"Tényleg jobb volt. Robbanásszerű felszabadulás. (Azzal persze nem számoltam, hogy a lelki beszíjazottság csak fáziskésésben követi a fej megszabadulását − és nem automatikusan! Küzdeni kell, kőkeményen, mert a lélek, a szív bele is tud halni ebbe a megszabadulásba. (mint amikor a hosszú ideje éhező hirtelen teleeszi magát a terülj asztalkámról)." − Bumberák Maja hitről, szabadságról, szabadulásról.Bumberák Maja: Az én Jézusom
Jézusról nagyon erős képet kaptam otthonról: a hosszú barna hajú, szelíd Jézus, hideg, kabátos, műfogsoros templomaink Jézusa körbeleng minket az Úrvacsorai szertartásnál, látja minden cselekedetünket, és szomorú, megbocsátó szeme mindig vágyakozva hívogat, ellenpontozva a vastagnyakú kálvinista alapító atyák elképesztő nézeteit és cselekedeteit.
A mi keresztyén Jézusunk. Aki szigorúan az EGYETLEN − az út, az igazság és az élet. Punktum. A többiek elkárhoznak. Szegény hinduk, buddhisták, Baha'i-ok, a zsidókról nem is beszélve. Na, nekik aztán tényleg fel kell kötniük a gatyájukat... (ez nekem kezdettől komoly problémákat okozott).
Amikor tizenhét évesen végre eljutottam arra a pontra, hogy ez így nekem nem megy, én nem bírom abban kötni le energiáim nagy részét, hogy azzal foglalkozzak, vajon a Beatles-t hallgatni az ördögtől való-e vagy sem, miközben már rég azzal a szöveggel gyógyítottam magam, hogy "ha előrelátó csecsemő lettél volna...", akkor azt mondtam, jöjjenek az eretnek gondolatok, pezsdítsék fel a véremet, az intellektusomat. Letérek a kijelölt útról, mert a kijelölt út a tilalmak bogáncsai miatt már olyannyira járhatatlan számomra, annyira nem érzem, hogy valójában az én utam volna, hogy ennél még a bizonytalan ismeretlen is jobb.
Tényleg jobb volt. Robbanásszerű felszabadulás. (Azzal persze nem számoltam, hogy a lelki beszíjazottság csak fáziskésésben követi a fej megszabadulását − és nem automatikusan! Küzdeni kell, kőkeményen, mert a lélek, a szív bele is tud halni ebbe a megszabadulásba. (mint amikor a hosszú ideje éhező hirtelen teleeszi magát a terülj asztalkámról).
Csak pár éve jöttem rá erre az időbeli egybeesésre, de azon az őszön, tizenhét évesen, elkezdett iszonyatosan hullani a hajam − talán a kétharmada is kihullt a következő nyárra, mire leérettségiztem. És az alváskényszer, a soha-ébren-lenni-nem-tudás, az örökös fáradtság állapota, ami az első években hihetetlen megnyomorító hatással volt rám, és e történetet még most sem zártam le. A legrosszabb pillanatokban úgy érzed, hogy életed hátralévő részét egy ágyban fekve-fetrengve szeretnéd végigpergetni videóról, mert ahhoz még tán volna erőd.
És lassan lehántani magadról, kínkeservesen, lelkiismeretfurdalástól gyötörve, azokat a rád ragadt iszapos maszatokat, melyek − bár magadban rég érzed, hogy hamisak, a véredet szívják, mégis − azt a látszatot keltik, hogy védelmet nyújtanak a meztelenség ellen, és tényleg, a felöltözködés sem megy egyik pillanatról a másikra. Próbálgatod a sok ruhát, vagy újabb maszatokat kensz magadra.
Ebben a folyamatban újra meg újra előbukkan Jézus fénylőn szomorú arca. Érzed, hogy távolodsz, de tudod, hogy Jézus jó, és ez megmarad biztos pontnak az életedben. Közben szorgosan leszámolsz azokkal a nézetekkel, melyek szerint a természetgyógyászat sátáni dolog, elmész jógázni, esetleg más vallási közösségekbe, iszol, dohányzol, szociológia szakon keresed a választ az élet nagy kérdéseire, ahogy a Rácz-kertben vagy a Gellérthegyen betépve, másnap pedig az öntrancsírozó gondolatoktól levegő után kapkodva kívánod, bárcsak minden a régi lenne. Szeretnél ujjszopó ártatlan csecsemőként kipislogni a takaró alól, tudod, hogy nem lehet többé, de ha lehetne − bár lehetne! −, nem kéne mindig mérlegelni, dönteni a sorsod felől, nem kéne cipelni a súlyokat.
Tudod, hogy Jézus néz, mindig várva... (most látom csak, mennyi erőt adott ez a tudat. Azért ez nem volt tán hiába, ez a ’bárhogyan is, elfogadlak’ érzés. Tán nem is olyan rossz ez a kereszténység? De akkor miért nem tudtam interiorizálni? Valahol mégis nagyon hibás a gépezet. Hisz akkor hogyan lettem ilyen önutáló? Miért nem ért el engem ez az elfogadás belülről is? Miért nem lehet tényleg az enyém? Ilyenkor, mint a felnőni nem tudó gyerek, válaszoljuk magunknak, hogy a baj velünk van; azért nem működik, mert mi működünk rosszul. A szülőt, az egyházat szidni nem lehet; veszélyes, mert összeomlik a talapzat, és mi még nem vagyunk felkészülve rá, hogy saját útra induljunk. Mindig kell egy hely, ahová menekülni lehet − ("engem az isten önmagammal vert meg/ tűzostort font a gondolataimból/ s minden idegszálamból kancsukát" /Reményik/) −.
Igen, ez talán lényegi mozzanat − valami, ami a szeretetet próbálja magyarázni, de így el is homályosítja, a Szeretet és közém állt: „itt ne ugrálj, mert kapsz egy frászt; itt ne fütyülj, mert kapsz egy frászt; ott ne labdázz, mert elkárhozol”.
Érzem, Jézus ott áll mögöttem, de már egyre nevetségesebbek, gyanúsabbak azok a képek, amik a prédikációk alatt rakódnak rá, ha néha elvetődöm néhányra. Csak nem jön helyette semmi. Máshogyan elképzelni Jézust elképzelhetetlen. Nem megy, félreteszem a szomorúarcút. Inkább elmegyek a Rácz-kertbe... (folyt. köv...)
A mi keresztyén Jézusunk. Aki szigorúan az EGYETLEN − az út, az igazság és az élet. Punktum. A többiek elkárhoznak. Szegény hinduk, buddhisták, Baha'i-ok, a zsidókról nem is beszélve. Na, nekik aztán tényleg fel kell kötniük a gatyájukat... (ez nekem kezdettől komoly problémákat okozott).Amikor tizenhét évesen végre eljutottam arra a pontra, hogy ez így nekem nem megy, én nem bírom abban kötni le energiáim nagy részét, hogy azzal foglalkozzak, vajon a Beatles-t hallgatni az ördögtől való-e vagy sem, miközben már rég azzal a szöveggel gyógyítottam magam, hogy "ha előrelátó csecsemő lettél volna...", akkor azt mondtam, jöjjenek az eretnek gondolatok, pezsdítsék fel a véremet, az intellektusomat. Letérek a kijelölt útról, mert a kijelölt út a tilalmak bogáncsai miatt már olyannyira járhatatlan számomra, annyira nem érzem, hogy valójában az én utam volna, hogy ennél még a bizonytalan ismeretlen is jobb.
Tényleg jobb volt. Robbanásszerű felszabadulás. (Azzal persze nem számoltam, hogy a lelki beszíjazottság csak fáziskésésben követi a fej megszabadulását − és nem automatikusan! Küzdeni kell, kőkeményen, mert a lélek, a szív bele is tud halni ebbe a megszabadulásba. (mint amikor a hosszú ideje éhező hirtelen teleeszi magát a terülj asztalkámról).
