására született első prózai művem: „A helyzet, amikor ba...(ez itt nem tűr nyomdafestéket) kötelesség” címmel.
Azonnal el is küldtem néhány folyóirathoz első írásomat, és nem telt el hosszú idő, amikor mindahány szerkesztő jelentkezett, hogy találkozni szeretne velem... Úgy jártam, mint Emily Dickinson Thomas Wentworth Higginsonnal, az angol írópalánták pártfogójával, aki mindenáron látni szerette volna legalább a költőnő képmását. Én még éretlen írócsitri voltam, és nem ordítottam, toporzékoltam, hanem eszembe se jutott, hogy mondjuk az ide vonatkozó E.D. idézettel válaszoljak a szerkesztőuraknak: „Portrém nincs, de kicsiny vagyok, akár az Ökörszem, hajam merész, akár a gesztenye bogáncsa, és szemem, akár a Sherry a pohárban, mit a vendég meghagy. Hisz ön nekem anélkül is hogy látna?” (Emily Dickinson)
Nem, nem ezt válaszoltam. Azt mondtam, jó, és kész. Ehhez voltam szokva. Nem mondunk ellent férfinak, abból baj nem lehet, a többit majd kitalálom... De hihetetlen és naiv optimizmussal, (bennük bízással) azt is gondoltam, hogy én ezt az egész szcénát le nem leplezem. Lepleződjenek le maguk. Na erre várok azóta is. Hogy akkor mi történt? Semmi. Hinniük kellett nekem anélkül is. Persze így sokkal lassabb volt. De legalább emelt fővel öregedtem bele a művekkel kiharcolt alkotói biztonságba. Haj, szemek, csípő stb. helyett „csak” az írás maradt belőlem.

Centrifuga zavarja a vizet

Három évvel ez előtt, éppen a „nőíróság” tapasztalatainak érett összegzéseként Gordon Agáta írótársammal együtt létrehoztuk az Irodalmi Centrifugát. Egyenesen az irodalom és művészet decentralizációját céloztuk meg, a gender szempontok iránt elkötelezetten. A kulturális sokszínűség jegyében az irodalmi múltjára is büszke Centrál Kávéházba „költöztünk” ahol 100 évvel ez előtt Molnár Ferenc megírta a Pál utcai fiúkat, és ahol a legendás Kaffka Margit Társaság is megalakult. Itt a Centrál Kávéházban tehát az Irodalmi Centrifuga töretlen sikerrel három hosszú éve kéthetente jelentkezik, gazdag programot kínáló irodalmi estek sorozataként. Az IC olyan friss irodalmi fórum lett, amely kissé fölkavarta az irodalom állóvizét. A Centrifugával párhuzamosan több fronton nyitottunk (konstruktív) tüzet. Forgács Zsuzsa Bruria anyaszerkesztővel karöltve 33 nőírót hívtunk meg, hogy megalkossuk a korszak legnépszerűbb kötetét, az Éjszakai állatkertet, ezt az egyedülálló antológiát a női szexualitásról. Az előző színházi évadban pedig Kiss Noémi írótársammal, és kortárs írónők közreműködésével (Rakovszky Zsuzsától, Tóth Krisztinán és Erdős Virágtól, Bánky Évától Szécsi Magdáig, de sorolhatnám még) Eszenyi Enikő rendezésben a Vígszínház olvasóteátrumában kortárs, nő-szempontú irodalmi művek sokasága került rivaldafénybe, olyan nagyszerű művészek tolmácsolásában, mint Börcsök Enikő, Kútvölgyi Erzsébet, Halász Judit, Igó Éva, Papp Vera, Vencel Vera és sorolhatnám ezt is tovább. Bizakodva állíthatom a nők megpezsdítették az irodalmat, ahogy azt egyébként már a Nyugat idején is tették, csak valahogy az utókor jobbnak látta elfeledni őket. Az irodalom férfi privilégium. A feminista gondolkodású Kaffka Margit biztos a szívéhez kapott volna, ha hallja, hogy a minap valamelyik rádión a következőképpen beszéltek munkásságát méltatva. „Kaffka Margit írónőről megemlékezve bátran mondhatjuk: több volt ő írónőnél. Megérdemli, hogy írónak tekintsük, hiszen munkája egyenértékű férfi kortársaiéval...“ Ezt csak fokozni tudnám azzal a kultúrtörténeti finomsággal, hogy a Nyugatos szerzők asztalához nem ülhettek oda a Nyugatban publikáló szerzőnők. És ez Kaffka Margitnak nagyon fájt. Nekem meg mindkét eset nagyon fáj.


Foglalkozása: író

Megfigyeltem, hogy író nők sokkal kevésbé hajlamosak azt mondani magukról, hogy a foglalkozásuk: író. Valószínűleg nem csak szemérmességből. És még csak nem is azért, mert elbizonytalanodnának, vajon az író szó hímnemű-e (nem bizonytalanodnak el, mert tudják, hogy hímnemű, és éppen azon vannak, hogy nőnemű is lehessen).
Tapasztalatom szerint a helyzet inkább az, hogy egyrészt a nők soha nem csak írók, hanem még mindenféle mások is. A nők azért is húzódoznak attól, hogy íróként identifikálják magukat, mert elég sokára hiszik el, hogy tehetségesek, ugyanis a férfiak, akik idejekorán elfoglalták a szerkesztőségeket megmondják, hogy nem azok. Két okból mondják. Az egyik ok egzisztenciális, a másik sem kevésbé korlátolt, egyszerűen csak érdektelennek (kevesebbnek, nem irodalminak) gondolják a női témákban és megfogalmazásban megjelenő női szempontokat és tapasztalatokat.

Reneszánsz év, reneszánsz nők

Ezért aztán a nők a nagy hátrányból előnyt kovácsolnak, mindenféle műfajban és területen kipróbálják magukat. Megacélosodva az elutasítások feldolgozásában és kiművelődve a szexuális zaklatások (megkeresések) kezelésében reneszánsz emberré fejlődnek. Érdemes egyszer ilyen szempontból is megvizsgálni az írónőket, hány és hány műfajban alkotnak még teljes értékű művészként. Figyelmükbe ajánlom Tóth Krisztinát, aki versben prózában és üvegfestésben kiváló, Esze Dórát, aki prózában és operaéneklésben jeleskedik, Karafiáth Orsolyát, aki versben, prózában és a médiában sziporkázik, Szécsi Magdát, aki fest és ír, Kiss Judit Ágnest, aki verset, prózát ír, énekel és, aki mellesleg oboaművész, vagy Lángh Júliát, aki volt újságíró, afrikai bozótfalu óvónője és ma regényíró, vagy Polcz Alaint, aki egyaránt volt kiváló pszichológus, tanatológus és író, végül - és egyáltalán nem a megkezdett sort lezárva - ajánlom alázatosan jómagam verssel, prózával, pszichológiával, filmmel, közélettel.

Boksz, pankráció, ketrecharc

Szinte lehetetlen, hogy ma valaki csak úgy az irodalmi élet kellős közepébe csöppen. Az úgynevezett magas irodalom világa kamerával, kutyával őrzött terület. (Itt persze szívesen utalok Podmaniczky Szilárd egyik novellájának címére – „döglött kutyával őrzött terület”). Aki piacra termel, hiába alkot népszerűt, sőt jót, nem lesz író Magyarországon, míg az irodalmi élet legbelsőbb köreiben íróvá nem ütik, de azt várhatja. Nagyon fontos a szeplőtelen előélet, még a fogantatásnál és a teremtésnél-, vagyis az asztalra tett műnél is fontosabb. Míg a piacon a reklám és a példányszám az „íróvá” válás biztosítéka, addig a magas irodalom esetében a kritikusok és kollégák elismerése, az, hogy hányadik vonalban említenek. Van persze mindenféle beszéd a művekről, az abszolút jó írásról, mesterműről stb., de engedjék meg, hogy ez ügyben meglehetősen szkeptikus legyek. Amíg kortárs irodalmunk (tisztelet a kivételeknek) unalmas, önismétlő, és belterjes, addig az irodalmi élet nagyon is dinamikus, akár egy bokszmeccs, pankráció, vagy ketrecharc.

