2008. december 10., szerda

Nagy Bernadett: Egy (magyar) nő

"Ennek az országnak a légkörében én személy szerint nem a nők elnyomását élem, hanem az egyenjogúságból fakadó nehézségeiket. Ugyanis a nők sajátos emancipációs törekvései folytán lassan bebizonyosodott, hogy az egyenjogúsításra vonatkozó tervüket rosszul kivitelezik, vagy legalábbis a férfitársadalom nem érti, nem úgy reagál, ahogy azt várták – milyen közhelyes..." - Nagy Bernadett írása a 'Milyen ma nőként alkotni, nőnek lenni Magyarországon?' kérdésre.


Nagy Bernadett: Egy (magyar) nő


Mindig is fiús lány voltam. Jobban érteni véltem a fiúkat, akik viszont engem nem értettek meg. „Fúj, lány!” maradtam számukra – és a magam számára – mindaddig, amíg egy másfajta viszonyba nem keveredtem velük. – Na azt először ők akarták, én akkor még nem igazán értettem, mit akarnak, ezt hamar megunták, egyedül maradtam.
Aztán lassan megtanultam, hogy mennek a dolgok férfi és nő között, és azóta már én is elkezdtem akarni dolgokat. – Itt kezdődtek az igazi problémák.

Ma, 2008-ban, én mint nő és mint egészséges, eszes és érzékeny lény, még mindig csak akarok, – mert nem csak hogy jogom van hozzá, hanem ezen túl (nő létemre) erőm és képességeim, melyekre nagy szükségem is van a céljaim eléréséhez.
Ennek az országnak a légkörében én személy szerint nem a nők elnyomását élem, hanem az egyenjogúságból fakadó nehézségeiket. Ugyanis a nők sajátos emancipációs törekvései folytán lassan bebizonyosodott, hogy az egyenjogúsításra vonatkozó tervüket rosszul kivitelezik, vagy legalábbis a férfitársadalom nem érti, nem úgy reagál, ahogy azt várták – milyen közhelyes...
Nem azt érték el tehát, hogy fokozott védelmet és odafigyelést kapjanak az erősebbik nemtől (amit kétségkívül meg is érdemelnének), hanem épp ellenkezőleg: a férfiak többsége ma már nem gondolja, hogy még ezzel is bajlódnia kellene. Természetes számára, hogy a nő megvédi magát (akár vele szemben is), − amire természetesen egyáltalán nem képes.
Ha például Kiss Noémi lábára lépnek, Kiss Noémi kényszeredetten bocsánatot kér a tapló helyett, és aztán minderről benyújt egy baromi tökös szöveget. Mi mást tehetne? Hiszen nőnek lenni ma – úgy tűnik – alig jelent többet annál, hogy következmény nélkül ráléphetnek a lábadra.
Arról van szó, hogy a kiszolgáltatottságunkat nem fedtük le a jogainkkal. – Nem lett több esélyünk megóvni magunkat a férfiak elnyomásától, viszont most már nekünk is lehetőségünk van elnyomni a férfiakat. – És ez a gyakorlatban ma már senkit nem lep meg.
Ellenben a feminista fórumokat, és a nők ősidőktől vállaltan fennálló degradáltságát alapul véve mi még mindig jogot formálhatunk sanyarú sorsunk elpanaszolására, amelynek igyekszünk egyre nagyobb teret kiharcolni. Az ilyen helyeken, mint valami világra szóló rehabilitációs csoportterápián mindenki megoszthatja a nők nehéz helyzetéhez kapcsolódó gondolatait a többi érintettel, mélyen hallgatva közben arról, hogy ő maga mennyiben lehet vétkes a személyes negatív tapasztalataiért (melyek egyébként egyre formálisabbá halványulnak a civilizáció előrehaladásával), valamint, hogy mit tudna/tudott volna tenni a „tragédiák” elkerülése érdekében. Lehet, hogy naiv vagyok, de azt hiszem, hogy ha valaki szeretné, hogy teljes értékű emberként tekintsenek rá, nem kell mást tennie, minthogy úgy is viselkedik, amikor más emberek között van.
Az a meglátásom, hogy nőnek lenni Magyarországon 2008-ban éppen az ellenkezője lehet annak, mint amilyen férfinak lenni, s éppen ezért – bizonyos szempontból – pontosan ugyanolyan. Ez lehet a mi globális társadalmi elmagányosodásunk egyik fő vonala: „Senki nem ért semmit, a nőm például engem, az orvosok a halált.“ (Lovasi András: Senki nem ért semmit – dalszövegrészlet). De mit várunk egymástól, ha mindenki csak magára kíváncsi? Úgy tűnik, jelenleg általánosan egyik nem sem képviseli méltóságteljesen a teljes értékű, hiteles embert…
Ha mégis mindenáron különbséget akarok keresni férfi és nő között, megint csak az jut eszembe, hogy nekünk nincsenek eszközeink ahhoz, hogy megvédjük magunkat a fent említett, saját kezűleg vétett hibáinkat követően. Ellenben megvannak az eszközeink ahhoz, hogy kevesebb hisztériával és több furfanggal (mint a férfiak, és mint mi magunk általában) megéljük önmagunkat. Kiss Judit Ágnes szerint a „fölösleges dolgok világában (…) a nőknek nagyobb a szabadsága a valóban fontos dolgokkal foglalkozni“. – Mármint azokkal a dolgokkal, amik a nők számára valóban fontosak. És épp ez a lényeg: A nők nem rossz férfiak (és fordítva). A nőket például mindig is kevésbé fogja érdekelni a sportkormány, a férfiakat pedig ugyanígy a hüvelygomba. Ez a rend az, melynek felborításához soha nem lesz elég a feminizmus.
Az egész irányzat egyébként valahol ott tart az etika tanszékeken, mint az állatjogok. A gyakorlatban pedig még ott sem. Nálunk ráadásul még konzervatívabban is kezeli a társadalom ezt az ügyet: A politikai kampányok jelszavaihoz illően hazánk egyenlőre még mindig csak az igenek és nemek országa, ahol minden eldöntendő, de nem mindig eldönthető. Ez a fekete-fehér közeg nyilvánvalóan nem a legkifinomultabb életminőséget eredményezi, de azért haladgatunk Európa felé.
Bárhol a világon azonnal eldől, hogy férfiként vagy nőként kell-e leélned az életed. Itthon ez vagy a véletlen vagy a sors kérdése. Nyugaton már a legújabb eljárások segítségével a szüleid is eldönthetik maguknak (de leginkább neked), hogy fiúnak vagy lánynak szüless-e – és te persze attól a pillanattól, hogy a világra jössz, ennek a következményeit viseled. Igaz, ott már ez elől is gátlástalanul ki lehet térni néhány sebészeti beavatkozással, ám azt nehéz megmondani, hogy érdemes-e. Én túlzásnak érzem.
Azt gondolom, túlságosan is a magunkénak akarunk mindent: felkavarni a természetet, csak mert együtt élni nehezebb lenne vele. Ez nem női szeszély, hanem emberi tragédia. Ma inkább egy olyan világ felé tartunk, ahol egyre kevésbé lesz megalapozott a kérdés, hogy milyen nőnek lenni Magyarországon. Hiszen lassacskán az ember lánya születhet bárhová Európában, és bármilyen neműnek, ezen szándékai szerint és lehetőségeihez mérten bármikor változtathat: elköltözhet, vagy átoperáltathatja magát. Mindenesetre azért örülök annak, hogy ma, 2008-ban még megválaszolhatónak bizonyul ez a kérdés.


*****

A szerzőről:



Bemutatkozom

Pár napja múltam huszonegy. A szülővárosomban, Esztergomban végigélt kamaszságból lassan felocsúdva kezdek egyre objektívebbé válni, és nagyobb jelentőséget tulajdonítani a jó kérdéseknek, mint az üres válaszoknak.
Amikor csak tehetem (a még mindig folyton új) magamat gyakorlom. Nem könnyű.
Mindeközben a Miskolci Egyetem BTK-n vagyok harmadéves esztétika és kiadványszerkesztői szakos hallgató. Érdekel a művészetfilozófia. Még keveset tudok, de az érzékenységem már most reagál bizonyos jelenségekre, főleg az irodalom terén.
Kritikáimat a Műút közvetíti, illetve a Debreceni Disputánál helyeztek nemrég kilátásba egy közlést.
Jelenleg ösztöndíjjal, Frankfurt am Main-ban töltöm az őszi szemesztert a J. W. Goethe Egyetem filozófia szakán. Hazatérve szakdolgozatot fogok írni, és mesterképzésre felvételizni. – Így tervezek a művészeti szép hatókörében maradni.

Nagy Bernadett

-----------

4 megjegyzés:

Madame Chauchat írta...

Kedves Bernadett,
tetszett, amit írtál!

kata írta...

Nos, Bernadett stílusa, és az ujjaiból kilógó irodalmi nagy piros nyelv amivel össze nyalogatja a nők helyzetét...szerettem olvasni, meg őt is szeretem.
mérnöklány :Đ

kata írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Mimi írta...

Szerintem is okos a gondolat, de az "egyelőre" nem n-nel írandó. Az egy másik szó, persze szintén tetszetős.