Knolmár Marica, egy kedves olvasónk küldte el lapunknak véleményét, melyet ICA cikkeit olvasva (vagy csak a honlapot felfedezve?) fogalmazott meg. A Nekük, nőknek! közben kiáltvánnyá változott: mintha csak válasz lenne ICA kérdésére: Milyen ma, 2008-ban nőnek lenni Magyarországon? És milyen lehetne? − köszönjük!Knolmár Marica: Nekünk, nőknek!
Mert van az élet hétköznapi síkja, melyben oly sokféleképpen élhetjük meg a női szerepet, amennyi nő van e világon, mindenki másképpen nő; de van valami, ami bennünket, nőket, egy fénypontban összefon.
Mert van a negatív, de ettől még csak a dühös nők vagyunk: féltékenyek, vagy azok, akik sérelmükben visszahúzódtak. A megbántottak. Vagy az a nő, akit elhagytak. Toporzékolunk, sírunk, elbújunk a világ elől, kiborulunk, és van, aki egy sötét verem mélyére taszítja magát és a depressziót vonja magára hideg takarónak. A legtöbben a harag és a düh fogságában sértetten, némán üvöltenek. Szájukat belülről rágják, és az elfojtásaik vulkánján csücsülnek, mosolyogva.
Életek sorát lehet így leélni, többet is, mire feszíteni kezdi a vállaid a zárka szűkössége és a rácsok ráncai vájódnak az arcodba.
Jöhet a botox-kezelés, a legmélyebbre ható ránctalanító krémek és a szépítő kúrák, a rácson még befér, de a válladon a zárka nyomása nem szűnik, sőt, erősödik, és megjelenik a fékezhetetlen indulat is, a terhek húzzák, szinte leszakítják a válladat és görcsbe rántják a hátadat. Ordítottál már? Ordítottál már úgy, hogy felszabadítottad a bőröd eltömődött pórusait a régi kacatoktól, az elöregedett szokásoktól? Ordíts, hogy lélegezhess! Szabadítsd ki a lelkedet.
A nő, aki megtanulta, hogyan nyomja el a maga legbelsőbb értékeit, megtanulta, hogy egy mosoly, mint alapozó takarja el fájdalma rejtett zugait; a nő, aki megtanult magába hallgatni és megtanulta, hogyan fojtsa el magát; fojtogatja szépségét, könnyed járását, gyermeki csengő kacaját, azt, amivel a madarakat szólítani tudja a fákon: a nő. Elfeledte, hogy dalával a világ madara lehet ő. Ehelyett szíve törzsébe véste a megtanultat, a bűnt, mert ő nő, mert nőként érkezett e földi világba; megtanulta elrejteni legszentebb fényét, díszét az éjszakának, sugarát a nappalnak, megtanulta elfedni csillagát szemének, ringását csípőjének: a nő.
Remeg a gyomrod és a könnycseppjeid a torkodból ugrásra készek, hogy megadják magukat szemed kútjainak. De amikor az élet vize lemossa az alapozókrémed és feltölti megélt életed mély barázdáit: ráncaidat, és a szádban megjelenik az ős vizek és tengerek, a végtelen óceánok íze, akkor, abban az egy cseppben, megtérhetsz magadhoz: felismerheted magadat − a Nőt.
A Nő a világ szent teste, kinek a szeretet szent fényéből szőttek földi életet.
Nő vagy, küldött, ki tápláló fényeddel gyermeket növesztesz és férjnek adsz erőt a legnehezebb percekben is. Nő vagy, az életet földre hozó, és a földet élettel megszentelő: a Nő. Rázd meg ágaidat, csengesd hangodat, ontsd fényedet és áldd meg földi léteddel az életet, mert Nő vagy: a Nő!
Mert van a negatív, de ettől még csak a dühös nők vagyunk: féltékenyek, vagy azok, akik sérelmükben visszahúzódtak. A megbántottak. Vagy az a nő, akit elhagytak. Toporzékolunk, sírunk, elbújunk a világ elől, kiborulunk, és van, aki egy sötét verem mélyére taszítja magát és a depressziót vonja magára hideg takarónak. A legtöbben a harag és a düh fogságában sértetten, némán üvöltenek. Szájukat belülről rágják, és az elfojtásaik vulkánján csücsülnek, mosolyogva.
Életek sorát lehet így leélni, többet is, mire feszíteni kezdi a vállaid a zárka szűkössége és a rácsok ráncai vájódnak az arcodba.
Jöhet a botox-kezelés, a legmélyebbre ható ránctalanító krémek és a szépítő kúrák, a rácson még befér, de a válladon a zárka nyomása nem szűnik, sőt, erősödik, és megjelenik a fékezhetetlen indulat is, a terhek húzzák, szinte leszakítják a válladat és görcsbe rántják a hátadat. Ordítottál már? Ordítottál már úgy, hogy felszabadítottad a bőröd eltömődött pórusait a régi kacatoktól, az elöregedett szokásoktól? Ordíts, hogy lélegezhess! Szabadítsd ki a lelkedet.
A nő, aki megtanulta, hogyan nyomja el a maga legbelsőbb értékeit, megtanulta, hogy egy mosoly, mint alapozó takarja el fájdalma rejtett zugait; a nő, aki megtanult magába hallgatni és megtanulta, hogyan fojtsa el magát; fojtogatja szépségét, könnyed járását, gyermeki csengő kacaját, azt, amivel a madarakat szólítani tudja a fákon: a nő. Elfeledte, hogy dalával a világ madara lehet ő. Ehelyett szíve törzsébe véste a megtanultat, a bűnt, mert ő nő, mert nőként érkezett e földi világba; megtanulta elrejteni legszentebb fényét, díszét az éjszakának, sugarát a nappalnak, megtanulta elfedni csillagát szemének, ringását csípőjének: a nő.
Remeg a gyomrod és a könnycseppjeid a torkodból ugrásra készek, hogy megadják magukat szemed kútjainak. De amikor az élet vize lemossa az alapozókrémed és feltölti megélt életed mély barázdáit: ráncaidat, és a szádban megjelenik az ős vizek és tengerek, a végtelen óceánok íze, akkor, abban az egy cseppben, megtérhetsz magadhoz: felismerheted magadat − a Nőt.
A Nő a világ szent teste, kinek a szeretet szent fényéből szőttek földi életet.
Nő vagy, küldött, ki tápláló fényeddel gyermeket növesztesz és férjnek adsz erőt a legnehezebb percekben is. Nő vagy, az életet földre hozó, és a földet élettel megszentelő: a Nő. Rázd meg ágaidat, csengesd hangodat, ontsd fényedet és áldd meg földi léteddel az életet, mert Nő vagy: a Nő!
Bejegyzések
2 megjegyzés:
Ez jó ez a szöveg, nagyon.
Gyönyörűséges írás! Őszintén kívánom, hogy rendelkezzünk ennyi elfogadással mind Önmagunk, mind embertársaink, nőtársaink irányában, és kívánom, hogy rendelkezzünk az ehhez szükséges megbocsátási képességgel, önismerettel, és önbecsüléssel, hiszen ezek nélkül nem létezhet az a szeretet melyre mindannyian annyira áhítozunk, s melyre a Földnek is oly nagy szüksége van, ezen átmeneti időszakban.
Nagyon köszönöm!
Megjegyzés küldése