Hálózatok, központok, kiképzők

Ősi magyar (értsd: egyetemes emberi) hagyomány szerint a szembenállások mentén lehetett mindig meghatározni a legkarakteresebben, mit kíván a magyar író. A századelőn népiest vagy urbánust, az átkosban kitaszított polgárit vagy vonalas szocialistát, ma ezek vegyülékét: népies- polgáros- konzervatívat vagy posztmodern- világirodalmit. Az irodalmi életet ma is folyóiratok és azok szerkesztői, kritikusai, kiadói érdekek és kiadók köré szerveződő írók, különféle írószervezetek, valamint mainstreem és underground fórumok, műhelyek, csoportosulások-, legújabban pedig íróiskolák határozzák meg.
A kimerítő teljesség igénye nélkül bevezetem önöket néhány ilyen meghatározó „központba” és kóstolót adok a kiképzések módjáról.

Csúnyák-e a Szépírók

A Szépírók nem csúnyák, hanem egy társaság. Akkor jöttek létre, amikor az Írószövetségben csúnyákat mondtak egyesek, és ezzel a magyar írók többsége nem akart közösséget vállalni. Kiléptek sorban és az országos polarizáció addigra mindent elsöprő hullámán lovagolva, megalapították a Szépírók Társaságát. „A Szépírók Társasága egymás irodalmi munkásságát megbecsülő és szellemi tekintetben egymáshoz közelálló írók által létrehozott szakmai, érdekvédelmi és szolgáltató szervezet... Az egyesület kiemelt céljai között szerepel, hogy elősegítse tagjai egzisztenciális gondjainak megoldását...” Merőben pragmatikus és prózai célok ezek (pedig a szervezet tagjai a legnagyobb magyar írók, pár százan Esterházytól Nádason és Spirón át Polcz Alainig) a szöveg részleteit éppen azért idézem, mert a világon mindenhol misztikus köd lengi körül az írókat, én azonban szívesen rombolok egy kis tekintélyt annak érdekében, hogy tisztábban lássunk, hogy jobban megértsük egymást és a világot, amiben élünk. Például, létezik egy fiatalnak nem mondható (mert szocialista termék), ám fiatalokat tömörítő József Attila Kör is, sok passzív taggal, olyan kezdő szerzőkkel, akik belépőpontokat keresnek az irodalomba. C' est la vie, a JAK-ban is a szemfüleseké a világ. Éppen itt bontogatja szárnyait a Telepes elnevezésű irodalmi csoport, akik elsősorban inkább professzionális kommunikációs technikáikkal, PR-ral, és hálózatépítéssel jeleskednek az érdekérvényesítésben, mint műveikkel, de mi tagadás könnyű nekik a hátrányos helyzetű vagy ideális álomvilágban vegetáló írótársakkal szemben, akik idejük nagy részét nyilván szavak és mondatok formálgatásával töltik, kisebb nagyobb sikerrel.


Udvartartás

Kétféle van, egy a kiadók körül, egy a folyóiratoknál. Mindkét helyre nehéz bekerülni, a már többször említett okokból. Ha az ember mégis, akkor sem biztos, hogy az olyan jó lesz neki, kivéve, ha simulékony természet, vagy vezérbika. Tanítványaimnak, és írópalántáknak a fősodor lapjait, az Élet és Irodalmat, a Kalligramot, a Holmit, a Jelenkort, újabban az Árgust és a Műutat szoktam javasolni, mind olvasásra, mind publikációs célpontoknak. Az alternatív kánonépítők azonban, (ahogy mi a Centrifugával és az ICA honlapjával) már megnyitottak lehetséges, választható, szabadabb utakat, ezért érdemes nem csak a Literát, de pl. a Spanyolnáthát is nézegetni. Ahogy folyóiratba, úgy kiadóhoz kerülni sem könnyű dolog. A szerkesztők asztalán két kupac tornyosul, balról az utcára beküldött művek, jobbról az ismert szerzőké (vagy fordítva). Töménytelen mennyiségű iromány. A Magvetőnél megjelenni kis túlzással, olyan nagy megtiszteltetés, mint Nobel díjat kapni, de hasonlóan jelentős kiadónak számít a Jelenkor a Kalligram, a Noran, csökkenő fanyalgással az Ulpius ház és végül az Alexandra, de Matyi Dezső birodalma valójában egy másik világ kezdete, az irodalom tágul, a piac diktál, az írók árkot ásnak. Én meg nem vagyok szorongó típus, tolerálom, sőt szeretem a sokszínűséget.


Szalonok, műhelyek, iskolák

„Akkor ti összejöttök és felolvassátok az írásaitokat egymásnak?”- kérdezte egy ismerősöm hitetlenkedve, mikor éppen Vámos Miklós és Esze Dóra Mustár szalonjáról meséltem neki. (Mustársárga nappalijukban gyűlünk havonta össze és mi tagadás, tényleg felolvasunk egymásnak, és jól érezzük magunkat.) Egyetemista koromban a költőnövendékek Lator László műfordító szemináriumára jártak, ahol a mester a munkáinkkal is foglalkozott, miközben a szakma fortélyait tanította, legendás alkalmak voltak ezek, míg a prózaíró tanoncok (például Hazai Attila, Erdős Virág) Lengyel Péter szemináriumát látogatták. Ugyan ebben az időben jártam Spiró György drámaíró kurzusaira is.
Aztán ott van Szigliget, Tokaj, Balatonfüred az írók számára nem nyaraló-, hanem munkahelyek, ahol időről-időre írótalálkozók is szerveződnek.
Ma kreatív írást tanulni meglehetősen divatos dolog, de messze az Író Akadémia aratja a legnagyobb sikert, ami a látogatók számát és a neves előadókat illeti. Mindazonáltal a JAK írószemináriumai is népszerűek. Mindkét helyen volt alkalmam a Bódis-módszer szemléletét és technikáit alkalmazni, miközben idén Palkonyán az első írótábort is kipróbálhatták régi és új tanítványaim. Kultúrtörténeti tény, hogy a legtöbb művészeti ág mesterségbeli alapjait igen korán tanítani kezdték, s az iskolákban kézzelfoghatóvá, elérhetővé, tanulható szakmává lett mindaz, ami addig az istenek ajándékának számított. Tehetség persze mindenhez kell. Ám a tehetségnél már csak az ihlet megfoghatatlanabb. Az biztos, hogy írónak lenni mindig is meglehetősen bizonytalan, éppen ezért elég szabad és kívülről meglehetősen idealizált foglalkozás. Írónak lenni luxus. Igen sok áldozattal járó luxus. Egy ideig adottság és belső kényszer eredménye, később döntések teszik a gellert kapott embert végleg erre a pályára. Az író nem győz hálálkodni vagy átkozódni eleget sorsa alakulása fölött.

Mindenki valaki

Egy skandináv tévének adott interjúban lelkesen ismertettem hitvallásomat az írásról és az alkotásról általában, vagyis hogy az írás (csakúgy, mint az alkotás joga) közös emberi jog és lehetőség, nincsenek elérhetetlen helyek, a kifejezésformák pedig nem kisajátíthatók. Fontos, hogy felfedezzük magunkban újra az alkotás élményét, tanuljunk egymástól, viseljük az alkotás felelősségét, ismerjük meg képességeinket és azok határait, ébredjünk rá az alkotás gyógyító és örömszerző, életet gazdagító lehetőségeire. Az írás nem a kivételezettek előjoga. Az írás lehetőségének visszaszerzése újra rádöbbent az önkifejezés örömére.
A szabadság, a játék, a kreativitás megnyitja az embert, és nyitottá teszi a gondolkodást. A műsor producere és rendezője Charlotte Thiis-Evensen (aki filmes kollégaként is) egyre ragyogóbb szemekkel figyelt, végezetül azt mondta: „nagyon tetszik, ahogy gondolkodsz, Skandináviában egyre inkább ez a szemléletmód a jellemző.”
Vannak művészeti/irodalmi korszakok, melyek határozott, (sőt tankönyvízű) körvonalat kapnak az írónál sokkal komolyabb és előbbre látó szakemberek szorgalmának köszönhetően. A kartotékoló és kanonizáló irodalmárok, kritikusok, irodalomtudósok idővel kipárolják az életet az irodalomból, de paradox módon ez a machináció is az irodalmi élet része. Én szeretem érezni az ízeket, párlatot, esszenciát. Nagy a szívem is, sok mindenért dobog, de az irodalomért oda vagyok.
Az irodalom a szívem csücske.

2009. március 30., hétfő

Fülinap, fülinap!

Fülinap, fülinap! - nyipáltuk. Az édes megnyerából. És engedelmesen gyülekezünk a kerítés mögött. Feltettük kis jelvényeinket. Aztán a hátunkba kaptuk a Szigony utcai pléhkrisztust, s a generációk árnyéka lebegett fölöttünk. De végül jöttek a törökök. A török vér! Mire mindnyájan jól elkárhoztunk. - Hát így ünnepeltünk mi, négy évesen. Mert négy évesek lettünk. - Nyersbakó Irén tudósítása az Irodalmi Centrifuga negyedik születésnapi zsúrjáról anyaintézetünkből, a Centrál Kávéházból.


