Nagykorú születésnap

Három ok miatt írtam meg fiam és mi történetünket;
Mert Ő ma 18 éves, ami azt jelenti, nagykorú. Közös utunkat ezzel jutalmazom.
Mert fiú, aki van, nem csak nő, és ezt is tudnunk kell értékelni.
Mert arra akartam felhívni a figyelmet, hogy mennyire ölelkezők a generációk, amelybe beleszületünk és szülünk, és ezt ne feledjük. - Madame Chauchat születésnapi köszöntője.

Nagykorú születésnap

Szültem egy fiút.
Fiút szültem fiútól.
CSAK fiút akartam szülni. Nem akartam lányt. Azt sem, és őt sem.
Traumatizáltan, traumatizált fiútól szültem egy fiút.
Féltem. A tudás nyomásával féltem.

Akartuk ezt a fiút. Sírtunk, hogy nem jön.
Féltem, hogy mégis jön. Megjött. Ott volt bennem.
Sírtam és féltem. A tudattalan háborgott bennem a traumák miatt.
A férfi ölbe vett. A nő ölbe vett. És elfogadtam. Hogy ott van, megjött, és nem az apámé.
Hanem a traumatizált fiúé és lányé, a mienk.

Szerettem, ahogy ott volt bennem. Kedvesen és tartózkodón.
Kiintett az ultrahangon. Én meg be. Babusgattuk egymást.
Már akkor kiválasztott volt. Tudtam.
Vártam a szülést. Ünnepnek képzeltem.
Segíteni akartam neki. Ez egy közös munka – gondoltam.
Az volt. Figyelmesen fájtunk, nehogy megbántsuk egymást.
Aztán tényleg megjött, teljes alakban.

Idekint is kedves volt és figyelmes. Nem zavarta élettől lázas anyját, beforduló apját.
Elhelyezkedett itt. Várta, mit kap.
Igyekeztünk mi szülők. Iparkodtunk.
Elemeztünk, vigyáztunk. Mert tudtuk, történeteink után vigyáznunk kell.
Nagyszerű volt a nyugalom és csend, a baba szag.
Hal vagyok, egy óceánból emelkedem ki éppen. Ezt éltem át.



A közös regresszió lassan oszlott. A halból kétlábú gerinces lett.
Megjelent a szabad akarat. Zavaróan.
Neki szabad volt, de nekem nem, annyira vigyáztam.
Annyira, hogy csak azt az egy félét tudtam elképzelni.
Ha már ennyi energiát fektetek bele!

A generációk árnyéka lebeg azóta is fölöttünk.
Előtte is, de nem láttuk. Csak tudtuk.
Most kihelyezett lett. Tükör.
Rémülten látom meg néha az arcomat benne.
Meg felszabadult boldogsággal.

Miközben felismerem, tanulom is.
Őt és magamat.
Az alázatra figyelmeztetem magam. Nehogy kényszerré váljon a vigyázat.
Szorosan fogom a múltat és a jövőt.
Nap mint nap összekötöm, neki is.
Elmondom mit látok, Ő is.
Egyezkedünk, tapasztalunk, világot építünk.

Azóta a traumatizált fiú elhajózott mellőlünk. Újrakezdte az ismétlőkört.
Fájdalmak törtek fel, megint hallottam a múltat. Mindenkinek felrémlett.
Mint egy versenyfutásban, mi nem állunk meg.
A szabadság vs. kötődés között billegünk. Kötni és élni hagyni.
Cipelni de közben átalakítani.
A mi világunk egy kontinuum, lehetőségek a meghatározottságok között.

Okos és érzékeny az én fiam.
Sokat mondom neki, „fiam”, a derekasan végzett munka elégedettségével.
Egyre hátrébb húzódva figyelem indulását.
Mára már mindent tud. Épp a rajtkőnél toporog.
Csöndesen bíztatom, induljon csak;
„Az élet fantasztikus kihívás, és Te kiválasztattál erre.”