Matt a végtelennek

"Igen. Határozottan emlékszem arra, hogy reggeliztem, elővettem a fehér dobozkát és bevettem a gyógyszert. Egy virág mégis megszólalt. László leült a kerti padra. Olyan szép a mai nap, olyan kimondhatatlanul gyönyörű. De valaki szólít. Odahajolt minden egyes rózsaszálhoz, még a bimbókhoz is. Hallgattak. Pedig valaki szólítja őt, a keresztnevén." - A Hetedhét Oázis három nyertese: Hevesi Kovács János, Jancsó Noémi és Puszta Szilvia novellái.

A Hetedhét Oázis Alapítvány célja a fogyatékossággal élők művészeteken keresztüli integrációja. Egyrészt (pl. a vers-, próza-, és dalszövegíró versennyel) igyekeznek olyan érdekes programokat kitalálni, amelyek segítségével be tudják vonni az "ép" embereket a fogyatékosok világába, másrészt pedig a segítséggel élők számára teremtenek lehetőséget arra, hogy tehetségüket nagyobb közönség előtt is megmutathassák. Az általuk kiírt verseny célja az volt, hogy a pályázók foglalkozzanak a fogyatékosság gondolatkörével, éljék bele magukat a helyzetbe. A zsűri tagjai Acsai Roland, Bódis Kriszta és Lackfi János voltak.

A Próza kategória nyertesei:

Puszta Szilvia: Matt a végtelennek (3. díj)

