A válás dicsérete - Gubicskó Ágnes Julia Kristeva interjúkötetéről

”Hogyan is gondolja Kristeva azokat a megfoghatatlan mezőket, amelyeket olyan ritmikus terekben mutat ki, mint egy szürreál szöveg, egy nacionálszocialista képzet, vagy az anyában, aki a kultúra nullfoka? A francia pszichoanalitikus és írónő első magyar nyelvű kötete kivételesen érthető nyelvezeten vázolja elméletének ezeket a visszatérő pontjait..." - Gubicskó Ágnes írása Julia Kristeva „Adalék a gondolkodás tétjéhez” című interjúkötetéről.

Gubicskó Ágnes: A válás dícsérete

„az analízis volt a titkos kertem, és az is marad”

Hogyan is gondolja Kristeva azokat a megfoghatatlan mezőket, amelyeket olyan ritmikus terekben mutat ki, mint egy szürreál szöveg, egy nacionálszocialista képzet, vagy az anyában, aki a kultúra nullfoka? A francia pszichoanalitikus és írónő első magyar nyelvű kötete kivételesen érthető nyelvezeten vázolja elméletének ezeket a visszatérő pontjait, amelyek úgy erősödtek meg a tudományos diszkurzusban, hogy több oldalról is folyamatosan támadják őket. Hasznosnak tűnik ezért mindenekelőtt ez az interjúkötet, azoknak pedig, akik az életrajzok iránt érdeklődnek, érdekesnek is talán; Kristeva legjellemzőbb vonását viszont, a zenei, erőteljes, érzékeny szövegvezetést, amiről írásaiban nem csak beszél, hanem amit gyakorol is, kevésbé képes visszaadni.

Kristeva 1998, Kristeva 1988

Kristeva mintegy 40 könyvéből és más műveiből néhány cikk jelent meg ezidáig magyarul, s most két interjú egy kötetben. Van valami izgalmas ebben az összeállításban, mivel a két rész csaknem ismétlése egymásnak, az első 1998-ból, a második pedig 1988-ból egy rádióbeszélgetés, s szerkesztői kommentár nem áll mellettük. A második rész („A jó öröm”) a rövidebb terjedelmen kívül annyiban különbözik az elsőtől, hogy három addig nem említett könyv összefoglaló leírását is tartalmazza, de ideológiai, gondolati váltást sem mutat ez a tíz év.

Konzervatívok, radikálisok, feministák, MDF

A magát baloldalinak valló Kristeva munkásságát egyes konzervatívok túl radikálisnak tartják, a baloldali radikálisok nem elég radikálisnak, ezen belül feministák csoportja az anyaság hangsúlyozása ellen emel szót, de például a magyarországi MDF Kristeva ideológiáját magáénak vallja, ahogy ezt internetes honlapján ki is emeli.

Egy Kristeva-váz

Én úgy fordítom le magamnak az elméletét, hogy a magát vagy másokat istenítő (tehát kizáró, diszkriminatív) személy (identitás) elválva másoktól (függősségeitől) és önmagától is, egy önelemzést hajt végre (pszichoanalízis, önreflexió), amelyben saját kérdései által felismeri önmaga nemtudását, illúzió voltát, ürességét (azt, hogy nem több, mint mások, s az egyenlőséget), s így önmaga formálásának lehetőségét, kreativitását, autonómiáját (különbözőségét) teremti meg.
A szocializációnak ez a formája a tisztátalannak ítélt dolgok közül (ösztönök, vágyak, bűnök, csoportok, személyek, amelyeket Kristeva „abject”-nek is nevez) az erőszakot próbálja féken tartani, és nem bizonyos csoportok, személyek vagy a kreativitás felszámolására irányul, szemben a nacionálszocializmussal és más diktatúrákkal, a katolikus egyház boszorkányégetéseivel (több millió nőt égettek el), az anya-gyermek viszony agresszív megnyilvánulásaival és a szerelemmel.

Az anya-gyermek függőség

Az anya-gyermek kapcsolatról így ír Kristeva: „Ebben az anyai tartományban aggasztó logikákkal szembesülünk […], ahol a gyermek teste még függ az anyától, ahol a gyermek még nem autonóm az anyával és vágyával szemben. […] Manipulálható, és ő maga szintén manipulál, a gyermek az a vérszívó, akinek a vérét szívják. A Klein-féle elemzők hosszan elemezték ezt az elsődleges agresszív kapcsolatot, amelyet ’skizoparanoidnak’ neveztek el.” „Írtam egy rövid szöveget a ’Hérétique de l’amour’ (A szeretet eretnekje) címmel, amelyben az anya képét analizáltam, amelyet a kereszténység hagyott ránk, tehát a Szüzét. Ugyanennek az oldalnak a másik lapján a szülésemről beszélek, a fiamról. A szeretet szenvedélye ez, önmagunk megtagadásáé. […] A nőnek tényleg a gyermeke teszi lehetővé a felfedezést, hogy a másik létezik.” Kristeva az elválásban, a függősség felszámolásában tulajdonít jelentős szerepet az anyáknak, akiknek el kell választaniuk maguktól a gyermeket, s elvezetni őt az elvont anyanyelvbe.

Válasz a feminizmusnak

„A feministák kedvezőtlenül fogadták tételeimet, akik a nőnek az anyaságban a biológiai ösztönre, a rabszolgaságra stb. való redukcióját vélték felfedezni.” „Nem tudok semmit, mert kerülöm a meghatározásokat, e téren [nőiség, anyaság] pedig sokkal inkább, mint másutt.” A feminista mozgalmakkal Kristeva nem tart kapcsolatot: „A feminizmus nagyon gyorsan a dogmatizmus új formájaként jelent meg előttem. […] E csoportok gyakran megismételték a ’machista’ csoportok zsákutcáit és dogmatizmusait, amelyek ellen ők harcoltak. Ezt én afféle gyermekbetegségnek tekintettem, amelyen át kell esni valami módon, de sehogyan sem éreztem jól magam e csoportokban.”

A szerelmes ember és a hívő

„Az erotikus vagy szerelmi viszony nagyon gyakran a másik birtoklása vagy bekebelezése. Egyfajta ozmózis ez, amelyben magunkat idealizáljuk, ’magunkat csodáljuk’; ’te vagy én és én vagyok te’. Amikor aztán észrevesszük, hogy szó sincs erről, akkor jön a fájdalom, a válás, a válság.” A szerelmes ember így vallásos érzelmeket ismétel: „A hívő ember tartozik valahová: az atya nevéhez, egy közösséghez, az egyházához, egy meghatározott morálhoz, hitének dogmáihoz.”

Pszichoanalízis – a szocializáció új formája

Mindezekkel szemben, s ez Kristeva hite, „az elemzett személy ideális esetben képes kapcsolatokat létesíteni a többiekkel, közösséget alkotni, mindvégig annak tudatában, hogy e kapcsolatok az örömön, a vágyon és az öntudatlan hasznosságon alapulnak. Ez a személy e kapcsolatok elemzésének birtokában minden bizonnyal képes lesz e kapcsolatok fölé kerekedni, játszani velük, szóval képes fellazítani őket, nem lesznek olyan nyomasztóak, lehangolóak, sőt talán még örömtelibbek, kreatívabbak lesznek. Ebben az értelemben az analízis a szocializáció új formája, amely magában hordja a játék lehetőségét is e szocializációval, következésképpen, nem szükségszerűen kiábrándulás, hanem kreativitás. Már meghaladtuk Freud tudományos gyanakvását a vallási illúzió iránt: tudjuk, hogy az illúziókra szükség van, feltéve, ha játszani tudunk velük.”

Az irodalom tovább megy ennél

Kristeva kiegészíti Freud megállapítását, szerinte az irodalom nem csak megelőzi a pszichoanalízist, hanem messzebbre is jut el. Ezért is elemez nagy számban irodalmi szövegeket, legszívesebben talán Proust írásait, amelyekben a nyelv zenei szintje érdekli (amit „szemiotikus”-nak nevez). Számára ez „a nőiség megközelítésének módja volt az anyain keresztül, magában a nyelvben”.

Életrajz

Kristeva bolgár származású, 1966 óta Franciaországban él. A válás és idegenség pozitív pszichológiáját ilyen vonatkozásban is megtartja: „Ahogy bolgár nem vagyok, nem vagyok francia sem. A pszichoanalízis megtanított arra, hogy engem a száműzetés hozott létre, alkotott meg, és nem a valahova való tatozás.” Szépen, de kritikával beszél (a kommunista) Bulgáriáról, szeretett apjáról a legtöbbet, akiről 2. regényét írta (ez a regény főbb vonalaiban Galgóczi Erzsébet „Törvényen belül” c. regényének a másolata is lehetne). Beszél Franciaországról, az ottani jelentős hatásokról, Genette-ről (nyelvész), a Tel Quel csoportról, Lacanról (pszichoanalitikus), arról hogy általuk ismerte meg Freudot, és Sollers-ről, a férjéről, valamint közös kínai utazásukról is.

A nő és a férfi

Férjével való kapcsolata konfliktusukkal terhes, erről általánosságban beszél: „áthidalhatatlanság van a két nem között. […] De ha már felismertük ezt a széthúzást (amely valóban a nemek harcához vezethet), akkor, szilárd meggyőződésem, hogy teljességgel lehetséges szövetség vagy harmónia. Ez egyébként a lélek mélyén gyökerezik, biszexualitásunk tényében. Különbözők vagyunk, de hasonlók is, mert négyen laknak bennünk, egyfelől a férfi és a nő, másfelől a nő és a férfi. A hímnem és a nőnem kettős. Egy pár pedig négy személyes partnerséget jelent. Harmónia tehát lehetséges, bár kell hozzá bizonyos művészet. Mivel ez a helyzet, szerintem, ha egy házasság tartós, akkor ebben mindig van szenvedély, szeretet, de különösen az a képesség, hogy a felek tudják egymás gondját viselni. E képesség nem gyógyító jellegű és nem is anyai, bár mindkettőre támaszkodhat, egyszerűen a különbözőség tiszteletén alapul.”

Megjegyzések

Az interjúkötetet egy „Előszó” nyitja, amelyet maga az interjúztató írt, s amely számomra egy jubileumi vagy temetési beszédet idéz: hiperlatívuszokban beszél ( hangja „nemesfém csengése”, „prizmára csiszolt gyémánt”) – én nem találom megtisztelőnek. Később ez megszűnik, egy felkészült kérdezőt látunk, ezért is olvastam volna pár szót erről a nőről, Marie-Christie Navarro-ról a könyvben. A másik, ami talán könnyítette volna a magyar olvasó Kristeva-értését, s ez már a magyar kiadás kritikája, hogyha Kristeva francia nyelvű szövegcímeit magyarul is megadják. Ezeket egy-két esetben megtaláljuk zárójelben, ám nem mindig helyesen: szerepel például „A szeretet eretnekje”, ez az írás viszont magyar fordításban „A szeretet eretnetikája” cím alatt jelent meg.

Kristevát érdemes figyelni, hiánypótló ez a könyv. Álljon itt végül néhány kép még róla az interjúkötetből szemelgetve: „megmaradtam a labdarúgás fanatikus hívének”; „iszonyodom a fényképektől”; „Ez a kép az ön azonossága: ’a lefejezett nő’. Ön azt mondta, hogy nem frusztrált nő, mint Simone de Beauvoir, hanem lefejezett nő. Visszatérhetünk erre?”

------------------

Julia Kristeva: Adalék a gondolkodás tétjéhez. Fordította Romhányi Török Gábor. Budapest: Napkút, 2008.

Kristeva további magyarul megjelent írásai:
Kristeva, Julia: A költői nyelv forradalma (Részletek) In: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Szerk. Bókay Antal, Vilcsek Béla, Szamosi Gertrud, Sári László. Ford. Horváth Krisztina (Bp.: Osiris, 2002) 106–126.
Kristeva Julia: Bevezetés a megalázottsághoz. Kiss Ágnes fordítása. In: Café Bábel 1996/2.
Kristeva, Julia: A szeretet eretnetikája Ford. Gyimesi Timea In: Helikon 1994/ 3–4, 491–509.
Kristeva, Julia: A szubjektum mikrodinamikája Ford. Bocsor Péter In: Pompeji 1994/ 1–2, 188–197.
Kristeva, Julia: Egyik identitásból a Másik(ba). Farkas Anikó fordítása. In: Helikon 1995/1-2, 62-79.
Kristeva, Julia: A szövegnek nevezett produktivitás (részlet). Fordította Z. Varga Zoltán. In: Enigma (16) 1998, 45-53.
Kristeva, Julia: A nők ideje. In: Testes könyv II. (Szerk.: Kis Attila Atilla, Kovács Sándor s.k., Odorics Ferenc), Szeged: Ictus Kiadó, JATE Irodalomelméleti Csoport, 1997, 327-356.
Kristeva, Julia: A szerelem abjektje. In: Thalassa, 2007, 2-3.szám, 3-27. (Részlet a Thalassa honlapján is olvasható)
Kristeva, Julia: A melankolikus képzelet. In: Thalassa, 2007, 2-3.szám, 29-50. (Részlet a Thalassa honlapján is olvasható)
Kristeva, Julia: Az anyaságról In: Magyar Lettre Internationale, 1997/Nyár.
Kristeva, Julia: Szívfájdalmam, Bulgária In: Magyar Lettre Internationale, 1997/Tél. Ford. Nagy Zsuzsánna.

Ketten egy témáról: Szendi Gábor tündöklése az ICÁban

"Nem az Úr Isten alkotá a nőt az férfi oldalbordájából, hanem a nő született először, a Szent Könyvet férfiak írták, nem kétség – Szendi Gábor népszerűsítő és népszerű könyve A nő felemelkedése és tündöklése egyszerűen és egyértelműen fedi fel az igazságot, hogyan képzeli ő a nőt és a férfit, kettőjük kapcsolatát, erőviszonyait, születését és fejlődését, szexualitását, szerelmét, barátságát, alapvető válaszokat fordít fel. A Depresszióipar c. kötete miatt a tudomány kizárta volna, ha lett volna miből kizárnia, a zsidó-keresztény egyház visszhangját nem hallottam." - Gubicskó Ágnes írása ICA estjéről.

Gubicskó Ágnes: Szendi Gábor tündöklése az ICÁban, október 23-án

Nem az Úr Isten alkotá a nőt az férfi oldalbordájából, hanem a nő született először, a Szent Könyvet férfiak írták, nem kétség – Szendi Gábor népszerűsítő és népszerű könyve A nő felemelkedése és tündöklése egyszerűen és egyértelműen fedi fel az igazságot, hogyan képzeli ő a nőt és a férfit, kettőjük kapcsolatát, erőviszonyait, születését és fejlődését, szexualitását, szerelmét, barátságát, alapvető válaszokat fordít fel. A Depresszióipar c. kötete miatt a tudomány kizárta volna, ha lett volna miből kizárnia, a zsidó-keresztény egyház visszhangját nem hallottam.



Az asztalom túloldalán egy gyűrött arcú férfi Y kromoszómákat rajzol egy papírra. ICA úgy döntött, legyen bár hímnemű, meghívja Szendit egy estre. Október 23-án kellemesen megtelik a Centrál Kávéház egy földszinti terme, számolok, úgy 80-an lehetünk, jórészt fiatal lányok és középkorú nők, egy-két lelkes fiú, s pár unott férfiarc. Bódis Kriszta és Gordon Agáta háziasszonyok, a centrifuga őrzői, maguk közé ültetik Szendit, ki fehéren és törékenyen a közönségre hint egy mosolyt, láthatóan biztonságban érzi magát így: bal oldalán Agáta, haját nemzetiszínű szilikon karkötő fogja össze, melyet a délutáni Gárda Ünnepségen vásárolt 500 forintért, jobb vállára Kriszta vöröslő haja csaknem ráhullik.

Freud talán ismét elérte a célját, megint róla esik a legtöbb szó. Szendi szerint Freud 40éves koráig mást se csinált, csak híres akart lenni, ezért feláldozta a tudomány eszményét, hazudott hamisított saját elméletéért, s így több kárt okozott például a nőknek, mint hasznot. Sok kérdés bennem maradt, s ez bánt egy picit engem – mondja Agáta műsor után. Sok volt a Freud, de vele kapcsolatban például, hogy Szendi nem úgy viszonyul-e Freudhoz, mint a férfi a nőhöz? Én pedig arra gondolok, hogy Freud zsidó volt, és őt is kizárták az egyetemről a nacionálszocializmus alatt, jó szemmel nézzük-e őt?



Freud kokainnal próbált meg kezelni egy morfinistát, Szendi hozzá hasonlítja a mai pszichiátriát. Kriszta elmondja, hogy olvasta Szendi analízisét Albert Györgyiről, s miután ő szerkesztette Györgyi második kötetét, nagyon pontosnak találja a leírást, javasolta is Györgyinek, itt ez a pszichológus, menj el hozzá – Györgyi ellenkezett. Szendi szerint Györgyit egyszerűen manipulálták, s megmondja őszintén, tíz ilyen év után, alkohol, gyógyszerek, négy válás, négy öngyilkossági kísérlet, nem valószínű, hogy elvállalta volna. A depresszió és drogok kapcsán Szendi újra kifejti: az antidepresszáns gyógyszerek hatástalanok, sőt károsak a szervezetre, a depresszió az az állapot az ember életében, amikor megoldásokat kell keresnie, javítania kell a közte és a külvilág közötti csatornát.



Julia Kristeva A fekete Nap. Depresszió és melankólia c. könyvében, amely ha jól tudom, még nincs magyarra lefordítva, pedig úgy gondolom, milyen jó lenne, találkoztam először egy hasonló elképzeléssel, amely szerint a depresszió nem betegség, hanem „természetes” állapot, s bár szenvedést okoz, de fokozza a kreativitást, s egy kevésbé laza, inkább a maga szép nyelvezetén történeti áttekintést is ad a különböző korok depresszióhoz való viszonyulásáról. Miközben Szendi szintén az erről való gondolkodás megváltoztatását hangsúlyozza, addig könyvében a halról is beszél, mint ami a halfogyasztó népeket megvédi a depressziótól. Erről a bevitelről az esten nem tesz említést.



Egy férfi a közönségből azon egyszerű kérdésekkel fordul Szendihez, hogy van-e élet a halál után, és mi az élet értelme. Szendi könnyeden válaszol, van élet a halál után, mert utódaink élnek – a közönségben halk nevető morajlás. Viszont a lélek az aggyal együtt megszűnik. Az élet értelme pedig nem a boldogság, hanem a szaporodás, a küzdés. Ezt érthetjük Madáchi értelemben is, a közönség jórészt, azt hiszem, így értette, előtte Szendi azonban egy olyan szaporodásról is beszél, ami nem biológiai, hanem eszmék, gondolatok szórását jelenti, nem a gének örökítését, hanem a mémekét. Marx 6 gyermeke közül 3 élte meg a felnőttkort, 2 öngyilkos lett, egy rákban halt meg, Hitlernek pedig nem volt gyermeke, mégis igen elterjedtek.



Az estzáró szót így Kriszta találja meg: Szaporodjatok!

A beszélgetés előtt és után Rutkai Bori énekelt dalaiból, egyedül állt ki, s picit fázósan, mégis érezhetően erőteljes benyomást gyakorolt a közönségre. A szövegek helyesek és élesek, Bori vicces és bájos, gondoltam, elkezdem a tapsot, de Cilin megelőz s vastaps születik. Bori szerint az élet értelme a gyökerek megtalálása, szerintem a kérdés kicsit becsapós. Nézzenek be a Specko Jedno zenekar honlapjára.

----
A fotókat Reisch Éva készítette.

Gubicskó Ágnes: EURO 2008 Futballerina

Aki végignézi, hogyan vezeti ICA labdáját Gubicskó Ágnes, arra is választ kap közben, milyen a Happel Stadion mellől egy osztrák-német meccs s miért lehetséges, hogy javarészt ugyan férfiak fociznak, mégis a nők a játékosok. S közben azt is megérti, hogy a fociban a határ miért nem férfiak és nők között húzódik.

Ma este elmetrózom a Happel Stadionhoz, elmegyek nézelődni, képeket csinálni, fel is írom fekete füzetembe, hogy osztrák-német, el ne felejtsem.

A tömegre vagyok kíváncsi, azt hiszem, e két náció tömegére.

Még dél van, a belváros felé sétálok. A dóm körüli utcák végre érezhetően lüktetni kezdenek, egy erőteljes skandálásra besodródom a dómhoz. Német nemzetiszínű férfitábor hullámzik középen, valami törzsi tánc lehet, megforgatják kicsit a teret. Megint elbizonytalanodom, mosolyogjak-e. Egy fiatal férfi kipillant a kattintgató közönségre, és a következő néhány tánclépésben elveszíti a ritmust. Erre táskám mélyéből előveszem fényképezőgépem, fókuszálok, s kattintok én is: képet csinálok belőletek!

Vannak itt nők is, az egyik madárijesztőt csinál magából, úgy árulja a nemzetiszínű sálakat. Huszonkét fok napsütés, ledermesztem őt is a fényképezőgépemmel, nézzék.



Az a különbség, hogy a nő belenéz a gépbe.

Útban hazafelé megveszem az an.schläge nevű osztrák feminista folyóiratot, júniusi száma tematikus blokkot szentel a futballnak. A vezércikk a szexista reklámokkal nyitja a témát, a bőrlabdás félmeztelen nőkkel és férfiakkal, amikre az egyik cég úgy reagált, hogy a vicces és erotikus szlogenek csökkentik a szex-elvonási tüneteket az EB alatt. A foci prostituálódott, mondják egyesek, mások szerint jobb nem keverni a fogalmakat. Egy balos szórólap pedig arra figyelmeztet, hogy mindezt persze az adófizetők sínylik.

Én magam úgy két hónapja pillantottam meg először egy pékség kirakatában egy foci-cipót, és lenyűgözött. A mai foci nem romantikus, felfedi a kapcsolatok gazdasági jellegét, a csapatban is kiütköző egot. Persze az önző játékos egy művész, gyermeki, dacos, egyszerre tud ellenszenves és magával ragadó lenni, a passzoló játékos pedig szintén, csakhát ő rájött, jobban jársz, ha passzolsz.

Rendeztek itt Bécsben tavasszal egy konferenciát „Férfi teremt. Nő játszik” címmel, ahol néhány előadás oda vezetett, hogy a futballban kevésbé a nő kirekesztése jelent problémát, hiszen mára már igen sok női csapat létezik (az első 1894-ben alakult), arab országokban dinamikusan fejlődnek, mint inkább a férfi homoszexuálisok abszolút kizárása. Ami ellent mondani látszik az egymást csókoló, egymásra boruló, síró futballisták képével. Így felvetődött, hogy homoerotikus helyett mondjunk inkább homoszociálisat.

Tanja Walther egykori Bundesliga játékosnő, leszbikus aktivista, szerint nehéz jellemezni a mai helyzetet. Justin Fashanu 1998-ban felakasztotta magát, mert coming out-ja után minden klubból kizárták. De miközben a futball ma is diszkriminatívan működik, addig David Beckham meleg magazinnal hagyja magát fotóztatni, sőt bevallja, hogy néha a felesége bugyiját hordja. Közben a bécsi „ROSA LILA VILLA” (leszbikus, meleg, transzgender központ) kapuja fölött az a szöveg olvasható, hogy „Inkább futballozni az utcán, mint futballt nézni a nemzetért!” . Mindenesetre még ebben az évben EuroGames-t, meleg eubajnokságot rendeznek Barcelonában.

Este kimetrózom a stadionhoz, mintha a tömeg vinné a metrót. Hát itt volnék, tényleg jó a hangulat, csinálok pár képet. Az egyik osztrák üvölteni kezd „Di-sznó né-metek!”, majd összeölelkezik az egyikkel. Közben elromlik a gépem, leülök egy kőlabdára, amiből csak a labda lényege hiányzik, a mozgás, elunom magam, a tömeg beillan. Olyan, mintha egy szeméttelepen ülnék, csak a szaga más, részeg testvérek szaga, fenn egy helikopter köröz. Leül elém egy kínai srác, lassan elszív egy cigarettát, majd váratlanul valamiért nevetőgörcsöt kap. Nem tudom, hogyan gondolta.

De volt az arcában valami nőies.

Elfriede Jelinek: Divat

"Különben persze felhúzhatnám, amit mindenki felhúz, totál normál, akkor is bizonyos módon “láthatatlan” lennék, csak akkor meg az a veszély állna fönn, hogy rám néznek. Hogy a tekintet végigpásztázza a farmeromat és a pulcsim, rám szegeződik, hátha összeesek. Nem azért öltözöm fel, hogy az emberek jól megbámulhassanak, mert ismét, lám, valami szépet vásároltam, hanem csak azért veszek föl ruhát, hogy azt nézzék, ne engem."

A divat számomra támaszték, mellyel magam a Földön fixálhatom, máskülönben nem értek semmit? Kevés dologhoz értek annyira, mint a ruhákhoz. Magamról keveset tudok, igazán nem is érdeklődöm magam iránt, Divattal szembeni szenvedélyem azonban pótolni képes olykor: ezért fúrom hát magam formálisan a ruhákba, valami különös vággyal, melynek azonban sokkal több köze van a vágy ellentétéhez, az azonnali elhagyásához, kihagyásához valaminek. A ruhával foglalkozom, csak hogy ne magammal kelljen foglalkoznom, hiszen magamat rögtön elejteném, alighogy kezeimmel megragadhatnám. Roland Barthes írja, hogy miképp a test a ruhába bebújik anélkül, hogy ebből a kereszteződésből akár egy nyom is visszamaradna: csoda. Másfelől a ruha is megtorpan a test előtt, hogy áttekintéseket hagyjon a lábakra, karokra, mellekre, etc. Ám én éppen azt nem látom, amit látni szeretnék és semmit sem mutatok, amit mások talán látni szeretnének, na, a többség persze nem. Mindig nyakig zárt, egészen takaró dolgokat hordok, mert ezt a nyomot húzni és mögöttem csatlakozva azonnal újra összetörve látni és érezni (inkább érezni, mint látni!) szeretném, hasonlóan az úszóhoz, ki barázdát húz a vízen, mely mögötte, csak enyhén fölkavarva majd magát elsimítva, újra bezárul, mintha senki sem lenne benne. Igen. Mintha ott sem lett volna, az úszó, ez tetszik. Magam és a Semmi közé csúsztatom a ruhát, hogy itt maradhassak, anélkül hogy bárki is észrevenné, hogy itt voltam? A nyom lenne minden, ami persze abban áll, hogy rögtön el is kell tűnnie újra? Bolondulok a kiszemelt ruháért, mert mögötte a nyomomat, nem, nem elmosni, az egy aktív tevékenység lenne, hanem lehetőség szerint alaposan: elveszíteni szeretném, hogy mások se találják meg.

Talán. Különben persze felhúzhatnám, amit mindenki felhúz, totál normál, akkor is bizonyos módon “láthatatlan” lennék, csak akkor meg az a veszély állna fönn, hogy rám néznek. Hogy a tekintet végigpásztázza a farmeromat és a pulcsim, rám szegeződik, hátha összeesek. Nem azért öltözöm fel, hogy az emberek jól megbámulhassanak, mert ismét, lám, valami szépet vásároltam, hanem csak azért veszek föl ruhát, hogy azt nézzék, ne engem. Hiszen ez az öltözék nem csak egyszerűen itt van és kész, hanem megmutatja magát azáltal, hogy saját magára mutat, igen, ez, azt mondom, valami. Vagy azzal, hogy eltűnik, bizonyos testrészeket előléptetve, ez nekem inkább semmi. Ezenkívül alkatrészeim nem is olyan értékesek, hogy az ember kirakja. És máris, hogy belegondolok, alábecsültem magam, tehát a karjaim egész jók, a hát, a vállak is, de a maradékot inkább megtartanám magamnak. Alapjában véve mindent, valójában mindent meg akarok tartani magamnak, ezért függesztek ide elém valamit, egyfajta függönyt, ami mögött ez a minden elnémítható. Azért ne menjen falnak, ez a Minden Semmi. A ruhának tehát köze van számomra az önfelejtéshez, hiszen ha leveszem, semmi sem marad belőlem benne talán egy hajszálon vagy egy könnyű parfümillaton kívül, ha használtam. Néha foltok is, de azok is kijönnek hamar. A divat a maga ellentéte: Hogy egyszerűen semmi sincs itt, míg a lehető legtöbb itt van. Nélkülem! Az értelme, valaki nélkül mégiscsak valami lenni, talán csak valaki nélkül valós: valami lenni. És én az vagyok, ami éppen legszívesebben: maga nélküli. Így találtuk meg magunkat, miközben folyamatosan elveszítjük. Nem, nem veszítjük el, míg itt vagyunk, de csak azért, hogy magunk nélkül legyünk. A divat és én.
(Gubicskó Ágnes fordítása)

Forrás: Elfriede Jelinek: Mode - Elfriede Jelinek honlapján

Elfriede Jelinekről 2005. május 11-én beszélgettek az Irodalmi Centrifugában. A meghívó az estre a FOLYÓIRAT rovatban olvasható.