ICA 4.

Születésnapi Est
Március 26-án
a Centrál Kávéházban,
ahol



Gordon Agáta bábaszerkesztő,
Györe Gabi anyaszerkesztő
és Bódis Kriszta testvérszerkesztő
válogatott egy év blogterméséből.


Négy évesek lettünk. Négy éves lett az Irodalmi Centrifuga, ami jó alkalmat adott arra, hogy ismét találkozzunk egymással, s egy estényi múltbatekintés erejéig újra olvassunk, újra hallgassunk és újra értelmezzünk néhány szemelvényt azokból az írásokból, melyek az estek során hangzottak el, ill. az irodalmi centrifuga blogján kerültek bemutatásra. A válogatást Gordon Agáta bábaszerkesztő, Györe Gabi anyaszerkesztő és Bódis Kriszta testvérszerkesztő állították össze. Következzék most néhány rövid részlet a szülinapi zsúrunkon újra bemutatott szövegekből. Azaz:


Best of ICA



Madame Chauchat:
Nagykorú születésnap

(részlet)

Nagykorú születésnap
Szültem egy fiút.
Fiút szültem fiútól.
CSAK fiút akartam szülni. Nem akartam lányt. Azt sem, és őt sem.
Traumatizáltan, traumatizált fiútól szültem egy fiút.
Féltem. A tudás nyomásával féltem.

A közös regresszió lassan oszlott. A halból kétlábú gerinces lett.
Megjelent a szabad akarat. Zavaróan.
Neki szabad volt, de nekem nem, annyira vigyáztam.
Annyira, hogy csak azt az egy félét tudtam elképzelni.
Ha már ennyi energiát fektetek bele!

A generációk árnyéka lebeg azóta is fölöttünk.
Előtte is, de nem láttuk. Csak tudtuk.
Most kihelyezett lett. Tükör.
Rémülten látom meg néha az arcomat benne.
Meg felszabadult boldogsággal.




Gordon Agáta: Meleg büszkeségnapi felvonulás (részlet)

Engedelmesen gyülekezünk a kerítés mögött mint egy ketrecben, felvesszük kis jelvényeinket, színes kitűzőinket, sálainkat, ernyőinket, kokárdáinkat, készülődünk. Aletta Vid vonul velem, költő. Aha, mondja, ez a szorítás a gyomorszájban. Erről lehet írni. Ez a félelem?
Átkelünk tojásesőn, gyűlöletzáporon, indulatviharon. Engedelmesen megyünk végig, kivárunk, araszolunk, továbbmegyünk.
A távoli túloldalon szürke menet: a békés heteroszexuálisok mocskosbuziznak. A menet zömmel öklüket rázó egészséges férfiakból áll.
Engedelmesen beérkezünk városligeti ketrecünbe, amelytől sötétkék páncélozott liberókban kommandós honfitársaink tartják távol a "magyarokat".
Hamarosan az index összefoglalója, gyors a net mint a villám.
"Erőszakba torkollt a melegfelvonulás".
Csakhogy nem ez történt!
Hanem MEGERŐSZAKOLTÁK.
Szándékosan, előre megfontoltan, arccal-névvel-fegyverrel, a "magyarok".




Lovas Nagy Anna:
Nyócker - utcanév vers

(részlet)

Nem térkép e táj, részegen csuklik az utca és a nagy Tömő
Magdolnát az utcaszélre dobta és a kicsi piszkos Lujza
a Stáció futáson nem tudott sok pénzt kicsórni, hátába
kapta a Szigony utcai pléhkrisztust, hogy megfeketedve
alulról szagolja a Jázmin utcai gázvezeték szagát

Illés, Ernő és a Pál hegyesedett nadrágban hetykén jár
és József nője a csupa izom táncol végig a kurva soron
hol van az esti lé – pénzért az egész országot leszopom
csak a fakereszt a vaker és a Kőfaragó tisztességes meg
anyám az ősz hajú asszony a térdeplő Lőrinc pap téren

menjetek fiúk az éjfél kitört…




Czapáry Veronika: Nőnek lenni Magyarországon (részlet)

