2008. december 23., kedd

Radics Viktória: Gyanúperben élethosszig

„Nekem a karrierem mindig fontosabb volt, mint a családom. Én soha semmit nem voltam képes végigcsinálni. Én a kollégáimmal mindig flörtöltem. Bennem nem volt semmi erotika. Én nem voltam képes komoly és tartós kapcsolatot kialakítani senkivel. Én mindig túlságosan beleszerettem valakibe. Én halálba kergettem férfiakat. Én öngyilkos akartam lenni férfiak miatt.” – Radics Viktória körkédésünkre adott válaszában bizonyítja, hogy Kafka Perének hőse valójában nem K., hanem a Nő, de kiutat is keres.



Radics Viktória: Gyanúperben élethosszig


Nőnek lenni Magyarországon (és a szomszédos országokban) számomra kafkai állapotot jelentett. (Hadd fogalmazzak múlt időben. Megvan rá az okom.) Bűnös voltam. Folyton vétettem valamit, hibáztam, tévedtem, csaltam, hazudtam, sikkasztottam, tékozoltam. Szórtam vagy nagyon is megfogtam a pénzt. Fukar voltam érzelmileg is, rosszul neveltem a gyereket, elkényeztettem, mindent megadtam neki, de nem törődtem vele, elhanyagoltam az országhatáron túl élő szüleimet, elfelejtettem a rokonokat, gyalázatosan bántam a férjemmel, aki pedig eleinte szeretett, nem voltam barátságos a kedves szomszédokhoz. Házasodtam, elváltam. Szeretőm volt vagy szeretőre vágytam, meg akartam volna magam baszatni végre valakivel vagy épp remélhetőleg jól megbasztak végre.
Érdekből cinkosaimmá tettem a barátnőimet, a barátaimat, a saját egy szem lányomat. Jobbra-balra kacsingattam. Túl érzelmes kislány, szentimentális, giccses, rongyos fejű voltam és nem tudtam számolni, fogalmam sem volt a pénzhez. Kegyetlen voltam, hideg, számító, egy némber, akit csak a pénz érdekel. Amorális voltam és hajlíthatatlan; nagyon sokra tartottam magam, és nem volt elegendő önbecsülésem. Csak a saját fejem után mentem, nem hallgattam senkire, és bevettem mindenféle ideológiát, rám az utolsó sarlatán is hatással tudott lenni. In-tran-zi-gens voltam, és olyan naiv, hogy velem mindenki azt csinált, amit akart. Kihasználtak. Kihasználtam. Kikezdtem férfiakkal, aztán otthagytam őket. Engem mindenki otthagyott, mert velem nem lehetett élni.
Azért nem volt soha munkahelyem, mert nem tudtam alkalmazkodni, és megbízhatatlan voltam a nemlétező munkahelyeimen. Túl sok mindenbe belekaptam, és nem tudtam kihasználni a kínálkozó lehetőségeket. Nekem a karrierem mindig fontosabb volt, mint a családom. Én soha semmit nem voltam képes végigcsinálni. Én a kollégáimmal mindig flörtöltem. Bennem nem volt semmi erotika. Én nem voltam képes komoly és tartós kapcsolatot kialakítani senkivel. Én mindig túlságosan beleszerettem valakibe. Én halálba kergettem férfiakat. Én öngyilkos akartam lenni férfiak miatt.
Azért nem volt soha rendes családom, mert önző voltam, egocentrikus, és csak a munkámnak éltem. Azért nem volt soha állásom, mert nem is kerestem, hanem meghúzódtam otthon az odúmban. Túlságosan privát életet éltem, mindig csak a magánügyeimmel foglalkoztam, folyton a szerelmen járt az eszem, és elsüllyedtem a saját bánatom miazmás mocsarába. Több csatornán élő nő voltam, belekontárkodtam ebbe is, abba is, leálltam politizálni, túlságosan sokat elmászkáltam mindenfelé, és nem szálltam eléggé magamba.
Kurva voltam. Intellektuális picsa voltam. Kibaszott értelmiségi, aki már nem is nő. Paraszt. Nagyvárosi kékharisnya. Ittam és káromkodtam. Fenn hordtam az orrom és finomkodtam. Azt hittem, azért, mert egyetemet végeztem, én különb vagyok másoknál. A műveltségem enyhén szólva hézagos. Radics voltam, az volt az én bajom. Az anyámra ütöttem. Mindenkinél okosabbnak tartottam magam. Sohasem kértem senkitől bocsánatot, soha. Soha nem hajtottam le a fejem. Szervilis voltam. Alkalomadtán benyaltam. Fölnéztem férfiakra, tulajdonképpen lefeküdtem nekik.
Nem voltam elég nőies. Kemény voltam. Nem engedtem. Nem adtam meg azt, amire egy férfinak szüksége van. Nem voltam elég meleg, az odaadást nem ismertem. Romantikus voltam. Rajongó voltam. Belelkesedtem fűért-fáért. Általánosságokban gondolkodtam. Nem voltam képes szembenézni a valósággal. Nem néztem tükörbe. Álszent voltam. Mindenféle vallást kipróbáltam. Bedőltem papoknak, teóriáknak, a sosemvolt boldogságot kerestem.
Voltaképpen feminista voltam. Mindig is úgy éltem, ahogy akartam. Ezért voltam szerencsétlen. Rendíthetetlen autonómiát alakítottam ki, és magányos maradtam. Én nem tettem semmit a boldogságért. A szeretet és az elfogadás iránti vágyam tévutakra csábított, és csapdákba estem. Belezavarodtam maga-magamba. Nem mentem le soha a gyökerekig. Pszichológushoz jártam és pszichologizáltam. Bevettem a freudista maszlagot. Nem voltam képes igent vagy nemet mondani, hanem mindenféle fogalmak és szinonimák használatával, körmönfont mondatkonstrukciókkal kitértem az egyenes válasz elől. Mindent relativizáltam. Semmire sem tettem le a voksomat.
Lobbanékony voltam. Radikális voltam. Szenvedélyes voltam. Jeges hallgatásba burkolóztam. Megszólíthatatlan voltam. Velem nem lehetett beszélni. Mindent és mindenkit elárultam. Nekem semmi sem volt szent. A legintimebb dolgaimat is kibeszéltem. Aprópénzre váltottam. Mindent megírtam.
Túl nőies, amit írok, fülledten erotikus. Túlságosan emberi. Olyan szexuális. Túl sok idegen szót használok, okoskodom és csúsztatok. Ellentmondásos vagyok. Túllövök a célon, vagy legtöbbször melléfogok. Az a baj, hogy indulatból írok. Az a baj, hogy mellébeszélek. Patetikus vagyok. Stiliszta vagyok. Esztétizálok. Túl könnyen írok, az a baj. Bonyolultak a szövegeim, túlzsúfoltak és érthetetlenek.



Egyszóval nőnek lenni Magyarországon (és a szomszédos országokban), ráadásul gondolkodó és író nőnek lenni: felettébb gyanús. Nőnek lenni amúgy is eredendő bűn, amit maradéktalan, élethosszig tartó, szigorú és felelős kötelességteljesítéssel kellene levezekelni. A kötelességek köre az emancipációval vészesen megduzzadt. A szabadság növekedésével együtt a tévedés és a vétkezés lehetősége is szerteágazóbb lett, következésképp a gyanakvás is fokozódott. Ma könnyebb csapodár asszonynak, hanyag anyának, hivatásunkban, szakmánkban gyöngének és sikertelennek, tehetségtelennek lenni, mint azelőtt.
A nő sokkal több felelősséget visel, és lényegesen többet tud, mivel sokkal többet tanult és sokkal tájékozottabb, mint azelőtt. A férfiak zavarban vannak: ezzel együtt elvárják a régi típusú, a patriarchalizmusban érvényes odaadást, gondoskodást, törődést, alárendelődést, és abszolút szerelmi, szexuális és családi kötődést. Nem mintha az „emancipált nő” nem lenne képes odaadásra, hűségre, gondoskodásra, mélységes kötődésre! Viszont másként, reflektáltabban, a maga módján, individuumként és szubjektumként, a legsajátabb érzelmeit és gondolatait kifejezve tenné ezt! Gyakran éppenséggel ezzel lépi át a tűréshatárt.
Nőnek lenni Magyarországon (és a szomszédos országokban) akkor lenne jobb, ha előzetes (közbeni és utólagos) gyanakvás nélkül, nagyobb bizalmat megelőlegezve (legalább megutólagozva!), nyitott ésszel odafigyelnének az emberek arra, amit egy nő – nő létére –, mond, gondol, érez, és arra, ahogyan kifejezi azt, amit érez és gondol. Ha a nő veleszületett amoralitásáról, megbízhatatlanságáról, állhatatlanságáról, érzelmességéről, túlfűtött szexualitásáról és butaságáról régtől fogva kialakult és a legnagyobb férfi koponyák által is szajkózott és terjesztett rögeszmék dekonstruáltatnának. De valóban, nem csak „elvileg”. Ha megszűnne a per. Ha nem kellene magyarázkodni és védekezni. Ha megadatna a bűntelenség vélelme. Magyarán: az elég tiszta lelkiismeret, már-már azt mondom: kegyelme.


*


És azért fogalmaztam múlt időben, mert mindezen én minden órámban változtatok, ha addig élek is.


Radics Viktória


-----------

1 megjegyzés:

redonyoseskesz írta...

Megrendülten olvasom, Ria, a "vallomásodat", kibaszottul kemény szöveg és - sajnos?... - kurvára igaz; azért is annyira döbbenetes, mert tényleg nem érzek semmi pózt benne; ha létezik gyónás, hát ez az!... Magamra vehetném jó néhány ítéletedet, anno egyek voltunk a rosszban... Női sors?... Emberi! - Maradok barátsággal és változatlanul perben veled: P.