„mert végtére is konyha ez
hajlamosak vagyunk elfelejteni
ebben az aszpikos őszben,
hol se mennyegzők, se temetések
pedig csak melegíteni kellene
tartósított szaftokat, zamatokat
e csodás elegyét a mindenségnek..” – Juhász Katalin verseit olvashatják.
Konyha, nyelv
e szétrugdalt térben
kenőkéssel vastagabb húst
nyiszabolni felesleges
illik, sőt ajánlatos komolyan venni
egy nagy lélegzetet
hunyorin deríti fel a terepet
az ember, élő tanácstalanság
ily szerény villanykörténél
aztán az alsó polcon szomorkodó
vérkonzervek láttán
szív összeszorul, jótét evés szándéka
jelenik meg, mindjárt két fogás
nem ám rábízni Sors-hercegre,
mondván, az ő agyában
a menü úgyis készen áll.
illatokra gyűlő nyálcseppek,
aztán a boldog lapátolás
mert végtére is konyha ez
hajlamosak vagyunk elfelejteni
ebben az aszpikos őszben,
hol se mennyegzők, se temetések
pedig csak melegíteni kellene
tartósított szaftokat, zamatokat
e csodás elegyét a mindenségnek,
oregánóval bolondítani meg
mi józan még a dobozban
aranykarikák gyűlnek a felszínen
bizony mondom, sokat érnek
Taktika
A birtoklás mértékének állandó kérdései. Hogy honnantól az enyém
Tartsam-e meg, megtarthatom-e, muszáj-e megtartanom
Edzek az esti meccsre, a taktikán agyalok, kicsit késő tán,
De ez az én formám, még mindig nincs osztott figyelmem,
átvezetnek lassan majd a zebrán jótét lelkek,
ha meglátnak imbolyogni a jobbszélen, hol karórám ketyegését hallgatom,
vagy az elhaladók pongyola mondatait teszem lelkesen rendbe.
Dupla vagy semmi lesz pedig ma este. Nem holmi jelmezbál.
Gyónom neked, hogy megint iszonyúan kíváncsi voltam
miről csevegnek ketten az oszlop alatt. A párkány megint le volt köpködve
a verebek sikoltoztak, megártott tán a túl tiszta levegő,
és valami ismeretlen nyelven parancsoltam kusst magamnak
háromszázszor kell leírnom nyomtatott betűkkel,
amit ilyenkor szokás. Darab ideig el fog tartani.
A félelem gyomromba lopózik, lassan szokásommá válik
használni a biztonsági reteszt, pedig a lakók éberek
sok a macera vele, plusz a plusz kulcs súlya.
Játszom a szalvétával, halászom a pohárból a jeget,
de mindez csak késleltetés. De mindez csak késleltetés.
Aztán mosakodás közben megkarcolom arcom a csicsás gyűrűvel
A kelleténél
Cuppogó reggae lökdös előre
Az áldozat-szerep
Könnyen eljátszható
Értek hozzá, higgyétek el
Egyszerű eszközökkel
Ím, hihetővé válok
Iránytűm is lehetne, és
Akár tudhatnám is
Hová tartok, előttem képek
garmadája, megszabadít
önmagamtól, a csípős széltől
Használati utasítás nélkül
kitörlöm magam a térből
ha csak képletesen is
Nyelem a zenét, eldugom fejem
A sál mögött biztonságban
relatíve észrevétlen
gondolhatok másra
mint a mára. Az utolsó
fagyinyalogatós, napsugaras
napra. Mikor még címkék
gyűjtésével tengert, s partot
nyerhetett az ember lánya
Nem nyert persze, de
végülis bagatell ez.
Élek hát a kelleténél
Gyengébb szemüveggel, mely
Csak részleteket enged hozzám.
Ki nem cserélném élesebbre
semmi pénzért. Mondanom
sem kell, elbukik a gyermek
saját cipőfűzőjében végül
Derültséget kelt, vagy tán
közröhejt. A város belém épült.
Minden zugát ismerem.
Mégsem találom kuckóm
a kulcsot sem, mely nyitja
oly sok rejtélynek.
Élek hát a kelleténél
gyengébb kifejezésekkel
Biztos, ami biztos, ne ijesszem
el szerencsém. Félnék nélküle.
Furdal
Egész éjjel egy luftballont fújtam
ím, a tér kitöltve.
Megint lángoló parókákkal álmodtam,
nyelvöltéssel válaszoltam
jószándékú barátimnak,
a karneváli menet mögött lopakodtam
csörömpöltem a táncosokkal
Cetliken rendeltem a jézuskától ezt-azt
Vásári papagáj sorsoltsa jövőmet
Páncélomba visszazsugorodtam
A nap lassan szürcsöli a pocsolyákat
Az evilági gyönyörökért lakolni fogok
pedig a rejtőzködés Einsteinje vagyok
rohamra készül bennem
az egyszemélyes hadsereg
Por, bűz, dob pereg, patkók csattognak
A falra kapaszkodom előle,
De nevetve visszalódít
Amit most kívánnék
vitt a mozgólépcső, ellenkező irányba nem rohanhattam, magam sem tudom, hogy váltunk el, egyszerűen elvitt tőled egy hosszú mondat közepén. Előtte sírtam is neked. Két tenyérnyit markolhattál volna könnyeimből. Dallamtalan vartyogás bárzene helyett, dühösen vetném magam a vurlitzerre, de nem léphetek ki ebből a történetből, melyben te már a múlthoz tartozol. Este akar lenni, hosszú, hideg árnyékok, szertartás ez. Két vödör aranyhal se tudná teljesíteni, amit most kívánnék.
Virtuális térben
Csikorog a dolog logikája
Szívvel fejthető csak meg
Nem boldogulok ezzel
Valami ősi és misztikus
köd borul a monitorra
Körülötte pedig
csak úgy szikrázik a tér
(Tanácsot kérnék magától
de megint nincs a szkájpon
Mindig kijelentkezik,
ha szükségem lenne
mosolygó ikonjaira.)
Mesenagy szörnyek a gangon
Kitörölt kérdőjelek
Kételyeim akkorák,
nem férnek a bádogtető alá
Ott fut buta vitáink átirata
a képernyő alján
Tekintetem gyorsan elkapom
Mintha picit mozdult volna
a polcon a díszbagoly
De nem görcsölök
Ezt most már úgy hagyom
Útját állja
Kinézek az ablakon,
hogy vajon hogy viseli magát
ma este a lámpaoszlop
Az egész világra én vigyázok
Óvatosságból jeles vagyok,
Holnap őrtornyot rajzolok
a homokba egy bottal
Világom körülkerítem
színes szalagokkal
Rád rántom a holdat
és hosszan mondom
a magamét magamban
hangosan viszont csak krákogok
Kibic vagyok, figyelem,
kettőnk közül ki győz
A zokogást magát hallom,
nem a zokogót
És hiszem, hogy a hang
messziről érkezik
szemem végig a homokon
az álmok fejemben
birkózó plüssmacik
e szétrugdalt térben
kenőkéssel vastagabb húst
nyiszabolni felesleges
illik, sőt ajánlatos komolyan venni
egy nagy lélegzetet
hunyorin deríti fel a terepet
az ember, élő tanácstalanság
ily szerény villanykörténél
aztán az alsó polcon szomorkodó
vérkonzervek láttán
szív összeszorul, jótét evés szándéka
jelenik meg, mindjárt két fogás
nem ám rábízni Sors-hercegre,
mondván, az ő agyában
a menü úgyis készen áll.
illatokra gyűlő nyálcseppek,
aztán a boldog lapátolás
mert végtére is konyha ez
hajlamosak vagyunk elfelejteni
ebben az aszpikos őszben,
hol se mennyegzők, se temetések
pedig csak melegíteni kellene
tartósított szaftokat, zamatokat
e csodás elegyét a mindenségnek,
oregánóval bolondítani meg
mi józan még a dobozban
aranykarikák gyűlnek a felszínen
bizony mondom, sokat érnek
Taktika
A birtoklás mértékének állandó kérdései. Hogy honnantól az enyém
Tartsam-e meg, megtarthatom-e, muszáj-e megtartanom
Edzek az esti meccsre, a taktikán agyalok, kicsit késő tán,
De ez az én formám, még mindig nincs osztott figyelmem,
átvezetnek lassan majd a zebrán jótét lelkek,
ha meglátnak imbolyogni a jobbszélen, hol karórám ketyegését hallgatom,
vagy az elhaladók pongyola mondatait teszem lelkesen rendbe.
Dupla vagy semmi lesz pedig ma este. Nem holmi jelmezbál.
Gyónom neked, hogy megint iszonyúan kíváncsi voltam
miről csevegnek ketten az oszlop alatt. A párkány megint le volt köpködve
a verebek sikoltoztak, megártott tán a túl tiszta levegő,
és valami ismeretlen nyelven parancsoltam kusst magamnak
háromszázszor kell leírnom nyomtatott betűkkel,
amit ilyenkor szokás. Darab ideig el fog tartani.
A félelem gyomromba lopózik, lassan szokásommá válik
használni a biztonsági reteszt, pedig a lakók éberek
sok a macera vele, plusz a plusz kulcs súlya.
Játszom a szalvétával, halászom a pohárból a jeget,
de mindez csak késleltetés. De mindez csak késleltetés.
Aztán mosakodás közben megkarcolom arcom a csicsás gyűrűvel
A kelleténél
Cuppogó reggae lökdös előre
Az áldozat-szerep
Könnyen eljátszható
Értek hozzá, higgyétek el
Egyszerű eszközökkel
Ím, hihetővé válok
Iránytűm is lehetne, és
Akár tudhatnám is
Hová tartok, előttem képek
garmadája, megszabadít
önmagamtól, a csípős széltől
Használati utasítás nélkül
kitörlöm magam a térből
ha csak képletesen is
Nyelem a zenét, eldugom fejem
A sál mögött biztonságban
relatíve észrevétlen
gondolhatok másra
mint a mára. Az utolsó
fagyinyalogatós, napsugaras
napra. Mikor még címkék
gyűjtésével tengert, s partot
nyerhetett az ember lánya
Nem nyert persze, de
végülis bagatell ez.
Élek hát a kelleténél
Gyengébb szemüveggel, mely
Csak részleteket enged hozzám.
Ki nem cserélném élesebbre
semmi pénzért. Mondanom
sem kell, elbukik a gyermek
saját cipőfűzőjében végül
Derültséget kelt, vagy tán
közröhejt. A város belém épült.
Minden zugát ismerem.
Mégsem találom kuckóm
a kulcsot sem, mely nyitja
oly sok rejtélynek.
Élek hát a kelleténél
gyengébb kifejezésekkel
Biztos, ami biztos, ne ijesszem
el szerencsém. Félnék nélküle.
Furdal
Egész éjjel egy luftballont fújtam
ím, a tér kitöltve.
Megint lángoló parókákkal álmodtam,
nyelvöltéssel válaszoltam
jószándékú barátimnak,
a karneváli menet mögött lopakodtam
csörömpöltem a táncosokkal
Cetliken rendeltem a jézuskától ezt-azt
Vásári papagáj sorsoltsa jövőmet
Páncélomba visszazsugorodtam
A nap lassan szürcsöli a pocsolyákat
Az evilági gyönyörökért lakolni fogok
pedig a rejtőzködés Einsteinje vagyok
rohamra készül bennem
az egyszemélyes hadsereg
Por, bűz, dob pereg, patkók csattognak
A falra kapaszkodom előle,
De nevetve visszalódít
Amit most kívánnék
vitt a mozgólépcső, ellenkező irányba nem rohanhattam, magam sem tudom, hogy váltunk el, egyszerűen elvitt tőled egy hosszú mondat közepén. Előtte sírtam is neked. Két tenyérnyit markolhattál volna könnyeimből. Dallamtalan vartyogás bárzene helyett, dühösen vetném magam a vurlitzerre, de nem léphetek ki ebből a történetből, melyben te már a múlthoz tartozol. Este akar lenni, hosszú, hideg árnyékok, szertartás ez. Két vödör aranyhal se tudná teljesíteni, amit most kívánnék.
Virtuális térben
Csikorog a dolog logikája
Szívvel fejthető csak meg
Nem boldogulok ezzel
Valami ősi és misztikus
köd borul a monitorra
Körülötte pedig
csak úgy szikrázik a tér
(Tanácsot kérnék magától
de megint nincs a szkájpon
Mindig kijelentkezik,
ha szükségem lenne
mosolygó ikonjaira.)
Mesenagy szörnyek a gangon
Kitörölt kérdőjelek
Kételyeim akkorák,
nem férnek a bádogtető alá
Ott fut buta vitáink átirata
a képernyő alján
Tekintetem gyorsan elkapom
Mintha picit mozdult volna
a polcon a díszbagoly
De nem görcsölök
Ezt most már úgy hagyom
Útját állja
Kinézek az ablakon,
hogy vajon hogy viseli magát
ma este a lámpaoszlop
Az egész világra én vigyázok
Óvatosságból jeles vagyok,
Holnap őrtornyot rajzolok
a homokba egy bottal
Világom körülkerítem
színes szalagokkal
Rád rántom a holdat
és hosszan mondom
a magamét magamban
hangosan viszont csak krákogok
Kibic vagyok, figyelem,
kettőnk közül ki győz
A zokogást magát hallom,
nem a zokogót
És hiszem, hogy a hang
messziről érkezik
szemem végig a homokon
az álmok fejemben
birkózó plüssmacik
***********
Juhász KatalinRimaszombatban született 1969. 11. 25-én. A pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar–angol szakán szerzett diplomát. A Szőrös Kő című irodalmi és művészeti lap egyik alapítója, később főszerkesztője, a Plectrum Kiadó két verseskötetének szerkesztője, az IFI című ifjúsági magazin irodalmi rovatának vezetője a lap megszűnéséig. Az Új Szó kassai szerkesztője volt évekig; újságíróként is dolgozik. Jelenleg a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének kelet-szlovákiai munkatársa. Madách Nívódíjjal tüntették ki.
Kötetei:
1. Gerezdek. Versek. AB-ART, Pozsony 1994.
2. Le Big Mac. Versek. AB-ART, Pozsony 1999.
3. Mentés másként. Versek. AB-ART, Pozsony 2001.
4. Makacs foltok. Versek. Plectrum 2006.
Antológiák:
1. Kapufa a Parnasszuson. Madách, Pozsony 1993.
2. Angyalzsugor, AB-ART, Pozsony 1997.
3. Magyar költőnők antológiája, Enciklopédia Kiadó, Budapest 1999.
4. Förtelmes kaszálógép. Szlovákiai magyar költők versei 1918–2003. Madách-Posonium, 2003.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése