Borsi Éva: Ábrahámhegy

„De amikor beviharzik hozzánk a mama, akkor automatikus fogösszeszorított absztinensbe megyek át, na és a demonstratív nem evést is hozom, amire ő azt, hogy én kőkeményen beteg
vagyok, amire én visszavicsorg, és már ott is tartunk, hogy nekem mindenki fontosabb, mint a családom.
Ilyenkor én, mint egy endékás napközis-tanárnő, hülye kis középszerű leszidások, hát nem megmondtam, mama, hogy azt ne oda tedd, muszáj icipici szesz, ami ezt fluiddá teszi, na és akkor mi van.” - Borsi Éva családról, ivásról, életről.

Borsi Éva: Ábrahámhegy

Öten a fehér dinnyés Mercedesben, én hátul a gyerekekkel rajzolok, elől anyu tart szóval téged.
Az elején jó, jó nagy berúgás sajnos este, anyu másnap: „nem bánom”, én bánom. Egymás ölelgetése, nagy titkok elmondása, milyen kár, hogy a sok érzelem, összefüggések meglátása, kapcsolat, kooperáció józanul nem jön elő. Ha előjönne, talán nem itt tartana ez az ország. Akkor túllépnénk e mai kocsmán.
Az ikerház otthonos szocreál, kérdezik is a fiam, hogy: „én azt nem értem, hogy az ilyen házakba miért kell mindenhova szárazvirágot tenni?”. A húgának, Rozinak viszont nagyon tetszik a száz százalék műanyag padlószőnyeg az emeleten, dicséri a puhaságát, sőt még a háziúrnak is elmeséli, hogy az neki mennyire tetszett.
Mellettünk lakó szomszéd báty legjobb régi barátja.
Meglepő elfogadással anyu iránt, türelemmel hallgatja.
És ő egy kortyot sem iszik, mert gyógyszert szed, és jó, hogy van egy józan a társaságban. Őt is úgy szeretem meg, amikor megérzem a szenvedését, a pánikbetegségről elsuttogott néhány mondatát, akkor esendő és nekem az nagyon kell, hogy egy embert a szívembe zárjak, a tökéletesen nincs mit szeretni.
Nője, gyermeke anyja furcsa egy figura, egyrészt van benne valami "mindent tudás", pici boszorkaság, házisárkány, de én csodálom benne a rendet meg az irányítási képességet, minden kétség nélküli határozottságát.
Nincs túlpszichologizált „jajnebántsammeg”, persze lehet, hogy ez közrejátszik abban, hogy a társ viszont megbetegszik, pontosan lelkileg, nem tudom.
Tavalyhoz képest Andrea sokat változott, többet röhög, és ezt persze anyu is megjegyezte, hogy "kellemes meglepetés vagy nekem, Andrea".
És az, hogy míg bennem a folytonos diszkréció, hogy nem zavarja-e őket, ha átmennek a gyerekek, és Andreában is pont ugyanez a pici sutaság, hogy "nem zavar-e a Máté", ehhez képest anyu lekapcsolta az apukát háznézésre, beszélgetésre, mesélésre, Andreának átkiabált, hogy „most miért nem jössz át”, és A átjött, aztán el is fogyott a sok rizling, nagyon sok rossz rizling. Mehetett az együtt éneklés, sorsok összefonódása, sok sok szentiment, én nem is tudom, jó-e az, ha együtt tintázik valaki az anyukájával, borozgatás anyámmal, amikor ez a bizonyos tinta hát nem kevés fájdalmat és dühöt adott még gyermeklélekben, gyerekkorban.

Andrea rád azt mondta, hogy mikor meglátott, bement és kérdezte a Tamást, hogy hát mi a francot akar ez a Bori, hát mint két tojás, két testvér. Biztosan az, tudom én is.
Kicsit olyan, mint egy szerzetes. Fogmos, átölt, félkönyökre ereszkedés, Hamvast olvasol.
Régebben, kis fészerben többet gitároztál, mondom is neked, hogy szépet játszottál, mire ő: igen, van ez a skála, mire én hol, hát ez jó, ez a nünüke üzemmód, néha olyan őszintén szőke.

Ki vagy Te nekem?
Nűm?
Erre mindig megvan a klisé válasz:
Életed megkeserítője és gyermekeid anyja, a sorrend tetszőlegesen cserélhető.
Kevesebbet gitározol. Többet nevetsz.
Én veszem el tőled a művészetet?
Én adom neked a nevetést?
Én is néha elveszett, csalódott, de közben meg erőst megy a "terápiás folyamat" ahogy a pédrámában ezt hívják, de ugyanakkor a dráma van az életért és nem az élet a drámáért, ez is meg lett mondva.
A beszüremlő élet, betegség, sőt a politikai helyzet miatt nem is jutottunk drámában olyan messzire, ahova lehetett volna. És az is lehet, hogy tovább kellene járni, mert a kétszázötven óra önismereti még az önismerethez sem volt ölég. Eljutni odáig, hogy miért kell az addiktív szer, nem kell az addiktív szer, szépen elszódázunk. Egy ideig.
Pontosan addig, amíg meg nem látom édesanyám, mert ahhoz minimum egy borsodi kell, vagy unikum, vagy bármi, ami alkohol tartalmú szeszes ital, hogy ne a vicsor legyen az első, hanem a röhög.
De amikor beviharzik hozzánk a mama, akkor automatikus fogösszeszorított absztinensbe megyek át, na és a demonstratív nem evést is hozom, amire ő azt, hogy én kőkeményen beteg
vagyok, amire én visszavicsorg, és már ott is tartunk, hogy nekem mindenki fontosabb, mint a családom.
Ilyenkor én, mint egy endékás napközistanárnő, hülye kis középszerű leszidások, hát nem megmondtam, mama, hogy azt ne oda tedd, muszáj icipici szesz, ami ezt fluiddá teszi, na és akkor mi van.
Akkor legalább nem mond olyanokat, hogy én azt nem értem kislányom, hogy ha Te ilyen okos vagy, miért vagy ilyen hülye, bár ez még a kedves kedves. Még olyanokat sem, ami pont az igazsága miatt fáj, hogy nekem Kárpátalján túl kellett élnem, élelmesnek kellett lennem, de ezek az én drága gyerekeim, hát sajnos ezt nem tanulták el tőlem.

És jött egy jótanács egy kvázi-anyától, hogy figyeld az álmaidat, Bori.

De ahogy édesanyám mondaná, ne fetisizálj, nem kell fetisizálni azt, hogy a tudattalan, a nagy megmondó, hogy vakon hallgatni kell az álmaimra, mert ha vakon hallgatnék, akkor már rég meghaltam volna valami atomkatasztrófa során, vagy rám esett volna egy repülőgép. És régen elhagytam volna a gyerekeimet, és sírva találnék hozzájuk vissza.
De azért az álom nagyon tud, például szépen reagál a megengedett szerekre és a nem megengedettekre, szerekre és szerepekre is egyaránt.
Mert álom-szer, hogy egy üveg borral a kezemben menekülök, és amikor majdnem elkapnak úgy csinálok, mintha víz lenne benne, és azzal pucolnék egy kukát.
És a másik szer, a nem megengedett, az édesség: mint egy ál-balerina, tortákról, cukrászdáról álmodom.
Pedig ez jó tanács volt, hogy figyeld az álmaidat, egy nehéz kis életszakaszban. Mikor majdnem megalkuvás volt, kényelmes életért, elérhető, megmondó apafiguráért.
Az apák nem azt szokták mondani, hogy „álmodj, Bori, merj nagyot álmodni”, hanem azt, hogy: „A lényeg, hogy magadnak ne hazudj, Bori”.
Kislányként inkább hazudtam apát, mint kiharcoltam volna egyet, anyám régi szerelmeit apáknak kamuztam, érdekes összefonódás anyám életével, hogy a születésem előtti éveket is elhappolom előle, hát valahogyan muszáj volt pótolni. Nem volt apai minta, volt apa, nincs apa, meghalt egy szeptemberi vasárnapon.
Erre mondta anyánk, hogy ha viszont tovább élt volna, nagyon öreg apátok lett volna, és jól nem engedett volna el sehová.
Kézdi Tibor, Kézdi Tibor, neked itt van Amerika, mondta anyámnak, hát mi kell még, apátok úgy tudott mulatni, mondja anyám, hogy a Maros utcai kocsmából felvitette a zongorát a hatodikra, úgy tudott mulatni, hogy az asztalon táncolt és a csináltatott ingét egy mozdulattal letépte magáról, és repültek a gombok szerteszét. Hogy a nagy busa fejét a tenyerébe hajtotta, és úgy énekelte: „Lovamat eloldom, amikor a Hold kel, tetőled, violám, csak a halál old el.”
Nekem pedig ku-tya-kö-telesség óvatjával az alkoholt, mert nagyon benne a lecsúszás veszély, tudom ezt én, félek is tőle, ma ahogy a várban sétáltam, egy üveg hipóval a kezemben (rögtön eszembe jut, hogy Istenem, szegény mosónők ezt itták, hogy meghaljanak, de én ezt nem iszom meg) a Pest Budából kiszűrődött a cigány zene, megint eszembe jut az apám.
Idei Pest Buda, anyámmal meg báttyal séta a várban (anyám szülinapján, amikor megint kamaszosan egy nappal elnéztem a szülinapját, ő meg sértődötten közölte, hogy ez az dátum, ami fontos az életében, hát miért nem tisztelem ezt, csak ennyit, és tényleg miért nem tisztelem, habár ő meg keveri, hogy én mikor születtem meg a bátyám).
És bennem éppen ekkor a rosszul és rosszkor értelmezett teljesítmény kényszer, hogy elnézést kérek, de nekem mostan prospektíve sokkal jobb lenne a hatvan centi vastag mikroöko könyvre hajolni, és akkor anyám, édesem, nosztalgikli odamutat a Pest Budára, hogy: "látjátok itt kezdődött a történetetek!" erre én, epésen-szárazon kioktatom, hogy: "de mamaaaaa, a puszta létezés nem teljesííítmény!"
Hát el tudom képzelni, mit gondolt.

Úgyhogy maradtak a kádárjánosok, meg Losonczy Pál, az elnöki tanács elnöke, meg a jóképű rendőrök, hát igen, lett egy vonzalmam a rend iránt, ez biztos.
És kicsit meg is maradt a vonzalom.
És megmaradt az is, hogy hát valaki mondja má' meg, hogy akkor most mit is csináljak, nem mondja meg, Bori. Ne hazudj, Bori, és akkor tudni fogod.
Mama, na ő megmondja, tudja is a mama, én, kislányom, bárhová bementem én el tudtam mondani négy összefüggő mondatot, fel is vettek minden munkahelyre, ahová az utcáról mentem be, de Te, hát nem is tudom.
Te máshol is ilyen vagy, hogy nyökögsz, meg nem fejezed be a mondatokat, meg azt mondod, hogy „itt vagyok”, hát hol az az itt, könyörgöm, honnan tudnám, hogy hol vagy?

Kérdés, hogy mi van, ha józanság van.
Új józan időkben, ami nem sokáig tartott, de tartott, azt mondtad, hogy szólhattál volna, meg nem lehetne-e inkább az absztinenszt a cigivel kezdeni, mert abból neked sokkal több hasznod lenne.
Ez a mi versünk, hát mit tehetünk ez ellen, nekünk Mohács kell.

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szívű sihederje,
Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

És a mi nótánk:

Hadd menjek, Istenem, mindig feléd.
Fájdalmak útjain, mindig feléd.
Oly sok keresztje van, de ez az én utam,
Mert hozzád visz, Uram, mindig feléd.

Szép is a szerelem, ez egy komoly fajta, nehezen verbalizálhatós, vagyis ha verbál van, akkor már általában veszély is szokott lenni, de miért is gondolom,hogy konfliktus nélkül megy, hogy agresszió nélkül megy, nem megy.
Mert amikor nem vagyunk együtt, akkor zenét szerzel, megírod a bánatod, és azt, hogy „tangóharmonikázom az ablakod alatt”, amire én meg tüskésen azt, hogy na tudod kinek az ablaka alatt harmonikázol te.
Együtt, végre-szép lakásban pedig beülsz a gyerekszobába harmonikázni, és erre Házisárkány megjelenik, és mondja, hogy ugyan már egy 180 fokos fordulatot légy oly szíves tenni, és az ablakot is nyissad kifele, oda harmónikázzá’, apjuk. És a ház előtt mászkáló, fényképező jó külföldi emberek meghallanák a bús magyar harmonikaszót és bedobnának egy pár forintot, eurót is elfogadunk, szegény fiú, hát ilyen szomorú.
Miki esténként kérdezi, hogy mivel lehet sok pénzt keresni, a fogorvossággal például igen, mert ő akkor az lesz. Bár jó lesz úgy is, hogy lakodalmakon fog szintetizátorozást vállalni.
Odaül a szintetizátor fölé, átöltözik (egy nap hatszor, mint egy primadonna, rosszabb, mint egy nő), tudja, hogy a zenéléshez elegancia kell, inget húz, és napszemüveget vesz, és benyomja a demón a „Together forever and ever to heart” kezdetű nótát, és teátrális mozdulattal odamutat, hogy te itt lépsz be, mama, tánc!
Rozi meg azt mondja, hogy ha nagy lesz, Pözsók autója lesz, és tudod hova foglak vinni, mama? A Lukács uszodába. De a reggeli tervek, ahogy battyogunk az oviba, még másról szólnak, én tanyán fogok élni mama, lesz kecském, meg malacom.
- De a malac az büdös.
- Nem baj, majd befogom az orrom.
Amerikából jöttem-et játszunk, híres mesterségem címere: dé.
- Dé? Nem tudom. Szabad a gazda.
- Degnahádz epítő.
Mikor nevetek, elszontyolodik.
- Nem téged nevetlek ki, csak ezt olyan aranyosan mondtad.
- De én szégyellem azt, hogy nem tudom kimondani jól, hogy „degnahádz”.

Anyám sodró lendülete még nyáron, Ábrahámhegyen egy ideig csodálatra méltó, a határok sima átlépése, a belegyalogolás, de van ebben svung, meg olyan életszagú az egész, ami aztán egy idő után átcsap „sokba”, amit meg is fogalmaz az Anyu, hogy én tudom, hogy sok vagyok.
Amennyire ő kezd sok lenni, annyira kezdünk mi kevesek lenni, illetve lehet, hogy ő kell ahhoz, vagy ez a vihar kell ahhoz, hogy arról ne legyen szó, hogy hogyan is vagyunk mi együtt. Vagy nem kell azt annyit rágcsálni, nem tudom. Vagyunk, ahogy vagyunk, lehet, hogy sok benne a manipul, az én részemről biztosan, aminek még csak tudatában sem vagyok. De hát csak nőből tetszem lenni.
Sok erő az egyik részről (amit mondanak: erős jelenlét, erős kézfogás, kevés mosoly, illetve mosoly az emlékekre, a rongyossá emlékezett emlékekre, és álmokra, azokra még patetikus nagy sóhajtozások is, hogy Istenem, ha az álmaim lennének az életem. De biztos nem véletlen, hogy úgy van az élet, hogy az álom álom maradjon.
A másik részről meg kevés erő, kevés határozottság, visszariadás, ja-úgyis-jó-lesz-ha-engem-picit-félreraknak, és naivitás.
Érdekes volt ez az elmúlt időszak, mert valahogy racionálból
kezd a szó jó értelmében irracionál lenni a kapcsolatom veled.
Kis megcsúszással, mikor úgy éreztem egy szép keddi napon, hogy meg
fogok őrülni, nagyon megijedtem, és gyorsan telefonok,
ex-pszichológnak, és magamnak, neked sóhajtozva kijelenteni, hogy nem fog ez menni. Erre te azt mondtad, igen, mindenki tudta, ez borítékolva volt.
A végén meg csak annyit kellett mondanod, hogy „beszélsz, amit
beszélsz, anyukám, őrületről, tudatalattiról, stb., menni fog."
És azóta megint egy szinttel beljebb: mélyebb, nyugodtabb.


Aztán kezdett feltűnni, hogy a mama mellett mintha senki nem juthatna szóhoz, amit a borozások, a verseny ivások végképp betetőztek.
Elnyújtott mondatok, anyakönyveztetett nevek kimondása, aaaakkor a---mikoooor, annyiban, amennyiben, amilyen nehéz olyan könnyű, alig forgó nyelv.
De én csak ne osszam az észt, mert én meg demi sec-en, hogy comme il faut fogalmazzak, általában nagymértékű előadásba kezdek, hogyan is volt az én előző életemben, meg akkor, a fene vinné el, folyékonyan megy az angol.

Aztán a tempó, mama tempója fokozódott, mert bejött a nem alvás is, még a másnaposságra, és az egész felfokozott bibliai értelembe vett „áb-ra-hám-hegyi” leköltözés lehetőségére, ennek a gyors tempója, meg az, hogy mindenkinek el lett mesélve, hogyan jött az ötlet.
És az is, hogy érte most tizenkét család imádkozik, hát nálunk ez mindig dichotóm módon működött, „ora et labora”, az egyik véletlenül néha kimaradt.
Meg talán az ingatlan vásárlásban hát nem biztos, hogy az „ora” dominál, de akkor is megható, hogy bekapcsolódik ez a vonal, hogy nem azé aki akarja és nem is azé aki fut, hanem egyedül a könyörülő Istené.
Hogy ebben Isten keze van, benne, mert a szomszédasszony áthozta a Népszabadságot, amiben benne volt a „panorámás” hirdetés, és micsoda egybeesés, hogy a telefonon az édes, drága kislányom egy jó barátjának a neve jelenik meg.
Te egészen jól viselted az egészet, olyan megható volt benned a rend ezzel a káosszal szemben.
A nyaralásba kúszik be az elvonás, ne fetisizáld a szert, mondja a mama, mama most ne mondjon semmit, most maradjon két percre csendben, muszáj felhívni bátyj, hogy nagyon kérem battyogjon be Pesten a sarki pszichiátriai gondozóba, mert azt hiszem, hogy fluotexin nélkül már nem megy, legyen bármily retardált szer.
Erre ő nagyot sóhajt és bemegy, vizitdíjat fizet, és kérdezik, hogy „de ugye jól van a húga”, hogyne, jól.
Aztán hosszas beszélgetés azon, hogyan küldje el, gyorspostával, nincs levelezési cím a Balatonon, akkor inkább adja oda a masinisztának.
Nem jó, mert a mozdonyt Fehérvárnál cserélik, kérdés, hogy akkor a vezetőjét is cserélik-e (két MÁV-árva beszélgetése, ha valakinek érteni kellene hozzá, hát talán nekünk), végül marad a kallernak recept odaadás, mielőtt „kiirtom a családomat”, mondja ő, hát nem az a veszély, mondom én, vagyis melyik családot, kérdezem.
Nincs családgyilkosság, hiába állítja bátyj, hogy a Balaton partján nem ilyen folyadékkal élnek az emberek. Van a gyógyszertárban. A kálvária túrát, a szesz-túrát, az ingatlan kereső túrát egy jókor jövő pótapuka asszisztálja végig.
Azonnal levette, hogy mi van.
Megáll előttem a füredi gyógyszertár előtt és vidáman közli, hogy az irodalom hazugság, csak jó hazugság, meg kell találni a módját.
És hozzáteszi, hogy az unokáit is arra fogja megtanítani, hogyan kell hazudni. Magamnak nem lehet és másoknak igen, ha ezt eddig tudtam volna, hány kegyes hazugságot, átsiklást tehettem volna megengedővé.
Nálunk ez a pőreségig menő őszinteség úgy is annyira felfokozott volt, és hol a határ a határok teljes átjárhatósága és az őszinteség között, hát nem tudom, nem gyakoroltam be, mindig a két véglet, tudjon mindenki mindenről, odatartom a nyakamat, hogy harapják csak át, nincs játék és manipuláció, gondolom én, de közben ott van, pont a régi mechanizmusokban.
Csendben oldódó Prozac hatás, és hozzá a burgundi, na még egy pohárkával, anyu beszél, sokat, sokat, sokat, és ez rossz volt, hogy én alapjáraton nem ez vagyok, jönnek gyerekkori emlékek.
És tudom, hogy felmerül az a nem kicsi kérdés, hogy ez alatt a gyerekek mit csináltak. És hogyan élték meg ezt az egészet, amire nincs meg a pontos válasz. Csak azt tudom, hogy ha te nem állnál most mellettem, a renddel, a papuccsal, a nyugodt lényeddel, a vasárnapi kenyérsütéssel, a befejezett munkafolyamatokkal, akkor nagyon nagy pácban lennék.

A nyaralás alatt persze könnyes emlékezések mentek, kivéve amikor az engem való csúfolás (jaj, „te olyan tapintatos vagy”, és „aki mellettem meg akar szólalni az meg is tud”, ami belőlem a legrosszabb énem hozza elő, mondom, a pedagógus, a középszer, hű de utálom).
Görcsös, "igen, anyu, nyunyi vagyok", elbaltázott napközis tanárnő vagyok, kis untermannok mindketten, Ákos is, én is, hogy te teljes fényben tündökölhess, tündököljön a mama.
Akkor volt egy nagy konflikt, amikor egy nap csend után szerettem volna, csak a gyakorlás végett, végigmondani egy teljes mondatot, és anyám közbevág, és akkor nekiesés, elrohanás, az összes düh, és gyilkos, fullasztó közelség előjön, aztán inkább röhögés, mert mindig ugyanaz a nóta „aki mellettem meg akar szólalni, az meg is tud”.
És mikor egy elejtett félmondatban meg azt mondta, hogy "azért vett akkora lakást a Margit körúton, hogy Sanyi, a bátyám kirepülhessen, és mi meg majd együtt megöregszünk" hát attól meg szó szerint köpni-nyelni nem tudtam, Úristen.
Azt hiszem, sok mindent megértettem a hármas családi felállás kicsi csatáiból, mert ez azért nem volt mindig ilyen, de voltak időszakok, amikor ez ment, persze bájjal és sodrással előadva.
Meg azzal, hogy az anyánk tényleg a legjobbat akarta, és azt tudta kihozni a saját életéből, amit kihozott, nem kevés szenvedéssel, nem megtalált hivatással, magnóra mondott héber mondatokkal, mikor átcsikordult benne a nyögvenyelős tanulás azzá, hogy elkezdett sikerélményeket szerezni, és szerették a fiatalok a teológián.
Benne volt a lehetőség, nagyon sok, és az talán egy külön téma, hogy miért nem gyakorolta ezt a hivatást, kiábrándulni a „jó papokból”, amit mi végigkövettünk, talán a naivitás elvesztése, hogy van egy szféra, vagyis lenne, ahol minden jól működik, mert Isten áldása van kérve rá, és mégsem működik jól, hát emberek vannak ott is.

Ehhez meg jött az, hogy én meg kevés, nem kevés, csak rosszul kihasznált időmben NP-t olvastam, ami aztán már a strandon lévő más családi élet élést is groteszkké és értelmetlenné színezte egy szempillantás alatt. Hát nem megmondtam neked, kislányom, hogy nem NP-t kell olvasni, nyáron, strandon, te Jó Isten.
Aztán mikor felmerült az, hogy a mi mostani életünk lehet, hogy ugyanilyen, akkor az már inkább kétségbeesetté tett.
Hülyeség, kisanyám, csak jól kell csinálni.
A félárvaság nem akkora hátrány, mert akkor legalább megtanulnak a kölykök korán nem függeni.
Szóval küzdök.
És az is egy élmény volt, hogy a salföldi majorban mentek az „átlag magyar családok”, szemétség ezt írni, mert én nem gondolom, hogy van ilyen, mégis volt olyan család, akiről ez sugárzott, és mellettük ott a vitorlás, felhajtott pólós, gazdagságot és ezért elengedett magabiztosságot sugárzó családok, apuka elkapott félmondata: „az nagy flash volt.”
De mi is ott voltunk, nekünk ott jó volt, Miki olyan vadul fotózott, mint valami kiköpött kis turista, Rozi meg udvarolt a kecskének, hogy te egy lényeges kecske vagy, aztán Miki kapott egy ostort, persze a te ötleted volt, és hasznos ötlet, megint. Miki büszkén és elszántan próbálta csattogásra bírni azt az ostort. Rozi szerint meg én hasonlítok a lényeges kecskére. Tényleg hasonlítok. Kecskemama.