A konyhában már rakják a máglyát - beszélgetés Avalon Papnőjével

Az Istennő-kultusz a kőkorra nyúlik vissza, ahol több mint 5000 éven keresztül háború és szociális hierarchia nélkül éltek őseink. A legősibb leletek – szobrok, rituális tárgyak és barlangrajzok – az istent nőként ábrázolták különböző formákban. Mert őseink, akik egységben éltek a természettel, ott látták megnyilvánulni őt a születés, az élet és a halál forrásaként, vagyis egy teremtő, mindent átható energiaként, amelyből minden megszületett, meg fog születni, és ahova egyszer minden visszatér. - Veres Krisztát, Avalon papnőjét és temploma, az Istennő Templom kórusát láttuk vendégül a Centrifugában. Irgalmas Zsófia beszámolója.

A konyhában már rakják a máglyát

'A konyhában már rakják a máglyát' - kezdte a beszélgetést Fekete-Kiss Sándor kórusvezető, amikor is Veres Krisztát, Avalon Papnőjét, s temploma, az Istennő Templom kórusát láttuk vendégül az Irodalmi Centrifugában. A papnő spirituális hazatalálása 2005-re nyúlik vissza - s Veres Krisztina hangsúlyozta is, hogy számára ez nem valamiféle megtérés volt, hanem inkább hazatalálás. Hiszen Istennő - bár nálunk hatalmasabb erő - ott él mindnyájunkban, s a megtérés tulajdonképpen ehhez a szívünkben lakó lánghoz, fényhez való visszatérés, hazatérés. Hazatérés ahhoz a fényhez, ami a történelem előtti korokban még tapinthatóan jelen volt az emberek életében, s ma már csak a régészeti leletek beszélnek erről.

"Az Istennő-kultusz a kőkorra nyúlik vissza, ahol több mint 5000 éven keresztül háború és szociális hierarchia nélkül éltek őseink – mondta Krisztina egy interjúban. - A legősibb leletek – szobrok, rituális tárgyak és barlangrajzok – az istent nőként ábrázolták különböző formákban. Mert őseink, akik egységben éltek a természettel, ott látták megnyilvánulni őt a születés, az élet és a halál forrásaként, vagyis egy teremtő, mindent átható energiaként, amelyből minden megszületett, meg fog születni, és ahova egyszer minden visszatér. Úgy látták, hogy ez az energia rájuk is hat, bennük is jelen van, mint ahogy a világon mindenben és mindenkiben – a nőben, a férfiban, az állatokban, a fákban, a táncokban, a dalokban vagy éppen a tűz lángjában."

Ami mindebből fennmaradt, az több ezer ősi istennőszobor, azonban eredeti jelentésüket már némi homály akarja, hiszen a múzeumi tárlókban ezen szobrocskák mint 'női idol'-ok szerepelnek, szemben azzal a pár férfiszoborral, amit a muzeológusok 'istenség' felirattal látnak el. Hasonló torz hagyományok zavarhatják meg a spirituális keresőket, amikor keresésük során a női istenségek 'rossz'-nak kikiáltott oldalával szembesülnek: a pusztító női démonistenségekkel. Krisztina elmondta, hogy valójában ez a kép erősen torzult a történelem során. Hiszen a pusztító női démonok feladata valóban a pusztítás, azonban ez eredetileg nem a destruktivitást, hanem az elmúlást jelentette. Azt az elmúlást, aminek a képébe a rothadás is beletartozik, amely valójában a jövőt, az új életet táplálja azzal, hogy annak a talaja lesz.

A női istenségek képében bekövetkező hasadás másik területe a szexualitás. Gondoljunk a középkori boszorkányok képzetéhez tartozó orgiák képére, ahol ugyancsak a sötét oldalon mutatkozik meg az, ami az életet szolgálja: a szexualitás, az új élet nemzése. S ez a képzet ma ugyanúgy tovább él, de már nem a boszorkányok képében, hiszen ma már kevesen hisznek a boszorkányokban. Helyette a tanításba került ez a démonizált kép. Gondoljunk csak arra, hogy a keresztény erkölcstanok több mint felét a szexuális bűnökkel való tiltások teszik ki, s ma már az az általános felfogás, hogy 'vagy szexualitás - vagy spiritualitás'. Azaz a szexualitás gyakorlása kizárja a mélyebb spirituális fejlődést - ami egyszerűen nem igaz.

Az Istennő Temploma az Istennőt nem egy néven tiszteli, hanem számos néven, s ennek megfelelően alakította ki az Istennő megnyilvánulásainak az évkörét, amiben a nőiség teremtő aspektusain túl a pusztító, az elmúláshoz kapcsolódó minőségek is részt kapnak.

Az Istennő nyolc arcát mutató évkör-ciklusok és jellemzőik:

• November 1. – december 20.: a Barlang Asszonya – elengedés és átalakulás
• December 21. – január 31.: a Levegő Úrnője – lecsendesedés és életünk újraálmodása
• Február 1. – március 20.: a Leány Istennő – gyógyulás és új kezdet
• Március 21. – április 30.: a Víz Úrnője – kiáradás és egyensúly
• Május 1. – június 20.: a Szerelem Úrnője – szerelem, szeretet, szenvedély és termékenyég
• Június 21. – július 31.: a Tűz Úrnője – belső erő és teremtés
• Augusztus 1. – szeptember 20.: az Anya Istennő – kiteljesedés, beérés és hálaadás
• Szeptember 21. – október 31.: a Föld Úrnője – betakarítás, stabilitás, manifesztáció

GALÉRIA
Czapáry Veronika fotói

Spirituális fordulaton: Istennőcentrifuga május 7-én este héttől

"Valahol a körútnál, igen, a Budapesti „Nagykörút" mentén működik az Istennő Templom, melyet 2006-ban, az Őszi Napéjegyenlőséget ünneplő szertartás keretein belül szenteltek fel a Nagy Istennő Templomává." - MÁjus 7-én este héttől Veres Kriszta, az istennő templom papnője lesz Gordon Agáta vendége. A templomról és tevékenységéről Bumberák Maja írását olvashatják.

