Kiss Judit Ágnes: Nő vagyok Magyarországon

"Inkább úgy látom, ez a feladatom: nem követelni a jogaimat, hanem azzal a természetességgel élni velük, ahogy a nőiségemmel.
Mert nőnek lenni nagyon jó. [...] Nőnek lenni bárhol jó, ahol szeretni képes férfi van. A nőiség legfájdalmasabb pontja jelenleg épp a valódi férfiasság hiánya. Tulajdonképpen sajnálom a férfiakat, akik erre nincsenek rászorítva." - Kiss Judit Ágnes szerint ilyen ma nőnek lenni itt, Magyarországon.

Kiss Judit Ágnes: Nő vagyok Magyarországon

Valószínűleg Bangladesben is, Kuala Lumpurban is az lennék. Ha viszont nem lennék nő, lehet, hogy nem lennék Magyarországon, sokkal inkább Bangladesben vagy Kuala Lumpurban.



A hazámhoz való ragaszkodás éppoly zsigeri bennem, mint a nemem, és összetartozónak érzem a nőiségemmel, ahogy a kötődést, a biztonság utáni vágyat is. Talán ha férfi volnék, kalandokra szomjaznék, mindig másutt kívánnék lenni, vagy egyszerűen csak annyira bántana mindaz, amit ebben az országban megélek, hogy minél távolabb akarnék lenni tőle. Most nőként viszont annyira bánt, hogy muszáj vele maradnom. Persze nem gondolom, hogy bárhol könnyebb volna nőnek lenni, mint Európában, Magyarországon, 2008-ban. Én még a küzdelmeket is élvezem, mert azért van miért és mi ellen harcolni, hiszen éppen ezek a küzdelmek tanítanak meg igazán nőnek lenni, bátran különbözni a férfiaktól, vállalni azt a minőséget, amit a nemünk hordoz.



Azt hiszem, sok szempontból könnyebb nőnek lenni, mint férfinak. Egy nőtől a mi társadalmunkban jobban elfogadják a lelki és transzcendens iránti érzékenységet, és mivel a pénzkeresés, a karriercsinálás még mindig inkább férfifeladat, a nőknek nagyobb a szabadsága a valóban fontos dolgokkal foglalkozni: emberi kapcsolatokkal, művészettel, önismerettel, spiritualitással.



A fölösleges dolgok világát éljük. Ebben a világban másodrendű állampolgárnak, nőnek lenni kifejezetten előnyös. Mert előítélet és lenézés még mindig akad, épp ez teszi lehetővé, sőt rákényszerít, hogy a nőiségünkkel foglalkozzunk. Az uralkodó nem, ami társadalmilag még mindig a férfi, sokkal nehezebben értelmezi saját magát, nehezebben veszi észre a hibáit, az erősségeit, és ez egyre gyengébbé, esendőbbé teszi. Aki egy kicsit is volt már lenézett, elnyomott, ismeri az én-keresés, én-értelmezés fázisait.



Megvannak ezek az erővonalak művészetben, a művészek között is. Kamaszlányként művésztársasában nemegyszer megkaptam: „hallgass, te nő vagy!”, még akkor is, ha olyan kérdés került szóba, amiről csak nekem voltak tárgyi ismereteim. Később egy szerzőtársam vallotta be a kézirataimat átnézve, hogy azzal az előítélettel olvasta őket, hogy egy nő úgysem írhat jó verset. Ennek ellenére az irodalomban nem találkoztam semmilyen elutasítással vagy lenézéssel, sokkal inkább őszinte elismeréssel. Persze ennek is megvoltak a hátrányai. Megkaptam kevésbé szerencsés szerzőtársamtól, hogy a nők olyan kevesen vannak az irodalomban, hogy sokkal könnyebben felfigyelnek rájuk, mint a férfiakra, ez az oka a sikeremnek, és visszahallottam olyan pletykát is, miszerint szexuális kapcsolatom volt az összes kritikusommal, aki elismeréssel írt rólam. Gondolom, egy férfiról sosem terjesztenének hasonlót.



Természetesen meg kell küzdeni azzal is, hogy a szövegeim alapján az olvasóim ne gondolják azt, hogy az én életemet írom meg. Úgy tapasztalom, ha egy férfi a szexualitásról ír, senki nem hiszi, hogy a saját élményeit dolgozza fel, nekem viszont néha kijut a sanda megjegyzésekből és pillantásokból. Mégsem érzem ettől megalázottnak vagy kiszolgáltatottnak magam. Inkább úgy látom, ez a feladatom: nem követelni a jogaimat, hanem azzal a természetességgel élni velük, ahogy a nőiségemmel.



Mert nőnek lenni nagyon jó. (Aki a péniszirigységet kitalálta, most ne nevezzük meg, az sosem látott egészséges nőt. Én például nem szeretnék egy himbálózó virslit a lábam között, ami időnként önállósítja magát.) Nőnek lenni bárhol jó, ahol szeretni képes férfi van. A nőiség legfájdalmasabb pontja jelenleg épp a valódi férfiasság hiánya. Tulajdonképpen sajnálom a férfiakat, akik erre nincsenek rászorítva. Azt hiszem, a nőknek leginkább arra volna szükségük, hogy férfiasságukkal tisztában lévő, azt megélő férfiak, férjek, apák álljanak mellettük. Ha azt mondják, a harmadik évezred a nő évezrede lesz, én abban reménykedem, ez arról is szól, hogy a női mivoltunkat valódi férfiak, nem nagyra nőtt kisfiúk vagy szánalmas díszmacsók mellett teljesíthetjük ki.



---------
A sorozat korábbi cikkei:
Gordon Agáta: Országon nő
Czapáry Veronika: Nőnek lenni, itthon
Mme Chauchat: Itt ma nő - és férfi
Pancsikol vagy fuldoklik? - Féligazságok tengerén
Bumberák Maja: Nőmagyar
Falcsik Mari: Kettős portré
Becsey Zsuzsa: Nőnek lenni itt