„− Már elnézést, hogy egy hölgy jelenlétében ilyen bonyolult irodalomelméleti kérdéseket feszegetek!” „Nyugatabbról nézve érthetetlen a magyar ugar. Sokan azt gondolják, hogy az ember azért nem jut semmire, mert lusta. Lassan keletebbről nézve is így látszik ez. [...].De innen helyből is érthetetlen a magyar ugar. Évekkel ezelőtt barátaim jelentős része felkerekedett, és külföldre utazott. Vissza se jöttek soha, és nem is fognak.
A magyarok egy ilyen emigrálós nemzet. Lehet, valami vízér van itt, a macska is sok.” – Szilágyi-Nagy Ildikó válasza a Milyen ma nőként alkotni Magyarországon? kérdésre.
Szilágyi-Nagy Ildikó: Szubjektív kérdések egy körkérdésre
Milyen
Minden történetnek, éremnek van másik oldala. A komikusnak tragikus, a tragikusnak komikus. Ha az egyiket észrevesszük, vajon azt jelenti-e ez, hogy a másikat elhanyagoljuk? A tragikomikus esztétikai minőség vajon nem az elfojtás, a menekülés beszédaktusa-e? Vagy az irónia nem beszédcselekvés-e, melyben a cselekvő/beszélő a másik oldalra menekül a valóság elől? Ha minden irónia önirónia, ha a cselekvő/beszélő képes azon nevetni, hogy megbotlik, és elesik, akkor ez vajon azt jelenti-e, hogy nem képes a saját fájdalmát komolyan venni? Azaz az ironikus nem veszi komolyan saját magát. Ez a destruktív magatartás menti fel őt, amikor másokat sem vesz komolyan. De ez nem az ő öröme. A mások tragédiájában felfedezett komikum – nem mintha össze akarnám mosni a tragikomikust az ironikussal – nem az ironizáló személy szórakoztatására szolgál. Ez az ő tragédiája, komikumtól mentesen.
Ugyanígy van ez vajon a komikusban felfedezett tragikussal? Nem tudjuk, mi az, hogy komikus. Úgy tűnik, a komikus mindig hordoz magában valamit a visszájából. Ha nem hordozná, akkor nem esztétikai minőség volna, hanem valami közvetlenebb dolog. Valami átélhető jó, boldog, felszabadult. Flow, az optimális élmény. A komikus viszont nem közvetlen élmény, hanem mindig eltávolítás. Nevetést fakaszt.
A nevetés menekülés. De lehet figyelemfelhívás, hogy itt valami olyasmi van, ami elől menekülni kellene, de tanácsosabb inkább szembenézni.
Ma
Tegnap:
2004, állásinterjú
− Tervez az elkövetkező öt évben gyereket?
− Igen.
− Fontos az ön számára a család?
− Természetesen.
− Ha a gyereke beteg, otthon maradna vele?
− Természetesen.
− Akkor köszönjük szépen, nem raboljuk tovább az idejét.
2005, beszélgetés egy könyvkiadó szerkesztőjével
− Ez egy nagyszerű könyv. Főleg ezen a magyar palettán, ahol, hogy úgy mondjam, az óvatoskodás teljes mértékben kiírtja az irodalmat. Én azon vagyok, hogy kiadjuk. De nincs szükségünk női szerzőre.
− Miért?
− A tulajdonos nem szereti a nőket. A fiúkat szereti, ha érted, mire gondolok.
− Ez azt jelenti, hogyha ráállnék, hogy ugyanez a könyv az öcsém neve alatt jelenjen meg, akkor kiadjátok?
− Hány éves az öcséd?
− 13.
− Akkor igen.
2005, The Room lapbemutató party
− Szilágyi-Nagy Ildikó. Ő írta nekünk azokat a novellákat.
− Ja, te írtad. De ez most vicc, ugye?
− Nem vicc, én írtam.
− De tényleg? Olyan nehéz elhinni!
2006, ex-évfolyamtársnő
− Szeretnék a szakmámban dolgozni, valamelyikben.
− Minek neked munka? Eltart a pasid, nem?
2007, beszélgetés egy asztaltársaságban
− Már elnézést, hogy egy hölgy jelenlétében ilyen bonyolult irodalomelméleti kérdéseket feszegetek!
Nőként
2005, telefonhívás, könyvkiadói szerkesztő(nő)
− Annyira élvezem a kéziratot, gratulálok! De mondana valamit az ön irodalomtörténeti besorolásáról?
− A besorolás szerintem nem a szerző feladata.