Méhes Döme bevarrott térdű mackónadrágot hord.
Búzaszőke hajú, szürke szemű, testmagassága pedig nem mérhető, mivel térdtől lefelé hiányoznak a lábai. Kisebb korában emiatt halnak képzelte magát, és egyedül azt furcsállta, hogy miért válnak ketté középen a farkúszói. A mamája azt mesélte neki, hogy azért született halnak, mert az anyukáját egy rubeola nevű gonosz átok érte, mialatt arra várt, hogy Döme a világra jöjjön. A mama sokat foglalkozik az unokájával, és minden új évszakban varr neki egypár új térdnél összevarrt mackónadrágot, ahogy ő hívja. A fiú ugyan kissé furcsállja, hogy miért kell egy halnak mackónadrágot hordania, de általában keveset kérdez, mert már észrevette, hogy a légkör egészen hűvössé válik, ha néha-néha válaszokat követel.
Ma szerda van, bár lehetne a hét akármelyik másik napja is, annak bármelyik órájában. Kivételt képez persze az éjszaka, mert olyankor Döme helye szigorúan az ágyában van, hogy felfrissülve vághasson neki egy új, előre is jól ismert nap kezdetének.
A nap többi órájában nyugodt szívvel hódolhat kedvenc időtöltésének. Most is épp ezt teszi. Döme az ablak előtt ül, és résnyire szűkített szemekkel kémleli a szemközti játszóteret. A kezében, közvetlenül szemmagasságban, egy sakkfigurát tart. Azért kell erősen fókuszálnia a szemével, mert a sakkfigurát megpróbálja elképzelni, amint a játszótéren lévő hintán ül, és lengedezik a levegőben. Mivel minden nap eljátssza ezt a számára rendkívül kedves játékot, mára tökéletes képzelőerőt fejlesztett ki, hogy megadja a kezdőlökést a sakkfigura hintájának, és láthassa kis barátját előre-hátra suhanni a levegőben. Mikor sikerül elkapnia a ritmust, és kedvenc figurája lendületesen hintázik a három emelet távolságában lévő játszótéren, széles mosoly terül el a fiú arcán.
Ezt a mosolyt gyorsan le is törli képzeletbeli szivacsával, amikor a másik szobából meghallja az anyukája gyengéden sürgető hangját:
- Vedd át a pólódat, Döme! Húsz perc múlva a gyógytornán kell lennünk!
A fiú általában nem válaszol a figyelmeztető szavakra, viszont mindig kifogástalan öltözékben, és indulásra készen üldögél a szobájában, mire az anyukája bemegy érte.
Döme nem szereti a gyógytornát, mert nyomasztja őt a többi szomorkodó halgyerek és halanyuka társasága. Az utóbbi időben azonban nagyon várja, hogy anyukája végigtolja őt a kerekes székében a szemközti rehabilitációs központba vezető úton. Ennek nem más az oka, mint hogy ez az út közvetlenül a játszótér mellett halad. A kisfiú így minden nap megkísértheti a játszótérhez való közelségnek azt a tetőfokát, amely számára elérhető.
Nemcsak a hinták nyikorgása, és a gyerekek lelkes sikongása bűvöli ilyenkor el. Fülei képesek érzékenyen kiszűrni egyetlenegy szólamot az odabentről harsogó polifonikus zsivajból. Amikor elhalad a játszótér mellett az anyukájával, sosem néz rá az ott hancúrozó gyerekseregre, főként nem az égővörös hajú lányra, akit hetek óta figyel az ablakából. Kánya Klárának nevezi magában a lányt, mert ahogy először meglátta az ablakból, rögtön a vörös kánya jutott róla eszébe. Nagyon tetszett neki a haja, titokban arról álmodozott, hogy egyszer ő is meghúzza majd a rakoncátlan fürtöket, ahogy a többi csintalan fiútól látta odaföntről a szobájából. Aztán tudja, hogy a filmekben olyan is van, hogy a férfi a nő szájára illeszti a száját, és megcsókolja. Valamiért úgy gondolta, hogy Kánya Klára ajkaira érdemes lenne ráilleszteni a száját…
Döme tehát nem kukucskál be a játszótér ábrándos világába. Kerítés veszi körbe a területét, és Döme az évek során megtanulta, hogy az ő helye mindig a kerítésen kívül marad. Csendesen magába szívja az atmoszférát, a zsivajt, és élvezi, hogy átpárolog a bőrébe a játszótérről áradó boldogság nevető gőze.
Természetesen néha nem bírja ki, hogy ne nézzen a szeme sarkából a hintákra, és a hinták körül futkározó Kánya Klárára. De ezt a lopott zugpillantást csak akkor engedi meg magának, ha már az utcát eltakaró bokros részekhez értek.
Döme ilyenkor nem szomorkodik. Az utolsó cseppjéig élvezi, ahogy titkos haditerv alapján dézsmálja az utcai örömök zavaros nektárját. Csak egy dolog bántja: hogy az anyukája mindig sokkal gyorsabban tolja a kerekes székét, mikor a játszótér környékére érnek, így a fiúnak szinte belekábulnak a boldogságcseppek sebes felszippantásába az érzékszervei.
És mint most is, az út elszürkül, ahogy egyre közelednek a rehabilitációs központhoz, és távolodnak a játszótértől. Döme azt kívánja, bárcsak az időnek egy felosztott szakaszán kellene végiggurulnia az életén, tetszőleges sebességgel. Mert ha rajta múlna, biztos arra kérné az anyukáját, hogy a gyógytornára kijelölt időintervallumon röpítse át olyan sietősen.
De az idő lassan telik, és a szakasztott egyforma délutánok szép lomhán rákarsztosodnak Dömére. Csak akkor érzi újra, hogy él, és lélegzik, amikor begyorsul alatta a kerekes szék, és megint a játszótér mellett halad életének szűkös kis szakaszán.
Újra várja a rövid örömhullámot, amely egy pillanatra belészáll, majd durván kiszakad belőle, már csukja a szemét, kiélezi a füleit, amikor a kerekes szék egyszer csak megáll vele. Az anyukája véletlenül félrelépett, ki a napi rutinból. Bele is tört a cipősarka. Most riadtan bosszankodik, Döme pedig egy pillanatra felügyelet nélkül marad. Tekintete mohón tapad az elétáruló látványra, és hirtelen megszédül. Az ő Kánya Klárája épp földet ér a csúszdáról való lesiklásból, és úgy érkezik meg a fiú előtt, hogy lehetetlen nem farkasszemet nézniük. A lány szemében egy kis riadalom tükröződik, de állja a fiú pillantását. Döme pedig úgy érzi, felolvadt az időben. Lehet, hogy félóráig maradtak így, lehet csak arra a két-három félkoppanós lépés idejére, amíg az anyukája újra a kezébe vette az irányítást a fiú útja fölött.
Nem is fontos, meddig tartott. A felszínen semmi sem történt. Csupán egy hirtelen elhatározás, és pár halk szó: „Várj meg holnap egy órával korábban, mint amennyi most van.”
És a kétszemélyes jármű robogott tovább…

*

Másnap Döme egészen különösen viselkedett. Amikor az anyukája nesztelenül kinyitotta az ajtót, hogy indulhassanak a szokásos gyógytornára, a fiú így szólt:
- Szeretnék ma egyedül elmenni a gyógytornára. Kísérj el addig a részig, ahol át kell menni az úton, és gyere haza. Meg akarom nézni, hogy sikerül.
A megszokottól meghökkentően eltérő viselkedés pedig meglepő módon elérte a célját. Döme kipirult arccal rázkódott anyja kezei alatt a döcögős úton, majd elszánt mosollyal búcsúzott a riadt tekintetű nőtől, miután szerencsésen átértek az úton.
Gondolatai feldúltan cikáztak egyetlen kérdés körül: vajon eljön-e a lány?
Eljött. Ott állt, szaladozó gyerekek ritkás gyűrűjében, zsebre dugott kézzel, szégyenlős arckifejezéssel. Döme megállt mellette, de kerülte a tekintetét.
- Fáj neked? – kérdezte halkan a lány.
- Ami nincs, az egy idő után már nem fáj. – mondta a fiú. – Nekem sosem volt, úgyhogy sose fájt.
Csend lett. Mindketten zavarban voltak, így hát kerülték egymás pillantását. Így sikerült aztán megoldaniuk, hogy felváltva titokban a megnézzék egymást.
- Csak annyit kérek tőled, hogy csald el a többieket valahová máshová, aztán gyere vissza, és segíts felülni arra a hintára. A kékre. Aztán menj el, és gyere vissza újra egy óra múlva.
A lány örült, hogy feladatot kapott, így egy elgondolkozó bólintás után könnyű lábakkal szaladt el, és valamit odasúgott a társainak. Egy kis tanakodás és fecsegés után végül mindenki elindult a sarki fagyizó irányába.
Döme egyedül maradt, de küzdött az ellen, hogy a félelmet fogadja társául. Türelmesen várt, amíg lobogó hajú kányája visszatért. A lány félszegen rejtette el a háta mögé a kezében szorongatott fagylaltos tölcsért. Mikor eszébe jutott, hogy a feladat második részében valahogy fel kell segítenie az ismeretlen fiút a hintára, zavartan elhajította az édességet.
- Közel megyek hozzá. Add ide a kezed, és én meg fogom fogni. Lehet, hogy sikerül egyedül is, lehet, hogy kicsit rád kell majd támaszkodnom. – szólalt meg a fiú, miközben már el is indult a hinta irányába a székével.
A fiú nem akarta, hogy teljesen a lány segítségére kelljen hagyatkoznia, ezért meglepően könnyen helyezkedett át a kék hintába. Mikor már bent ült, a lány pillantása elrévedt, és önkéntelenül is megállapodott a bevarrott nadrággal fedett rövid csonkokon.
- Most menj el. – mondta a fiú szelíden, mikor észrevette a lány fürkésző tekintetét.
Döme tehát egyedül maradt. Előhúzta a zsebéből a sakkfigurát, és megszorította az egyik öklével. Ujjai izzadtak a hinta láncain. Megpróbálta az ellesett ritmusra mozgatni az altestét, de a hinta nem kapott szárnyakra, csupán rázkódni kezdett alatta, majd oldalirányba libegni. A fiú ujjai elfehéredtek, ahogy még szívósabban kulcsolta őket a hinta láncára. Ugrásszerű mozgásokat próbált végezni, hogy megadja a lendületet a hintának. A homlokán aprókat lüktetett egy ér. A hinta egy rándulással megpördült alatta, a láncok pedig összecsavarodtak Döme körkörösen rángatózott a hintával, és közben erősen zihált. Kifújta a tüdejébe szorult levegőt, és felnézett a szemközti ház ismerős ablakára. Becsukta a szemét, és elképzelte, hogy ott ül, és onnan nézi magát. Felsőtestével utánozni kezdte kedvenc sakkfigurája egyenletes mozdulatait, és csöndesen szívta magába az utca tompa nyüzsgését. Erősen koncentrált, és különböző képeket képzelt maga elé. Testének összes izma megfeszült, szemeit pedig erősen húzta össze. Szájával mormogott valamit, amit később sosem tudott felidézni.
És akkor megtörtént. A hinta elindult alatta. Fülébe csiklandósan sikoltott bele a szél süvítő hangja, arcát pedig simogatta a csípős levegő. Döme ujjai rémülten fogódzkodtak a láncba, szíve azonban az ismeretlen kalandtól felpezsdülve verdesett a mellkasában. Száján szétterült a felhőtlen, minden nehézségről megfeledkező elragadtatás mosolya. Kissé kidugta a nyelve hegyét, és kíváncsi rácsodálkozással tapogatta körbe a széltől kicserepesedő ajkait. Érezte a nyelvén a levegő ízét és hőmérsékletét. Szabad volt, egyre gyorsabban szárnyalt a levegőben, a korlátlan ürességben, ahol nem áll az ember útjába semmiféle akadály.
Annyira megrészegítette az ismeretlen végtelenség kínálta mámoros kóstoló, hogy észre sem vette, amikor a hinta lassulni kezdett alatta, majd szép lassan megállt. Tágra nyílt szemekkel meredt a vízszintesen elé terülő világra, mintha most látná először. Aztán visszatért a valóságba, mert három hangos lépést hallott egészen közelről.
- Miért szorongatod a kezedben azt a sakkfigurát? – kérdezte Kánya Klára a háta mögül.
- Mert ő tanított meg hintázni, és azt akartam, hogy itt legyen az elsőnél. – felelte bágyadtan a fiú.
- Nagyon szép figura.
- Csodásak ezek a sakkbábuk. Egyiknek sincs lába, és mégis bármerre lehet lépni velük.
A lány odasétált a fiú elé, és félénken elmosolyodott.
- Hogy tetszett? – tudakolta.
A fiú nem válaszolt, csak félig lehunyta a szemét, és olyan mosolygós grimaszt vágott, mintha egy különösen fájdalmas emlékre gondolna vissza.
- Túl csonkák a szavak ahhoz, hogy ezt el tudjam mondani. – felelte végül.
A lány elgondolkozott. Arra gondolt, milyen furcsákat mond néha ez a fiú.
- Akarod, hogy visszasegítselek… oda? – kérdezte.
- Még ne. – rázta a fejét a fiú. – Kérhetnék inkább helyette valami mást?
A lány finoman megrántotta a vállát, és kissé megemelkedett a szemöldöke is.
- Gyere egy kicsit közelebb, hogy meghúzhassam a hajad!
A fürtös fej pedig egy pár másodperces habozás után odahajolt felé, hogy elérhesse.
- De ne fájjon! – húzódott el egy pillanatra a lány.
Döme pedig komoly arccal és félszegen húzta meg az egyik vörös csigát. Azt hitte, sikítani fog a lány, ahogy akkor szokott, amikor a többi fiú húzza meg a haját, de Kánya Klára végig engedelmesen tűrte a bűvös műveletet.
A rövid délután gyorsan elrepült. Méhes Döme végre megehetett két egész órányi boldogságot.
És bár ő ezt még nem tudja: sosem fog csókolózni az ő Kánya Klárájával, aki titokban meglökte őt a hintán, de ő lesz a világtörténelemben az első mackónadrágos hal, amely szárnyak és lábak nélkül meghódította és uralta a levegőt, sőt mi több, csípős csókot váltott vele.

Jancsó Noémi: László (2. díj)

- László. – nem volt egészen bizonyos, hogy egy rózsaszál szólalt-e meg vagy a szomszéd lány szólította őt keresztnevén, mint azelőtt soha, mint azelőtt csak anya és a virágok.
László mindenesetre kisietett. Nehezen járt, százhetvenkilenc kilója miatt.
Hangosan szuszogott és tele volt gátlásokkal. Gyógyszereket szedett, hogy ne hallucináljon, hogy ne legyen baj vele. Hogy megmaradjon olyan kedves és visszahúzódó fiúnak, amilyen azelőtt , amilyen mindig is volt. Amilyennek a falu ismerte és amilyennek a falu – fejcsóválva, de – elfogadta őt.
László kisietett, a szomszéd lány sehol. Biztosan a virágok szólítottak, vajon bevettem-e ma reggel a nyugtatót. Igen. Határozottan emlékszem arra, hogy reggeliztem, elővettem a fehér dobozkát és bevettem a gyógyszert. Egy virág mégis megszólalt. László leült a kerti padra. Olyan szép a mai nap, olyan kimondhatatlanul gyönyörű. De valaki szólít. Odahajolt minden egyes rózsaszálhoz, még a bimbókhoz is. Hallgattak. Pedig valaki szólítja őt, a keresztnevén.
A szomszédék ablakából muskátlik omoltak, nyújtóztak az aszfaltút felé. Most, most mintha... úgy tűnt, hogy a szomszéd lány kidugta drága szeplős fejét, vörös haját az ablakon. Dehát a szomszéd lány ilyenkor egyetemen van, a városban. László érzi a remegést a végtagjaiban.
Nagyon fél, ki tudja, mitől. Gyorsan, zihálva cigarettára gyújt, a kertben sétál, a rózsák között, és a szomszéd lány vörös fejéről képzeleg. Gyöngéden lemetszi a fölösleges ágakat. Megsimogatja a rózsabokor száradó virágait. Olyasmi ez a mozdulat, mint az embereknél a szemhéj gyöngéd, utolsó lefogása. Szolgálattétel a halottnak. Értelmetlen szolgálattétel. Az élő rózsákat nézi, nézi a betegnyugdíjas rózsakertész, félszegen mosolyogva. És lemetszi, újra lemetszi a fölösleges ágakat. De valaki a keresztnevén szólítja őt. Nem, nem lehet anya. Ő meghalt. A szomszéd lány sem lehet, hiszen ő a városban van, egyetemen... a városban. László leül a kerti padra, cigarettázik. Rózsaszínű arcbőre fényes az izzadtságtól. Valaki csenget, uramisten, valaki csenget. László feláll, lassan megy ki a kapuig, pocakja, ez az átkozottul óriási pocak minden lépésnél megrezzen. A kertész megáll, nekitámaszkodik a ház falának. Nem, most nincs kedve kaput nyitni. Mindegy, ha éppen a szomszéd lány lenne is ott, a kapu túloldalán. Fáradtan leül a fűre. Annyira fáradt, túl sok ez az átkozott háj, egyszerűen túl sok. A szervek is rég fellázadtak a tömeg ellen. Nehéz így, nagyon nehéz. A rózsák most hallgatnak, valaki mégis szólítja őt, a keresztnevén.
Anya... anya imádta az alkoholt. Meghalt, rámhagyott egy házat, egy kertet, és néhány üveg sört, vodkát a hűtőszekrényben. László feláll, bemegy a konyhába. Előveszi, szorongva, az anyja sörét. Sohasem mert inni, az orvos megtiltotta. Azt mondja, megárt az idegeimnek, gondolta, és elővette az első sört. Anya meghalt.
László leül a konyhaszékre. Nem bírja ezt a rettenetes súlyfölösleget, nem bírja a hangokat, megint hallja, pedig a reggel egészen biztosan bevette a gyógyszert. László előveszi a sörnyitót, kinyitja a sört, tölt magának. Látod-e, doki, semmi sem történik. Nincs velem probléma. Egy kicsit elszédültem, de minden rendben. És László megissza a második pohár sört. A harmadikat, aztán vodkát tölt, a negyediket, a megszámlálhatatlanul sokadikat. Érzi, hogy nem tud felállni. Ó, ez az istenverte kövérség, már fel sem tudok állni. És László itta, itta az alkoholt. Ki kell jutnom a vécére, de hogyan. Szédülök. Nem tudok felállni. Valaki szólít, átkozott, szar alak lehet. Hagyna már békén. Anya halott. Enyém a kert, a rózsák. Egyedül vagyok. A szomszéd lány az egyetemen van, tanul. Dolga van. Ő nem betegnyugdíjas. László a konyhaszéken ül, fel szeretne állni, nem sikerül. László szédül, szédül, a virágok viháncolnak odakint. László magára ereszt és a fejét leejti a konyhaasztalra. Elalszik.
László, a kertész elalszik a konyhaasztalon.
A szomszéd, látva, hogy László nem nyit ajtót, betöri a kaput. Bemegy, ordít: László. Az előszobába leteszi a tojást, krumplit, amit Lászlónak akart eladni.
László majdnem eszméletlenül fekszik az asztallapon, egy kicsit remeg és a nadrágja nedves. A szomszéd kihívja az orvost. Lászlót beutalják a pszichiátriára, s mihelyt kijózanodik, rengeteg nyugtatót fecskendeznek beteg, kövér testébe.
Még aznap kifüggesztették a cédulát a ház kapujára. A rózsakert és a ház, László kertje, háza eladó. Az árverés pénteken, tizenhárom órakor kezdődik.
- Jó reggelt, Padoványi úr. – mondja másnap mosolyogva egy nővér Lászlónak, és
kezében a napi nyugtatóadagot tartja.
A rózsák, anya. A szomszéd lány. Többé senki sem fogja Lászlót a keresztnevén
szólítani.

Hevesi Kovács János: Búvárok (1. rész)

I.

Sanyi autója nehezen bírta az emelkedőt. Marina a kapaszkodót szorítva csendben gubbasztott mellette, ha megszólal, veszekedni fognak, ebben biztos volt, a férfiak nem szeretik, ha megzavarják őket játék közben és jelen helyzetükben nem lett volna ajánlatos összekapniuk.
A lány, nem volt túl vidám, dacára a szép időnek. Az egész búvárosdi semmi másra nem szolgálhatott, csak hogy az a hülye megint bizonyítson, milyen szerencsés lány is ő, és hogy – ebben a pillanatban az autó végre vízszintbe ért, maga mögé utasítva az utolsó kanyart is. Faindák függönye alatt ott lapult a bányató csendje.
A szegényesen kialakított parkolóban nem ők voltak az elsők, egy kissé megkopott, de korához képest remek állapotban lévő kombi Lada foglalta el a kevés árnyékos hely egyikét. Sanyi, a Ladák kasztnyijáról kiselőadást tartva befarolt mellé..
Marina, meg sem várva, hogy a motor leálljon, ledobta magáról biztonsági övét. Végre megszabadulva kipattant az autóból. Hallotta, hogyan csapódik mögötte a visszatekeredő öv az ajtófélfának, onnan a plafonnak.
A hosszú és unalmas Barcika-Széleskő út után üdítő érzés volt kiegyenesedni. Bár a Nap kellemetlenül égetett, a szabad levegő segített figyelmen kívül hagyni ezt a kellemetlenséget. Sokat jártak ide gyermekkorában, nagyon sokat… Akkor még nem ismerte Sanyit, amire részben nosztalgiával, részben a kánikulában elfáradt sportoló szomjával gondolt.
Leállt a motor. Nem sokkal később ajtócsapódás.
- Szép, mi? – szólalt meg büszkeségtől és bizonytalanságtól remegve. Mikor kedvese előhozakodott a búvársport aktív művelésével, ő ajánlotta ezt a tavat, hiszen ha úgysem úszhatja meg párja hóbortjait, hadd lehessen vele akkor is, olyan helyen, amihez olyan szép élmények tartoznak.
Egy magasan lévő párkányról ugráltak… mennyire csípte a víz csobbanáskor a fenekét és… az ember szinte kitágult a befelé igyekvő víztömegtől.
- Figyelsz te rám egyáltalán? – hallotta Sanyi hangját. Most mintha egészen távol álltak volna egymástól, térben is, időben is, mintha csak idegenek lennének. Minden olyan zavaros volt, Marina úgy érezte, nem akar bemenni abba a tóba, nem akar beszélni a háta mögött álló férfival, aki mellé nem akar befeküdni este. Hirtelen két kar fogta át hátulról, két szőrös és vastag mellső végtag, a jobbon aranylemez kaucsukcsíkon és köves gyűrű, a balon –teljesen oda nem illő –búváróra. Ajkakat érzett a nyakán, melyek mozogni kezdtek és hallotta ismét Sanyi hangját, de most sokkal közelebbről, és érezte azt a nedves és fűzforró leheletet, amit magába szívva mindig olyan jó volt elaludni – Gyönyörű helyre hoztál. Köszönöm.
Marina boldog volt és büszke. Szerette ezt a nagydarab szőrös embert, akinek csókolózás közben mindig olyan koszos lesz a szemüvege arcának zsírjától, aki mindig olyan vehemenciával kapja az ölébe, mintha el sem akarná engedni.
A fiatalember mégis elengedte, elcammogott a csomagtartóhoz és a felszerelés összeállításába kezdett. Irány a nagy kaland!

II.

A tó vize rettenetes hideg volt. Marina bőre alatt hajszál vékony izmok rángatóztak, hátra feszítve láthatatlan szőrszálait. A libabőr elnevezés igen találó.
Percekig egy sekély, part menti szakaszon áztak. Hogy ne álljon be Marina vérkeringése, a fiú megmasszírozta békalábát, ami, bár a fagyás fájdalmát nem enyhítette, azért mégiscsak kedves dolog volt. Aztán, amikor úgy látta, már megszokták a víz hőmérsékletét (körülbelül tizennyolc fok, a fenéken tizenkettő), barátnője kezébe markolt, és megkezdte a merülést.
Arcuknak a tóvíz eleinte nagyon hideg volt. De az a csend odalent!

III.

Marina boldogan süppedt a Suzuki anyósülésébe. Háta mögül a csomagtartó csukódása, Sanyi végzett a bepakolással.
Felszerelésüket biztonságban tudva hazaindultak, Barcikára.
A fülledt kisautót megszállta egyfajta boldog fáradtság, az ötórai napsütést már egyáltalán nem érezték bántónak, Marina izzadt tenyere alatt a kocsi kapaszkodója volt az egyetlen biztos pont a világon. Elaludt.
Mikor a lejtő végén felébredt, arra gondolt, milyen szépen fog erről zongorázni braille-írógépén. Marina a vakok újságának dolgozott, ez volt az egyetlen munka, aminek művelése közben jól érezte magát, mióta a három évvel ezelőtti balesetben elvesztette látását.
- Elaludtál? – kérdezte Sanyi.
- Aha.
Autójuk bogárként futott tovább az aszfaltkígyó végtelen testén.