Radics Viktória: Gyanúperben élethosszig

„Nekem a karrierem mindig fontosabb volt, mint a családom. Én soha semmit nem voltam képes végigcsinálni. Én a kollégáimmal mindig flörtöltem. Bennem nem volt semmi erotika. Én nem voltam képes komoly és tartós kapcsolatot kialakítani senkivel. Én mindig túlságosan beleszerettem valakibe. Én halálba kergettem férfiakat. Én öngyilkos akartam lenni férfiak miatt.” – Radics Viktória körkédésünkre adott válaszában bizonyítja, hogy Kafka Perének hőse valójában nem K., hanem a Nő, de kiutat is keres.

Radics Viktória: Gyanúperben élethosszig

Nőnek lenni Magyarországon (és a szomszédos országokban) számomra kafkai állapotot jelentett. (Hadd fogalmazzak múlt időben. Megvan rá az okom.) Bűnös voltam. Folyton vétettem valamit, hibáztam, tévedtem, csaltam, hazudtam, sikkasztottam, tékozoltam. Szórtam vagy nagyon is megfogtam a pénzt. Fukar voltam érzelmileg is, rosszul neveltem a gyereket, elkényeztettem, mindent megadtam neki, de nem törődtem vele, elhanyagoltam az országhatáron túl élő szüleimet, elfelejtettem a rokonokat, gyalázatosan bántam a férjemmel, aki pedig eleinte szeretett, nem voltam barátságos a kedves szomszédokhoz. Házasodtam, elváltam. Szeretőm volt vagy szeretőre vágytam, meg akartam volna magam baszatni végre valakivel vagy épp remélhetőleg jól megbasztak végre.
Érdekből cinkosaimmá tettem a barátnőimet, a barátaimat, a saját egy szem lányomat. Jobbra-balra kacsingattam. Túl érzelmes kislány, szentimentális, giccses, rongyos fejű voltam és nem tudtam számolni, fogalmam sem volt a pénzhez. Kegyetlen voltam, hideg, számító, egy némber, akit csak a pénz érdekel. Amorális voltam és hajlíthatatlan; nagyon sokra tartottam magam, és nem volt elegendő önbecsülésem. Csak a saját fejem után mentem, nem hallgattam senkire, és bevettem mindenféle ideológiát, rám az utolsó sarlatán is hatással tudott lenni. In-tran-zi-gens voltam, és olyan naiv, hogy velem mindenki azt csinált, amit akart. Kihasználtak. Kihasználtam. Kikezdtem férfiakkal, aztán otthagytam őket. Engem mindenki otthagyott, mert velem nem lehetett élni.
Azért nem volt soha munkahelyem, mert nem tudtam alkalmazkodni, és megbízhatatlan voltam a nemlétező munkahelyeimen. Túl sok mindenbe belekaptam, és nem tudtam kihasználni a kínálkozó lehetőségeket. Nekem a karrierem mindig fontosabb volt, mint a családom. Én soha semmit nem voltam képes végigcsinálni. Én a kollégáimmal mindig flörtöltem. Bennem nem volt semmi erotika. Én nem voltam képes komoly és tartós kapcsolatot kialakítani senkivel. Én mindig túlságosan beleszerettem valakibe. Én halálba kergettem férfiakat. Én öngyilkos akartam lenni férfiak miatt.
Azért nem volt soha rendes családom, mert önző voltam, egocentrikus, és csak a munkámnak éltem. Azért nem volt soha állásom, mert nem is kerestem, hanem meghúzódtam otthon az odúmban. Túlságosan privát életet éltem, mindig csak a magánügyeimmel foglalkoztam, folyton a szerelmen járt az eszem, és elsüllyedtem a saját bánatom miazmás mocsarába. Több csatornán élő nő voltam, belekontárkodtam ebbe is, abba is, leálltam politizálni, túlságosan sokat elmászkáltam mindenfelé, és nem szálltam eléggé magamba.
Kurva voltam. Intellektuális picsa voltam. Kibaszott értelmiségi, aki már nem is nő. Paraszt. Nagyvárosi kékharisnya. Ittam és káromkodtam. Fenn hordtam az orrom és finomkodtam. Azt hittem, azért, mert egyetemet végeztem, én különb vagyok másoknál. A műveltségem enyhén szólva hézagos. Radics voltam, az volt az én bajom. Az anyámra ütöttem. Mindenkinél okosabbnak tartottam magam. Sohasem kértem senkitől bocsánatot, soha. Soha nem hajtottam le a fejem. Szervilis voltam. Alkalomadtán benyaltam. Fölnéztem férfiakra, tulajdonképpen lefeküdtem nekik.
Nem voltam elég nőies. Kemény voltam. Nem engedtem. Nem adtam meg azt, amire egy férfinak szüksége van. Nem voltam elég meleg, az odaadást nem ismertem. Romantikus voltam. Rajongó voltam. Belelkesedtem fűért-fáért. Általánosságokban gondolkodtam. Nem voltam képes szembenézni a valósággal. Nem néztem tükörbe. Álszent voltam. Mindenféle vallást kipróbáltam. Bedőltem papoknak, teóriáknak, a sosemvolt boldogságot kerestem.
Voltaképpen feminista voltam. Mindig is úgy éltem, ahogy akartam. Ezért voltam szerencsétlen. Rendíthetetlen autonómiát alakítottam ki, és magányos maradtam. Én nem tettem semmit a boldogságért. A szeretet és az elfogadás iránti vágyam tévutakra csábított, és csapdákba estem. Belezavarodtam maga-magamba. Nem mentem le soha a gyökerekig. Pszichológushoz jártam és pszichologizáltam. Bevettem a freudista maszlagot. Nem voltam képes igent vagy nemet mondani, hanem mindenféle fogalmak és szinonimák használatával, körmönfont mondatkonstrukciókkal kitértem az egyenes válasz elől. Mindent relativizáltam. Semmire sem tettem le a voksomat.
Lobbanékony voltam. Radikális voltam. Szenvedélyes voltam. Jeges hallgatásba burkolóztam. Megszólíthatatlan voltam. Velem nem lehetett beszélni. Mindent és mindenkit elárultam. Nekem semmi sem volt szent. A legintimebb dolgaimat is kibeszéltem. Aprópénzre váltottam. Mindent megírtam.
Túl nőies, amit írok, fülledten erotikus. Túlságosan emberi. Olyan szexuális. Túl sok idegen szót használok, okoskodom és csúsztatok. Ellentmondásos vagyok. Túllövök a célon, vagy legtöbbször melléfogok. Az a baj, hogy indulatból írok. Az a baj, hogy mellébeszélek. Patetikus vagyok. Stiliszta vagyok. Esztétizálok. Túl könnyen írok, az a baj. Bonyolultak a szövegeim, túlzsúfoltak és érthetetlenek.



Egyszóval nőnek lenni Magyarországon (és a szomszédos országokban), ráadásul gondolkodó és író nőnek lenni: felettébb gyanús. Nőnek lenni amúgy is eredendő bűn, amit maradéktalan, élethosszig tartó, szigorú és felelős kötelességteljesítéssel kellene levezekelni. A kötelességek köre az emancipációval vészesen megduzzadt. A szabadság növekedésével együtt a tévedés és a vétkezés lehetősége is szerteágazóbb lett, következésképp a gyanakvás is fokozódott. Ma könnyebb csapodár asszonynak, hanyag anyának, hivatásunkban, szakmánkban gyöngének és sikertelennek, tehetségtelennek lenni, mint azelőtt.
A nő sokkal több felelősséget visel, és lényegesen többet tud, mivel sokkal többet tanult és sokkal tájékozottabb, mint azelőtt. A férfiak zavarban vannak: ezzel együtt elvárják a régi típusú, a patriarchalizmusban érvényes odaadást, gondoskodást, törődést, alárendelődést, és abszolút szerelmi, szexuális és családi kötődést. Nem mintha az „emancipált nő” nem lenne képes odaadásra, hűségre, gondoskodásra, mélységes kötődésre! Viszont másként, reflektáltabban, a maga módján, individuumként és szubjektumként, a legsajátabb érzelmeit és gondolatait kifejezve tenné ezt! Gyakran éppenséggel ezzel lépi át a tűréshatárt.
Nőnek lenni Magyarországon (és a szomszédos országokban) akkor lenne jobb, ha előzetes (közbeni és utólagos) gyanakvás nélkül, nagyobb bizalmat megelőlegezve (legalább megutólagozva!), nyitott ésszel odafigyelnének az emberek arra, amit egy nő – nő létére –, mond, gondol, érez, és arra, ahogyan kifejezi azt, amit érez és gondol. Ha a nő veleszületett amoralitásáról, megbízhatatlanságáról, állhatatlanságáról, érzelmességéről, túlfűtött szexualitásáról és butaságáról régtől fogva kialakult és a legnagyobb férfi koponyák által is szajkózott és terjesztett rögeszmék dekonstruáltatnának. De valóban, nem csak „elvileg”. Ha megszűnne a per. Ha nem kellene magyarázkodni és védekezni. Ha megadatna a bűntelenség vélelme. Magyarán: az elég tiszta lelkiismeret, már-már azt mondom: kegyelme.

*

És azért fogalmaztam múlt időben, mert mindezen én minden órámban változtatok, ha addig élek is.

Radics Viktória

-----------

A 'Milyen ma nőként alkotni, nőnek lenni Magyarországon?' sorozat korábbi cikkei:

Nagy Bernadett: Egy (magyar) nő
Kiss Noémi: A bocsánatotkérek nők
Szilágyi-Nagy Ildikó: Szubjektív kérdések egy körkérdésre
Knolmár Marica: Nekünk, nőknek!
Nőnek lenni, Sisso szerint
Becsey Zsuzsa: Nőnek lenni itt II.
Bódis Kriszta: Nem
Kiss Judit Ágnes: Nő vagyok Magyarországon
Becsey Zsuzsa: Nőnek lenni itt
Falcsik Mari: Kettős portré
Bumberák Maja: Nőmagyar
Pancsikol vagy fuldoklik? - Féligazságok tengerén
Mme Chauchat: Itt ma nő - és férfi
Czapáry Veronika: Nőnek lenni, itthon
Gordon Agáta: Országon nő

Gender-tudat képekben: Privátfotó a Szépírók őszi fesztiválján

Holnap kezdődik a Szépírók őszi fesztiválja a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A programokat, melyről már részletesen beszámoltunk, a privátfotót is művelő fényképészek és képzőművészek munkáiból válogatott anyag vetítése kíséri. Cikkünkben őket mutatjuk be, illetve egy Radics Viktóriával készült interjút ajánlunk figyelmükbe.

"Azokra az intim, személyes hangú, az alkotó magánszféráját feldolgozó fotónaplókra reflektálok, amelyek elsősorban a privátfotó közvetlen fotográfiai formanyelvét alkalmazzák. Azokra az intim, érzéki, személyes művekre, amelyek elmossák a határt a magánügy és a közbeszéd tárgya között. Amelyek önmagukba kódolják ugyan a konceptuális művészet tapasztalatait, mégis más utat kínálnak a befogadásra. Amelyek érzéki, intellektuális kalandra csábítanak az önmagunkra való reflexiónkban.
Elsősorban és direkt módon hatnak az érzékeinkre, az érzelmeinkre, a közös tapasztalatainkra. Teszik ezt leplezetlen egyszerűséggel és őszinteséggel. De mivel ezt nem egy intim térben teszik, hanem egy nyilvános, ebben az esetben, egy művészeti térben, túl a személyes vallomáson, nem tehetünk mást, mint hogy műalkotásokként tekintünk rájuk." - írta Csoszó Gabriella a Veled is megtörténhet. A személyes narratíva a kortárs fotográfiában címen megjelent cikkében a Lettre 64. számában (2007. tavasz). Az írás eredetileg egy konferencián hangzott el, ahol a 2007. január 24-én tartott előadás közben vetített képek Puklus Péter, Wolfgang Tillmans, Nobuyoshi Araki, Elek Judit Katalin, Richard Billingham, Hangay Enikő munkái voltakA TÁJKÉPZELET című konferencián 2007. január 24-én tartott előadás közben vetített képek Puklus Péter, Wolfgang Tillmans, Nobuyoshi Araki, Elek Judit Katalin, Richard Billingham, Hangay Enikő munkái voltak.

A privátfotográfiát, vagy azt is művelő fényképészek és képzőművészek képei egészítik ki az október 25-én és 26-án a Petőfi irodalmi Múzeumban rendezett Nők a férfi (b)irodalomban rendezvényt - most őket, a fotósokat mutatjuk be életrajzuk és egy-két munkájuk segítségével.

Csoszó Gabriella

„Munkáim fotósorozatok, melyek a létélmény, identitás és a személyesség fogalmaival jellemezhető portrék, valamint újabban az emberi jelenlét tereit és tájait feldolgozó szériák, installációk, gyakran szövegek, szövegtöredékek felhasználásával, ütköztetésével. A konceptuális kötődés, a minimalista, mégis érzelemgazdag fogalmazásmód váltakozik a dokumentációs jelleggel és a képek, helyzetek megrendezettségével.”



Legutóbbi munkái „Part” Úgy marad - Karton Galéria, Budapest; „Revisiting memory/ Múltfutam” 2B Galéria, Budapest; Literaturfest Berlin; „Tekintet nélkül a családommal” Emberek közt; Centrum Artystycznego Fabryka Trzciny, Varsó; „hiányzó képek” Magyar Fotográfusok Háza, Budapest (egyéni); „Lehunyt szemek…”; Photonic moment, Graz, Sarajevo



Fotókönyvei „Revisiting memory” Drei Raben Sonderedition (német nyelven) 2007.; „Teljes hasonulás”: (Podmaniczky Szilárd írásaival) (angol, német nyelven) 2002.
Kontakt csoszog@gamil.com


Elek Judit Katalin



„A kilencvenes években, annak második felében Magyarországon is felnőtt egy olyan nemzedék, amelynek néhány fiatal fotóművésze a leplezetlen, őszinte, friss és a fotódokumentáció gyökereiből, a festészeti hagyományokból, valamint a médiaképek özönéből táplálkozva mégis más, a konceptualizmustól távolodó hangon szólalt meg, mint például Elek Judit Katalin. Az ő identitáskeresésük és az önmagukra rákérdezés viszonyítási pontjai, egy kialakulóban lévő, de alapjaiban nyugati, globalizálódó fogyasztói társadalom kérdései. Arra kérdeznek rá, hogy ehhez képest mit jelenthetnek az életünk mindennapjai, banalitásai, tragédiái, szerelmei, vágyai.” Csoszó Gabriella



Legutóbbi munkái „Ups and Downs”, Mai Manó Ház; „Elek, Fabricius, Kudász”, Vintage Galéria; „1 day1photo, Na, mi van?” Műcsarnok, 2008. Több kiállítás kurátora, munkáit külföldön is többször bemutatta.
Kontakt Juditkelek@gmail.com


Eperjesi Ágnes

„Munkáimban a kamera nélküli fényképezés lehetőségeinek kitágítására törekszem. Olyan otthonos képi világ teremtésére, amelynek konceptuális síkja a hétköznapi, készen kapott klisék személyes átírásával párosul.”



Legutóbbi munkái Private Protest, Buenos Aires és Budapest;
Az ifjú E.Á. újrajátszott keservei, Rio de Janeiro és Budapest
Könyvei: Családi album, 2004; Szorgos kezek, 2004; Waterbook, 1992-2006; Előjelek, 1995.
Eperjesi Ágnes ICA tiszteletbeli munkatára is. Private Protest című könyvéről itt olvashattak, róla magáról a Szalon rovatunkban írtunk.
Kontakt eper@c3.hu




Szilágyi Lenke

„De azon kívül, hogy nő vagy, női-e a művészeted?
SzL: Szerintem nem. Sokszor mondják rólam, hogy az, mivel a témaválasztás a belső, egyéni, személyes momentumokra koncentrál. Szóval haditudósító, az tényleg nem vagyok, és abból kevés is a nő, mármint fotósból. De ezek is csak sztereotípiák. Persze vannak híres nők, akik gyerek-család képeikről ismertek, mint például Sally Man, de vannak pasik is, akik a kegyetlenségig személyes és belső témákat dolgoznak föl. Nálam is, nem annyira a család, de a barátok, ismerősök portréi tényleg jelentős szerepet visznek. [...] A portré, a csoportkép, a tárgy- és természetábrázolás - ez egyébként a fotózás három archetípusa, úgyhogy nem csak az én sajátosságom.” Magyar Narancs, 2004. 05. 24.
2007-ben megkapta a Magyar Fotográfia Nagydíját. Legutóbbi kiállítása Viszonylag új képek, Nessim Galéria. Sing Lens c. fotokönyve nemrég jelent meg, 150 fotográfiájával
Kontakt szlenke@eternet.hu



Szabó Benke Róbert

„A Cunyi Yashi sorozathoz nem fűznék komolyabb leírást. Annyit lehet tudni róla, hogy a 60-as, 70-es években készült szexuális-oktató fotográfia inspirálta. Vizualitását a japán butó színházból merítettem, minthogy gyermekkorom óta igen erős, ugyanakkor megmagyarázhatatlan szálak fűznek a japán kultúrához.”
Legutóbbi kiállításai Liget Galéria, Budapest, „No Future”; Liget Galéria, Budapest, „Hajadonok”; Lumen Galéria, Budapest, „Koreni ’70”; Paraíso Imaginário, Centro Cultural Parque das Ruínas, Rio de Janeiro, Brazília „Cunyi Yashi”; Kurátorok, Budapest Galéria, Budapest, „Hangmester lejátssza Konyi Kanako kedvenc retró lemezét”; Paraíso Imaginário, Impex, Budapest, „Cunyi Yashi”
Kontakt szabo.benke@gmail.com



Csoszó Gabriella: Veled is megtörténhet. A személyes narratíva a kortárs fotográfiában

Kiss Noémi: A lefényképezhetetlen - Csoszó Gabriella képeihez (Lettre,64. szám 2007. tavasz)


A két napon át tartó fesztivál főszerkesztőjével, Radics Viktóriával készült litera-interjúból idézünk:

A címből az következik, hogy van egyfajta férfikánon, egy irodalmi birodalom, melyben a nők azért mégis jelen vannak. Te hogyan értelmezed e fogalmakat, e címet? A nők új (b)irodalmat építenek, vagy a régibe csatlakoznak? Egészében egyesülhet férfi-irodalmi és női-irodalmi kánon? Hogyan ragadnád meg, mely dimenziókban, ennek a megkülönböztetésnek a valós értelmét?

Radics Viktória: Én személy szerint "egyetemes" irodalomban gondolkodom (azaz az irodalomról való gondolkodásomat nem határozza meg a nemi kettősség), de véleményem szerint a nőkkel, a nők alkotóképességével szemben táplált előítéletek és a macho meg a szexista beidegződések olyan gyanakvás-teret alakítottak ki, amit meg kellene törni, hogy a női szerzők bátrabban szólaljanak meg a maguk hangján és módján − a kritikai szelekció aztán természetesen ugyanúgy érint minden szerzőt, legyen férfi vagy nő. Az esélyegyenlőségért szállok síkra, azért, hogy a nők elhallgattatása vagy férfias beszédmódra való kondicionálása (a női témák és hangok kigúnyolása, ama bántó kacaj) megszűnjön. A női érzékenység, szenvedély, beszédmód, következésképp írásmód különbözősége az, amit a férfi szerzőknek nyitottabban és kíváncsibban, előítéletmentesen kellene fogadniuk, és tártabb ajtókon beengedniük az irodalomba, ahol szerintem már nincs két kánon, hiszen az esztétikai érték nem ismer nemi különbözőséget, viszont a kritikai ítéletnek úgy kellene alakulnia, hogy ebbe az értékbe a női jelleg is beleférjen. Az irodalomban nem a férfi/női megkülönböztetés a cél, hanem a különbség, a másság elfogadtatása, illetve a fokozott figyelem eme másság iránt. Hogy a női szempontú irodalom ne legyen eleve "B" osztály! Tehát a kánon, az elvárási horizont, az irodalmi ízlés átalakulása vagy árnyalása lenne fontos, hogy ezeket ne csak a férfiak formálják. Az irodalomtörténet férfi irodalomtörténet; a jelenkori irodalomban változások estek, és a "női irodalom" erőteljes fellépése további változásokat követel meg. Erre kell reagálniuk irodalomszervezőknek, szerkesztőknek, kritikusoknak, kollégáknak, alkotótársaknak.

A teljes interjú ide kattintva olvasható el.

Fájdalom Minisztériuma a Centrifugában

"Hát nyálazok én, nyálazok tovább és egyre jobban az idegeimre mennek. Az egyik hapsi, aki sokáig nem volt otthon hazajön, és megtudja, hogy a csaja kinyiffant („És mire megjöttem, halotthoz érkeztem…”) Mondom én magamban, az anyád picsáját, jobb lett volna, ha ott maradsz. Meg egy másik, ezt te is ismered, őtet is tanultuk a suliban, aszongya: „Még megtörténhet velünk a szerelem, igen, sejtem, de nem tudom, akarjam-e vagy sem.” Itt végleg földobtam a talpam, gondolom magamban, nem ez a te problémád, mamlasz, hogy akarod-e vagy nem akarod, hanem az a te problémád, hogy nem mered, faszikám." - Dubravka Ugrešić: A fájdalom minisztériuma című regénye pörgött a Centrifugában.

A legutóbbi Irodalmi Centrifuga keretében Bódis Kriszta és Gordon Agáta Radics Viktóriával, A fájdalom minisztériuma című regény fordítójával beszélgetett. Lassan szállingóztak ICA látogatói, és a kezdésre sem gyűltek össze túl sokan. Úgy tűnt, mintha a magyar olvasókat kevésbé érdekelné egy szintén posztkommunista államból, az egykori Jugoszláviából származó írónő, mint a felkapottabb nyugati szerzők. Pedig be kell látni, Jugoszlávia a 70-es, 80-as években előrébb járt nőirodalomban, mint hazánk, és ez a különbség még ma is élne a két ország között, ha Jugoszlávia létezne még egyáltalán. De Jugoszláviát és sokszínű irodalmi életét a 90-es években szétzúzta a délszláv háború, magát a szerbhorvát nyelv elnevezést is betiltották, minden a nacionalizálódásnak rendelődött alá, aki pedig ezt nem bírta, külföldre távozott.



Maga az írónő, Dubravka Ugrešić is a távozók közé tartozik. Főhősén, Tanja Lucić tanárnőn keresztül számol be a nyugati emigráns magányának rémisztő elviselhetetlenségéről. Tanja az amszterdami egyetemen tanít jugoszláv nyelvet és irodalmat, jugoszláv menekült fiataloknak, a történet nem sokkal a délszláv háború után játszódik. A tanárnő nem szokványos módon tanít, közvetlen, személyes hangon próbál segíteni diákjainak a háború borzalmainak feldolgozásában. A diákok kedvelik, Tanja egyikükkel, Igorral közelebbi kapcsolatba is kerül. Igor frappáns kritikát ír a jugoszláv irodalom elmúlt évszázadairól, ironikusan élhetetlennek, témaismétlőnek, sőt nekrofilnak nevezve a költőket, idézetekkel bizonyítva: nincs értelme a hamis nosztalgiának. Tanja szintén kritikával szemléli a világot, a könyvben a szerb és horvát nacionalizmus éppúgy megkapja a magáét, mint a holland távolságtartás és álszentség.



Tanja a dolgok mögé lát, nem fogad el semmit kapásból, mindent jól átgondol, és szorongva tépelődik emlékezés és továbblépés között. A diákokkal régi „jugó” tárgyakat gyűjt, történelmi helyeket elemeznek, elő-elő tör belőlük a „jugózombi”, aki nem képes elszakadni múltjától, mert az, hiába kommunizmus vagy diktatúra, mégis szebb, mint a jelen. Tanja számára a legborzasztóbb, hogy ő annak ellenére van külföldön, hogy igen is szereti hazáját, csakhogy a visszatérés lehetetlen, mivel az a haza már csak a múltban létezik.



Dubravka Ugrešić Tanja nézőpontjából, egyes szám első személyben meséli el a háború által meggyötört ember helykeresését, helyzetének abszurditását. Bár a téma nem túl vidám, a történet mégsem komor, mert a szerző remek iróniával és kritikai érzékkel ír. Érdemes elolvasni, és erre jó példa, hogy az eheti Irodalmi Centrifuga záró momentuma, Igor irodalmi elemzésének felolvasása minden jelenlévőt megnevettetett, hiszen felfedezni véltük benne, hogy a helyzet mindenhol hasonló. Álljon most itt ez a rész zárásként!



"Igor: Horror és hortikultúra

(A haverom, Mikec kommentárjai a jugoszláv költészetről, miután odaadtam neki elolvasni A jugoszláv költészet antológiáját, Zágráb, 1966)

Benn vannak mind: a szerbek, a horvátok, a macedónok, a szlovének. Nincsenek benn a bosnyákok, sem a crnagorácok, azaz a nevek benn vannak, de nincs nekik külön fachjuk. Az, hogy a szlovén versek szlovénül szerepelnek, a macedónok meg macedónul, horvát fordítás nélkül, ez volt számomra tényleg a legnagyobb diszkaveri.
OK. Kezdem én nyálazni. Mondom, hogy lássam már, mit olvastak az őseim abban az időben, amikor én még nem voltam a világon. Volt nálam számológép, pont mintha a Dolacon lennék, tudod: mennyi a tojás, komámasszony, öt, fiam, öt… Összesen 173 költő van ebben az antológiában, ebből 55 szerb, 62 horvát, 40 szlovén és 16 macedón. Oké. Kúl. Aztán nekifogtam összeszámolni a csajokat. A szerbek közt egyet találtam, a horvátok közt hármat, a szlovének közt meg kettőt. Mindent egybevéve 167 pasi és 6 csajszi. A hat közül az egyik, szegény feje, annyira beparázott, hogy férfi álnevet vett fel. A másik dolog, amit megállapítottam, hogy ezek a mi költőink annyira szeretik a tulajdonneveket, hogy három kell nekik belőle, mint azoknak a partizán hősöknek, akikről iskolákat neveztek el, aztán nem tudtad, melyik költő és melyik hős, összekeveredett a fejedben minden, Jure Franičević Pločar meg Milenko Brković Crni. Mint a mai kis fasiszták, ezek a költők is szeretik, ha három nevük van. Nálunk a pasik erre élveznek el, hogy olyan hosszú legyen a nevük, min a házikolbász. Ezek az eksztensönök nyilván a lenti centiméterek hiányát pótolják, úgy értem, azokét a szupsztensal centikét. És még valami, ezek a mi költőink imádják egymásnak ajánlani a verseiket, szóval lírázik egyik pasi a másiknak. Ezt nem kommentálnám. Tiszta képlet.
Na jó. Nyálazok én tovább. És micsoda szurprájz, a versek kábé ötven százaléka a hazáról vagy a mamáról szól. Azaz a mi fazonjaink számára a haza a mama. És fordítva. Itt mind rinyálnak a mamájuk meg a hazájuk után. Ez olvashatatlan, bazmeg. Aztán a versek kábé tíz százaléka kiköpött horror, temetők, sötét hangulatok. Hűha, ez a tíz százalék aztán tényleg megbetegített! Ezek a mi költőink tisztára sírásók, bazmeg, folyton temetnek vagy kiásnak a sírból valaki faszt. Ezek mind faking darkerek. Így például az egyik előbb fölrajzolja a terepet („Itt vannak elvetve az én halottaim…”), aztán elkezd ásni („Hívlak titeket, halottaim…”)… Menj az anyád picsájába, gondolom magamban. Hol a faszba szedték föl ezt a fazont, ettől még Stephen King is behugyozna. Alig tértem magamhoz, mikor jön a másik fazon („Borzalom tükrei, a kötelet a nyak körül ne mutassátok. A vérem, a vérem, a vérem üvölt a horvátok országában.”) Beszarok, bazmeeeeg…
Na jó. Megyek tovább, nyálazok. Kábé tíz százalék rámegy a megalománokra. Én neveztem el őket így, megalománok. Ide azok a versek tartoznak, amelyekben a pasik sóhajtoznak, és a világmindenséggel meg a csillagokkal, a szerbek, a natural, a kozmosszal meg a csillagokkal beszélgetnek. Ide tartozik az az „Ember, oly kicsiny vagy, ne állj a csillagok alá”, meg az ilyen sumákolások. Ezekben a versekben mindenki olyan, mint holmi alamuszi übermencs.
OK. Oltári. Nyálazok tovább. Kábé huszonöt százalék rámegy a természetre, a természeti szépségekre, különféle csapadékokra és évszakokra, meg ilyesmi. Mintha mind Kamenko Katićok lennének, emlékszel arra a fazonra a tévéből, aki az időjárásjelentést mondta? A mi hapsikáink sokkal jobban respektálják a flórát, mint a faunát. Mindössze egyetlen verset találtam a faunáról, de csak a végén kapcsoltam, hogy borjúról volt szó. Eleinte azt hittem, hogy valami bigéről beszél, olyan szexi volt minden, egész addig, amíg el nem jutottam a tehénszarig… Ami a flórát illeti, nagyon sok vers van a fákról, tudod már, nyárfák, füzek, jegenyék meg ilyen szarás. A legnagyobb szurprájz az volt, hogy a mi költőink mennyire szeretik a virágot, gyöngyvirág, árvácska, rózsa, ciklámen, az egyik fazon még véres ciklámeneket is említ. Ez nekem valahogy nem volt kompatibilis, úgy értem a horror meg a hortikultúra.
Meddig jutottunk el? Kilencven százalékig? OK. No, akkor elkezdtem alaposabban nyálazni, hogy találjak már valamit a szexről. Hű, az anyját! Itt aztán eltátottam a szám, itt a szex-fachban. Ezek a mieink nem sokat törődnek a nővel, ezt rögtön látod, nem kell hozzá számológép. Ezek a mieink csak akkor képesek írni a nőkről, ha azok már a sírban vannak, komolyan mondom. Mintha alig várnák, hogy a bige kipurcanjon, s akkor jöhet a búborongás, mintha dalmátok lennének, bazmeg… Tudod már: „Néztelek éjjel. Álmomban. Bús voltál. Halott. Komor teremben, virágok idilljében. Magas ravatalon, gyertyák agóniájában…”? A suliban tanultuk, hogyhogy nem tudod!? Ugyanez a nekrofil írta azt is, hogy: „Nem tudom, mi vagy te, asszony vagy hiéna…” Evvel tényleg tele lett a tököm, mondom magamban, hát mit esz a fene, ha még azt sem tudod, ki a nőcid. Meddig firtatod még. Aztán egy másik fazon, ezt csak az izgatta, hogy hova fogják elásni a csaját („Hol fognak eltemetni téged, szerelmem, most, hogy kiadtad a lelked…”) Hát nyálazok én, nyálazok tovább és egyre jobban az idegeimre mennek. Az egyik hapsi, aki sokáig nem volt otthon hazajön, és megtudja, hogy a csaja kinyiffant („És mire megjöttem, halotthoz érkeztem…”) Mondom én magamban, az anyád picsáját, jobb lett volna, ha ott maradsz. Meg egy másik, ezt te is ismered, őtet is tanultuk a suliban, aszongya: „Még megtörténhet velünk a szerelem, igen, sejtem, de nem tudom, akarjam-e vagy sem.” Itt végleg földobtam a talpam, gondolom magamban, nem ez a te problémád, mamlasz, hogy akarod-e vagy nem akarod, hanem az a te problémád, hogy nem mered, faszikám. Pucolj innen szépen, és add el másnak az ilyen szarást…
Ezek a mi költőink mind betegek, bazmeg, nincs egy szál egészséges pasi az egész kétszáz vagy hány év költészetben. És tényleg szarok rá, hogy hívják őket, Zvonko, Milos, Janez vagy Cane, mind egyforma, mind szarrágók, szófosók és szarevők. Emmivel sem jobbak ezek a maiak sem. És ehhez a konkluzsönhöz nem kell számológép." (Dubravka Ugrešić: A fájdalom minisztériuma, 66-69. o.)

szöveg, képek: Reisch Éva

2005. május 23. - Irodalmi Centrifuga Slavenka Drakulić-csal

Bódis Kriszta és Gordon Agáta sorozatában a Centrál Kávéházban ez alkalommal Slavenka Drakulić horvát író, Radics Viktória író, műfordító, és Jósfalvi Lídia voltak a vendégek.

Slavenka Drakulić-csal a hágai perről írott - A légynek sem ártanának – című riportkönyvének magyar megjelenése kapcsán beszélgetünk. Drakulić korábbi műveiben, egy regényben és egy riportkönyvben a boszniai nők megerőszakolásáról írt. „Nagyon határozott véleménye van a nők sorsáról és helyzetéről a Balkánon.” - írja a kötetről Csordás Gábor, a Jelenkor Kiadó vezetője.

Az Irodalmi Centrifugában nem „elválasztjuk magunkat valakiktől”. Az irodalom részeként, egyenrangúakként osztozunk az általános emberi ábrázolásának igényében. Ebből az igényből fakad, hogy egy végtelen processzus stációiként „centrifugálunk és teregetünk”, beszélgetünk és kérdezünk, abban a hitben, hogy a női tapasztalat, a női elbeszélésmód, a női érzékelés általános emberi tapasztalat, mely az irodalomban, az írás aktusában az élet nyersanyagaként művészetté fordítódik le.