Magyarországon nő vagyok és ezt úgy élem meg,
hogy Magyarországon nehéz nőnek lenni. Ha kitárulkozol, lekurváznak, de előbb utóbb mindenképpen lekurváznak.
Én úgy élem meg, hogy egyedül vagyok, és egyedül vagyok (direkt a szóismétlés) nő ebben a világban. Az irodalom berkein belül a nők sem kegyesebbek hozzám, mint a férfiak, az alapszabály, a dzsungel törvénye, ölj, mert megölnek, üss, mert kiütnek a ringből. Itt ilyen nőnek lenni. Ez a Balkán és ezt sokszor átélem…
Magyarországon olyan nőnek lenni, hogy a mindennapi egzisztenciális helyzetemhez tartozik, hogy bármit is veszek fel, végigmérnek a férfiak szemérmetlenül az utcán és megvizsgálják, hogy a seggemtől kezdve a mellemig feszes-e a bőröm és a csontozatom is rendben van-e. Szóval elég alaposan. Egy pillantás, ahogyan egy nő itt sosem mér végig egy férfit.



Büky Anna: A világok legjobbika

Ma éjjel a hazám vakító fényben jelent meg előttem…

…Ma, tisztán és világosan, mintha egy éles fénysugár hasította volna át az agyamat, kétségek nélkül érzem, hogy Magyarország az országok legjobbika. És egyetlen helyem van a világban, nem máshol, csakis a hazámban.
Hosszú utat tettem meg azért, hogy teljes önvalómból ki tudjam mondani ezt a mondatot: hogy a hazám úgy jó, ahogyan van. És hogy a hazám, az egyetlen terület, ahol valóban kiteljesedhetem. Mert itt van a feladatom. És mindez nem véletlen.

Úgysem hallunk mást már soha, csak hogy jön, jön, jön... a baj... a megfoghatatlan, a színtelen, a szagtalan, a közeledő, fenyegető veszély! A katasztrófa.
Hogy országunk az országok legjobbika... elsüllyed. Akkor pedig vegyél nagy levegőt!

Ha valami nem sikerül, bizony mondom, akkor valamit nem jól csinálunk. Se én, se te, se ő, se mi. Itt és most.
Bizony mondom, hogy tisztán érzem a felelősséget a saját életemért.
Bizony mondom, hogy tisztán érzem minden ember felelősségét a saját közösségéért.
Bizony mondom, hogy tisztán érzem minden egyes ember feladatát a saját környezetéért.
Nem igaz, hogy más a hibás.
Nem igaz, hogy máshol könnyebb.
Az ország ahol élünk, az országok legjobbika!

A hazám ma éjjel az álmomban
vakító csillogó fényben jelent meg előttem….



Bitó László: Áldott vagy, Káin (részlet)

– Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy te és porrá lészesz – sziszegte az Úr, és sarkon fordult. De Éva eléje lépett, és határozottan így szólt hozzá:
– Nincs ez így rendjén, Uram. Nem értem, mihez képest növeled meg viselősségem fájdalmait, hiszen láttam: az állatok is fájdalommal szülik meg kölykeiket. És amikor serdülő testem gyötrelmeivel fordultam hozzád, bevallottad, hogy mit sem tudsz asszonyi dolgokról, és vigaszt-gyógyírt azokra nem adtál. Elfogadom, hogy epekedjek férjem után, mint ahogy Ádám eddig is epekedett értem, csak nem tudom, mire megyek vele, ha nem tanítod meg emberemet, hogy mit kezdjen vágyával…
Meg az enyémmel.
- Már megint ezzel állsz elő? Megmondtam százszor… – kertelt az Úr.
– Mondtad, mondtad, igaz – vágott szavába türelmetlenül a lány – , de sosem kérdezted, mit érzek...!



Bódis Kriszta: Hétes (részlet)

Gyakorlatilag nem térek magamhoz, mióta ez a pogrom elkezdődött. Mióta Budai Barna (ózdi, roma aktivista, keresztgyerekeim apja) háza leégett, már a bőrömön érzem, a húsomba, ezt az egész borzalmat, amit sokan még mindig biztonságos távolból figyelhetnek a tévé híradásain keresztül.

Ebből a távolságból az egész nem is tűnik valóságosnak. Hátborzongató, az biztos, csakúgy, mint a többi katasztrófa. Miközben az országban cigány polgártársaink, embertársaink, honfitársaink félnek.

Nem, nem a vagyonukat féltik mert az többnyire nincs nekik. Nem attól félnek, hogy elkerülik őket az utcán, hogy nem szolgálják ki őket tisztességgel a boltokban vagy a rendelőben, vagy, hogy nem kapnak munkát, albérletet, amiért cigányok, mert azt már megszokták. Félnek. Féltik a puszta életüket.



Tímár Magdi Cilin: Török-magyar védőszentek (részlet)

Támadnak a törökök. Hihetetlen az akarat, a hit, a nyomás. (Tuti, hogy van bennem török vér.)
Gólt rúgtunk. Alfi felhördül, a lábszárát vakargatja, a fejét csóválja, aztán bólogat. És én tudom, hogy még nincs vége! Tudom, hogy nem áll le a török csapat! Fussatok véreim, fussatok! Akarjátok!
Nőm újra az ajtóban. Elakadt az írásban, most azonnal menjek, de iziben.
Az élet ily kegyetlen, vagy csak nőm? Alfira nézek. Bár megállna az idő, bár szólhatnék ott a gyepen küzdőkre, hogy legyenek tekintettel rám, csak pár percet kérek, nem sokat, ennyi talán kérhető, mindjárt jövök, csak néhány pillanat, igen! Átrohanok. Nézem a verset. Tiszta szenvedély. Bassza meg, miért kell kettészakadnom? Alfi üvölt. Újabb gól. Felpattanok, visszarohanok.
A török vér!
Gyerünk fiúk, még van idő, még van néhány perc, akarjátok jobban, mint bármit a világon, és akkor sikerül, az én véreim vagytok, csináljátok!
Remeg kezem-lábam, nőm biztosan sértetten dacol a szavakkal, de nekem most itt kell lennem, megértés is van a világban, s ha nincs, jaj nekem..!
Ezek tudnak harcolni, akarják, amit akarni kell, én is azt akarom, amit ők, így együtt jók vagyunk, és igen. A befejezés előtt kevéssel… Megcsináltuk… Nyertünk…!!!




Weininger-Völgyi Edina:
Kinyipál

(részlet)

Ki kelet a madárágyból?
Az édes megnyerából?
Küne a hó száll
itten meg nyipál

Ki nyipál? Ki nyipál a trüngülém előtt?
Ki az ki elvidálja utam célom előtt?
Mikor aludnék, mikor bungalnék
Mikor álom s halál összeér...



Györe Gabriella:
Amikor Siegmund Ludwignál teázott

(részlet)

„Tudja, néha csak fekszem itt,
franciakertemben,
formára nyírott sövényem alatt,
s érzem, ahogy átfolynak rajtam
jövőbe spriccelő szökőkutak.”




Urbányi Eszter: Harlemtől a Nobel-díjig: Afro-amerikai nőírók (részlet)

Na de afro-amerikai? Nő? Irodalom? Mit kezdjen ezzel a gyanús szókapcsolattal a gyanútlan közép-kelet-európai olvasó? A válasz nem bonyolult: adjon egy esélyt, és lapozzon bele néhány fekete írónő művébe, mert remek versekre, elgondolkodtató regényekre és nagyszerű drámákra találhat közöttük. Ha másért nem, az olvasás puszta öröméért is érdemes kézbe venni e műveket. […] Kiválóságuk elsősorban őszinteségükből fakad, leplezetlenül tárják elénk a fekete bőrszín és a női lét együttes, egymást átható és keresztező alárendeltségét és az elnyomottság megélésének tapasztalatát. Olyan témákat feszegetnek, melyekről sokáig nem olvashattunk, és olyan hangon szólnak, amit sokáig nem hallhattunk. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem léteztek, hiszen éltek és alkottak afro-amerikai nőírók már a 18. században (pl. Phillis Wheatley) és a 19-ikben is (pl. Harriet Jacobs vagy Pauline Hopkins), de nagyon sokáig inkább csak ritka kivételnek (urambocsá, fehér hollónak) számítottak, akik nem váltak sem ismertté, sem az irodalmi kánon részévé. Mondhatni szántszándékkal el lettek felejtve.

A némaság ideje mára azonban lejárt.


KÉPGALÉRIA