Csak pár éve jöttem rá erre az időbeli egybeesésre, de azon az őszön, tizenhét évesen, elkezdett iszonyatosan hullani a hajam − talán a kétharmada is kihullt a következő nyárra, mire leérettségiztem. És az alváskényszer, a soha-ébren-lenni-nem-tudás, az örökös fáradtság állapota, ami az első években hihetetlen megnyomorító hatással volt rám, és e történetet még most sem zártam le. A legrosszabb pillanatokban úgy érzed, hogy életed hátralévő részét egy ágyban fekve-fetrengve szeretnéd végigpergetni videóról, mert ahhoz még tán volna erőd.
És lassan lehántani magadról, kínkeservesen, lelkiismeretfurdalástól gyötörve, azokat a rád ragadt iszapos maszatokat, melyek − bár magadban rég érzed, hogy hamisak, a véredet szívják, mégis − azt a látszatot keltik, hogy védelmet nyújtanak a meztelenség ellen, és tényleg, a felöltözködés sem megy egyik pillanatról a másikra. Próbálgatod a sok ruhát, vagy újabb maszatokat kensz magadra.
Ebben a folyamatban újra meg újra előbukkan Jézus fénylőn szomorú arca. Érzed, hogy távolodsz, de tudod, hogy Jézus jó, és ez megmarad biztos pontnak az életedben. Közben szorgosan leszámolsz azokkal a nézetekkel, melyek szerint a természetgyógyászat sátáni dolog, elmész jógázni, esetleg más vallási közösségekbe, iszol, dohányzol, szociológia szakon keresed a választ az élet nagy kérdéseire, ahogy a Rácz-kertben vagy a Gellérthegyen betépve, másnap pedig az öntrancsírozó gondolatoktól levegő után kapkodva kívánod, bárcsak minden a régi lenne. Szeretnél ujjszopó ártatlan csecsemőként kipislogni a takaró alól, tudod, hogy nem lehet többé, de ha lehetne − bár lehetne! −, nem kéne mindig mérlegelni, dönteni a sorsod felől, nem kéne cipelni a súlyokat.Tudod, hogy Jézus néz, mindig várva... (most látom csak, mennyi erőt adott ez a tudat. Azért ez nem volt tán hiába, ez a ’bárhogyan is, elfogadlak’ érzés. Tán nem is olyan rossz ez a kereszténység? De akkor miért nem tudtam interiorizálni? Valahol mégis nagyon hibás a gépezet. Hisz akkor hogyan lettem ilyen önutáló? Miért nem ért el engem ez az elfogadás belülről is? Miért nem lehet tényleg az enyém? Ilyenkor, mint a felnőni nem tudó gyerek, válaszoljuk magunknak, hogy a baj velünk van; azért nem működik, mert mi működünk rosszul. A szülőt, az egyházat szidni nem lehet; veszélyes, mert összeomlik a talapzat, és mi még nem vagyunk felkészülve rá, hogy saját útra induljunk. Mindig kell egy hely, ahová menekülni lehet − ("engem az isten önmagammal vert meg/ tűzostort font a gondolataimból/ s minden idegszálamból kancsukát" /Reményik/) −.
Igen, ez talán lényegi mozzanat − valami, ami a szeretetet próbálja magyarázni, de így el is homályosítja, a Szeretet és közém állt: „itt ne ugrálj, mert kapsz egy frászt; itt ne fütyülj, mert kapsz egy frászt; ott ne labdázz, mert elkárhozol”.
Érzem, Jézus ott áll mögöttem, de már egyre nevetségesebbek, gyanúsabbak azok a képek, amik a prédikációk alatt rakódnak rá, ha néha elvetődöm néhányra. Csak nem jön helyette semmi. Máshogyan elképzelni Jézust elképzelhetetlen. Nem megy, félreteszem a szomorúarcút. Inkább elmegyek a Rácz-kertbe... (folyt. köv...)
*******
Aztán ismerkedem Krisnával, a zsidó vallással... egy gátlásokkal teli ember útja identitászavarral spékelve. Hála az égnek(!), hamar elkezdem a terápiát, egy motorbaleset után fél évvel − ráfogjuk, hogy poszt-traumatikus tünet-együttes. Már az olvasás sem megy, csak kóválygok a trolin a városban, nincs nyugtom, nem lehet egy percre sem elcsendesedni, mert kibírhatatlan. Én tudom, hogy ezt nem a baleset okozta − legfeljebb katalizálta. Halasztok a szociológián. Az első 10-15 alkalmat végigsírom. Én soha nem leszek cool és laza, bele vagyok zárva ebbe a szorongó létbe. Szégyellős kis szürkeegér. A barátaim azért nagyon szeretnek. Az első terápiám − amit 10 éve kezdtem...
Kezdek ismerkedni a gondolattal, hogy Istent talán nem is emberarcúként kell elképzelni. Tetszik a gondolat, vonzódom ebbe az irányba, mert nem látok jobbat, de
iszonyúan megijeszt (takaró, ujjszopi, my God, take care of me!) − mintha az ateizmussal lenne egyenlő, s az érzelmeim megint lemaradnak a gondolatok mögött. A fáziskésés évekig, talán még most is tart. Közben az én Jézusom egyre távolabbról integet, egyre halványodik. Már nem vigyáz rám olyan gondosan, talán már nem is olyan szomorú. Kezdem egyre erősebben tudni, hogy Jézus másmilyen is lehetett.
Nem, nem és nem! Ha Jézus más volt, akkor nekem nem kell. Nem tudok vele mit kezdeni! Jézus Isten fia, a megváltó, a szelíd, aki csak egyszer haragudott és tombolt nagyon, ott, a Jeruzsálemi templom előterében... Jézus mindenütt ott van, a karácsonyfa alatt is, csecsemőként és felnőttként, és néz, mindent tud, bármikor fordulhatok hozzá, igen, mindenkit szeret, zsidókat, buddhistákat, keresztényeket... Az persze belefér, hogy nője is lehetett, nem akarom beskatulyázni, de az a fehér ruhás kép, az változatlanul ikonként vésődik tudatomba. Az én Jézusom...! − még egy-két vargabetű, és biztosan visszatalálok, és akkor, amikor már kipróbáltam mindent, mint a tékozló fiú, tudva, hogy ő az út, az igazság és az élet, megélem az én kereszténységemet... és lesz hat gyerekem... hallelujah...
Aztán egyre határozottabban kúszik be a tudatomba, hogy én ide soha de soha nem találhatok vissza, nem lehet elég, nem lehet hihető, élhető – egyszerre szorít be, fullaszt meg és rekeszt ki. Csak lassan, nagyon lassan eresztem be ezt a meggyőződést, nehogy szétporlasszon, még nem vagyok elég erős – de már nem hiszem azt sem, hogy hitetlen, számkivetett létre vagyok kárhoztatva, ha valami másban meg tudok majd kapaszkodni. Érzem, hogy elvileg lehetséges, csak az szorongat, hogy nincs biztosítékom arra, hogy ez valóban meg is történik velem.
Aztán belebotlok a Csillagba. Az én életmágnesembe, akitől nem tudok szabadulni, aki zsidóként keres. Az ő zsidóságába, meg az ő Jézusába. A zsidó Jézusba. Érzem, hogy egy húron pendülünk. Egy pillanatra még felcsillan a remény. Hátha minden jóra fordul, együtt találunk vissza Hozzá, keresztényként… De nem, akkor már biztosan tudom belül, hogy ez nem lehet az én utam, és belül érzem, hogy ez Csillagnak sem fog menni – ez egy „nyugtalanító biztosíték”, hogy jó úton járok. Hozzámegyek a Csillaghoz.
Évek telnek el, az én Jézusom a gyermekek bibliájában látott életképekké zsugorodik; ezt azért engedhetem meg magamnak, mert helyét egyre inkább kitölti Isten, akit még így hívok, de egyre többször képzelem el egyfajta erőként, vigyázó szeretetenergiaként... ugrál a tudatom, de egyre inkább érzem, hogy eljön a pillanat, amikor erre az energiahullámra rá tudok feküdni, és vitetni, vitetni fogom magam, akár a végtelenségig ringatózva.
