Szécsi Magda: Halálos ősz
1954-ben a falunkból heten mentünk fel Pestre, a ládagyárba dolgozni: Szálka Lali, Bodagos Rózsi, Vető Pista, Lakatos Géza, Farkas Margit, a Harangozó Ferkó meg én. Nem akartunk a TSZ-ben dolgozni, azt gondoltuk jobb lesz az életünk Pesten, meg aztán tanulni is akartunk valami szakmát, mert azt ígérték, hogy más világ jön, egy cigányból is lehet szakmunkás, merthogy a Kommunista Párt a szegényekért van, mi meg cigányok a legszegényebbek voltunk mióta csak világ a világ. Egy váltásnyi ruhával érkeztünk meg Pestre mindannyian, nem volt nekünk semmi másunk a világon, ha csak azt a 2 kilós kenyeret nem számítjuk, amit a Lakatos Géza anyja dobott fel a vonatra az utolsó pillanatban, nehogy éhen vesszünk az úton. De jó volt az a kenyér! Csak úgy magába ettük, aztán daloltunk Pestig. Tervezgettünk, mit veszünk az első fizetésünkből, hogy ki mennyit fog abból hazaküldeni a családjának, mert abban egyetértettünk, hogy segítenünk kell a családot, és abban is, hogy szerencsések vagyunk, amiért munkásszállón lakhatunk együtt, ahol van villany és fűtés és fürödhetünk urasan, nem kell vizet melegíteni, a meleg víz úgy jön a csapból, mint az áldás. Nagy dolgok voltak ezek nekünk, hiszen a telepen még villany se volt, és egyikünk se látott még fürdőszobát. Izgatottak is voltunk, meg már előre szégyenkeztünk, hogy mi lesz, ha megtudják rólunk mindezeket a szegénységeket, és mi lesz, ha nem tudjuk, hogyan kell kinyitni a csapot. Szálka Lali, aki köztünk olyan vezérféle volt, mert gyorsan járt az agya és izmos, erős, jóképű fiú volt, azt mondta, majd megkérdezzük, mit hogyan kell csinálni, hisz nem a mi szégyenünk a szegénység, meg aztán a munkásszállón nem hercegek és grófok laknak. Hiába magyarok, ők is csak szegények, dehogy fognak kiröhögni bennünket. Ha meg kiröhögnek, hát majd jól odacsapunk nekik. Ettől valahogy megnyugodtunk. Szálka Lali olyan volt, hogy mindig kitalálta, hogy mit kell mondania ahhoz, hogy megnyugodjunk vagy vidámak legyünk. Hát majd széthasadtunk az örömbe és izgatottságba ott a vonaton! 20 évünk minden kíváncsiságával bámultuk az elsuhanó tájat. Olyan vidékeket láttunk, amilyeneket még soha, dombokat és teljesen más házakat, olyanokat, amilyenek mifelénk nincsenek. Bodagos Rózsi piros krepp-papírt nyálazott és színt festett az arcára meg a szájára, amikor a kalauz azt mondta, hogy „Na, készüljön a fiatalság, 2 perc múlva Budapestre érkezünk, a Nyugati pályaudvarra”. Kóstolgattuk a szót hogy nyugati, meg pályaudvar, a Farkas Margit meg azt kérdezte, hogy miért nem állomást mondanak a pestiek, de mi csak a vállunkat húzogattuk, hát honnan tudtuk volna?, mi sem jártunk még Pesten. Amikor leszálltunk a vonatról, sokáig csak álltunk és bámultuk a tömeget. Sosem hittük volna, hogy ennyi ember van Pesten, és hogy létezhet ilyen hatalmas és szép állomás, mint a Nyugati, ami olyan volt nekünk, mint egy fura templom. Bodagos Rózsi nem figyelt a „templomra”, ő Szálka Lalit nézte, aki szinte tátott szájjal figyelte a pesti nőket a bő, pöttyös szoknyájukban és tűsarkú cipőikben. Farkas Margit kárörvendően húzta el a száját Rózsi féltékenységét látva, bár ő is féltékeny volt, de nem mutatta. A két lány egyformán szerelmes volt Szálka Laliba. Már ott a falusi iskolában is egymás hajának estek érte korán, alig 8-9 évesen. Régi háború volt ez köztük, de Lali úgy tett, mint aki nem tud semmiről. Nem volt ő még szerelmes senkibe, csak az életbe, amitől sokat várt. Gyakran mondta, hogy belőle lesz valaki, mert akar valaki lenni! Nem értettük, mire gondol, hiszen már volt valaki, ő volt a mi Szálka Lalink, aki senkitől és semmitől nem ijedt meg. Ez a pesti munka is az ő ötlete volt. Addig-addig járt a párttitkár nyakára, míg az elintézte a munkát is, a szállót is, csak hagyja már békén. A telepen csodálkoztak, hogy el merünk jönni a nagy idegenségbe, de hogy Szálka Lali velünk lesz, így lenyugodott mindenki, hiszen Lalit az öreg cigányok is tisztelték, úgy kezelték, mintha ő is öreg lenne már, hiszen a cigányokért ő volt az egyetlen, aki rá merte nyitni az ajtót az elvtársakra, és kikövetelte, amit kellett, márpedig sok minden kellett, mert semmink nem volt. Legutóbb a száraz kenyerek miatt csattant fel, hogy a cigányok pénze is ugyanolyan pénz, mint másoké, hát akkor miért a száraz kenyeret adják el nekik! „Nekünk nem jár friss kenyér, friss tej?”, merthogy a savanyú tejet is a cigányokra sózták, ugyanannyi pénzért, mintha jó tej lenne. A Pálfalvi tetszéssel hallgatta Lali kitörését, azt mondta, hogy „farkaskölyök és már vicsorog”, meg hogy „jó kommunista lesz belőled, te gyerek!”, de Lalit ez nem érdekelte, azt sem tudta, mi az a kommunista, csak az érdekelte, hogy a nagyfenekű Szabó Manci ne csapja be a cigányokat a boltban. Nem is merte többet eladni nekünk a száraz kenyeret és a savanyú tejet. Az öreg cigányok rettegtek, mert nem értették ezt az új világot, hát persze, hogy örültek Szálka Lalinak, aki mintha értette volna azt, amit ők nem, pedig dehogy értette, csak az igazságvágya vezette és a bátorsága, meg a dac, hogy ő bizony se Istennek se embernek nem hagyja, hogy megalázzák, és nem is hagyta…
*
Számunkra olyan volt a munkásszálló, mint egy palota. Csodáltuk a sok ablakát, és hogy lépcsőn kell felmenni az emeletre és mégsem szakad le semmi, helyén maradnak a falak, a lépcsők, a szobák. Laliékat a földszinten helyezték el, mi lányok az emeleten laktunk. Hatan voltunk egy szobában, Rózsi, Margit és én, meg még három magyar nő, két öreg és egy negyven év körüli, akit Dudás Ellusnak hívtak, és aki azonnal kijelentette, hogy nem ad kölcsön semmit, se pénzt, se ruhát, se rúzst, se ennivalót, de a palikon szívesen megosztozik velünk, azok nem számítanak. Úgy nézhettünk rá, mint majom a kígyóra és borjú az újkapura, ami így együtt sok lehetett az Ellusnak, mert akkorát röhögött rajtunk, hogy nagy mellein berepedt a feszülő batisztblúz és egy gombja egészen az ajtóig repült. Mi csak kapkodtuk a fejünket, magunkhoz szorítva a fonott szatyrunkat, amiben az egy váltóruhánk volt, és megszeppenve figyeltük a vérvörösre rúzsozott asszony tátott száját, aki már hörgött, vonaglott ránk mutogatva, és majdnem bepisilt a röhögéstől. Tanácstalanul néztünk össze, és én már majdnem odaugrottam, hogy jól pofán vágom, amikor betrappolt a gondnoknő, és elmondta a munkásszálló napirendjét, amit szigorúan be kell majd tartanunk, mert ha nem, akkor mehetünk vissza mucsajra. Adott ágyneműt és törölközőt, majd megmutatta, hol és hogy kell fürdenünk „a jobb oldali csapból hideg, a bal oldali csapból meleg víz jön…” magyarázta, és én éreztem, hogy ezt már sokszor elmondhatta másoknak is. Hálásan nézhettünk rá, mert orgonaillatú szappant is adott, egyet hármunknak, és hogy nem kérdezősködtünk, azt is elmesélte, hogy az arcát a háborúban átszakította egy aknaszilánk, ettől olyan torz a jobb fele, de azért nem olyan állat ő, amilyennek látszik, és ha valami bajunk van, akkor csak „kopogjatok be Vilma mamához…”. A lelkünkre kötötte, hogy ne vegyük komolyan Ellust, nem rossz asszony ő, csak kicsit tönkretették a férfiak. Szerencsétlen kurva volt ’45 előtt, most meg munkára kötelezték, ő is a ládagyárban dolgozik, ahol mi fogunk, de Ellus már 8. éve szögezi azokat a rohadt ládákat. Döngött az agyunk, annyi információhoz jutottunk rövid idő alatt, mint odalent a cigánytelepen 20 év alatt sem. Margit fejében megfordult, hogy ő bizony itt nem marad, visszamegy a cigánytelepre, mert a végén még kurvát csinálnak belőlünk, de sikerült meggyőznöm, hogy Pesten is csak az lesz kurva, aki kurva akar lenni, az Ellus meg már régen nem az. A Rózsi örült volna, ha Margit elmegy. Láttam rajta a csalódottságot, amikor Margit végül úgy döntött, hogy marad, mert „ha együtt vagyunk, akkor semmi baj nem történhet…”, de akkor még nem tudtuk, hogy mekkorát téved.
Életünk első tusolása keservesre sikeredett, mert épp a fürdés közepén fogyott el a meleg víz, de azért tetszett nekünk, hogy a csap gondolkodik, és tudja, hogy hová kell folynia. Éppúgy csodáltuk a vizet, mint a villanyt. „Hát ez nem petróleumlámpa…”, nevetett fel Rózsi, és a két öregasszony mérgére egymás után többször le- és felkapcsolgatta a villanyt, mint egy gyerek. Mire Dudás Ellus késő éjjel hazaért a „muriból”, ahogy másnap mondta, mi már régen az igazak álmát aludtuk. Elalvás előtt arra gondoltam, hogy Laliék hogyan boldogulhattak odalent a földszinten a sok idegen ember és tárgy között. Reggel megtudtam, hogy már első nap összeverekedett egy férfival, aki azt mondta, hogy cigány be nem teheti a lábát az ő szobájába! Hát persze betették! Annyira be, hogy Laliék elfoglalták Vilma gondnok áldásával a szobát, a morgolódó cigányozót meg átrakták a kubikosok közé. Amiből megtudtam, hogy Lali itt sem hagyja magát, és azt is, hogy a szállón nem csak ládagyáriak laknak…
*
A gyár félórára volt a szállótól. Gyalog tettük meg az utat, ami egy építkezésen és egy vasúti vágányon keresztül vezetett a ládagyár bejáratához. Korgott a gyomrunk az éhségtől, de Vilma gondnok azt mondta, bírjuk ki valahogy délig, mert délben ehetünk a gyárban, az jár nekünk is, majd a fizetésünkből levonják az ebédek árát, de reggelire, vacsorára ne is számítsunk, azt önerőből kell megoldani. Az önerő érdekes szó volt, igyekeztünk megtanulni, mert ilyet még soha nem hallottunk, talán azért nem, mert idáig az önerőnk egyenlő volt a nullával.
Tatár Imre lett a brigádvezetőnk, és mi lettünk a cigánybrigád, bár Dudás Ellust is hozzánk rakták, aki nem volt cigány, éppúgy, mint Tatár Imre, de a betaníttatásunkat más nem vállalta rajtuk kívül. Amikor erről Imre bácsi beszámolt, láttam, hogy Lali arca elsötétedik. Nem szólt semmit, csak belülről emésztette a harag, de minket nyugtatott és lelkesített a szavaival, hogy „három nap múlva lepipálunk mindenkit, a cigánybrigád teljesítményének a híre eljut még Rákosi elvtársig is…”. Nagyot nevettünk Lalin, mert azért azt még neki sem hittük el, hogy Rákosi elvtársat érdekelné, hogy hét bihari szegény cigány fiatal 5 vagy 500 ládát szögel-e össze egy nap alatt. De abban igaza lett Szálka Lalinak, hogy gyorsan belejöttünk a munkába, és egy hét után már nem sokkal teljesítettünk kevesebbet, mint a többi brigád, egy hónap múlva meg valóban túltettünk mindenkin, csak az volt a baj, hogy a havi elszámoláskor ez nem látszott meg a fizetésünkön, mert semmi nem volt ingyen, se a meleg víz, se az ágynemű, se az ebéd, se a kétheti vonatjegy haza, ráadásul nekünk is békekölcsönt vagy mit kellett jegyeztetnünk, hogy ne nézzenek ránk görbe szemmel, így aztán a fizetés napja inkább sírás volt, mint nevetés. Első hónapban se cipőt nem tudtunk venni, se haza nem tudtunk küldeni semmit, és haza se tudtunk utazni, de Imre bácsi azt mondta, hogy majd a következő hónap jobb lesz, erősebb lesz, vállaljunk be éjszakai műszakot is. Bevállaltuk. Úgy dolgoztunk, mint az őrültek, de kiderült, ingyen dolgoztunk, mert a ládagyár felajánlotta az országért a plusz munkát. Lali dühöngött, követelte a megígért pénzt: „Ki az a ládagyár? Van szeme?, mert a szeme közé akarok nézni annak, aki becsapott… aki helyettem ígérget…”, ilyeneket kiabált. Tatár Imre alig tudta visszafogni, hogy szét ne csapja a művezető fejét, aki csak vigyorgott a mérgén, de azért dolgoztunk tovább, mint a megszállottak, abban reménykedve mindig, hogy a következő hónap jobb lesz. De sosem volt jobb. Vagy faanyaghiány miatt nem tudtunk teljesíteni, vagy másoknak számolták el kifizetésre a mi ládáinkat, vagy állt a gyár, mert nem volt szög és keresték a szabotőröket, a nép ellenségeit. A gyárból fényes nappal vittek el embereket, munkásokat éppúgy, mint vezetőket, azzal hogy árulók. A ládagyár igazgatóját egyik napról a másikra börtönbe zárták, és nem lehetett tudni, hogy miért, mit véthetett az egykori munkás, akiből igazgató lett. Az új igazgató a szőnyeggyárból került a ládagyárba, de sosem lehetett látni. Imre bácsi szerint kulcsra zárta magát az irodában, annyira rettegett valamitől. De nem csak ő. Sokan féltek. Még a munkások is gyanakodva figyelték egymást, és egy szó miatt képesek voltak feljelentést tenni, így nem is volt csoda, hogy úgy vitték el az embereket, mint sas a nyulat, hirtelen, és akiket elvittek, sosem jöttek többet vissza a gyárba. Egy év kellett ahhoz, hogy mindezt átlássuk Lali segítségével, és óvatosak lettünk mi is, mert mindenki gyanús volt, és ezt megerősítette Dudás Ellus is, aki egy nap azt mondta, hogy „A kamatyolás után arra kért a Zoli, hogy mindent mondjak el neki, amiről pofáztok. Na, mi legyen báránykáim, mert én besúgó nem leszek, de akkor a seggemmel a gyáron kívül találom magam, és öreg vagyok én már kurvának…”. Ellus bőgött, mi meg csak néztünk, hogy a művezetőnek szúrjuk a szemét, és Lali azt találta ki, hogy Ellusnak mindig azt kell mondania, hogy nem ért minket, mert cigányul beszélünk. Ez jó ötletnek tűnt addig, míg Ellus egy nap kék-zöld foltokkal nem jött vissza a Zoli bodegájából, ahonnan a munkásokat szokta kilesni. „Nem hisz nekem ez az állat…”, panaszolta Ellus, és azt mondta itt hagy mindent, inkább elmegy malteros lánynak az építkezésre, mert ő ezt már nem bírja idegekkel. Úgy látszik, más sem bírta idegekkel a művezetőt, mert másnap ott találták felakasztva a bodegában. Volt valami kis lagymatag vizsgálat, de aztán azt mondták, hogy öngyilkosság történt, és ezzel békén is hagytak mindenkit a gyárban. Dudás Ellusból nem lett malteros lány, ott maradt velünk a ládagyárban…
*
Munka után a szállóban gyakran főztünk vacsorára paprikás krumplit, amit közösen ettünk meg mi, a cigánybrigád, akiknek az új művezető új nevet adott, így mi lettünk a „Kun Béla” brigád, bár nem tudtuk, ki az a Kun Béla. Tőlünk éppúgy lehetett egy jó cigányprímás is, mint a Dankó Pista, vagy valami rég élt moziszínész, mint a … hát példát se tudok, mert nem jártunk mi soha moziba, se régen, se itt Pesten. Volt hogy sétáltunk, de abból csak vita lett Rózsi és Margit között Lali miatt, Vető Pista és Margit miatt, merthogy a Pista meg a Margitért halálozott. Jobb volt csak úgy beülni a szálló társalgójába, ahol lehetett kártyázni és beszélgetni. Lakatos Géza egyre ritkábban maradt velünk. Kijárt a Borsosnéhoz, egy fiatalon özvegyen maradt magyar asszonyhoz, aki szintén ott dolgozott a gyárban, de volt egy kis szoba-konyhája a Klinikák mellett, aztán alig pár hónap múlva oda is költözött. Jó asszony volt az a Borsosné, a Kati, szerette a Gézát, így aztán minket is. Volt, hogy meghívott magához minket, és mi csendesen néztük a boldogságukat meg a bútorokat. Akkor láttunk először mindannyian olyan lakást, ahol magyar lakik, ráadásul pesti lakást. Fürdőszobája nem volt, de volt sok terítője, kávéfőzője szép poharakkal, és egy csodája is volt: egy lemezjátszó. Sose untuk meg hallgatni a dalokat. Lali talált 3 könyvet a konyhaszekrény tetején, amit Kati neki adott. „A férjemé volt… én nem olvasok, nincs türelmem a betűkhöz…”, mondta, és Lali szeme olyan különösen csillogott akkor. Katinak nem mondta, csak nekünk később, hazafelé tartva árulta el, hogy „Majdnem elbőgtem magam… én még sose kaptam semmit egy magyartól ajándékba…” Ezen elgondolkodtunk, aztán Vető Pista mondta ki helyettünk, hogy „Én se…”
*
Dudás Ellus megtanított minket pestiesen öltözködni, és az is kiderült, hogy Vilma gondnok jól varr és olcsón. Hát vettünk karton anyagokat, és abból csinált nekünk ruhákat. Furcsa volt látni magunkat ezekben a városi ruhákban, de gyorsan hozzájuk szoktunk, főleg hogy Lali, Pista, de még Géza is azt mondta, hogy egész kikupálódtunk, és tetszik nekik ez az új módi, de azért haza, a cigánytelepre még nem mertünk ezekben menni, és Laliék sem, akik rákaptak a csőnadrágra és a zakóra. Lali még egy barna orkánkabátot is szerzett olcsón magának, aminek csodájára jártunk, mert a legnagyobb esőben is száraz maradt alatta az ing és a nadrág. Ilyet se láttunk még soha, se varrott selyem harisnyát, amit csak Bodagos Rózsi mert hordani, Margit és én nem. 1955-re elég jól megismertük a várost és a szokásokat, még a kávéra is rákaptunk, de annyira, hogy életünk se volt már, ha egy nap nem ittunk kávét, csak szédelegtünk, mint a mérgezett varjak. És az is előfordult, hogy Laliékkal kimentünk a Restibe és kevertet ittunk ott a tömegben a sok részeg ember között. Feltűnően sok volt a részeg 1955-ben. Lehet, hogy előtte is sokan tántorogtak bambán vigyorogva, de nekünk ez nem tűnt fel, csak most, mert a fáradtság és a félelem elől, mi is a keverthez vagy a rumos kávéhoz menekültünk. Nem ittuk le magunkat a részegségig, bár jó lett volna néha Laliék szerint is, de hát nem volt rá pénz. A fizetésünk nagy része haza ment a családnak, mi épphogy éhen nem haltunk. Hogy ne tudjunk erről a majdnem éhenhalásról, erre volt jó a Resti, ami közelebb volt a munkásszállóhoz, mint a ládagyár. Mások másért ittak, vagy pont ugyanezért, mint mi. Nagyon nehéz volt az élet…
*
Gyakran voltak a gyárban gyűlések, ahol olyan dolgokról beszéltek, amiből mi alig is értettünk meg valamit. Nem tudtuk, mi az a tervgazdaság, ki az a Marx és azt sem, hogy miért kell annyira félni és megfelelni a Szovjetuniónak, akik, úgy tűnt, mindenben lepipáltak bennünket és mi csak selejt, semmi munkások vagyunk mellettük, amiért nagyon kell szégyellni magunkat, pedig annyit dolgoztunk, hogy leszakadt a kezünk, a derekunk, enni meg alig volt mit. De azért hajtottak minket, mert a szovjetek így, a szovjetek úgy, mi meg sehogy nem voltunk emberszámba véve. Lali sokat gondolkodott ezen és azt mondta nekünk, hogy nem jól van ez így, valami nem stimmel ebben a világban. Valami változás kellene, ahol mi vagyunk fontosak, de Tatár Imre bácsi kivörösödve, lehurrogta, hogy ne agitáljon bennünket, mert ő is megüti a bokáját miattunk, és mi csak bámultunk az öreg szaki arcába, mert nem értettük, hogy mi baja van, meg hogy mit jelent az a szó, hogy agitálni, mikor mi csak beszélgettünk. Teljesen igazat adtunk Lalinak abban, hogy nem jól van ez így, ahogy van, és Lali abban is igazat mondott, hogy „Eddig azt hittem, hogy csak a cigányok életéből harapnak ki egy darabot azzal, hogy semmibe vesznek minket, de most már látom, hogy a szegény magyar melósok sincsenek jobb helyzetben!”. Imre bácsi gutaütötten legyintett, és azt válaszolta Lalinak, hogy „Nem értesz te semmit! Ha értenéd, mi folyik itt, befognád a pofádat!”, és úgy otthagyott bennünket a műhelyben, mint akivel áprilist járattak volna, pedig dehogy mertük volna őt bolondnak nézni, pláne becsapni, hiszen jó volt hozzánk…
*
Aznap, amikor Géza elújságolta, hogy pár hónap múlva apa lesz, Kati gyereket vár tőle, az első gyereket, mert az urának ideje se volt, hogy teherbe ejtse, a háború után lefogták és meghalt a börtönben, na, aznap tömegverekedés tört ki a bolt előtt. A tömeg nagyobbik fele Rákosit szidta meg ezt az egész kibaszott rendszert, ahol a Magyar Dolgozók Pártja nem tesz semmit a dolgozókért, míg a másik fele azt mondta, jól van így, majd lesz jobb is, Rákosi nagyon jól tudja, mi kell a magyar népnek. „Tudja a ruszkik seggét!”, ordította egy férfi, és már ütött is. Ebből aztán olyan verekedés lett, hogy észre sem vette a tömeg, hogy kiszállt a rendőrség, és már tuszkoltak is befelé a rohamkocsiba boldog-boldogtalant. Vető Pista szája tátva maradt: „Dik mán, hisz a gádzsók egymást verik, pfűj micsoda nép ez, hogy magyar a magyart…”, mondta éppen, amikor fejbe vágta valaki egy üveggel. Lali ránk üvöltött, hogy pucoljunk innen, mert minket is bevisznek, pedig nem csináltunk semmit a csodálkozáson kívül, hát rohanni kezdtünk és meg se álltunk Kati ajtajáig, aki rémülten nézett ránk, de betuszkolt a lakásba bennünket. Megnézte Pista fejét, de nem volt akkora a baj, mint amennyi a vér az arcán, a ruháján. „Valami van a levegőben”− mondta Lali mielőtt ivott volna Gézáék születendő babájára. Kati önkéntelenül keresztet vetett „Csak nem lesz háború…?”, sóhajtotta és olyan rettegés ült ki az arcára, amitől hosszú időre megnémultunk…
*
Lali kiderítette az irodán, hogy mi nem tanulhatunk szakmát mégse, mert ahhoz legalább az elemit el kellett volna végeznünk. Mi meg ott álltunk 6-7 elemivel, és nem volt apelláta: „Először a 8 osztályt kell letennetek…”, magyarázta Imre bácsi rosszkedvűen, aki azt hitte, hogy legalább Lalinak megvan, de nem volt meg. Csak 7 télen járt iskolába, mert ahogy kitavaszodott, ment dolgozni az apjával meg a testvéreivel a parasztok földjeire, akiknek a gyerekei éppúgy nem tanultak, ha eljött a tavasz, mert az a föld ideje volt, a munkáé, hogy legyen ennivaló. Mi lányok még annyit sem tanultunk, mint a fiúk. „6 elemivel épp elég okos egy cigánylány, hogy gyerekeket szüljön… még sok is”, mondta apám nekem is éppúgy, ahogy Bodagos Rózsinak mondta az ő apja. Pedig én tanultam volna szívesen, de míg anyám járta a falut ennivaló után, apám meg napszámba járt a környékre vagy még messzebbre, addig én és a nagyobbik húgom láttuk el a kistestvéreimet. Nem volt ez könnyű, mert kilencen voltunk testvérek, ahogy Laliék is, és ennyi embert ellátni egy 12 éves kislánynak kemény munkát jelentett. Aztán ott volt a főzés kínja, mert soha nem volt elég az étel, örökké éhes volt mindenki, és ott volt a ruhafoltozás is és még sok gond, ami miatt nem is lehetett volna tanulni, pláne jól, amikor a fáradtságtól az ember a betűket se látta, és a tanító azért, hogy elvétettünk szavakat, vonalzóval verte az ujjainkat, amik már épp elég sebesek voltak a lúgos vízben mosástól, a varrástól, a hidegtől, a fagyástól, meg attól, hogy az erdőbe kellett menni fát gyűjteni. De a tanító ezt úgysem értette volna meg, hát szó nélkül tűrtük a fájdalmat, amit okozott, és magunkba azon imádkoztunk, hogy csak csontunk ne törjön, mert akkor mi lesz a kicsinyekkel és mi lesz, ha anyánk nem tud menni a faluba tapasztani, belet vagy vásznat mosni, almozni. Mert a cigányasszonyok a legmocskosabb munkát is elvállalták egy darab kenyérért. A háború után a cigányoknak nem sokkal lett jobb az életük, de ez nem érdekelt senkit, mi meg örültünk, hogy vége a háborúnak és ÉLETBEN maradtunk. Ennél jobb velünk nem történt…
*
Lalit az első naptól kezdve megbámulták a lányok a gyárban, és olyan pillantásokkal követték minden mozdulatát, mint éhes macskák az egérét. Voltak, akik nyíltan odakiáltottak neki, hogy mit kapna meg tőlük a műszak után, de Lali nem foglalkozott velük. Bodagos Rózsi annál inkább. Nemegyszer kellett levakarni 1-1 ilyen vágyakozó lányról, hogy meg ne fojtsa őket a munkapadon, de a hajukat így is csomókban tépte ki. „Nem a tietek! Keressetek magyar kárt a lyukatokba!”− ordította magából kikelve, úgy, mintha hites urát akarták volna elvenni tőle, pedig vele Lali épp annyit foglalkozott, mint a többivel: semennyit! Nem érdekelték még a nők. Munka után bejárt a munkáskönyvtárba tanulni, ahol, egy nyugdíjas pedagógus, a Szirmai Béla foglalkozott vele, és fél év múlva azt mondta neki, hogy már most többet tud, mint azok, akik leérettségiztek, ami nem csak az ő érdeme, hanem Lali éles eszéé is, aki úgy szívta magába a tudást, mint vizet a szivacs. Szirmai tanár úr fogta magát és egy nap átballagott a Pártházba, hogy felhívja az elvtársak figyelmét Szálka Lali agyára, amit szerinte nem szabad parlagon hagyni. De amikor meghallották, hogy a cigányfiúnak papírja csak 7 elemiről van, röhögtek egy nagyot, Szirmai Béla meg szégyenkezve elkotródott a rumszagú irodából, és másnaptól elkezdte Lali fejébe csepegtetni a tudományokat újra, de már főiskolai szinten. Ez volt az öregember magánlázadása, és ez a lázadás boldoggá tette. Nem sok idő telt el, és Lali már értette, hogy min és miért vitáznak a melósok és a fejesek a munkásgyűléseken, de megértette azt is, hogy miről beszél a párttitkár, a személyzetis, és a gyárigazgató. Tudta már, hogy ki az a Lenin, Marx és Engels, tudta, hogy Rákosi Mátyás ideje hamarosan lejár, mert a nép nem tűri, hogy egy bőrről 66-ot nyúzzon le a szovjetek megrendelésére. Ahogy Szirmai Béla őt tanította, Lali úgy tanított bennünket, de mi jóval lassabban értettük meg az összefüggéseket a szegénység és a mindenféle kizsákmányolás között. Azt akarta leginkább megértetni velünk, hogy mindenféle szegénység mögött óriási méretű erőszak van és az emberek megvetése. Hát nem nagyon értettük őt, de örömet és valamiféle különös büszkeséget éreztünk, hogy Lali, a mi Lalink, érti, amit mond, és érti, amit mondanak neki. Akkor is épp nekünk magyarázta az okosságokat a rendszeres kritikai gyakorlatok fontosságáról a politikai vezetők és munkások között, meg valami Lukács György nevű manusról, amikor a szőke hajú gépírólány az irodából, a Tóth Ildi, odalépett hozzá, és szájon csókolta a névnapján. Rózsi már ugrott, de Lali azt mondta: „Ne bántsd, nincs miért! Az ilyen szép, szőke lányok cigány fiúk száján égetik el utolsó szellemi kalóriájukat…” Ildi elfutott, mi meg nagyokat hallgattunk, nem értettük Lalit, de az éreztük, hogy visszautasította a lányt, ahogy később Rózsit is, aki a gyárkapu előtt birtoklóan belekarolt, de ő eltolta magától azzal, hogy „Keress magadnak egy rendes, dolgos embert, ne pazarold rám a fiatalságodat”. Rózsi persze sírt, mint egy malac, akit ölnek és innentől úgy nézett Lalira, mint egy gyilkosra, de valóban kezdett visszanevetni a gyárban a férfiakra, akiknek tetszett rekedt nevetése és tűzrőlpattant, szenvedélyes lénye. Szép lány volt a Rózsi. Kemény húsú, fehérfogú, nagy szemű, akinek úgy ringott a csípője járás közben, hogy elállt a férfiak szava, ha ellejtett előttük. A Varga gyerek is így vágta le az egyik ujját a fűrészgéppel. Úgy bámulta a Rózsit, hogy a vére fröccsent a fenyőlécekre, de ahogy begyógyult a sebe, visszavették, dolgozhatott tovább. A Rózsi meg ringott tovább, mint szélben a búza, amire már a művezető is felfigyelt, és egyre gyakrabban kerülgette, úgy fejezve ki tetszését, hogy napról-napra könnyebb munkára osztotta be, és ki tudja hogyan, de Rózsi a 6 elemijével gépírást kezdett el tanulni Vázsonyi Győző segítségével, amit Lali egy csibészes mosollyal fogadott, és tiszta hangon gratulált Rózsinak, aki ettől olyan dühös lett, hogy azt mondta: „Nagyon meg fogod ezt még bánni, Lali!”. Nem tudtuk, mire gondol a Rózsi, arra-e, hogy Lali visszautasította a szerelmét, vagy arra, hogy miatta lett szeretője a Vázsonyinak? Találgattunk, de Lali azt mondta, nem kell ezzel foglalkozni, mindenki maga irányítja az életét. Akkor este gondoltam először arra, hogy milyen sokat változtunk a 2 év alatt, mióta Pestre jöttünk, de azt nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz-e nekünk, csak azt tudtam, hogy nagyon mások vagyunk mi heten ahhoz képest, akik voltunk induláskor ott a vonaton, ahogy az üres kenyeret ettük és álmodoztunk a jövőről, ha vajat nem is, de legalább zsírt álmodva a kenyérre…
„29 – Utálom, hogy tapasztalatok nélkül képtelenség felismerni, hogy milyen valóságos azonosságok és ambíciók rejtőznek a szerelmi, baráti, és politikai jelmezek mögött! Aki azt állítja, hogy ő felismeri tapasztalatok nélkül, az vagy elmúlt 86 éves, vagy hazudik, vagy „jelmeztervező”…” – Szécsi Magda folytatja hétköznapi utálatainak jegyzését – huszonöttől ötvenig.
Bejegyzések