Az Irodalmi Centrifuga jelenlét. Egy nagyobb társadalmi diskurzus katalizátoraként lehetővé teszi, hogy a nők által kezdeményezett irodalmi aspektusok és toposzok többé ne legyenek leválaszthatók a kánonról, hogy azzal általános érvényüket veszítsék. Nem lepődünk meg, hogy ma még zavarjuk a vizet. Hiszen férfitársadalomban élünk, ahol az irodalmi közvélekedés is többnyire negatív vagy hamis sztereotípiákkal intézi el a „nőit”, és előítéletekkel viseltetik iránta. Zavarjuk a vizet, hiszen éppen azon dolgozunk, hogy a „női irodalom” fogalma elavuljon.

Részletek Slavenka Drakulić: A légynek sem ártanának című kötetéből

„Scheveningenben azonban mintha még létezne Tito Jugoszláviája. Zariæ sajátkezűleg szerzett költeménye megmutatja, milyen békésen élnek itt együtt a különböző nemzetiségű háborús bűnösök. Ilyen sorokat találunk benne: Nem az a fontos, hogy ott mi történt, hanem hogy itt és most mi van. És Zariæ ezzel fejezi be: És ha tudnák az otthoniak, milyen összhang van itt közöttünk, a béke nevében letennék a fegyvert, aztán összetörnék. Okuljon minden rendes ember, én ezért írtam meg a versem. Ha Hágában egyek vagyunk, tessék a példánkat követni, és jó lesz majd mindenkinek. Ez a „Hága igazsága” című vers a Scheveningenben fogvatartottak általánosan elfogadott nem hivatalos himnusza lett. ... A fogvatartottak közösen arra a következtetésre jutottak, hogy „... a törvényszéknek hozzá kell járulnia a tartós béke megteremtéséhez Boszniában”. Természetesen semmi iróniát nem látnak ebben a következtetésben. Amikor leszáll az éjszaka, az emberek Scheveningenben visszavonulnak kicsi, de kényelmes celláikba, amelyek műholdas antennákkal vannak fölszerelve, úgyhogy foghatják a „saját” nyelvükön sugárzott tévéműsorokat (ami egy szokásos szállodai szobában nem lehetséges), és kávéfőzővel is, hogy bármikor kávét főzhessenek maguknak, egyszerűen azért, mert ehhez szoktak hozzá, és a jogaiktól fosztanák meg őket, ha nem élhetnének szokásaik szerint. És mielőtt – altatóval vagy anélkül – elalszik, egyiküknek sem jut az eszébe Scheveningen paradoxona: hogy így, a nap végén nagyon olyan, mint Jugoszlávia kicsiben. A „testvériség és egység” Jugoszláviája nem létezik többé, ezen az egy börtönön kívül. És azok, akik a leginkább felelősek széthullásáért, a háború ezer és ezer áldozatáért, ma nem csupán testvériségben és egységben, hanem fényűzésben élnek. Életük a börtönben az elképzelhető legnagyobb háborúellenes tüntetés; attól eltekintve, hogy túlságosan későn került rá sor, és hogy ezek a kártyázó, főzögető és tévénéző kedves fiúk gyúnyt űznek az otthoniakból, a többiekből, akik valaha olyan komolyan vették őket. Nevetségessé teszik azokat, akik végrehajtották a parancsaikat. Bolondot csinálnak azokból, akik elveszítették a szeretteiket. Értelmetlenné tesznek minden áldozatot. De ha ez a „testvériség és egység” a tegnap még esküdt ellenségek között valóban a háború epilógusa, akkor vajon miért folyt ez a háború? A scheveningeni vidám fickók láttán a válasz világos: semmiért.”

„Sok nőt, aki a foèai ügyben tanúskodott, ellenzővel takartak el a közönség elől, az arcukat, és sokszor a hangjukat is eltorzították. De jól emlékszem a hangjára – vagyis a hiányára. Ennek a nőnek Dragoljub Kunarac, Radomir Kovaè és Zoran Vukoviæ ügyében – az úgynevezett „foèai ügyben” – kellett volna tanúskodnia, de amikor rá került a sor, nem tudott beszélni. Ott ült vele szemben Kovaè – az a férfi, aki a lányát fogva tartotta, megerőszakolta, és végül kétszáz német márkáért eladta egy montenegrói katonának. Utoljára akkor őt, amikor felszállt a buszra, amely elszállította Foèából az embereket. Tíz év telt el, a háború véget ért, de a lánya soha nem jött vissza. Amikor meglátta ezt a férfit, egyszerűen nem jött ki hang a torkán. Mintha egy erős kéz fojtogatta volna. Pedig megpróbálta, szemlátomást mindent megtett azért, hogy megszólaljon, de csak gyönge nyüszítésre tellett.”

Könyvajánló Slavenka Drakulić könyvéről a literán

Körner Gábor: Ex Libris Slavenka Drakulić könyvéről (Élet és Irodalom, 2005. szeptember 2. 49. évfolyam 35. szám)