Murányi Zita: Nykobing F

Nykobing F. A város, túl a tengeren. És mégis. Több. Átkozottul jelentőségteljes. Hogy mitől? Az ott székelő Hivataltól. Az egyetlentől ebben a megveszekedett országban, ahol a tartózkodási engedélyhez, az egészségügyi kártyához, a munkavállaláshoz, egyszóval az életben maradáshoz elengedhetetlenül szükséges okmányokat kiállítják. (Vagy lett volna még a maga végtelennek tetsző, hat hónapos procedúrájával a magyar-dán konzulátus. Lett volna, ha a farmerosan sármos, ősznek ősz igazgató, nevezzük nevén, Jürgennek, nem beszél le róla időben, expressz e-mailjében tudatván, az iskola szavatol minden papírért). – Murányi Zita kalandjai a mindennapokkal Dániában.

Murányi Zita: Nykobing F

Már egy hónapja csak. Budapestre gondolok. Mióta Dániában. Mindig. Tanulni és dolgozni jöttem, de valamiért egyik sem akar összejönni. Igazán nem akar. Az utóbbi egyáltalán. Hímezem, hámozom, rosszul áll a szénám. Ami az ingyenes okítást illeti, a multimédia designer képzéssel még csak ki volnék békülve, bár messze alulmúlja a brossurában foglaltakat. Röpke két esztendő és a koppenhágai televízió barátilag izzítja kamerái kereszttüzét, dánul nem beszélek, ungarszk kollégáira. Igaz, ilyesmire nem is vágytam. Igaz, hiába is vágynék.

Nektek a tavalyi sillabuszt postáztam – így a farmeros, őszbe hajlóan csigás-loknis, ugyanakkor sármosan colos igazgató. Mosolyogva kéri elnézésünk valahányszor. Már ha bocsánatkérésnek lehet tekinteni, azt a gesztusértékűként alig értelmezhető fejcsóválást, melynek heveny művelése közepette igyekszik messzire kerülni tekintetünket beszédei, nevezzem inkább, reggeli monológjai közben. (Jó, hogy hátba nem ver!).

Nemcsak a színvonallal, a fegyelmezéssel is gondok vannak. A négyfősről időközben háromfősre csappant tanári kar (kedvencük tüdeje nem állta a telet) pláne tehetetlen a nemzetközi csürhével szemben.

A helyzet kis híján elviselhetetlenebb, mint egy honi általánosban. Nesze neked EU! Na jó, a pedagógusokat még nem verik. Hál isten odáig nem fajultunk. Egyelőre! Kínai, pakisztáni, indiai osztálytársaim maximum az ajtónak esnek ököllel, ha a notórius késés miatt ismét kiszorulnak a kulcsra zárt tanteremből. Mi rezignáltan tudomásul vesszük. Ember emberre nem emel kezet. Farkasa is csak akkor, ha bal lábbal kelt föl, éhes, vagy nem csinált házit, és épp „ma” (mindig ma) van a napja, hogy számon kérik...



Máskülönben nem észlelek kirívó eltéréseket. Hogy angolul beszélnek, angolul beszélek, lassan fel sem tűnik (ugyanazt nem mondom. Majdnem. Esetemben a beszélésnek van nyomós szerepe, jelentése. Aki ismer, tudja. Aki nem, annak mondom.). Megszoktam a körülöttem békében, nyugalomban, de mégiscsak szeparáltan együtt élő, lézengő nációk akcentusait is. Profi persze még nem vagyok. Ha valamit, egyedül a dán selypegést szúrom ki a tömegből, de azt aztán kapásból. Rendre az angol t-knél, s-eknél, th-knál lép fel, rosszabb, mint egy nátha. Összetéveszthetetlen. Csupán egy eklatáns példa: „Vizsualizsésön”, hisz voltaképp nem erről akartam. Ezt, ennyit csak hely(zet)értékelő bevezetésként.

A tárgyalásban Nykobing F kap szerepet. A Város, amire már a címben is utaltam. Egy újabb kafkai talány, számomra legalábbis. Fölér egy Josef K-val. Szikár, sötét és megfoghatatlan. Sejteni mindenki sejti, biztosnak senki sem biztos felőle, mit foglal magában.



Nykobing F. A város, túl a tengeren. És mégis. Több. Átkozottul jelentőségteljes. Hogy mitől? Az ott székelő Hivataltól. Az egyetlentől ebben a megveszekedett országban, ahol a tartózkodási engedélyhez, az egészségügyi kártyához, a munkavállaláshoz, egyszóval az életben maradáshoz elengedhetetlenül szükséges okmányokat kiállítják. (Vagy lett volna még a maga végtelennek tetsző, hat hónapos procedúrájával a magyar-dán konzulátus. Lett volna, ha a farmerosan sármos, ősznek ősz igazgató, nevezzük nevén, Jürgennek, nem beszél le róla időben, expressz e-mailjében tudatván, az iskola szavatol minden papírért.).

A Hivatal. Nagy piros ház, ódon fakapuval – intenek, akik előttem jártak ott. Még egy golyóstollal firkált, hevenyészett térképet is kapok. A kezembe nyomják, csak induljak. Ahogy mindig, ha térkép van, most is eltévedek. Túl korán, későn fordulok le, tovább megyek. Rácsodálkozom a McDonaldsra (nem mintha élnék vele), itt valahogy kuriózumszámba mennek, kevés van belőlük, vagy csak eldugott helyeken… Így vagy úgy, a kijelölt elágazást szem elől tévesztem rendre. Fél óra hercehurca után, azért így is a mesebeli építmény nyomára lelek.

Aranykilincs, faajtó – rendben, nyugtázom csapzottan a vonaton történt incidens után (erről majd még... Szándékosan később.). Már az is órákba telik, vagy legalábbis óráknak érzem, míg lenyomom a kilincset. Sejtem, hamarosan kezdődik a perem. (Ha valamit elém dugnak, ki kell tölteni, egyébként is rosszul leszek. Magyar írónő nem szívesen babrál mindenféle nyomtatványokkal. Verejtékezik a homloka, izzad, kapkod, csúszik lába alól a talaj. Mikor volt az, biztos?).

A hivatalban senki. Legalább sorban állnom nem kell. Nem mintha könnyebb volna hirtelen a rögtönítélőszék elé kerülni. Vérvörösen. Nedves tenyérrel. A magas, barna ügyintéző hölgy nagyjából egyidős lehet velem. (Persze ő nem izzad. Neki nincs rá oka.). Mint a sziámi ikrek, még az angolt is egyformán törjük. Ki ezt, ki azt nem ért az ellenkező fél halandzsájából − ügyesek vagyunk −, sikerül egymás mellett elbeszélnünk. Igaz, ha magyarul kéne, se tudnám meggyőzni dúsgazdag felmenőimről. A havonta utalt kisebb vagyonokról, mely mindig időben landol számlámon, csakhogy a szeles Dániában elég komfortosan érezhessem magam. (Még egy vastag paplanra se telik!). Dolgozni akarok, eltartani magam! − ezzel itt nem segíthetek. Ha nem lapul két évre elegendő apanázs a bukszámban, kizárt, hogy letelepedésit kapjak.

Jövő héten gyere vissza! (A retúr potom 6000 Ft, ez egyszer Jürgen állta a cechet. Azért még nem lesz áldott jó, túlozni nem fogok. Valahol érezte ő is, annyira nincs minden rendben, ahogy azt monológjai végén, elégedetten dús mosolyával szokta nyugtázni, sugallani, belénk szuggerálni inkább.). És hozd a bankszámla egyenlegek másolatait is! Bólintok, sápadtan, földbegyökerezett lábbal. Szóval elítéltek. Fel is út, le is. De leginkább ki. Az országból!



A Phoenix ház oldalára kapart, égszínkék graffiti jut eszembe. (A Toldi előtt, a Toldi után?). Russian, go home! - gyerekfejjel nem értettem a jelentését. Most meg egyszerre, teljes mélységében zuhan rám. Ez az a pillanat, amikor Gregor Samsa... De nem akarok felébredni. Így nem. Majd csak ezt is megoldom valahogy!



Akár az Nykobing F-be vezető, kacskaringós utam, amivel még adós maradtam, egy enigmatikus novellába sűrítve:

Lenni vagy!

A városon terpeszkedő, vastag köd nem tágít. Reggelire nyeli le a Haslev-i üvegfrontos porták körvonalait. Így megy hetek óta. Mindent magának akar. Mint mikor kijössz a fürdőből. Ha bezárod az ajtót, a forró pára még sokáig ott csücsül utánad a tárgyakon. Saját arcod is hiába keresnéd a tükörben! Kár, hogy ez a köd nyirkos és hideg. Fázom az állomáson. Míg meg nem érkezik a szerelvény, inkább a sínek közt szorgoskodó, narancsruhás szervekre koncentrálok. Ha más nem is, neon kezeslábasaiknak köszönhetően ők messziről világítanak. Nemcsak a szemetet gyűjtik nejlonzsákba, menetközben egy-egy gyomnövényt is ki-kikapnak a katonás talpfák közül. Szépen, ráérősen dolgoznak. Ha valakik, ők állják a szelet. Hamlet óta a kimért, megfontolt cselekvés bajnokai.



Egyedül a vasúthoz lehetne órát igazítani. Ha, néhány másodpercet késik. Srégen, egy üléssel előrébb, sötétbőrű kisfiú kuksol a vagonban. Vagy csak szurtos lenne? Kettecskén utazunk hajnalok hajnalán. Míg én a kollégiumkertből zölden csent almákkal foglalatoskodom – a fát teliholdkor szedjük meg, a porhanyós talajon felejtve cipőnk talpnyomát, csak az nem lát bennünket, akinek nincs szeme −, ő az öngyújtójával babrál kitartóan. Rettenetesen izgatott. Tolvaj tekintete hatalmasakat villan a fél sötétben. Sóhajt mélyeket, kapkodva zihál, mintha legalábbis súlyos tetten kapták volna. Kezében szorongatott, piros masinája szikrát vet, egyre magasabb lángokat lövell magából. Idegessége lassan rám is átragad. Kezd melegem lenni.



A fujtó gyümölcs éretlenül is harsogó és zamatos, azon ritka és nemes termések egyike, melyektől olyan jó pikánsakat és csattanósokat lehet szellenteni – ezt így, mondtad, okvetlen írjam fel. (Talán nem kellett volna olyan mohón nekiesnünk tegnap, szárastól tépni a görnyedt fa tojásdad gyümölcsét, hajszál híján magunkba tömve a letört ágak csonkjait is.). Éhesek voltunk.

Az öngyújtó kitartóan serceg. El kéne meneküljek. Míg nem késő. Ha pirosak, olyan pirosak volnának, mint az a gyújtós! Az almák. Figyel, képtelenség felemelkedni. Hagyhattuk volna, hadd érjenek be. Nem szedi le más. Miért kényszerít, hogy végignézzem, mire készül? A hamvasztást se bírom, nemhogy a. Ismersz. Kiért aggódom úgy?



Elfordulok. Az ablakon túl legalább a tengerre nyílik kilátás. Körös-körül a hátborzongató kékség, mély, tiszta víz (megbirkózna a lángokkal?) piszkosfehér égbolttal ölelkezve. Mintha nem is a vasból tákolt hídon, egyenesen a habokon siklanánk. Most lennék kíváncsi a dán szkafanderesekre, csuromvizesen. Ha a tenger egész a kollégiumig szaladna? Lábnyomainkat is elmosná. Oldalra lesve vizsgálom a felcsapó lángok sárgás-vörösét.

Égett szag csapja meg az orrom. Hús, köröm vagy csak a bőrkárpit? A New York-i eminens, a hason szúrlak analfabéta a pesti villamosmegállóból, a... Az almák. Mind ismerős. Ez a Nykobing F-be tartó dán suhanc, még nyolc, kilenc se múlt. Mit követett el? Fújtat szerencsétlen. Mint egy eszelős. Nincsenek előítéleteim. A hónom alja mégis nedves lesz, ahogy az ülésen áthajolva ismét hátrasandít, figyeli, követi-e valaki, amit csinál. Kicsi, sötét szeme hatalmasakat villan. Legszívesebben magamhoz vonnám, hogy megnyugodjon. Vagy felpofoznám.

A felcsapó lángok sárgás-vörösét. Félre- félrepillantva. Nem ezzel a taknyossal akartam... Nézzük, ahogy a nyugodt víz utolsó cseppjéig elfogy alólunk. Mintha kiszivattyúzták volna. Kész, nincs tovább. Hús, köröm, vagy a kárpit? Most majd. Megkönnyebbülök. Kezébe nyomok egy almát. Több egy falat se csúszna le a torkomon. A gázok miatt. Amennyi eszem van, a nadrágszíjat csak leszállás közben oldom meg. Nem mozdul a karom. Nem megfutamodás.

A köd, oszlásnak indult. A hóka napkorongnak jó időbe tellett, de utat tört a tömött fellegek között. Mi is megnézhetnénk magunkat a tükörben! Máskor mindig, most, fülemben az öngyújtó kitartó sercegésével, nincs kedvem rágyújtani. Irigy vállamon a gyümölcsök. Ha elintéztem a papírokat, sietek. Este. Viszem haza. Neked.

Lábjegyzetek:



1., Az almákról. Az igazsághoz hozzátartozik, kizárólag a földre hullt, jobbára éretlen szemeket szedegetem össze. Azokat is az éj leple alatt, egy prémes kapucnival álcázva az arcom, nem mintha kéne. Az ingerlően piros gyümölcsöket, melyek a fa kézmagasságban himbáló, karcsú ágain kelletik maguk, békén hagyom. Eszembe sem jut ő-gömbölyűségüket érinteni. Bármennyire is furcsállom, tiszteletben tartom a helybéliek különös szokásait. A haszonnövényeket is csak dísznek tartják. (Vagy lusták szüretelni?). Tisztességes vagyok. Mert. Ahogy az a koszos kis gyújtogató srác (az én személyre szabott, huszonegyedik századi gyufaárus lánykám, illetve annak is mindjárt egyik legveszedelmesebb reinkarnációja a vonatról), kiterítenek. Úgyis.

2., A ködről. A ködről nem lehet mit mondani. A köd van és kész. Néha a nap végére csakugyan feloszlik. Néha nem. Megszokod. Ahogy megszoktad az akcentust, az angol szót, a pöszeséget. Egyet nem tudsz megszokni. Hogy nincsenek rendben a papírjaid, hogy nem kapsz állást, hogy az oktatással sem vagy ki-, megbékülve. Szöksz?

3., A szkafanderesekről. A dán szemetesek tényleg a végletekig akkurátusak. Tényleg minden szemétmorzsát felszednek a talpfák közül. Néha csak azon csodálkozom, hogy nem üti el őket az a szerencsétlen vonat, olyan lassúdan mozognak! Persze itt alapvetően nyugodtabbak az emberek. Nincs tempó, tempó, pörgés. Se túlóra. Vagy a masinisztának van sas szeme, vagy. Az alvó szemeteseknek hibátlan reflexei. Olyanok lehetnek, mint a macskák. (Legyenek olyanok. Azokat legalább szeretem.).

4., Haslevről. Haslevről már sokszor értekeztem. A kisváros, számunkra inkább falucska, kollégiumában lakom. Akár egy hosszú, fehérre vakolt parasztház, hosszan elnyúló faverandával. Áradó nyugalmával néha túl békésnek tűnik. Hová lettél, hová levél mezítlábas, lármás fiatalság?

5., Kafkáról. Mostanában túl sokat olvasom újra (Kastély, Per, Átváltozás, Levél apámhoz. Utóbbi különösen aktuális. Mostanában.). Túl sokat citálom. Túl nagy szó, kezdem megérteni. Vagy inkább időről-időre menedékre találok nála. Leginkább tanulni szeretnék. Tőle. Mostanában.