Közben a zsidó Csillag nem tud elszakadni a Bibliától. Egy karácsonyon, kihasználva, hogy elutaztunk, kiéhezetten tanulmányozza a Bibliát, a vallásos írásokat. Megjelenik az életünkben Jézus, az erős, cserzett arcú földműves, aki kóser ételeket evett, és esze ágában nem volt nem zsidókat téríteni. Megismerkedem Vele. Nem osztom a rajongást. Lehet, hogy Jézus nem olyan volt, mint sokáig hittem, de én csak az Isten fiáért tudnék ismét rajongani, semmilyen Jézus nem veheti fel vele a versenyt! Nem megy a fejembe, hogy az, aki nem istenfiúként tekint rá, mit láthat benne – a gyermekkori kép még elvetve is oly erős, hogy nem férhet meg mellette más.
Megismerem és keblemre ölelem a Baha’i vallást. Igen, valamennyi vallás Istenhez vezet. Micsoda progresszív közösség. Aztán rájövök, hogy ez is csak egy tökéletlen nyelv, amely a tökéletességről próbál beszélni. De egy tekintet sokszor többet mond, mint egy könyvtárnyi iromány. Nem bírom a szabályokat, kötöttségeket – az én életutamat talán mindvégig ez fogja meghatározni ezen a téren. Nem köthet már gúzsba senki a tapasztalataival, tekintélyével, a jelenéseivel. Döbbenten tapasztalom, milyen nehéz még a közösséghez is kapcsolódnom. Tudom, amint belépnék, azt érezném, megfulladok. Menekülök a kötött dogmák elől, még a minimáldogmák elől is. Rájövök, az én vallásosságom egy folyam, amit nem lehet szabályozni, nincsenek zsilipek, ömlik a tenger felé, a tapasztalat völgyében kanyarog, hol kiönt, hol medrébe tér, küzd a hordalékkal... és magába olvasztja a valláspatakokat... DE CSAK A TENGER SZÁMÍT, és minden, ami jószándékúan bár, de meg akar zabolázni, elvész, lenyelődik, felülíródik. Ezt a folyamot, áramlást, áradást már semmi nem állíthatja meg. Megyek a tenger felé! Jézus, akárki is volt, ott vár rám.
Kezdek ismerkedni a gondolattal, hogy Istent talán nem is emberarcúként kell elképzelni. Tetszik a gondolat, vonzódom ebbe az irányba, mert nem látok jobbat, de
iszonyúan megijeszt (takaró, ujjszopi, my God, take care of me!) − mintha az ateizmussal lenne egyenlő, s az érzelmeim megint lemaradnak a gondolatok mögött. A fáziskésés évekig, talán még most is tart. Közben az én Jézusom egyre távolabbról integet, egyre halványodik. Már nem vigyáz rám olyan gondosan, talán már nem is olyan szomorú. Kezdem egyre erősebben tudni, hogy Jézus másmilyen is lehetett.Nem, nem és nem! Ha Jézus más volt, akkor nekem nem kell. Nem tudok vele mit kezdeni! Jézus Isten fia, a megváltó, a szelíd, aki csak egyszer haragudott és tombolt nagyon, ott, a Jeruzsálemi templom előterében... Jézus mindenütt ott van, a karácsonyfa alatt is, csecsemőként és felnőttként, és néz, mindent tud, bármikor fordulhatok hozzá, igen, mindenkit szeret, zsidókat, buddhistákat, keresztényeket... Az persze belefér, hogy nője is lehetett, nem akarom beskatulyázni, de az a fehér ruhás kép, az változatlanul ikonként vésődik tudatomba. Az én Jézusom...! − még egy-két vargabetű, és biztosan visszatalálok, és akkor, amikor már kipróbáltam mindent, mint a tékozló fiú, tudva, hogy ő az út, az igazság és az élet, megélem az én kereszténységemet... és lesz hat gyerekem... hallelujah...
Aztán egyre határozottabban kúszik be a tudatomba, hogy én ide soha de soha nem találhatok vissza, nem lehet elég, nem lehet hihető, élhető – egyszerre szorít be, fullaszt meg és rekeszt ki. Csak lassan, nagyon lassan eresztem be ezt a meggyőződést, nehogy szétporlasszon, még nem vagyok elég erős – de már nem hiszem azt sem, hogy hitetlen, számkivetett létre vagyok kárhoztatva, ha valami másban meg tudok majd kapaszkodni. Érzem, hogy elvileg lehetséges, csak az szorongat, hogy nincs biztosítékom arra, hogy ez valóban meg is történik velem.
Aztán belebotlok a Csillagba. Az én életmágnesembe, akitől nem tudok szabadulni, aki zsidóként keres. Az ő zsidóságába, meg az ő Jézusába. A zsidó Jézusba. Érzem, hogy egy húron pendülünk. Egy pillanatra még felcsillan a remény. Hátha minden jóra fordul, együtt találunk vissza Hozzá, keresztényként… De nem, akkor már biztosan tudom belül, hogy ez nem lehet az én utam, és belül érzem, hogy ez Csillagnak sem fog menni – ez egy „nyugtalanító biztosíték”, hogy jó úton járok. Hozzámegyek a Csillaghoz.
Évek telnek el, az én Jézusom a gyermekek bibliájában látott életképekké zsugorodik; ezt azért engedhetem meg magamnak, mert helyét egyre inkább kitölti Isten, akit még így hívok, de egyre többször képzelem el egyfajta erőként, vigyázó szeretetenergiaként... ugrál a tudatom, de egyre inkább érzem, hogy eljön a pillanat, amikor erre az energiahullámra rá tudok feküdni, és vitetni, vitetni fogom magam, akár a végtelenségig ringatózva.
Közben a zsidó Csillag nem tud elszakadni a Bibliától. Egy karácsonyon, kihasználva, hogy elutaztunk, kiéhezetten tanulmányozza a Bibliát, a vallásos írásokat. Megjelenik az életünkben Jézus, az erős, cserzett arcú földműves, aki kóser ételeket evett, és esze ágában nem volt nem zsidókat téríteni. Megismerkedem Vele. Nem osztom a rajongást. Lehet, hogy Jézus nem olyan volt, mint sokáig hittem, de én csak az Isten fiáért tudnék ismét rajongani, semmilyen Jézus nem veheti fel vele a versenyt! Nem megy a fejembe, hogy az, aki nem istenfiúként tekint rá, mit láthat benne – a gyermekkori kép még elvetve is oly erős, hogy nem férhet meg mellette más.
Megismerem és keblemre ölelem a Baha’i vallást. Igen, valamennyi vallás Istenhez vezet. Micsoda progresszív közösség. Aztán rájövök, hogy ez is csak egy tökéletlen nyelv, amely a tökéletességről próbál beszélni. De egy tekintet sokszor többet mond, mint egy könyvtárnyi iromány. Nem bírom a szabályokat, kötöttségeket – az én életutamat talán mindvégig ez fogja meghatározni ezen a téren. Nem köthet már gúzsba senki a tapasztalataival, tekintélyével, a jelenéseivel. Döbbenten tapasztalom, milyen nehéz még a közösséghez is kapcsolódnom. Tudom, amint belépnék, azt érezném, megfulladok. Menekülök a kötött dogmák elől, még a minimáldogmák elől is. Rájövök, az én vallásosságom egy folyam, amit nem lehet szabályozni, nincsenek zsilipek, ömlik a tenger felé, a tapasztalat völgyében kanyarog, hol kiönt, hol medrébe tér, küzd a hordalékkal... és magába olvasztja a valláspatakokat... DE CSAK A TENGER SZÁMÍT, és minden, ami jószándékúan bár, de meg akar zabolázni, elvész, lenyelődik, felülíródik. Ezt a folyamot, áramlást, áradást már semmi nem állíthatja meg. Megyek a tenger felé! Jézus, akárki is volt, ott vár rám.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése