Solti Gyöngyi: Érzéstelenül

"Ebédre hazajött a párom. Kedvesem, élettársam. Szerelmem? Nem a férjem, nem is akar az lenni. Egyre kevésbé akar, azt hiszem. Unja, hogy túl érzékeny vagyok, ezt mondta. Egész délelőtt ezen gondolkodtam, hogy nem akarok érzékeny lenni. Érzéketlen fatuskó. Zsibbadt agyú zombi. Ilyesmi. Először nem is vettem észre, hogy sikerült." - Bódis kriszta íróiskolájának egyik hallgatója küldte nekünk az alábbi novellát, melyet olvasóink figyelmébe ajánlunk.

>

Solti Gyöngyi: Érzéstelenül

Gyerekkorom fogorvosa szerette a konyakot. Ha nem ivott, remegett a keze, ha ivott, romlottak a reflexei. Fájdalmat okozni nem akart, a biztonság kedvéért csak érzéstelenítővel dolgozott. Korán megtudtam hát, milyen, ha nem érzem az ajkaimat. Vagy a nyelvemet. Vagy egyiket sem. A kezelés után féktelen jókedv ömlött rám, túl vagyok ezen is, már csak ez a fura bizsergés emlékeztet, hol is voltam. Pontosan tudtam a fázisokat, először semmit sem érzek, aztán jön a hangyás szakasz, olyan, mintha sokkal nagyobb lenne az érzéstelenített rész. Ilyenkor a legviccesebb a csücsörítés a tükör előtt, féloldalas, az egyik oldalon mintha nem lenne kedve csücsörödni. Aztán jön a legrosszabb, a fémes-hideges, ez már a vége. Amíg ide nem érünk, nem szabad enni. De nem a tömött fog miatt, mint ahogy azt régebben gondoltam, hanem az érzéketlen szájat kellett óvni a sérüléstől. A saját fogainktól. Persze evés nélkül is meg lehet harapni, főleg, ha próbálgatjuk, mennyire zsibbad még. Egész korrekt lyukat lehet kicsípni a nyálkahártyából, ami aztán napokig sajgó sebbé válik.
- Az a te bajod, hogy túl érzékeny vagy! - mondta, és az ajtó mellől újabb vakolatdarab esett le, ahogy kiment. A szavakat ízlelgettem, mint ahogy a jó bort szokás, és néha kissé homályosan láttam a zöldséget a vágódeszkán.
Aztán jött Kinga. Leült a konyhaasztal mellé, nézte, ahogy mosogatok. Nagyon szeret beszélni.
- Tudod mit vettem tegnap? Új illatosítót. Váltogatja az illatokat. Mikor megszoknád, és már nem érzed, akkor átvált a másikra. Te, a szerelem is ilyen ám! Egy idő után megszokja az ember. Minden olyan, mint régen, de már nem érzed. Na, akkor kellene váltani! Csak egy kicsit, utána meg vissza. Mondjuk mindenkinek lenne két férje, vagy felesége, és félévente váltás. Képzeld el, kijelölnének egy napot tavasszal, egyet meg ősszel, és mindenki költözne. Lenne hozzá utcabál, meg tűzijáték. Na?
A répát még beleborítottam a levesbe, és azután néztem rá:
- Te teljesen hülye vagy.
Nem volt kedvem a vicceihez, láthatta is rajtam, hamar elment.
Ebédre hazajött a párom. Kedvesem, élettársam. Szerelmem? Nem a férjem, nem is akar az lenni. Egyre kevésbé akar, azt hiszem. Unja, hogy túl érzékeny vagyok, ezt mondta. Egész délelőtt ezen gondolkodtam, hogy nem akarok érzékeny lenni. Érzéketlen fatuskó. Zsibbadt agyú zombi. Ilyesmi. Először nem is vettem észre, hogy sikerült.
Az ebédet feltálaltam, még egy bágyadt mosolyra is futotta, utána mosogatás.
- Megyünk a vidámparkba - közölte vidáman a férfi, aki évek óta velem lakik, ellentmondást nem tűrően, nem mintha valaki is ellent akart volna mondani.
- Jó - indultam el öltözni.
Minden évben rájött ez a vidámpark dolog, még gyerekkorából maradt meg, hozzátartozik az élet biztonságot adó szertartásaihoz, néha el kell menni vidámparkba. Én meg utáltam, mondtam is persze mindig, hogy rettegek a hullámvasúton, de mosolyogva kioktatott, hogy nem kell félni, sőt, nem is félek, csak bebeszélem magamnak, feltehetően kimondottan az ő bosszantására. A végén mindig felültem, meggyőzött, hogy jó móka lesz - jó móka volt, ha a túlélést annak vesszük. Tavaly megnyitották az új, modern, szuper hullámvasutat, hurok is van benne, átfordul a kocsi, benne a vidáman sikítozó marhákkal. Na, ezt már nem! Az életemért küzdöttem, meggyőzhetetlen voltam, a végén egyedül ült fel, a sértődöttség mögött megcsillanó férfiúi büszkeséggel, ő nem fél!
És most újra a vidámparkba indulunk.
- Idén ki kell próbálnod! - jelentette ki.
- Jó - hallottam a hangom, és meg sem lepődtem, hogy komolyan gondolom.
Már felfelé húzott a csörlő, mikor elkezdtem figyelni, hogy félek-e. Vártam, hogy erősebben, gyorsabban ver a szívem, kapkodom a levegőt, de semmi. Teljesen nyugodt voltam. A kocsi legurult, majd fel, és körbe, kanyar, fel és le, aztán vége. Semmi. Ez érdekes. Hányszor akartam pedig, hogy ne féljek, ne izguljak, ne legyek szomorú, de nem sikerült. Most meg mintha szalma lenne a mellkasomban.
Először csak figyeltem magam, aztán kísérletezni kezdtem.
A koldusokra mindig is haragudtam. Ugyanis a szánalmamra hajtottak, és általában sikerült nekik. Különösen az utcánkban az a féllábú. Ő nem kért, csak a jelenlétével zsarolt. Ha elmentem mellette, odaköszönt, jó napot, boldogságot kívánt, tudta előre, nálam biztosra mehet. Most is ott ült, fél lábát előrenyújtva, alig lehetett elférni tőle.
- Áldjon meg az Isten, galambom! - vigyorgott rám.
- Most nincs - intettem rá sem nézve, és véletlenül belerúgtam a kinyújtott lábába.
Sikerült! Semmi rossz érzés. Mondjuk jó sem, ez azért biztató.
Nagymamámat leállítottam a telefonos panaszáradata elején, közöltem, nincs kedvem most ezt hallgatni, a szomszéd macskáját hazazavartam, ma nincs pótebéd, és hogy biztosra menjek, megnéztem a kedvenc bőgős filmem végét. Tényleg semmi. Most menni fog.
Ő addigra már a tv előtt bóbiskolt, sörét csak félig itta ki, nem baj, ennyivel még vezethet azért. Felébresztettem.
- Menj el! - először nem értette.
- Vége, azt akarom, hogy elmenj. Ez az én lakásom. Nem szeretlek már! Csomagolj!
Meglepően gyorsan felállt. Elővette az utazótáskát, pár holmit beleszórt. Nem szólt.
- Nem mondasz semmit? - álltam elé.
- Mit szeretnél? Hát jó, tudod, már régen menni akartam, csak féltem, hogy összetörsz. Így most jó.
- Van valakid?- azt hiszem, ezt nem kellett volna.
- Igen. Szeretem. Most jó?
Semmilyen.
- Holnap visszajövök a többiért. - mondta, és az ajtót egészen finoman csukta be.

Kivittem a félig üres sörösüveget, kiszellőztettem, visszaraktam a terítőt a kisasztalra.
Most itt ülök a kanapén, és várok. Várom, hogy elkezdjen fájni.

----------
A szerzőről:

"Dunaújváros mellett élek családommal, egy férj, két gyerek, három kutya, egy mókus. Gimnáziumban tanítok matematikát és fizikát, de voltam már hat évig cégvezető, telefonboltos is. Mindigis szívesen találtam ki történeteket, gyermekkoromban azt mondták, kicsit hazudós ez a gyerek, később azt, hogy néha kiszínezi a valóságot, egy ideje még tovább színezem, leírom, és novellának hívom.
A JAK íróiskolájában végeztem el két szemináriumot is Bódis Krisztánál.
Írásaim eddig egy helyi művészeti folyóiratban (Tér) jelentek meg." -írja magáról Solti Gyöngyi.