Bumberák Maja: Valahol a körútnál

Valahol a körútnál, igen, a Budapesti „Nagykörút" mentén működik az Istennő Templom, melyet 2006-ban, az Őszi Napéjegyenlőséget ünneplő szertartás keretein belül szenteltek fel a Nagy Istennő Templomává. Nem különálló épület, hanem egy tágas, többszobás lakásból alakították ki, és a nyolc-osztatú évkörnek megfelelően, évente 8-szor újraölöztetik-díszítik, annak megfelelően, hogy éppen melyik Istennőnek (vagy ha úgy jobban tetszik, az Istennő melyik aspektusának, megjelenési formájának) ünneplik az időszakát (a kilencedik Istennő az átváltoztató, aki az egyes átmenetekért felelős, neki nincs külön időszaka, állandóan jelen van). Jelenleg pl. éppen a Szerelem Istennőjének (akinek egyéb nevei még: Beltane, Babba, Tündérszép Ilona, Pontyasszony) időszakában vagyunk, a domináns szín a vörös.

Ha egy kicsit is nyitottak vagyunk arra, hogy feladjuk megkövesedett társadalmi-vallási beidegződéseinket, kinyílhat a szemünk arra az egyébkén szemet(vagy lelket?)szúró - tényre, hogy nem ám csak a földön, hanem bizony az égben is túlteng a férfi princípium.. Értsd: az érzékek feletti világban a "férfi az Úr" - az emberi társadalom, legalábbis a nyugati patriarchátus a maga képére és hasonlatosságára formálta a fenti szférákat is, és 2009-ben a zsidó-keresztény kultúrkörben azzal kell szembesülnünk, hogy az atyák, fiúk, hímneműek stb.  kitúrták onnan a női isteneket, akiket pedig bizony nem a feminizmus talált ki, legfeljebb csak a keblére öleli, és a spirituális new age irányokkal karöltve újrafelfedezi -  előássa a sírkamrákból, helyet ad neki magában, engedi az áramlását - életre kelti az évezredekig hanyagolt erőket, és megnyitja előttük érzékeit, csakráit , a lényét. Mindezt miért? Hogy gyógyulást hozzon – az egyénben és a közösségek különböző szintjein. Hogy visszaállítsa az elveszített egyensúlyt.

A 21. századi globalizálódó világban a menny is multikulti – az Istennő Templomban pl. egyszerre találkozhatunk ősi kelta és magyar istennőkkel, akik jól megférnek egyébként más kultúrák mára gyakran már elfeledett női isteneivel. Nincs itt szó elméleti káoszról vagy hanyagságról. Ha felismerjük, hogy minden egy, és hogy az Égi Szférákhoz nem kizárólag egyetlen út és igazság vezet, mindjárt kiengedhetjük a feszültséget.

Az istennő Templom egy olyan tér, ahol elcsendesedhetsz, puha textíliákkal, mécsesek és sólámpa lány fényével övezve kiszabadulhatsz a mindennapok sürgető egyformaságából, hogy átadhasd magad az önfelfedezés új útjainak, és felfedezd értékeidet, újraéld és letedd fájdalmaidat, a test és a lélek szétválaszthatatlanságát felismerve megtanulj merni önmagad lenni.

A nőiséggel (menstruációval, női szeméremtesttel) kapcsolatos tabuk megőlnek, olyan régi-új bölcsességek és dimienziók nyílnak meg, amelyek felszabadulást hoznak mind a nők, mind férfiak számára, és gyógyulást a mai instrumentalizált, anyagias, természet- és lélekpusztító világban.

Gyere el Te is, és merj gyógyulni!

„Spirituális fordulaton”
Hitek és technikák. Tanok és jóslatok. Ezo-(b)irodalom

Vendégünk: Veres Kriszta
Avalon Papnője és az Ezernevű
Istennő szolgálója, az Istennő Lángja

Beszélget: Gordon Agáta.
Olvas: Simán Éva.
Énekel: a Hangdalák (elhangoznak Mandalok)

Az estek nyilvánosak és ingyenesek
Várunk május 7-én csütörtökön este héttől
a Centrál Kávéház karzatán

Büky Anna: A világok legjobbika

Kell még egy szó, mielőtt mennél. Indulj hát! Kell még egy ölelés, ami végig elkísér. Aztán indulj hát! Nézz rám és lásd: csillagokra lépsz. A húsz év, nézz rám, s ne ígérj, véget ért. A keresés, nézz rám, sose félj, véget ért. S hol a fák az égig érnek, mert megkaptad a tudást, ott megérint a fény. És életet adsz neki. Ő pedig neked. Indulj hát! Mert az égig érő fának, ha nem nő újra ága, úgy élj, hogy Te legyél virágnak virága - Büky Anna írása.

Büky Anna: A világok legjobbika

Ma nagyon boldog vagyok! Óriási elhatározásra jutottam. Otthon akarok élni. Higgyétek el nem kis időbe tellett, mire meghoztam ezt a döntést. De ma, tisztán és világosan, mintha egy éles fénysugár hasította volna át az agyamat, kétségek nélkül érzem, hogy Magyarország az országok legjobbika. És egyetlen helyem van a világban, nem máshol, csakis a hazámban.
Hosszú utat tettem meg azért, hogy teljes önvalómból ki tudjam mondani ezt a mondatot: hogy a hazám úgy jó, ahogyan van. És hogy a hazám, az egyetlen terület, ahol valóban kiteljesedhetem. Mert itt van a feladatom. És mindez nem véletlen.

A hazám ma éjjel az álmomban vakító csillogó fényben jelent meg előttem.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy jógi, aki azt mondta nekem, hogy nem véletlen az, hogy hová születünk, mert ahol világra jössz, ott van a te feladatod.
És én igyekeztem. Igyekeztem elhessegetni a tudatom elől ennek a mondatnak az értelmét, igyekeztem úgy tenni, mintha nem hallottam volna meg a jógi szavait, mintha e gondolat nem nekem szólt volna. Előttem ott állt az egész világ!

Miért is pazaroltam volna az életem egy országra, ahol mindenki csak szenved. De ki is az a mindenki, aki csak panaszkodni, irigykedni, gyűlölködni, képes? Te vagy én?

Miért is áldoztam volna fel az életem egy országért, ahol úgy éreztem nem adottak a lehetőségek arra, hogy önmagam legyek? Ahol csak szerencsétlen elv- és élhajhászok tülekednek egy kis területen a túlélésért egymást megkárosítva. A legjobb esetben is csak a bunkó tréningnadrágos nyócker vicceken lehetett itt még nevetni, és minden, ami szép és jó és irányt adó csak máshol, más országban, tehetségesebb, okosabb emberek között lehetséges?

És én félek a bakancsosoktól, a fekete egyenruhásoktól, és én félek a verekedéstől, a rablóktól, a késelőktől, és… tele vagyok félelemmel, hát ne bántsatok!
Hát milyen ország ez? Ez a Magyarország?


És itt kellett volna eltöltenem az ifjúságom, az én egyetlen és soha meg nem ismételhető legszebb fiatalságom? Nem. Ezt tényleg senki sem várhatta el tőlem. Se tőled. Se mástól.
Én elmentem, húsz évig bolyongtam, és boldog voltam.

De ma, ma reggel amikor tízezer kilométerre Budapesttől felébredtem egy ágyban, egy erdei házikóban, az eszkimók földjén, (még távolabbra is mehetsz!) egyszerre csak tisztán éreztem, hogy a jóginak igaza volt. És hogy csak elnyomtam magamban az érzést, azt az érzést, hogy otthon a legjobb, vagyis hogy otthon olyan jó, amilyen benned jó.

Mert az elme tiszta és nyugodt, megért és megtapasztal.

- Kérlek! Ne gondoljátok, hogy a dánoknak vagy a németeknek, a kanadaiaknak, vagy a marokkóiaknak, vagy a spanyol, a görög pincéreknek, tanároknak, íróknak, színészeknek, bárkinek is bárhol könnyebb az élete, mint nekünk. Tudom, hogy ez hihetetlenül hangzik, főleg most amikor semmi mást nem hallunk a hazánkról, csak hogy hamarosan: - mikor is? -, vagy már itt van? -, valószínű igen, már benne vagyunk alaposan -, de te már biztosan, az én fejem még talán kilátszik - de aztán elsüllyedünk mi valamennyien -, mert ilyen, ilyen, na igen, ilyen súlyos és rossz még soha nem volt, nem is lesz, talán ez, ez már a világvége… közelít, bizonyosan, igen… kettőezer meg tizenkettőben… valaki ezt jósolta, akkor pedig már kételkedni sincs lehetőségünk...

Úgysem hallunk mást már soha, csak hogy jön, jön, jön... a baj... a megfoghatatlan, a színtelen, a szagtalan, a közeledő, fenyegető veszély! A katasztrófa.
Hogy országunk az országok legjobbika... elsüllyed. Akkor pedig vegyél nagy levegőt!

Ha valami nem sikerül, bizony mondom, akkor valamit nem jól csinálunk. Se én, se te, se ő, se mi. Itt és most.
Bizony mondom, hogy tisztán érzem a felelősséget a saját életemért.

Bizony mondom, hogy tisztán érzem minden ember felelősségét a saját közösségéért.
Bizony mondom, hogy tisztán érzem minden egyes ember feladatát a saját környezetéért.
Nem igaz, hogy más a hibás.

Nem igaz, hogy máshol könnyebb.
Az ország ahol élünk, az országok legjobbika!
Olyan, amilyen én vagyok, engem tükröz.

TE VAGY a hazám.

Büky Anna: Félelem kanadai módra

Elveszni télen Kanada egy végtelen erdejében. Mínusz húsz fok van. Egyik pillanatról a másikra szakadtál ki a civilizáció világából. Nincsenek társak, meleg, biztonság. Csak a csontokig metsző félelem. Aztán újra a szobádban vagy. Az ágyadban fekszel, s leírod mindezt. S hirtelen visszahőkölsz a gondolattól. Mert megérted, hogy a pánik pillanatában nem te szakadtál ki a civilizációból, hanem a civilizáció szakadt le rólad. A lelked veszett el akkor. Mert bármire képes lettél volna, hogy túlélj. Még ölni is.

Büky Anna:
Félelem kanadai módra...
a pánik ellen...
utat

Amikor elvesztem az erdőben, a kanadai nemzeti parkban, Deux Criques és Mekinac között, nagyon megijedtem. Hirtelen nem láttam a nyomokat, a többi ember lábának a nyomát, nem hallottam hangokat, a többi ember hangját. Megálltam egy pillanatra, és sehol sem volt senki sem. Egyetlen lélek csak a közelben, a sajátom. De ő is elhagyott. Nem én voltam ott az erdőben, a végtelen behavazott erdő közepén, hanem az én rémült, és magára hagyott létezésem. Éreztem, hogy izzadok. Hirtelen szűk lett a síruhám és szorította a fejemet a szélellenzős kapucnim. Először csak halkan nyöszörögtem, mert még megszólalt bennem a racionális lény, hogy nincsen baj, és keressem a nyomokat. De én nem vagyok nyomkereső indián a havasok között, elveszett minden megfogható valóság, csak a szél zúgott és egyre erősebben a félelem. Akkor visszafelé indultam, - talán a már megtett úton látom a saját lábnyomom -, de a szél összeborzolta a havat, és a nap sem sütött a fenyvesek közé.

A pánik az olyan, hogy elveszted a fejed, hogy nincsenek racionális megoldásaid, mert körül nézel és nem ismersz rá semmire.
A pánik az olyan, hogy hihetetlenül kicsinek és szerencsétlennek érzed magad, miközben a környezed, jelen esetben az észak-amerikai havasok megszűnnek barátságosnak lenni, ijesztővé és fenyegetővé válnak. Vége az ember önmagába vetett hitének, hogy te tudsz változtatni a sorsodon. Nincsen nagyon miben reménykedni. Talán túlélsz.
A pánik az olyan, hogy félsz valamitől vagy valakitől. A pánik akkor is jelen van, ha nincsen veszély, mert a pánik benned van. Ha pánik van, azzal foglalkozol, hogy félsz, és nem azzal, hogy keress egy megoldást.

Leültem a hóba, és sírtam. Ha leülök, úgy még kisebbnek és erőtlenebbnek tűnök, a hangomat így biztosan nem hallja meg senki, biztosan kihűlök. Ha aztán lefekszem a hóba, és az arcomon csak egészen csendesen csurognak a könnycseppek, akkor aztán senki sem fog megtalálni – ezt tudtam, és éreztem, hogy ez a vesztem, ha így gondolkozom.
Ha nem állok fel, nem indulok el lefelé a hegyen, és nem kezdek el kiabálni – akkor talán meg is halhatok. Jó játék-e a halállal játszani?

Már ágyban vagyok, már írok, már megtaláltak, már csak vicces kaland az eltűnésem, már csak múlt a félelem.De a félelem a legrosszabb tanácsadó – ezt biztosan megtapasztaltam. Tehát, ha félsz akkor lélegezz. Lélegezz mélyen és nagyokat.

Én megijedtem az erdőtől. Látszólag. De valójában a gondolattól ijedtem meg, attól a belém nevelttől, amit otthonról, tízezer kilométerről hoztam magammal. Ez a gondolat váltotta ki bennem a pánikfélelmet, hogy „egy nő egyedül az erdőben”. És minden veszély felsejlett előttem. Az elképzelt veszélyektől ijedtem meg, szinte lebénulva reszkettem magamon kívül.
Egészen addig, amíg hirtelen éreztem, hogy a halál nem játék, hanem valós lehetőség, ha egyedül maradok éjszakára a mínusz húsz fokban. Akkor elindultam hangosan kiabálva, lefelé a hegyen.

Mint már mondtam, a félelem a legrosszabb tanácsadó – ezt biztosan megtapasztaltam. Az angolok felfegyverezték az irokéz indiánokat, hogy öljék meg a franciákat. Mire a franciák elkezdték gyűlölni az indiánokat, mindet, kivétel nélkül. És leölték a huron indiánokat is, akikkel pedig a letelepedésüktől fogva kereskedő viszonyban álltak, mert betört közéjük hirtelen a félelem, és már nem tudtak különbséget tenni. Pedig nem az indiánok voltak az ellenségek, hanem a két király, az angol és a francia uralkodók, otthon Európában. A kanadai földeket akarták mindketten, maguknak.

És egy idő után már senki sem tudta ki a gyilkos és ki az áldozat, mert mindenki áldozattá vált, mert mindenki félt a másiktól.

Tehát a félelem rossz tanácsadó. A leghumánusabb ilyenkor, ha csak saját magunk pusztulunk el, például én, ha kihűltem volna. Furcsa érzés, ha átfut rajtunk a halál szele. Félhetsz az erdőtől, egy állattól éppúgy, mint egy embertől. Az életedet fenyegeti mind, noha egyik sem.

Csak az elképzelés, a veszély lehetőségének képzete az, ami pánikot okoz. De pánikban nem tudsz cselekedni, nem tudsz okos, életmentő döntéseket hozni.

Lélegezz!

Ez a történet jutott eszembe, amikor meghallottam, hogy a hazámban ölnek, sportolót, és apát, és gyereket – magyart vagy szerbet vagy huron indiánt. Hogy mennyivel egyszerűbb a gyűlölettel, a haláltól való félelem lehetőségével „játszani”, ölni, egymástól félni, mint keresni az utat, hogy éld az életet.

Büky Anna

Büky Anna: Én láttam a csodát

Már négy napja itthon vagyok: már négy napja igyekszem beilleszkedni, már négy napja figyelek, nézem a környezetem és keresem a helyemet, azt, ami régen, még az út előtt az enyém volt, és azt, amelyiket most, így az út után ismét el kell foglalnom. (...) Ne hallgass senkire! A te utad, a te Caminod! És aki elindul, az találkozik a csodával, ebben biztos vagyok... - Büky Anna búcsúzik az úttól.

Büky Anna: Én láttam a csodát

Ha az Agátával beszélek, vagy emailt váltunk mindig az jut eszembe, ezt én is így akartam mondani, s az is lehet, hogy én mondtam így, csak az Agáta előbb szólalt meg... - Jólesett írnom az útról, az El Caminóról.

Azóta hazajöttem. Már négy napja itthon vagyok: már négy napja igyekszem beilleszkedni, már négy napja figyelek, nézem a környezetem és keresem a helyemet, azt, ami régen, még az út előtt az enyém volt, és azt, amelyiket most, így az út után ismét el kell foglalnom. Tegnap jöttem rá, amikor véletlenül összefutottam egy ismerőssel a Budagyöngye bevásárlóközpontnál, hogy nem esik jól már beszélnem az útról, az én utamról, az én El Caminomról. Szeretném − most úgy érzem − ezt az utat kifelé, mások felé lezárni.

Ő azt mondta ott az áruház előtt, kezében a teli szatyorral, hogy az Út divat, és hogy a Balaton felvidéken is éppen így lehet barangolni, én meg azt mondtam, ez olyan, mint amikor nincsen társ az életünkben, és azt mondjuk, a kutyánk a leghűségesebb. Ez az állapot persze nem a kutyánkat minősíti. Minden nézőpont kérdése.



A te élményed, a te életed. Nekem ez az öt hét a Pireneusokban, a túra Roncesvalles-től Fisterráig életem legszebb időszaka volt. Mint aki tíz centivel a föld felett lebeg, és azt öt héten keresztül. Azt hiszem, előző életemben Marco Polo voltam, vagy legalábbis Amerigo de Vespucci. A legjobb úton. De persze így, ebben az életben, az enyémben, nőként. Engedjétek meg, hogy elmondjam, hogy ha el akartok indulni, végigjárni, végignézni, előtte keményen kell edzeni rá. Én megértettem ezen az úton, hogy miért véreznek a próféták, az igazi zarándokok. Mert a te tested is vérezni kezd, a kezed és a lábad, és meglepő módon két héttel előbb menstruálsz, mint szoktál. Azt is tudom már, miért vannak a sírok az út mentén. Oda mennek meghalni, azért mennek oda az útra, hogy rájöjjenek, mi az életük értelme, és aztán így vagy úgy, de nem akarnak hazajönni. Mert hidd el, a Csillagok mezeje úgy van kitalálva, hogy ha nem akarod, akkor is rájössz a lényegre, arra a lényegre ami neked fontos.

Én is vittem a kérdéseimet, és megkaptam rá a válaszokat. Ezt elmondhatom, ennyit még elárulhatok, de többet már nem, mert ez nem divat, ez nem átmeneti hangulatváltozás, „Na, majd legyaloglom a Pireneusokat, mert amúgy is jó erőben vagyok” – hanem valóság. Elnyered a válaszokat. Csak aztán bírd elviselni.
Aki erre az útra elindul, azzal minden megtörténik az úton is úgy, mint az életben, de nem jó utána mások véleményét hallgatni róla. Mert nem vagyok rá kíváncsi. Nem érdekel, hogy valakinek tetszik e, hogy létezik a Camino, vagy sem, hogy innen Budapestről azt gondolja-e, a sok hülye pótcselekvésként gyalogol, mert nincsen jobb dolga, vagy nem is törődik vele.



Ne hallgass senkire! A te utad, a te Caminod! És aki elindul, az találkozik a csodával, ebben biztos vagyok, mert úgy érzem, láttam a csodát. Mert láttam a mókust a fa tetején, és mancsában kukoricadarabkát tartott, ami kétszer akkora volt, mint a mókus maga, ő mégis képes volt tartani, és láttam egy lovat, aki végigbaktatott mellettem úgy két kilométeren keresztül, pedig nem is ismertük egymást, és láttam egy utat, a búzamezőn, aminek egyszerűen nem volt vége, és mindig újabb és újabb dombok érkeztek, és azt is láttam, hogy akkor nyugodtam meg, amikor a templom keresztje felbukkant a távolban, mert tudtam, hogy akkor ott emberek vannak, és az jó, hogy ott emberek lesznek, mert mosolyogni fognak, és vizet adnak, és lesz kávé és narancs és keksz, mert ott üldögélnek a spanyol önkéntesek, akik azért léteznek, hogy ez az út működjön, igen, hogy ez az út működjön úgy körülbelül ezer éve, és azt is láttam, amikor nem volt kedvem felkelni, aztán mégis legyalogoltam a harminc kilométert zuhogó esőben, úgy hogy a combomra fagyott a vizes nadrágom miközben végig azt mondogattam magamban, hogy ez életem legszebb napja, és én mondom nektek, hogy az is volt életem legszebb napja, mert így hittem, és most is így hiszem: az ember előtt nincsen lehetetlen, csak az, amit ő maga lehetetlennek képzel.



Nem felejtem el azt a spanyol férfit, aki öt éve kis távokban húzza magát végig az úton, mert megsérült egy sportbalesetben, és egy bot helyettesíti a bal lábát; és nem felejtem el azt a német gyógytornászt sem, aki a háromszázadik kilométer után mesélte el, hogy agydaganata van, de jól érzi magát, köszöni szépen, nagyon jól van, és nagyon boldog, mert élete legszebb napja, amikor felér ezerötszáz méter magasságba és érzi a szelet és körbeveszik őt a felhők, és leteheti a kőemberkére a vágyát, azt, amit elérni szeretne ebben az életben, én pedig láttam a csodát, és azt is, hogy létezik a boldogság, valahol ott kell keresned tíz centivel a föld fölött, még akkor is, ha közben a lábad vérzik a bakancsban.

De ne add fel soha az álmaidat, mert akár még meg is valósulhatnak!

Bon camino, így utoljára.

Szeretettel:
Anna

***********

Büky Anna Zarándoklat-sorozatának eddigi részei ICA-n:

Zarándoklat
Zarándoklat 2.
Zarándoklat 3.
Zarándoklat 4.
Zarándoklat 5.

Büky Anna: Zarándoklat 5.

„...aztán megérkezel Santiagoba, belépsz a katedrálisba, rád ömlik az arany, és ott aztán megölelgetheted Szent Jakabot, hogy majd ő lesz az, aki teljesíti a kívánságaidat, mert Isten után a legerősebb és legjóságosabb pártfogónk, de én nem tettem meg, nem öleltem a hideg, üveges tekintetű szobrot, inkább továbbmentem, hogy elérjek a világ végégre Fisterrába, a tengerpartra, ahol láttam a napsütést” – Büky Anna útja végére ért: utolsó útibeszámolóját olvashatják.

Drága Barátaim,

elhallgattam egy ideje. Mit is mondhatnék. Magyarázkodhatnék, hogy miért is, vagy miért nem írtam. Elcsendesedtem az úton, úgy a második hét vége felé. És egyszerre azt is észre kellett vennem, hogy még naplót sem tudtam írni. Elvesztettem az összes írószerszámomat. Még ilyen nem fordult velem elő, úgy emlékszem tizennégy éves korom óta, hogy nem volt nálam toll, és nem kértem senkitől. Nem voltam magamra kíváncsi, és nem akartam még jegyzetelni sem. Csak azt éreztem, itt ez az út előttem, és én élni akarok, és minden pillanatát kiélvezni.
Lehet, hogy ez furcsának tűnik, ha közben tudhatod, hogy a napi gyaloglás huszonöt, harminc kilométer, de mivel lustálkodtam két napot, ezért az utolsó hét vége felé már harminc és negyven kilométert kellett megtennem naponta. De élveztem, mert rájöttem a lényegre! Most ne nevessetek, számomra azt volt a lényeg, hogy figyeltem, minden pillanatban észrevettem valamit, hol a szél fújt egészen szelíden, aztán erősebben, aztán beborult az ég, és hirtelen esni kezdett, és emelkedett az út, és elértem a folyópartra, és a folyóból zuhatag lett, és aztán megint eltűnt a szél is, az eső is, a folyó is, és elém tárult a végtelen arany búzamező és harminc fok lett, és jött egy kutya, más nem volt ott csak egy kutya, és a halálfélelem, hogy majd belém kap, de semmi sem történt, csak bandukoltam tovább, és aztán beérkeztem egy középkori városba, és aztán egy másikba, és egy harmadikba, és elsétáltam a templomba, és imádkoztam, és kértem az Istent, hogy segítsen, hogy minden kívánságom teljesüljön, hogy boldog legyek, és mindenki akit szeretek, és aztán aludtam nagyokat, jó és rossz ágyakban, és diákszállón, és fogadókban, egy kolostorban, a fejem felett egy Krisztus szoborral, és reggel szégyelltem magam, mert éjjel azt álmodtam, szeretkezem, aztán elnéztem az apácákat, és az egyikkel kezet fogtam, hideg volt és sikamlós, nem tetszett a szeme, s arra is rájöttem, hogy a templomokban a szobrok mind az ég felé néznek vagy a földre a halottak felé,



de soha nem a szemedbe, és aztán hiányoltam a női erőt, mert mindenhol csak Szent Jakabot látod, kis szoborban, nagy szoborban, kőből és fából, és aztán megérkezel Santiagoba,



belépsz a katedrálisba, rád ömlik az arany, és ott aztán megölelgetheted Szent Jakabot, hogy majd ő lesz az, aki teljesíti a kívánságaidat, mert Isten után a legerősebb és legjóságosabb pártfogónk, de én nem tettem meg, nem öleltem a hideg, üveges tekintetű szobrot, inkább továbbmentem, hogy elérjek a világ végégre Fisterrába, a tengerpartra, ahol láttam a napsütést, és egy édes kanadai zarándokot, egyszerre értünk a világ végére, megcsókoltam, és ő is engem:
Bon camino!
Bon camino!
Minden kívánságunk teljesüljön!

Szeretettel
Anna

Büky Anna: Zarándoklat 4.

„A nővérem azt kérdezte tőlem ma reggel: Mi értelme ennek? És nekem hirtelen megcsillant az a gondolat a fejemben, hogy a Camino semmiben sem különbözik a hétköznapi életünktől. Teszel, veszel, eszel, végigmész. De amiben különbözik, az a lényege.” – Büky Anna egyel tovább lépett a Camino ösvényén, az útról, egy rejtélyes telefonhívásról, a halálról és az úthoz kötött életekről augusztus 27-én küldött beszámolót ICA-nak.

Büky Anna: Ami más

Drága Barátaim,

Ma reggel felhívott a nővérem, és hirtelen nem tudtam, hogy álmodom-e vagy ébren vagyok, mert éppen azt álmodtam, hogy valamilyen karámban fekszünk egy szalmakazalon(!) és én azt magyarázom neki, hogy az Angela Merkel micsoda egy fantasztikus nő, de hogy ő, mármint a nővérem, még sokkal klasszabb, mert nemcsak okos de szép is! Ez így is van. És ahogyan ezt így mondom neki az álmomban, egyszerre csak megcsörren a telefon és a Dorka! Nagyon megörültem, és persze gondolhatjátok, mennyire meglepődtem, hogy álom és valóság így egybecseng. Aztán persze arra is rájöttem, hogy túlaludtam magam, már nyolc óra volt, és ebből akkor ma már nem lesz zarándoklat, mert a következő célpont Castrojeriz 38 kilométerre innen, és ahhoz bizony jobb, ha korán reggel elindulok. Nem is bánom, mert már tudom, így tapasztalatból –( hú! erre büszke vagyok: caminos tapasztalatból), hogy egy héten egyszer muszáj pihenni. A múlt heti levelemben írtam nektek, hogy a túlélésért küzdünk itt a hasonszőrűekkel.
Itt jegyzem meg, hogy a zarándokút mentén mindenfelé zarándok temetőkkel találkozol, sőt keresztekkel az út szélén, rajta az itt elhunyt zarándokok fényképével! Most nem hülyéskedem, ez komolyan így van, egészen friss sírokat is találsz. Az elején nem is értettem, hogy minek ez a sok sírhely! Bezzeg így tíz nap után már nagyon is el tudom képzelni. Gondoljátok el, hogy a középkorban ezeknél a szegény zarándokoknál (spanyolul úgy hívják őket peregrino és peregrina) tényleg nem volt semmi, egy szál ruhában és egy saruban baktattak végig az úton étlen-szomjan. Így aztán persze, hogy sokan kidőltek közülük mielőtt megérkeztek volna Santiagoba. De vannak itt friss keresztek is, például egy holland vándor fényképes keresztje, egy vidám duci pali mosolyog rád, kezében a zarándokbot, aztán tessék, tényleg itt halt volna meg? Úgy tűnik. Vagy egy másik kereszteződésnél egy kanadai lány sírja van. Ha jól emlékszem Santa Domingo de la Calzada előtt egy keresztre egy magyar kokárdát tűztek. Remélem, csak emlékeztek valakire.
Nem tudhatjuk ezeknek a síroknak a történetét, mint ahogyan azt sem, hogy pontosan hányan és kik járták már végig ezt az utat előttünk és vajon, miért indultak el?



És ha ennyire sokat kellett szenvedniük, miért nem hagyták abba? Vagy miért maradnak egyesek ezen az úton? Ezt a jelenséget pedig, úgy kell elképzelnetek, hogy van olyan zarándok, aki végigmegy a Caminon, és utána egyszerűen nem megy többé haza. Egy ilyen nővel én is találkoztam, hivatalos foglalkozása masszőr, és egyszerűen itt maradt Los Arcosnál egy fogadóban. Most ingyen masszírozza a zarándokok lábát, és ezért cserébe állandó szállást kap és étkezést. Úgy mesélte, hogy otthon örökké a munka után kellett járnia, itt pedig, hozzá jönnek a lábak.



Aztán beszélnek itt egy férfiről, aki szintén itt ragadt az úton. Remélem, őt láttam Navarra előtt, hiszen szemből itt nem jön senki. Aki az úton van, az Nyugat felé tart, ő pedig onnan jött és Kelet felé tartott! Tehát visszafelé. Róla mondják azt, hogy ez az élete, a Camino. Szerzetes ruhát viselt, a nyakában egy kereszt lógott, és az arca olyan igazi zarándok arc volt, teljesen kicserzett bőr, rozsdabarnára égve, kör szakállt viselt. Mögötte pedig egy icipici kutya baktatott, akkora volt, mint a tenyerem.



A nővérem azt kérdezte tőlem ma reggel: Mi értelme ennek? És nekem hirtelen megcsillant az a gondolat a fejemben, hogy a Camino semmiben sem különbözik a hétköznapi életünktől. Teszel, veszel, eszel, végigmész. De amiben különbözik, az a lényege.
Mostantól még jobban figyelek, ezt érzem.

Szeretettel
Anna

2008. augusztus 27.

Büky Anna: Zarándoklat 3.

"...ez az idegen nem a rabló, nem egy hajléktalan vagy a mutogatós bácsi, nem elvenni akar tőled, hanem rád mosolyog, és azt mondja: Jó utat! Bon Camino! És baktattok szépen tovább. Lassan megérzed, hogy nem vagy egyedül ezen az úton, még akkor sem, ha látszólag magányosan bandukolsz. De nem kell félned!" - Büky Anna 2008. augusztus 23-án Najerában járt, innen küldte levelét, mielőtt folytatta volna útját az El Caminon, célja felé.

Büky Anna: Húsz, harminc, negyven

Drága Barátaim,

Egy ideje már, hogy nem hallottatok rólam, ennek pedig egyetlen oka, hogy hozzá kellett szoknom az úthoz. Noha kétségtelen, hogy elhatároztam, mindennap írok egy rövid kis tudósítást, sajnos nem tartottam be az ígéretem. „Az ember valahogy ellustul ezen a zarándokúton” – mit is jelent ez? Csak egy példa, azt is elhatároztam, hogy mindennap kimosom a ruháimat, és ezt sem tartottam be, még egyelőre jól állok, gondolom én, még mindig van tiszta fehérneműm, majd holnap, majd holnap... mondom magamnak, és akkor eszembe jut a napi programom, és azonnal kételkedem, mert látom már azt a húsz-harminc-negyven kilométert magam előtt hegynek fel, hegynek le, szélben, napsütésben, tűző napon, vagy éppen (csak ezt ne!!!) megváltozott az időjárás a hegy túloldalára érve, és akkor meg hirtelen olyan érzésem van, megfagyok, mint tegnap Logrono előtt. A városba érve lecsökkent a hőmérséklet a megszokott harmincról tizenöt fokra... Tehát már reggel, felkeléskor látom magam előtt azt az állapotot, ahogyan este beérkezem a következő állomáshelyemre, és akkor, hát bizony, akkor lehet, hogy megint nem mosom majd ki a ruháimat... , mert hullafáradt leszek, és nem vágyom másra, csak arra, hogy egy zuhanyzás után gyorsan bekerüljek valami ágyba.
Van egy nagyon jó mondás ezen a zarándokúton, mégpedig, hogy: „Ez a Te utad!” – ezért aztán én is ezzel a mondattal vigasztalgatom magam. Tessék, ezek szerint mégsincs olyan önfegyelmem, mint gondoltam, de még persze változhat!
Nem kertelek: nehéz! Ez az út nagyon nehéz. Reggel, attól függően hol szálltál meg, egy kis fogadóban vagy tömegszálláson, négy és hat óra között fel kell kelned, azért is kell ilyen korán ébredni, mert ha nem érkezel be időben a célpontodra, akkor esetleg nem kapsz szállást – bár ettől szerintem nem kell tartani, hiszen útközben majd megtapasztalod, hogy itt minden, az egész út, a szálláshelyeivel, a vendéglőivel, a parkjaival, a kútjaival minden, minden létesítmény a zarándokokért épült. Addig mész amíg találsz egy szabad szállást.
Először volt itt az út, és ennek mentén születtek a városok.
Itt elsőként azt tanulja meg az ember, hogy megbízhatsz az út erejében. Mit értek ezen?
„Szent Jakab az Isten után a legerősebb és legjóságosabb pártfogónk”.
Körülbelül egy hetembe került, mire hozzászoktam a gondolathoz, hogy ha ezen az úton, az El Caminon baktatsz, tegyük fel, egy kietlen hegytetőre érkeztél, sehol senki, egyszerre csak – igen, egyszerre csak felbukkan mégiscsak egy ember.



Képzeld ezt el, tényleg, ott állsz az úton, körülnézel, a háttérben a Pireneusok, esetleg a távolban már felbukkan a következő városka templomtornya, de azért tudhatod, hogy hiába kiabálnál, itt ezt senki nem hallja, futni pedig úgysem tudsz, szóval egyszerre csak, ahogyan így magányoskodsz, felbukkan egy ember! Akkor összeszorul a szíved, legalábbis nekem az út elején néhányszor, és jön a meglepetés, mert ez az idegen nem a rabló, nem egy hajléktalan vagy a mutogatós bácsi, nem elvenni akar tőled, hanem rád mosolyog, és azt mondja: Jó utat! Bon Camino! És baktattok szépen tovább. Lassan megérzed, hogy nem vagy egyedül ezen az úton, még akkor sem, ha látszólag magányosan bandukolsz. De nem kell félned!



Létezik itt egy csoda, ez a Camino csodája: cipeled a hátizsákod, (legszívesebben eldobnád az egészet, óránként elmondod magadnak, hogy „tulajdonképpen neked nincsen szükséged semmire, egy kis pénz, útlevél, egy váltás ruha, egy másik cipő, stb, stb. –így aztán persze mégsem dobálod ki a cuccaidat, hanem viszed szépen a hátadon és izzadsz) – de a lényeg az, hogy a hátizsákodon ott csüng a kagyló! – a kagylót, - amely az út jele −, a Camino elején veszed, ráerősíted a hátizsákodra, lehetőleg úgy, hogy jól látsszon, felhúzod a bakancsodat, és így teljesen egyértelművé válik, hogy zarándok lettél. Nos, ebben az öltözékben már messziről felismernek! Némelyeknél persze még vándorbot is van, s az igazi zarándokot még egy kecske is kíséri. Ilyet is láttam, egy Mikulásszerű férfi baktatott az úton, mellette a kecskéje. Egy belga tanár, Belgiumból zarándokolt idáig, mellette az állatkája, úgy mondta, a barátnője. Amíg felismerhető rólad, hogy zarándok vagy, addig mindenki, akivel az úton találkozol, segít neked; megmutatják, hogy merre menj, ha eltévednél, mosolyogva segítenek megtalálni a szállásodat, meghívnak vacsorázni, tehát addig van jó dolgod, amíg a zarándoklét jeleit látják rajtad, viszont ha estére utcai ruhába bújsz, azonnal vége a varázsnak – noha az igazi zarándokot ilyenkor is felismerik. Miről? Onnan, hogy ők azok, akik nem tudnak járni. De már átvedlettél, ilyenkor már lehet tudni, hogy van szállásod, már kimosakodtál, ha... − szóval, az utcai ruha már nem ugyanaz az állapot. Kell tehát a bakancs, a bot, a hátizsák vagy legalább a kecske.



Amúgy úgy tűnik nekem, a legjobb kondíció és a legjobb cipő sem véd meg attól, hogy ne súrlódjon fel a lábadon a bőr, és hogy ne keletkezzenek rajta soha még nem látott, óriás vízhólyagok, amelyeket aztán mindenféle egymástól kapott „legjobb tipp” szerint felszúrsz, hogy másnap, amikor felhúzod a bakancsod, olyan érzésed legyen, mintha késsel szurkálnák a lábad, de mégis el kell indulnod, és egy idő után - ezt megígérhetem, talán ez is a csoda része − valahogy eltűnik a fájdalom. Legközelebb akkor fáj majd, ha a bakancsot lehúzod (én is ezzel bíztatom magam).
Amúgy jól haladok, már csak 620 kilométer van előttem. Ez egy elviselhető tempó. Így terveztem, de ne kérdezzétek, milyen órás sebességgel baktatok, azt tudom, hogy körülbelül kétszáz kilométert kell megtennem hetente, holnap estére már úgy huszonöt-harminc kilométerrel megint kevesebb lesz belőle.
Talán arra vártok, hogy az út spirituális részéről írjak, vagy izgalmas sztorikat meséljek. Biztosan erre is sor kerül majd, érzem is magamban, hogy gyűlnek az élmények. De egyelőre még azzal vagyok elfoglalva, hogy kitapasztaljam az út viszontagságait és hozzászokjam a túlélés különböző módszereihez...
Nézem az órát, este fél tíz, már alszom is.



Holnap a cél Santa Domingo de la Calzada. Ha jól tudom, ez könnyebb terep, át a spanyol szőlőhegyeken.

Bon Camino!
Anna

Büky Anna: Zarándoklat 2.

Büky Anna zarándoklatának első napja előtt, még Düsseldorfból, a reptérről írt; sorozata új részében az anyaságtól indulva szövi tovább története szálait,s e szövetben az Olimpiára éhes ICA-olvasók sem csalódhatnak: egyelőre a kihívás még a szerző előtt áll ugyan, de a sportoló már most sem hiányzik az írásból.

Büky Anna: Szent Jakab útja – a Csillagok mezején

2008 augusztus 16.-án nekiindultam egy óriási túrának. Nem merném azt mondani, hogy életem legnagyobb kihívása előtt állnék, mert az évek során már sokszor éreztem úgy, hogy a mostani... „Na, ez lesz a legnehezebb”. Visszagondolva, a fiam születése mindenképpen hatalmas fordulatot jelentett egész addigi világlátásomban. A harminc óra vajúdást úgy éltem meg, hogy „aki ezt a fájdalmat kibírja, az mindenre képes”. Akkor jöttem rá, hogy micsoda hihetetlen erők szunnyadnak a testemben, és hogy ezeknek eddig csak egy nagyon kicsi kis töredéket használtam, illetve fogalmam sem volt mibenlétükről. (Másrészt a szülés, az újjászületés ideje alatt értettem meg annak jelentőségét, hogy osztozom egy élményben valamennyi nővel. Ezt soha ne felejtsük el! Ezt a Nőknek soha nem lenne szabad elfelejteniük!)


Sandro Botticelli: Vénusz születése; Dana Schutz: How to give a Birth

Kisfiam születése után lassan-lassan elkezdtem olyan fizikai teljesítményeket is kipróbálni, amelyek addig számomra teljesen elérhetetlennek tűntek. Azt hittem, ahhoz más embernek kell lenni, gyermeki módon úgy gondoltam, olyan Nagy Embernek, valamilyen különlegességnek kell lennünk ahhoz, hogy beállhassunk a gladiátorok közé... Ma már, tizenhárom év távlatából, tudom, hogy még mindig nem értem el a csúcsra. Imádom a sportot, és azt az érzést, hogy egészséges testben élek. Számomra ez rendkívül megnyugtató és egyben nélkülözhetetlen tudatállapot: „tessék itt ez a burok, ami-aki engem takar, és számíthatok rá”. Ezért aztán nagy becsben is tartom. Néha kicsit olyan ez az érzés, mintha nem is egyedül lennék. Ketten vagyunk, a test és én, az előbbi folyamatos karbantartást igényel, s akkor én tudhatom, hogy ő nekem rengeteg örömet okoz. Ezért aztán vigyázok is rá, eljárunk rendszeren orvoshoz, nehogy idő előtt baj legyen vele. Persze azért néha ki is tolok vele, olyat kérek tőle, amibe legszívesebben belegebedne, de akkor jövök megint én, és azt az érzést adom neki, hogy: „Figyelj csak, kíváncsi vagyok rád, arra, hogy mire vagy képes, próbára tesszük magunkat!”

Most, amikor írok nektek, itt ülök a reptéren Düsseldorfban, és várom a gépet, amellyel Bilbaoba érkezem, hogy onnan aztán busszal utazzak tovább zarándokutam első állomáshelyére, Roncesvalles-ba. Az első nap lesz − úgy tervezem −, a bemelegítés, tizenegy kilométer gyaloglás. Gondolom, ez még kellemesen érint majd minket: a testemet és engem. A bakancsomat viszont már előre betörtem. És itt kell elmondanom Nektek, ami nem mellékes, hogy egy gyönyörű férfivel együtt törtem be a bakancsomat. Egy hete ismertem meg! Pont most, a túra előtt. Nem vártam, és nem is gondoltam már rá, és mégis belépett az életembe. Mintha megálmodtam volna. Egy sportoló! Egy igazi! Életem első sportolója! Hát tessék, én érzem, hogy a csúcsidőszak következik.
Csak éljem túl ezt a zarándokutat! 850 kilométer!

(Adams csúcs, Sri Lanka)

Szeretettel: Anna