2008. október 20., hétfő

Jelentések Hvarról 2. - Utazás a lehetetlen világok között

"Az összes borzalmas és rettenetes kérdés ott toporog az ajtóm előtt, törekednek befelé, tönkretesznek, mint nőt − de legalább felmerülnek. Régebben elfogadtam, hogy engem ott lehet, sőt, kell hagyni, ez apám után kötelező, fel sem merült bennem, hogy máshogyan is lehetne. Most legalább, x éves ambuláns pszichoterápiás kezelés után, felmerül. Kérdésként." - megvált-e a tenger vagy más világban is ugyanott maradsz? Czapáry Veronika válaszát olvashatják.


Czapáry Veronika: Utazás a lehetetlen világok között


Szeretem ezt a várost, persze, szeretem Budapestet. Végignézem esős utcáit, satnya fáit, a leroggyant, hatalmas házakat és elfog a sírógörcs, a gyengédség, a végtelen megértettség és meg nem értettség érzése: hogy milyen közép-európainak lenni egy eldugott országban, aminek a nyelvét senki sem érti rajtunk kívül, s hogy milyen, milyen itt élni, míg más népek sokkal többet értenek a napfényből, a vidámságból, az életből, mint mi − de nekünk ez jutott.

Mindig is fájt, akkor is, amikor a tenger felől csapódott arcomba a szél, amikor azt mondtad, szeretsz, mert tudtam, hogy nem igaz. Értelmetlen erről írni, ahogyan az élet is értelmetlen, ma is beszedek egy nyugtatót, már beszedtem kettőt, nem gondolok rád, próbálok nem gondolni rád, hátha megy. És olyan mondatokra se gondolok, hogy mi lenne, ha nem gondolkodnék, legalábbis úgy nem; hogy mi lett volna, ha ezt mondom, vagy az ellenkezőjét; ha engedelmeskedem, vagy ha nem; ha önmagam vagyok és nem félek a szabadságtól, nem a reakcióitól függök, hanem kinyilvánítom az akaratom; és arra sem, miért fáj.

"Már megint itt van a szerelem. Már megint izzad a tenyerem. Minek?, minek?", és már megint csak őrája, megint csak azon gondolkozom órák óta, hol rontottam el, mit kellett volna másképpen csinálnom, jól tettem-e, amit tettem, vagy ki kellett volna hagyni a szeretkezést? Más is küszködik ezekkel a problémákkal, más is tesz rossz lépéseket, másnak is fáj? Nyilván igen, de ilyenkor nem jut eszembe, hogy jaj, mennyire fájhatott Alexandrának, amikor elhagyta Bence. Vagy rossz ötlet volt tőlem, hogy ezt mondtam és nem az ellenkezőjét? Minden másképpen alakult volna, természetesen, holott nagyon is jól tudom, hogy nem, ennek vége és csak így alakulhatott, mindegy, mit mondtam vagy tettem. Mert nem szeret, nem szeret, nem szeret: ha szeret, bármit megtehetek, mindenhogyan szeret. Nem voltam őszinte, nem adtam meg neki a lehetőséget, hogy eldöntse, tudna-e szeretni. Ez maradjon a kettőnk titka, mondta, ne mondjuk el senkinek − nem értettem egyet, de azt mondtam, jó. Féltem, ha azt mondom, nem jó, nyomban elhagy. Viszont kiborított, hogy e tárgyban alárendelődtem az akaratának. Ha ott helyben kijelentem, nem, én holnaptól az összes ismerőseinknek elmondom, mi történt, akkor előbb kiderült volna, hogy nem akar tőlem semmit. Jó tanács lányoknak: minél előbb légy önmagad. Mondjuk csak megbaszott. Ha őszinte vagyok, és nem akarom eljátszani a szeretőt, sokkal hamarabb mondta volna, na „húzzál innen a picsába, megyek a csajomhoz, jó?” Mivel nincs elég önbizalmam azt mondani, „húzzál innen a picsába te, és nem én”, futottunk még egy kört és hagytam magam elsodortatni a történettel. Megint csak egy tánc volt. Egy újabb tánc. Az összes borzalmas és rettenetes kérdés ott toporog az ajtóm előtt, törekednek befelé, tönkretesznek, mint nőt − de legalább felmerülnek. Régebben elfogadtam, hogy engem ott lehet, sőt, kell hagyni, ez apám után kötelező, fel sem merült bennem, hogy máshogyan is lehetne. Most legalább, x éves ambuláns pszichoterápiás kezelés után, felmerül. Kérdésként.

Az utolsó telefonbeszélgetésünkre gondolok:

− Szóval akkor azt mondod, hogy addig, amíg elmegyek Hvarra, nem is találkozunk?
− Sajnos nem, mert máshogyan alakultak a dolgok.
− Értem. − Már pontosan előttem állt a névsor, ami ahhoz kell, hogy a barátnője is megtudja.
− Ha megjössz, találkozhatunk és megbeszélhetjük. - Ó, milyen vigasztaló – gondolom magamban.
− Megbeszélhetjük, hogy találkozunk-e?
− Vagy össze is futhatunk, úgyis beindulnak a rendezvények, kiállítás-megnyitók.
− Én nem szoktam rendezvényekre járni.
− De hát most beindul az ősz, lesz egy csomó. − Szóval azt mondod, hogy ne személyesen találkozzunk, hanem fussunk össze csak úgy?
− Nem. Találkozhatunk személyesen is.
− Megbeszélni, hogy találkozzunk-e vagy sem. − A rugó hirtelen kikattant, s felderengett előttem egy rémálom-beszélgetés arról, hogy közöttünk miért nem lehet semmi. Láttam, ahogyan okosan elmondja nekem ugyanazt, amit már annyian elmondtak.
− Ne haragudj, nagyon szeretlek, de tudod olyan furcsa lány vagy, a többiek is ezt gondolják rólad.
− Mi az, hogy furcsa?
− Hát szóval, hogy... tudod... a barátnőm...


Hogyan kellett volna viselkednem ahhoz, hogy kelljek neki? Itt a tengerparton élvezem a napsütést, a nagyon kedves vendéglátóm szeretetét, s közben: ’mit kellett volna tennem ahhoz, hogy megfeleljek?’, nyilall belém negyedóránként a kérdés, s a válasz is, ’na, állj már le erről!’, közben: ’hogy kelljek neki, ha rámosolygok, ha nem fekszem le vele rögtön. Ha azt mondom, ne maradj itt egyedül gondolkodni, miután szeretkeztünk, hanem maradjunk együtt; erre nyilván nem lett volna válasz, vagy ha azt mondom, nem, nem, ez hülyeség, ez nem a kettőnk titka, ez nem titok, én nem teszem titokká és utánam meg kúrd meg a barátnődet is, te hülye fasz, akkor? Akkor jó lett volna?’



Nem tudom. Néha úgy érzem, megőrülök, ezért le kell írnom, amit gondolok, mert akkor nem fogok megőrülni, biztosan nem fogok megőrülni, csak azok őrülnek meg, akik nem írják le, mert minden lépésemet visszakövetkeztetve azt gondolom, jó nő voltam, vagyok, nem hibáztam, nem tettem fel hülye kérdéseket, őrült sem voltam, csak most kezdek azzá válni, amikor beindul a verkli, a kérdések nem tágítanak, ’miért nem kellek neki? Miért nem tudom a pasikat soha megtartani? Miért nem tudok egyetlen egy pasit sem megtartani? Mi kell ahhoz másnap? Mit szabad mondani és mit nem, hogyan kell, és mit, álcázni.’ Eszti például egy jó kúrás után rögtön lelépett korán reggel, kétszer is, meglett az eredménye, a pasi égen-földön őt kereste, összeköltöztek, most terhes, gyereket vár, megtalálta álmai férfiját. Nem feküdni le elsőre, szól a régi bölcsesség, csináltam már, nem jött be, teljesen mindegy volt, egy őrülttel udvaroltattam magamnak fél évig, csak a kezemet foghatta meg és csókolózgattunk nedvesen órákon át, utána, amikor lefeküdtünk, kiderült, egy komplett pszichopatával állok szemben, egy anyakomlexusos félbolonddal, aki reggel hatkor kikel mellőlem az ágyból, mert a mama takarítani hívta, azt hittem, nem igaz, a barátaim is azt hitték, csak miután a hűlt helyét tapogattam magam mellett. Mindig, minden pasinál azt hiszem, nem lesz több ilyen, olyan, mint ő, és ebben igazam is van, mert mindenki egyetlen megismételhetetlen létező, olyan biztos soha senkivel nem lesz, mint velem, hanem majd mással lesz másmilyen − esetleg sokkal jobb. Megint az az őrjítő, kínzó érzés, hogy nem lesz ilyen több ilyen, mint ő. Lídia azt mondta, ettől ő is nagyon tud szenvedni, nem fog visszajönni, ahogyan anyám sem jött vissza, miután átment a küszöbön, csak nézett és a falak mögött foszforeszkált.



A vonatúton megismerkedtem néhány írrel és angollal. Nagyon kedvesek voltak. Az egyik srác, aki valami nagy édzsenszinél szerkesztő, faggatott, mi a története a regényemnek. Épp a Dance, dance, dance című könyvet olvasta egy japán írótól, akinek a nevét ismernem kéne, de elfelejtettem. Az elejét meg a végét volt időm elolvasni, csak kis időre adta oda. Abban a könyvben a férfi álmaiban átfolyik a nő a falon. Egy titokzatos hotelben, két világ között játszódik a történet, mint az én képzelt regényemben. A végén a férfi sír és azt akarja, maradjon vele a nő, gyengéden simogatja és viszont, finomak egymással, zseniálisan írja le. Eszembe jutott, hogy amikor én sírtam és könyörögtem, mikor maradt velem valamelyik férfi? Soha. Minél inkább könyörögtem, annál inkább érezték a betelhetetlen függésvágyamat és menekültek minél gyorsabban, minél messzebb. Megértem őket. Én sem maradnék egy percig sem olyan férfival, akinél csak kicsit is megérzem, hogy azt csinálok vele, amit akarok.



A kiszolgáltatottak aranyélete. Hogy ne függjek és ne kérdezzek ilyeneket, arra több stratégiát is kidolgoztam. Vagy lefekszem velük és hagyom őket elmenni telefonszám nélkül − ez nagyon fájdalmas, utána több napos kínlódás következik és ilyen még nem nagyon volt −. Vagy hagynám őket elmenni, de ők nem hagynak, ők akarnak találkozni. Ebből is volt pár. De a leggyakrabban megkérdezem tőlük, mikor óhajtanak velem újra találkozni és újra megbaszni. Miután látom, hogy nem akarnak barátnőnek (ezt észre lehet venni), felkínálom baszásra a testem, csak azért, hogy találkozhassak velük. Ollállá. Van, aki beszopja ezt a cumit, van, aki átlát a szitán, hogy nem vagyok könnyű eset, hisztizni fogok és járni akarok. Ilyenkor leráznak. Sokan mondták már, hogy őrült vagyok és a barátaik is őrültnek tartanak, ezért ciki velem járni, inkább nem vállalják fel, plusz kurva jó vagyok az ágyban, eszméletlen, az őrült nők specialitása ugyebár, minden őrült és kéjes dologban benne vannak, de sajnos idegileg nagyon kikészítem őket és nem biztosak benne, hogy nem fogok hisztériázni és nem mondom el a barátnőjüknek, feleségüknek, de ha ilyen nincsen nekik, elég a baráti körük is, akik előtt ciki engem vállalni.− Maradsz vagy mész?



Ezt a kérdést jobb nem megkérdezni, ezért azt a védekező stratégiát választottam, immár egy éve, hogy nem fekszem le senkivel. Ezt még sokáig csináltam volna, de a pszichológusom szerint ez nem állapot, így nem lehet élni. Baszni akarok, mint egy kiéhezett nyúl, ezt olvasni le a testem minden pontjáról. Megbámulnak, míg én rejtőzködni szeretnék.
− Oké, megpróbálom kinyitni azt a kibaszott kaput. − mondtam a pszichológusomnak, született belőle pár írás, igazán megérte. De az egy éve gondosan lezárt, lelakatolt, csak különleges kódokkal felnyitható, állat-őrökkel őrzött kapu kinyitását megbántam vagy nem bántam meg? − Nem szeretnék senkit megkérdezni erről az opcióról. Magamat sem.

Vannak napok, amikor tényleg szeretek élni, sétálni a napsütésben, érezni, ahogyan a szél fúj, átlátszónak lenni. Vannak napok, amikor szeretnék a szemétől megszabadulni, a hajától, a testétől, mindenétől, szeretnék megszabadulni, behelyettesíteni valami más testbe, felszabadultan röpködni, felejteni, mintha sosem létezett volna és áztatta volna sárba a narancsokat, mintha minden rendben lenne, ismétlődő rohamokban nem tudom élvezni az életet a tengerjárta, napsütötte tájon, ismétlődő rohamokban tör fel a kérdés, miért dobtak el megint, miért olyan megalázó az egész, miért nem tudtam védekezni, miért nem küldtem el már sokkal előbb és miért fáj mégis. De aztán elcsitul minden a tenger-itatta tájon, megnyugszom és elfelejtem. Csak magamra koncentrálok, érzem, ahogyan a bőrömet telíti a fény, ahogyan a só minden nap átalakít valamit a sejtjeimben, ahogyan dobozról dobozra eszem az olívabogyót, ahogyan minden ruhán átfúj a sós levegő, ahogyan érzem, szép vagyok, mert nő vagyok és már 21-nek néznek megint, mert az álomtól átitatott táj sós vize jár át és kimossa belőlem a szerelmet.



A képzeletbeli szerelmet. Mert minden pasi behelyettesíthető, és én nem őket, hanem magamat keresem bennük, azt az energiahálózatot, amelyen végigmenve tudok és tudnak szeretni, létrejön kettőnk között a közeg, ami nem megy tönkre, ami állandó és maradandó, nem úgy, mint anyámmal. Mivel ő meghalt és nem lehetetett pótolni, ezért duplán érzékeny vagyok a veszteségélményekre. Emlékszem kamaszkorom eszeveszett és őrült vágyódásaira a barnáskék tájon az iskolatársaim iránt, egy mozdulat iránt, csak hogy nézzenek rám, a fiúk és lányok teste után vágyakoztam rettenetesen, annyira fájt, hogy nem érinthetem meg őket, aztán arra, ahogy a filmekben láttam, ahol a lányokat mindig megtalálják a fiúk, hogy valaki jöjjön ide, keressen meg, fedezze fel, hogy én is létezem, fedezze fel bennem a szeretetet, s azt, hogy az én pici kis testemet is lehet szeretni. Erre vágyakoztam évekig. Mindhiába, nem jött el értem el senki, de még mindig, minden esetben azt gondolom, azt remélem, ő lesz majd, aki eljön értem. S most, hogy rájöttem, senki nem fog eljönni értem, nekem kell megtennem ezt az utat magamért, vagy a pszichológusom hajlandó megtenni velem egy részét, szedálni a bennem élő sárkányokat, hogy addig ne támadjanak, amíg élek.

Fájdalmasnak hangzik, pedig nem az. Egy időben sárkányokkal álmodtam, azzal, hogy kiderül, nem ölnek meg, hanem üvegből vannak és én ki tudom ütni a fogaikat. Egyáltalán nem félelmetesek, mert legyőztem őket. Ott állt előttem a sárkány álmomban, s én kacagva mondtam neki: „nem vagy sárkány többé, én nem félek tőled”. Behúztam neki, ettől összeesett, én pedig szépen lassan kiütöttem a fogait és réseket vertem a testén, amitől nagy barátságban lettünk. Közben fanatikusan mondogattam magamnak: „én nem félek tőled, én nem félek tőled, én nem félek tőled”, mert tudtam, hogy amint félni kezdek, végem van.



Lett itt egy barátnőm is, itt született Hváron. Azt mondta, itt olyan patriarchális rendszerben élnek, hogy a lányok nem örökölnek semmit, tehát neki soha nem lesz háza Hváron, csak az öccsének, mert mindent a fiúk örökölnek. Ő persze jöhet ide mindig, mert háromszintes a ház, de az övé nem lesz soha. Mondtam neki, ez a Balkán, de Magyarországon is csak törvényileg jobb a helyzet, vagy úgy sem. Megbeszéltük, hogy a férfiak mennyire reménytelenek. Ezt imádom kibeszélni a nőkkel. Végtelen élvezetet okoz velük megbeszélni volt és leendő szeretőinket, pasijainkat. Nem mindegy, fityeg-e az ityeg ott lent vagy nem. Azt mondta, ő mindig üvölteni szokott a pasijaival, teljesen mindegy, mit csinálnak, és soha nem kér bocsánatot. Hogy nem tud bocsánatot kérni. Én pedig a túlságosan megalázkodó fajtából való vagyok. Megbeszéljük, neki is nagyon rossz a viszonya az apjával − nekem is, s szerintem onnan eredeztethető minden.
- „I always fight with my father and I always fight with my boyfriends.”
Hogy a barátai mindig bocsánatot kérnek, de aztán mindig lesz velük valami gond. Ő is arra vár, hogy valaki megtalálja, „I never say sorry, I never”, ha ő hibázott, akkor is a férfinak kell felhívnia őt. Ő maga mondta, hogy az apjával való viszonya miatt van az egész. Kérdeztem tőle, mikor jött erre rá. „Már nagyon régen’, mondta. Mondtam neki, menjen el analízisbe, ez a meghökkentő zseniális ötletem támadt. Mondta, még van tíz éve rá, hogy megoldja, most 21, ha nem megy, elmegy, de még fiatal. Megkérdezte, van-e most pasim. Nincsen, mondtam. Ezen jót kacagtunk, hajrá analízis. Oké mondtam neki, én tíz éve járok analízisbe és nincs pasim, de sok minden összehasonlíthatatlanul jobb, mint volt. Ez sokkal hosszabb és mélyebb történet, minthogy ennyi idő alatt meg lehessen oldani, nagyon-nagyon mély és korai sérülés. Aztán beavat a hvariak titkos életébe: télen nem csinálnak semmit, csak pletykálnak; télen unalmas itt lakni, és borzasztó régi törvény, hogy minden háznak a tengerből lévő sziklákból kell épülnie. Minden nap meglátogathatom, egy boltban dolgozik, de amúgy egyetemre jár Zadarba, angolt és szociológiát tanul.



Győzködöm magam, a képzelt szerelmem helyett ezret, ezerötszázat találok, aki legalább ennyire jó, mint ő, elképzelem ahogyan szeretkezik a barátnőjével − ezt a legrosszabb elképzelni, ettől kifejezetten rosszul leszek, mégis állandóan előttem van a kép az első napokban, ahogyan ütemesen vonaglik a teste a testén, s ahogy élvezik, ahogy én is élveztem. Elgondolom, milyen lehet úgy hazamenni hozzá, hogy nem mond semmit arról, ami történt; nem mond semmit rólunk, és közben tudom, hogy most az apámon állok bosszút. Elképzelem, hogy ez a normális −, van aki szerint igen. Elképzelem, vajon megbocsát-e a csaja, ha megtudja − lehet, hogy igen. Bár csak nem. Bárcsak nem. Elképzelem, el tudnám-e őt cipelni a vállamon, tudnám-e szeretni és vigasztalni, kell-e úgy igazán, nekem, vagy megint csak az kell, hogy eldobjanak, egy újabb apatörténet, amit olyan zseniálisan ismétlek, vagy csak ezért kell annyira, mert végre eldobott ő is, elértem ezt is, hurrá, megcsináltam − nagyon szánalmasnak érezném, ha ő is csak ezért kell.



Vajon ha a vállamra hajtaná buksi fejét, meg tudnám-e tartani? Vajon ha azt mondaná: ”Oké, holnaptól járunk, a tiéd vagyok, szakítottam, örülsz? Menjünk el együtt kirándulni!”, igazi, rendes rosszullét lenne, vagy minden egy csapásra megoldódna? A szex jó vele, innen már ki lehet indulni − minden nap halálra szeretkezzük magunkat − vagy minden másnap, mert arra nincs időm −, és onnantól jó vele. Bizonyára megnyugtatna, mert már eredetileg is gyönyörűen egymásra voltunk hangolódva, és mindegy, hogy ő vagy más, csak legyen egy képzeletbeli szerelmem. Nem tudom, ha találkozunk, hogyan fogunk egymás szemébe nézni. A lelkemmel törődöm, pedig egy egész újság vár rám, hogy lezárhassák a lapszámot. Az interjú három órás. 10 perc legépelése másfél-két órámba telik, a 33-ik percnél járok, de három részre fogjuk osztani. Ha már elkezdem, előre tudom, hogy a három órából minden részt fontosnak tartok majd, pedig húznom kell. Jó rohanni a napsütésben, érezni, ahogyan a szél fúj és megbizsergeti sejtjeimet a Nap.



Bátor kérdéseim vannak ebben az interjúban. Mint egy komoly nőnek. Már amennyire Magyarországon lehet komoly egy nő. Minden nap meg akarom írni O-nak, hogy rájöttem, itt nem lehet komoly nőnek lenni. "Tudod, O., itt nem lehet komoly nőnek lenni. Tudod miért? Mert hülyének néznek téged is, engem is. Fogalmuk sincsen a problémáinkról, nem értik őket. Ha csinálsz valamit, akkor nevetséges és hülye leszel." Itt ezt a bélyeget sütik a nőkre, mert úgy a legegyszerűbb megérteni őket a patriarchális rendszerben, ha őrültnek nevezik őket. Akkor nem kell őket ajnározni, nem kell velük foglalkozni, nem kell őket édesgetni, és megérteni sem kell őket; megérteni, azt végképp nem.

-----
Az előző rész: Czapáry Veronika: Jelentések Hvarról 1.

Nincsenek megjegyzések: