Éncsusszantás – Olga Tokarczuk novelláskötetéről

"Csak a dob képes szimmetriába rendezni az időt: a ritmus újrateremt. Nincs semmilyen biztos pont, nincsenek irányok, csak a szüntelen áramlás. Valamivé válunk, aztán rögtön el is tűnünk, pontosan úgy, ahogy az elbeszélésben egymást váltják a dobosok." - Olga Tokarczuk generációjában egyike a legtöbbet hivatkozott, kritizált és legsikeresebb lengyel íróknak. Pszichológiát tanult, terapetaként dolgozott - Jung hatására kezdett írni. Magyarul Az őskönyv nyomában című regénye, s a Sok dobon játszani 19 novellát egybefogó kötete olvasható. A novelláskötetről Gyárfás Judit recenzióját olvashatják.

Olga Tokarczuk: Sok dobon játszani (ford. Mihályi Zsuzsa és Pálfalvi Lajos, Napkút kiadó, 2006)

A kötet novelláit az én „csúszkálása”, az „éncsusszantás”, a mindig valaki másba csusszanó narrátor jellemzi: egyfajta metamorfózis zajlik minden írásban. Ezt készíti elő a saját magunktól (vagy szerepünktől) való elidegenedés. Ez a kirekesztettség érzése által keltett „kihelyeződés” azonban nem negatív értelmű: inkább szeparáltság. A szereplőket a kétségbeesésig hajszolja a „létbizonytalansági” élmény − Tokarczuk gyakran él elbizonytalanító, dekonstruáló játékkal a kötet írásaiban. Az alany című novellában író folyik egybe az íróval, míg a Nyisd ki a szemed, halott vagy!-ban, − ahol egy többszörös detektívregényt olvashatunk és talán a legdirektebb a csúszkálás az ének között, mert a valóság és a könyv párhuzamba állításával az olvasó belevonódik a „főszereplő” olvasó által éppen olvasott detektívregénybe − olvasó olvad egybe (az) olvasóval. Az alany végén a főszereplő Samborski megöli alteregóját, és ahogyan a Dorian Gray arcképében, úgy itt is látjuk a szimbólum szintjén történő éngyilkosságot: összetörik egy grafika üvegkerete, a valóság egy darabját tartó keret. Két én egyszerre sok a valósághoz, valamelyikre nincs szükség. Az immár üres, elvesztett, legyilkolt én megkönnyebbülten indul el hazulról, átadván a létezést a másiknak. „Nem volt min elgondolkodni”, olvashatjuk a novella végén.
„Mintha az idő letépte volna a világ finom tapétáit, feltárva a ronda, éles vasszerkezetet”, és „valahol a bélés alatt kezdett minden elviselhetetlenné válni” − olvasható a Che Guevara című novellában. Ez az elidegenedettség, a sivárság, a hidegség, a szeretetnélküliség világa. Egy ilyen világban tökéletesen érhetővé válik az őrültség, azaz a regresszió, amely csak manifesztálódása a létbizonytalanságnak, az instabilitásnak, látszólagossá zsugorodik. Az elbeszéléskötet egyik szereplője menekvésként sok ént hozott létre saját énjében (amennyiben létezett egy egész, jól elkülöníthető én) ahhoz, hogy létezni tudjon a világban.
Tokarczuk egyik novellájában a szereplő totális elbizonytalanodását, elveszettségét a rendkívüli állapotok mellett eddigi világtérképének totális eltűnése okozza. Nem részese a körülötte lévő közösségnek és nyelvnek, és a történet során az is kétségessé válik, hogy egyáltalán beszélt-e azelőtt valamilyen nyelvet. Egy teljességgel más világba kerül, amelyre addig nem voltak szavai: pszichotikus epizódként tudja csak értékelni a történteket, ami az abban megélt elemi félelem, kétségbeesés és bizonytalanság, valamint a vele járó énveszteség szempontjából találó. Egy másik novellában hasonlóképpen kérdőjeleződik meg a főszereplő által addig felépített, stabilnak és biztonságosnak vélt világ. Jelenlegi, lefaragott énjéhez képest a régebbi énje könnyű parafa-énként idéződik fel a szövegben, aki „mindig a felszínen tud maradni” (Jóslás babszemekből), ebből következtethetünk a jelenlegi én nyomasztó és egyre bizonytalanabb voltára. A főpróba pl. a Che Guevara-hoz hasonlóan egy közelebbről meghatározatlan katasztrófa utáni állapotot (poszt-háborús vagy háború közbeni állapotot), idéz fel. Az üvegházhatás szó elhangzik, ebből sejthető, hogy mikori a hideg környezet. Az emberek „rémültek és unalmasok”. „Mihelyt gondolok valamit, félni kezdek” – mondja az egyik szereplő. Másutt a főszereplő lány egy nem várt esemény miatt énvesztettként és elidegenedettként mozog a világban: olyan szerepre kényszerül, amit még nem érezhet teljességgel sajátjának. Az apa keresésével, mely az erősen patriarchális világban egyúttal a név – a gyermek nevének − keresését is jelenti, a lány énjének keresése is folyik, hiszen ebben a világban az ő szerepének/énjének biztosítását is a férfi jelenléte tudná megadni.
Egy másik elbeszélésben a főhős azt az „utat választja”, hogy fokozatosan részévé válik egy másik ember énjének. Miután önmagától eltávolodik, a másikban kíván magához is közeledni. A szerelem „rendje és módja szerint” egészen a másikká is kezd válni: „mintha az a másik nő az ő hangján szólalna meg”, „mintha ő hozná ki a dallamot B. torkából”. Ebben a novellában az éncsúszka nem más, mint a szerelem. De nemcsak az ének [a szó mindkét értelmében] közeledéséről van szó, hanem az ének [ismét] fájó távolságáról is: „miért te énekelsz, miért nem én?”, vagy „miért vagyok halott, mikor te élsz?” – kérdezi magától B.
Hasonló folyamat zajlik le a Sabina kívánsága című elbeszélésben. Cselédek hasonló átalakulási vágyával foglalkozik például Nádas Péter: Párhuzamos történetek című regényének egyik epizódja vagy Genet: Cselédek-je is. Sabina a saját testét idegenként kezeli, ezzel kapcsolatos elfojtásait a novella kitűnően érzékelteti. Sabina képzeletében másik énné alakul át. A metamorfózis regresszió (ahogy a szöveg mondja: „volt ő már kicsi, védtelen teremtés, bár sehogy sem tudja ezt kifejezni”), mely egyúttal az elérhető boldogságot testesíti meg.
A dolgok megmutatják nekünk, hol ér véget a valóság, írja Tokarczuk az egyik novellában. Ez rímel a nemrégiben Magyarországon járt szerző Nyitott Műhelyben elhangzott előadásának egyik, a mágiára vonatkozó gondolatával. Mivel minden valósággá válhat, és minden mágia, ezért ne kérdezzük, mi a mágia, s azt sem, mi a valóság. Az események „a létező és a lehetséges határán állnak” (vegyük csak ehhez a Jóslás babszemekből-beli S. élményét, vagy csak általában a jóslást, mint műveletet). „Tudja mitől félek a legjobban? Attól, hogy a világ valóban olyan lehet, amilyennek látjuk.” − fogalmazza meg A sziget című novella elbeszélője minden eddig említett szereplő félelmét, egyúttal a jelentéktelenség érzéséről is beszámol: arra döbben rá, hogy annak sincs jelentősége, hogy létezünk. Ahol pedig a „nincs” és a „van” egyenrangú, kellően rémületes hely: az átcsúszás, a félállapot, a határeset és bizonytalanság állapota. Az Egy hónap Skóciában című novellában a narrátor és a szálláshelyet biztosító közti távolság a téma. Az ének összetalálkozásának, összeismerkedésének, egybefolyásának és szétválásának története ez a novella is, amiben (többek között) a fordításnak is mediátori szerepe van, hiszen a nyelv közvetít. A Jeruzsálem bevétele. Raten, 1675 Jeruzsálem bevételét idézi fel újra a főszereplő von Kynast segítségével, ugyanis az ő mániája, víziója és vágya, hogy ezt egy színházi előadásban újrajátszassa. Az előadás által von Kynast egy más kultúra részesévé szeretne válni, és ahogy a kötet címadó darabjában a narrátor Berlinben a dobolás részévé válik, úgy válik itt von Kynast az előadás részévé. A huszár című novellában ugyanígy „szétváltak az idő rétegei”. Olyan állapot és idő uralkodik, mikor a „régen” folytonos és ritmikus, és a múlt kívülről megtanult mantra, ami felidézheti a Sok dobon játszani ritmikus dobszóját is. A felolvasóest-ben egy nő próbál megkeresni egy írót, a férfit: „Valaki más beszélt. Egy idegen. Épp ez volt a lenyűgöző: egy élő emberben keresni annak a másiknak a létezését, aki világokat teremt. A Szavak Urát.” A táncosnő egy táncosnői szerepet elevenít meg, amely a főszereplő álma, és amely a túléléséhez szükséges: ugyanis ezzel bizonyítja be apjának, hogy ő valaki. A lila akác c. elbeszélésben a férj a kapcsolódási pont, s anya és lánya között történik meg az átjárás, éncsusszanás. A Bardo, betlehem írásban váltakozó jelenetek alkotnak körbeforgó szerkezetet: az újra átélés, az események részévé válás éppúgy alkotóelem itt is, ahogy a Jeruzsálem bevételében. A transzot ezúttal egy szerkezet okozza, de ez sem más, mint egy miniatűr színház. A betlehem mindent egy szerkezetté és egy képpé alakít, egy ismétlődő mozgást jelképez, mely mindent összeköt mindennel – miként a dobszó. A világ legcsúnyább nője című novellában ismét a transzállapottal [transz = át-(járás pl.)] szembesülünk. A férfit megbabonázza a nő, nem tudja róla levenni a szemét, ismét megkérdőjeleződnek a határok az „én” és a „te” között, később viszont dilemmává lesz az azonosulás vagy nem azonosulás a Legcsúnyábbal vagy a Legcsúnyább születendő gyerekével. „Én legalább vagyok valamilyen” − mondja a nő. A férfi gondolata pedig: „ki vagy te? ki is vagy?” „Ezt magának is felteszi a tükör előtt”.

Tokarczuk novelláiban különös hangsúlyt kap a nézés: Samborski A dolgok nyitott szeme címmel ír könyvet, a Che Guevara narrátora pedig úgy halad át a városon, „mint egy szem, mint egy tiszta, sötét pupilla”, a panelek ajtajain található kémlelőnyílás sem más, mint „üvegpupilla”. B. gyermekeinek szeme „már-már lecsukódik, de sosem hunyják le teljesen, a szemhéjuk alól nyugtalanítóan villant elő a pupillájuk”. A sziget-ben pedig a látott vagy vizionált halottaknak résnyire nyitva a szemük: tekintetük sehogy sem akar értelmet adni testüknek. Ez a félig nyílt tekintet minden elbeszélésben kísérteties, nyugtalanító, élettelen, üvegből van, kifejezéstelen: olyan, amilyennek a szereplők a körülöttük lévő világot érzik.
A kötet címét is adó utolsó novella alanya sokat gondolkodik a különböző éneken, mibenlétükre kérdez rá. Egy olyan hely, „amelyen átfolyik a különböző színekben ragyogó idő?” „Arcok folytonossága, akik átmennek egymásba, mint ahogy ez számítógépes szimulációkon látható? Különböző keveredésben szétszórt arcok, akik a véletlenek összjátéka folytán egy pillanatig tükröződnek egymásban?” De az elbeszélő átérzi a világ parancsának súlyát: az embernek mindig meghatározottnak kell lennie. Külső ritmusok és „énünk gyászos cincogása” kapcsolódik egybe – ez az „elidegenedett”, elkülönböződött én posztmodern élménye. Csak a dob képes szimmetriába rendezni az időt: a ritmus újrateremt. Nincs semmilyen biztos pont, nincsenek irányok, csak a szüntelen áramlás. Valamivé válunk, aztán rögtön el is tűnünk, pontosan úgy, ahogy az elbeszélésben egymást váltják a dobosok. A novella zárlatában énünk, identitásunk párhuzamává lesz a ruhák képe – ahogy az öntudatlan alak magára veszi őket, úgy kapnak életet. Az elbeszélő, az ember, ha egy új vagy még újabb ént ölt fel, szétkenődik, szétfolyik, sötétbe borul, színtelenné fakul, beleolvad környezetébe. Ahogy a ruha: elmosódik, ráadásként a narráció is eltávolodik tőlünk.

Olga Tokarczuk sok dobon szól – bár nem mindig vidámak, érdemes belehallgatni dobszólóiba.

Gyárfás Judit

----------------

Olga Tokarczuk
1962 január 29-én született a lengyelországi Sulechówban.
Generációjában egyike a legtöbbet hivatkozott, kritizált és legsikeresebb lengyel íróknak. A Varsói Egyetemen pszichológusnak tanult, végzett terapeuta, Walbrzychben praktizált. Irodalmi műveihez, egy nyilatkozata szerint Karl Gustav Jung olvasása adott inspirációt. 1998-tól Nowa Rudában lakott, ahonnan saját kiadóházát, a Ruta-t is irányította. Jelenleg Wroclawban él.

1989-ben adta ki első kötetét, egy verseskönyvet, Miasta w lustrach (Városok a tükrökben) címmel. Első regénye, a Podróz ludzi ksiegi (magyarul: Az őskönyv nyomában) 1993-ban jelent meg. A XVII. század második felében Franciaországban játszódik, ahol titkos társaságot alapít néhány tudós férfi, köztük a Márki, aki expedíciót szervez az őskönyv felkutatására, amelyet Isten elvett az emberektől, mert érdemtelennek találta rá őket. A Márki, Veronique, a kurtizán és Gauche, a néma fiú nekivág az útnak a hegyek közé.
Második regénye, az 1996-ban megjelent E. E. hősnőjéről, Erna Eltznerről kapta a címét. Eltzner a német-lengyel Breslauban (a II. világháborútól kezdve Wroclaw) nőtt fel az 1920-as években és különleges pszichikai képességekkel rendelkezik.
1996-os harmadik regénye volt a legsikeresebb, a Prawiek i inne czasy (Őskor és más idők). A történetben Prawiek (Őskor) egy város Lengyelország szívében, melyet négy arkangyal irányít, az ő elbeszélésükből ismerjük meg az itt lakók nyolc évtizedét, 1914-től.
A három regény után főként rövidebb prózákat és esszéköteteket publikált, később ismét regények következtek. Nike-díjra jelölték, ő kapta a legtöbb szavazatot a Gazeta Wyborcza olvasóitól.

Magyarul olvasható:
Olga Tokarczuk: Az Őskönyv nyomában (ford.: Mihályi Zsuzsa) Európa Könyvkiadó, 2000
Olga Tokarczuk: Sok dobon játszani (ford.: Mihályi Zsuzsa, Pálfalvi Lajos) (19 novella) 2006