− De ön irodalomtörténész is, nyilván tudja, mit csinál.
− Igen, pontosan tudom. De azt gondolom, jobb, ha kívülálló ítéli meg az írásomat. Például egy kiadói szerkesztő. Azért küldtem el.
− Ja! De én nem értek hozzá. Én pszichológus vagyok, csak mondták, hogy vezessem itt az irodalmi részleget. De várjon, ismerek azért magyar nőírókat! Mi olyanokat akarunk kiadni, mint a Karafiáth Orsolya. Úgy ír ön, mint a Karafiáth Orsolya?
− Nem, teljesen másképp.
− Ó, de kár. Viszont hallásra.
De legyen vége a komikus (ld. tragikomikus) emlékek rekonstruálásának. Az, hogy nő, hogy férfi, egy sablon, amelyet bizonyos értelmezői közösségek bizonyos tapasztalatokat bizonyos örökölt sémákhoz képest interpretálva alakítottak ki, és ha már megdolgoztak érte, szeretnék is használni. Azaz bármely nőszerű/férfiszerű jelenséggel találkoznak az élet bármely területén, szeretik valamely sablonukat módosítás nélkül alkalmazni.
Különösen megkérdőjelezhető ez az eljárás egy olyan szerző esetében, aki folyamatosan saját arcrongálásával van elfoglalva, azaz saját mítoszát oly módon építi, hogy az időben korábbi akcióit dekonstruálja. (Sablon!) De nem becsületes eljárás ez azon szerzőkkel kapcsolatban sem, akik munkáján ezeket a sablonokat kidolgozták. Hiszen minden alkotófolyamatnak megvan a dinamikája. A sablonok viszont attól sablonok, hogy nincsen dinamikájuk, illetve ha volna, akkor sem a maguk, hanem az értelmezett szövegek dinamikáját kellene követniük. Ám ha egy sablon együtt lélegzik egy alkotással, akkor már nem is sablon. Feladja önmagát, vagy így lesz autonóm.
Emeljünk szót az értelmező közösség tagjainak érdekében! Feladni önmagunk határát: veszélyes. Diffúz viszony a másik és az én között, a környezet és az én között. De ha visszalépünk csupán az irodalomra: írni szépirodalmat, irodalomkritikát – szakma. Mennyire tud hátralépni az én a védőburka mögé, hogy az irodalomkritika és az irodalom együtt lélegezzen?
Alkotni
Örömteli. Flow. Az ember úgy érzi, hogy a helyén van, az idő kitágul, illetve jelentéktelenné zsugorodik. Csúcsteljesítmény. Két évig foglalkoztam a csúcsteljesítménnyel, sportolók és táncosok körében. Közelebb jutottam az alkotás „misztériumához”. Megtudtam például, hogy a szenzáció-keresés a jutalmazó rendszer neurotranszmittereinek függvénye. A misztériumra van egy biokémiai válasz: béta-endorfin.
De a béta-endorfin titokzatos anyag. A pszichés változások biokémiai változások eredményei, a biokémiai változásokat pedig pszichés folyamatok eredményezik.
Magyarországon
Szomorú. Szinte reménytelen. Nyugatabbról nézve érthetetlen a magyar ugar. Sokan azt gondolják, hogy az ember azért nem jut semmire, mert lusta. Lassan keletebbről nézve is így látszik ez. Vajon más-e a helyzet az olyan szakmákkal, melyek nem kötődnek szorosan a nyelvhez? Úgy látom, igen, tekintve, hogy majdhogynem az összes táncos ismerősöm Nyugat-Európában dolgozott, vagy most is ott dolgozik.
De innen helyből is érthetetlen a magyar ugar. Évekkel ezelőtt barátaim jelentős része felkerekedett, és külföldre utazott. Vissza se jöttek soha, és nem is fognak.
A magyarok egy ilyen emigrálós nemzet. Lehet, valami vízér van itt, a macska is sok.
*****
Szilágyi-Nagy Ildikó 1978-ban született Veszprémben. Irodalomtörténész, a JPTE magyar nyelv és irodalom szakán végzett, a Pécsi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskoláján szerzett fokozatot, valamint felsőfokú újságíródiplomát szerzett.
Valami jó testnyílás címmel a József Attila Kör JAK-füzetek sorozatában jelent meg első önálló novelláskötete.
*****
A sorozat korábbi cikkei:
Gordon Agáta: Országon nő
Czapáry Veronika: Nőnek lenni, itthon
Mme Chauchat: Itt ma nő - és férfi
Pancsikol vagy fuldoklik? - Féligazságok tengerén
Bumberák Maja: Nőmagyar
Falcsik Mari: Kettős portré
Becsey Zsuzsa: Nőnek lenni itt
Kiss Judit Ágnes: Nő vagyok Magyarországon
Bódis Kriszta: Nem
Becsey Zsuzsa: Nőnek lenni itt II.
Nőnek lenni, Sisso szerint
Knolmár Marica: Nekünk, nőknek!
Minden történetnek, éremnek van másik oldala. A komikusnak tragikus, a tragikusnak komikus. Ha az egyiket észrevesszük, vajon azt jelenti-e ez, hogy a másikat elhanyagoljuk? A tragikomikus esztétikai minőség vajon nem az elfojtás, a menekülés beszédaktusa-e? Vagy az irónia nem beszédcselekvés-e, melyben a cselekvő/beszélő a másik oldalra menekül a valóság elől? Ha minden irónia önirónia, ha a cselekvő/beszélő képes azon nevetni, hogy megbotlik, és elesik, akkor ez vajon azt jelenti-e, hogy nem képes a saját fájdalmát komolyan venni? Azaz az ironikus nem veszi komolyan saját magát. Ez a destruktív magatartás menti fel őt, amikor másokat sem vesz komolyan. De ez nem az ő öröme. A mások tragédiájában felfedezett komikum – nem mintha össze akarnám mosni a tragikomikust az ironikussal – nem az ironizáló személy szórakoztatására szolgál. Ez az ő tragédiája, komikumtól mentesen.
Ugyanígy van ez vajon a komikusban felfedezett tragikussal? Nem tudjuk, mi az, hogy komikus. Úgy tűnik, a komikus mindig hordoz magában valamit a visszájából. Ha nem hordozná, akkor nem esztétikai minőség volna, hanem valami közvetlenebb dolog. Valami átélhető jó, boldog, felszabadult. Flow, az optimális élmény. A komikus viszont nem közvetlen élmény, hanem mindig eltávolítás. Nevetést fakaszt.
A nevetés menekülés. De lehet figyelemfelhívás, hogy itt valami olyasmi van, ami elől menekülni kellene, de tanácsosabb inkább szembenézni.
Ma
Tegnap:
2004, állásinterjú
− Tervez az elkövetkező öt évben gyereket?
− Igen.
− Fontos az ön számára a család?
− Természetesen.
− Ha a gyereke beteg, otthon maradna vele?
− Természetesen.
− Akkor köszönjük szépen, nem raboljuk tovább az idejét.
2005, beszélgetés egy könyvkiadó szerkesztőjével− Ez egy nagyszerű könyv. Főleg ezen a magyar palettán, ahol, hogy úgy mondjam, az óvatoskodás teljes mértékben kiírtja az irodalmat. Én azon vagyok, hogy kiadjuk. De nincs szükségünk női szerzőre.
− Miért?
− A tulajdonos nem szereti a nőket. A fiúkat szereti, ha érted, mire gondolok.
− Ez azt jelenti, hogyha ráállnék, hogy ugyanez a könyv az öcsém neve alatt jelenjen meg, akkor kiadjátok?
− Hány éves az öcséd?
− 13.
− Akkor igen.
2005, The Room lapbemutató party
− Szilágyi-Nagy Ildikó. Ő írta nekünk azokat a novellákat.
− Ja, te írtad. De ez most vicc, ugye?
− Nem vicc, én írtam.
− De tényleg? Olyan nehéz elhinni!
2006, ex-évfolyamtársnő
− Szeretnék a szakmámban dolgozni, valamelyikben.
− Minek neked munka? Eltart a pasid, nem?
2007, beszélgetés egy asztaltársaságban
− Már elnézést, hogy egy hölgy jelenlétében ilyen bonyolult irodalomelméleti kérdéseket feszegetek!
Nőként
2005, telefonhívás, könyvkiadói szerkesztő(nő)
− Annyira élvezem a kéziratot, gratulálok! De mondana valamit az ön irodalomtörténeti besorolásáról?
− A besorolás szerintem nem a szerző feladata.
− De ön irodalomtörténész is, nyilván tudja, mit csinál.
− Igen, pontosan tudom. De azt gondolom, jobb, ha kívülálló ítéli meg az írásomat. Például egy kiadói szerkesztő. Azért küldtem el.
− Ja! De én nem értek hozzá. Én pszichológus vagyok, csak mondták, hogy vezessem itt az irodalmi részleget. De várjon, ismerek azért magyar nőírókat! Mi olyanokat akarunk kiadni, mint a Karafiáth Orsolya. Úgy ír ön, mint a Karafiáth Orsolya?
− Nem, teljesen másképp.
− Ó, de kár. Viszont hallásra.
De legyen vége a komikus (ld. tragikomikus) emlékek rekonstruálásának. Az, hogy nő, hogy férfi, egy sablon, amelyet bizonyos értelmezői közösségek bizonyos tapasztalatokat bizonyos örökölt sémákhoz képest interpretálva alakítottak ki, és ha már megdolgoztak érte, szeretnék is használni. Azaz bármely nőszerű/férfiszerű jelenséggel találkoznak az élet bármely területén, szeretik valamely sablonukat módosítás nélkül alkalmazni.
Különösen megkérdőjelezhető ez az eljárás egy olyan szerző esetében, aki folyamatosan saját arcrongálásával van elfoglalva, azaz saját mítoszát oly módon építi, hogy az időben korábbi akcióit dekonstruálja. (Sablon!) De nem becsületes eljárás ez azon szerzőkkel kapcsolatban sem, akik munkáján ezeket a sablonokat kidolgozták. Hiszen minden alkotófolyamatnak megvan a dinamikája. A sablonok viszont attól sablonok, hogy nincsen dinamikájuk, illetve ha volna, akkor sem a maguk, hanem az értelmezett szövegek dinamikáját kellene követniük. Ám ha egy sablon együtt lélegzik egy alkotással, akkor már nem is sablon. Feladja önmagát, vagy így lesz autonóm.
Emeljünk szót az értelmező közösség tagjainak érdekében! Feladni önmagunk határát: veszélyes. Diffúz viszony a másik és az én között, a környezet és az én között. De ha visszalépünk csupán az irodalomra: írni szépirodalmat, irodalomkritikát – szakma. Mennyire tud hátralépni az én a védőburka mögé, hogy az irodalomkritika és az irodalom együtt lélegezzen?
Alkotni
Örömteli. Flow. Az ember úgy érzi, hogy a helyén van, az idő kitágul, illetve jelentéktelenné zsugorodik. Csúcsteljesítmény. Két évig foglalkoztam a csúcsteljesítménnyel, sportolók és táncosok körében. Közelebb jutottam az alkotás „misztériumához”. Megtudtam például, hogy a szenzáció-keresés a jutalmazó rendszer neurotranszmittereinek függvénye. A misztériumra van egy biokémiai válasz: béta-endorfin.
De a béta-endorfin titokzatos anyag. A pszichés változások biokémiai változások eredményei, a biokémiai változásokat pedig pszichés folyamatok eredményezik.
Magyarországon
Szomorú. Szinte reménytelen. Nyugatabbról nézve érthetetlen a magyar ugar. Sokan azt gondolják, hogy az ember azért nem jut semmire, mert lusta. Lassan keletebbről nézve is így látszik ez. Vajon más-e a helyzet az olyan szakmákkal, melyek nem kötődnek szorosan a nyelvhez? Úgy látom, igen, tekintve, hogy majdhogynem az összes táncos ismerősöm Nyugat-Európában dolgozott, vagy most is ott dolgozik.
De innen helyből is érthetetlen a magyar ugar. Évekkel ezelőtt barátaim jelentős része felkerekedett, és külföldre utazott. Vissza se jöttek soha, és nem is fognak.
A magyarok egy ilyen emigrálós nemzet. Lehet, valami vízér van itt, a macska is sok.
*****
Szilágyi-Nagy Ildikó 1978-ban született Veszprémben. Irodalomtörténész, a JPTE magyar nyelv és irodalom szakán végzett, a Pécsi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskoláján szerzett fokozatot, valamint felsőfokú újságíródiplomát szerzett.
Valami jó testnyílás címmel a József Attila Kör JAK-füzetek sorozatában jelent meg első önálló novelláskötete.
*****
A sorozat korábbi cikkei:
Gordon Agáta: Országon nő
Czapáry Veronika: Nőnek lenni, itthon
Mme Chauchat: Itt ma nő - és férfi
Pancsikol vagy fuldoklik? - Féligazságok tengerén
Bumberák Maja: Nőmagyar
Falcsik Mari: Kettős portré
Becsey Zsuzsa: Nőnek lenni itt
Kiss Judit Ágnes: Nő vagyok Magyarországon
Bódis Kriszta: Nem
Becsey Zsuzsa: Nőnek lenni itt II.
Nőnek lenni, Sisso szerint
Knolmár Marica: Nekünk, nőknek!
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése