„És meséli, hogy Máriát is jól helyreraktam, mert be akart szabályozni.Üvöltöttem vele, hogy remegtek bele a panelfalak, ne szabályozz be, érted, hatvanhárom éves vagyok, ne szabályozz be, és reggel megmondtam, hogy hogyan kérem a kávét, nagyon forrón, sok tejjel, kevés cukorral, és egy szar vizes löttyöt adott, ilyen szart adsz te a vendégednek, hát milyen vendéglátó vagy te. Olyan önző ez a Mária, mint az állat, mondja. Minek él az ilyen.” – Borsi Évától, Bódis Kriszta íróiskolájának egyik tanítványától közlünk egy, az anya-lánya viszony problematikáját körüljáró novellát.
Borsi Éva: Birtokbaadás
Felhív anyám, nagyon sokat dolgoztam, kisúroltam a konyhaszekrényt, felmostam a követ. Teljesen feleslegesen, mondom magamban, mert egy hét múlva, ha velünk van az Isten, te abból a lakásból, senki sem tudja, hogy hova, de el fogsz költözni. Konyhaszekrény ki lesz dobva. A kő fel lesz törve.
Ma csak Seress Rezsőt bírok elviselni, mondja anyám.
Kérdezi is anyámat a zenész, Dunai Mihály, aki megvette a lakást, na, annak is van egy karmája, hogy Sípos Irén lakását vette meg, hogy Irén, nem lesz baj, ha a lakásban néha hangosan fog szólni a zene, ó, mondja neki a mama, Misikém, hozzá vannak már szokva, itt dübörögtek a falak, Seress Rezső, szeressük egymást gyerekek, Edith Piaf, zsönöregrettrien. Nekem csak a gyomrom ugrott össze.
Magda, a kollégám mondja röhögve a munkahelyemen, hogy Seress Rezsőt én is nagyon szeretem, főleg a hiába van palotád Budán, ha Pestre jársz a boldogság után-t. Hát nekem nem volt palotám Budán, mondom, albérlet volt, sítábor volt, de Pestre jártam a boldogság után én is, nevezzük boldogságnak. Anyám máshogy nevezné.
Beolvassa anyám a napi igét a telefonba, ne a napit mondd, mama, hanem az évit, azt mondd, lássuk, mit hoz a jövő, és olvassa, hogy az ég és a föld elmúlik, de az én beszédem nem múlik el, Máté Evangéliuma.
És miért nem kérdezed meg, hogy hogy vagyok, jó, akkor megkérdezem, hogy szolgál a kedves egészséged, na elmész te a kurva anyádba, édes kislányom, jelenleg a harmadik helyre sorollak a szívemben, hát te nem is ismersz engem kislányom, az a baj, hogy nem ismersz, erre zsigerből azt mondanám, hogy „te sem”, de a zsigert meghagyjuk másra, igen, anyu, mesélj még.
Dzsászt ö minit, dzsászt ö minit, kimegyek pisilni, mondja ő. Képzeld, mondom én, te meg mindig akkor hívsz, amikor kakálni kell, röhög, ebből is látszik, hogy az én lányom vagy, na, ebből aztán világosan, mondom magamban.
És eszembe jut apám, akinek szintén a lánya vagyok, az apám, aki végigbőgte a hazafele utat a kórházban, mikor bevittek, és bent tartottak a kruppos roham után, aki, ahogy meséli anyám, ezután beült a WC-re és két napig ki sem jött, na, ennyi segítség volt ő nekem, teszi hozzá a mama.
Mondja anyámnak Misi, hogy te olyan puritánul élsz, Irén, igen, Misikém, mert kilenc éven át minden pénzemmel a gyerekeimet tömtem, aztán ez a hála, hát láthatod.
Anyám lakása a tizenegyedik kerületben, százszor felkromofágolt konyhakővel, Sanyikámmal itt annyit dolgoztam, mondja, és te akkor is hol voltál, igen, jót dolgoztunk, meséli az öcsém, gyakorlatilag teljesen feleslegesen kapargattuk az ablakról le a festéket, de legalább járt a kezünk, együtt voltunk, mondja és röhög, tisztára, mint a Tótékban.
Megyünk fel ügyvédestül, Dunai Misistől birtokba adni.
Dunai Misit a barátnője is elkíséri, hogy teljes legyen a közönség Irén birtokbaadás nagyjelentéhez.
Irén lent a kapuban hat cekkerrel vár minket, na, mindenki kapjon fel egy zacskót, mert ma én itt még búcsúvacsorát rendezek.
Meséli a lift előtt, hogy a boltban hangosan énekeltem, hogy „elmegyek, elmegyek, milyen úton indulok még nem tudom”.
Olyan ruhák vannak szegény anyánkon, hogy ijesztő, rajta van a pörgéskor obligát kalap.
Pedig van pénze, pedig nem így kellett volna történnie.
Már nem is nézünk egymásra az öcsémmel. Mindenki másfele néz.
A lakásban még semmi nincs összepakolva, Misinek vérvörös a feje, őrjöng, és joggal, neked holnap el kell innen menned, Irén, te mindent csináltál, te jöttél, mentél, wellneszeltél.
Anyánk felpattan, üvölt, ahogy a torkán kifér, én wellneszeltem, én, hát milyen tortúrákat éltem át?!, nem érdekel Irén, mondja Misi, és ne üvölts velem, mert kidoblak a hatodikról.
Megint mondom, holnap kell kiköltöznöd, Irén.
És a holnap az hány óráig tart, kérdezi anyám.
Hány óráig tart a holnap, éjfélig, mondja Misi.
Na tessék, mondja anyánk. Akkor gyere éjfélre.
A többiek és mi is csendben.
Ehhez nincs mit hozzátenni.
Remek hangulatban lezajlott, átlagos birtokbaadás, itt tessék aláírni, no nem, nálunk nem mehet ez ilyen simán, eseménytelenül, kell a jelenet, kell a színház, hogy mindenki megtudja, hol lakik az Úristen, és hogy Sípos Irén nem könnyen engedi át a tulajdonát.
A legijesztőbb még nem is ez, ez megszokhatatlanul megszokható, hanem az, hogy ezeket a jeleneteket Sípos Irén kettős tudattal csinálta végig.
Mikor Misi ki akart dobni a hatodikról, el kellett, hogy forduljak, nehogy elröhögjem magam, mondja.
Ha így áll a dolog, hogy abból a lakásból valamilyen különös oknál fogva el kell mennie, mert a birtokba adás az azt jelenti amúgy, hogy azt a rohadt tulajdont átadjuk a vevő birtokába, másnap rohanunk Sándorral költöztetni.
Az éjfél az éjfél, az idő múlik, megint elérte Sípos Irén, hogy úgy táncoljon a két rohadt gyereke, ahogy ő fütyül, úgy dobozoljon, ahogy azt Kézdiné elvárja, megmondtam, hogy ne hozz ide piát, kislányom, mert ezt már megint nem bírom szárazon, csak egy kis száraz fröccsel, mit slattyogsz itt pohárral a kezedben, nem partiban vagy, csináld, csináld.
Jó hangulatú étkezés, fulladásos kis jelenet a végén, na jó, húzzatok innen a francba, hányok tőletek, mi sem vagyunk jól. De méltó búcsú lenne, ha hárman hánynánk utoljára abban a lakásban!
Ez már nem is a Tóték, de akkor mi.
Menjetek, rosszul vagyok tőletek, egyedül jobban megy, mondja anyánk, magammal nem ellenkezem.
Rohanunk el, megint telefonos segítséget kérek, újabb pszichiáter, röviden összefoglalnám a helyzetet, hallgatja a pszichiáter az összefoglalót, hümmög, azonnal pszichiátria, ki a háziorvosa. Nem tudom. Nyomozd ki, Borbála. Mert beutaló kell.
Borbála nyomoz, míg Kézdi Sándor sóhajtozva járkál.
Aztán sorra hívjuk a tizenegyedik kerületi háziorvosokat, mivel a kerületi pszichiátriai gondozóval már több alkalommal volt szerencsém beszélni, van kartonja az édesanyjának, kérdezi az unott hang a telefonban, nincs kartonja az édesanyámnak, mert nincs betegségtudata az édesanyámnak, jó, hát akkor keressék meg a háziorvost, mert beutaló az kell. Köszönöm a segítséget. Nincs mit. Tényleg nincs.
És az egyik aranyos hangú háziorvos végre azt mondja, kedves, idős hölgy, hogy igen, emlékszem Sípos Irénre, mert harminckét éves praxisom alatt ő volt az egyetlen, aki feljelentett az orvosi kamaránál, ühüm, ő az.
De tőlem már két éve kijelentkezett, nem tudom, kinél van most. Sok szerencsét.
És megyünk vissza a mamához, az öcsém el akar ájulni, és azt mondja, hogy esküszik, hogy az érettségin sem volt ilyen rosszul, én hasonlóképp, az ügyelet hívógombján az ujjam, de érzem, hogy nem fogom tudni kihívni.
És érzi a mama is, hogy hol a határ, hogy talán most kicsit vissza kéne venni a svungból, hangja átvált szelídbe, Borikám, Sanyikám, de jó, hogy jöttetek, azért tényleg kedves tőletek, kértek pénzt, persze, hogy kérünk.
És ki fog költöztetni, kérdezi az öcsém, hát a hívő ember, az emmánuel transzos, mondja kicsit bizonytalanul anyánk.
Az emmánuel transz, aki lehet, hogy elköltöztette volna anyánkat, a sosemvolt református papnőt, ha nem aznap hívta volna fel őket anyánk, csúnya módon nem ér rá, nem baj, hívok mást, senki sem tud aznap jönni, hiába, akkor hívok három markos legényt Köveskálról.
Nem semmi nő Sípos Irén, ezt valóban alá kell írni.
Normális hangfekvésben, szelíd szóval eléri, hogy aznap este három falusi legény elinduljon a fővárosba, hogy Irén holmiját leszállítsa a vidéki nyugalomba.
A panzióba, Gál Péterhez, akinél anyánk egy hónapig lakni fog.
Hogy kipihenje a költözés tortúráját.
Meg ahogy fogalmazni szokta, íme hát, meglelje végre hazáját.
És ezt Gál Péter, a köveskáli panziótulajdonos már tudja, kérdezi az öcsém, nem, hát a holmikat még nem mondtam neki.
Sándor tombol, hogy ilyen nincs, hogy a pasi, akinél lakni fogsz, nem tudja, hogy a garázsában lesznek a dolgaid, ne üvölts, Sándorkám, majd megtudja. Drága gyerekeim, ha az őssejtfokozót nem szedném, olimpik száz, már rég meghibbantam volna, mondja a mama. És mi lenne, kérdezem magamban, ha szakgyógyszert szedne a mama, mert lehet, hogy ez az olimpik száz, ez nem úgy hat, ahogyan kéne, meg lehet, hogy nem is az őssejteket kellene fokozni, mama.
És ma, ma például hol alszol, kérdezem, miután meghallgattam néhány hosszú falusi történetet, hol, hol, hát a református szeretetotthonban.
Én megint hiszek anyámnak, mi mást tehetnék.
Az otthonban nincs hely, Köveskálra még nem mehet.
Meg hát elmúlt éjfél.
Sípos Irén némi whiskey és kísérő elfogyasztása után, megünneplendő, hogy ilyen kacagányosan, ahogyan ő szokta mondani, lement a költözés, egy barátnőjénél hajtja álomra a fejét.
Barátnőhöz persze taxival, a taxiban maradt néhány cucc, mondja. Az egyik kalap. És valami kaja. Mert megint idegenek segítségére szorultam. Mert hozzátok nem mehetek aludni.
Nem, anyu, ne haragudj, mert beteg az unokád, és ha te délután ötkor kikapcsolod a telefonod, mert egyszemélyes búcsúdélutánt rendezel a lakásban, Istenem, ez lett a búcsúvacsorából, aztán este nyolckor bekapcsolod, akkor nem.
De nem is aludt jól szegény mama, mert Máriánál nagyon meleg volt, panellakás, sosem bírtam a panelt kislányom, meg hát el is rontottátok az éjszakámat, mert az unokámért izgultam, hogy mi lehet vele.
És jön másnap hozzánk. Cekkerrel, cuccal, a kettőből az egyik megmaradt kalapban. Kialvatlanul.
És meséli, hogy Máriát is jól helyreraktam, mert be akart szabályozni.
Üvöltöttem vele, hogy remegtek bele a panelfalak, ne szabályozz be, érted, hatvanhárom éves vagyok, ne szabályozz be, és reggel megmondtam, hogy hogyan kérem a kávét, nagyon forrón, sok tejjel, kevés cukorral, és egy szar vizes löttyöt adott, ilyen szart adsz te a vendégednek, hát milyen vendéglátó vagy te. Olyan önző ez a Mária, mint az állat, mondja. Minek él az ilyen.
Rohanok azonnal ki a kertbe, kell egy kis friss levegő, és telefon Sándornak, gyere ide, gyorsan, itt van anyánk.
És jön Sándor, és bent játszik Rozival, mikor anyánk úgy dönt, hogy megismétli a huszonhét évvel ezelőtti jelenetet, mikor ötéves koromban elém állt NagyÉva, Sípos Irén nővére, na, ő aztán nem látensen volt elmebeteg, hanem kőkeményen, és üvöltötte bele az arcomba, hogy tudod mi a te anyád, egy kurva, és én ijedten bólogattam, hogy igen, az.
Mert bepöccen valamin Sípos Irén, nincs kipihenve, persze, hogy pöccen, nem aludt jól az éjjel, és üvölti nekem, az unokája előtt, hogy tudod mi vagy te, egy baszós ribanc, neked a pinád mindennél fontosabb.
Takarodj innen, mert hívom a rendőrséget, üvöltöm neki vissza.
Mit hívsz te, és elindul felém, meg akar verni, hozzám ne érj, mert megöllek, gyere, Sándor, és vidd innen, és viszi Sándor, miközben Irén tovább átkoz, hogy vissza fogod te ezt még kapni, Kézdi Borbála, vissza bizony, a saját lányodtól.
---------------
Önéletrajz:
Borsi Éva vagyok, 1975. május huszadikán születtem, nagy viharban, ami anyám szerint jót jelent.
Elvégeztem a pszichológia szakot, hét év alatt, mert mindig jobbat vártam, és tőlem is jobbat vártak.
Végül az eredmény is jó lett, konzulensemet idézve. Az egyetem után nem nagyon dolgoztam, mert nem tudtam, hogy mihez értek.
Sajnos azt tudtam, hogy a pszichológussághoz például semmiképpen nem. A "legyek akkor inkább..." című kérdéssel azóta is naponta foglalkozom. Egy kilencéves fiam és egy hétéves lányom van. Őket figyelem, jegyzetelem, és nevelgetem. Ők ugyanezt teszik velem.
Bódis Krisztához két félévet jártam írószemináriumra. Az első félév végén azt gondoltam, hogy enyém a világ, ezen kívül azt is, hogy a világ én vagyok, meg azt, hogy megy ez, mint a karikacsapás. A második félév végén azt, hogy nem az enyém, nem én vagyok, és nem megy úgy.
Írásom még nem jelent meg sem papír, sem elektronikus formában.
Ez az első alkalom.
Ma csak Seress Rezsőt bírok elviselni, mondja anyám.
Kérdezi is anyámat a zenész, Dunai Mihály, aki megvette a lakást, na, annak is van egy karmája, hogy Sípos Irén lakását vette meg, hogy Irén, nem lesz baj, ha a lakásban néha hangosan fog szólni a zene, ó, mondja neki a mama, Misikém, hozzá vannak már szokva, itt dübörögtek a falak, Seress Rezső, szeressük egymást gyerekek, Edith Piaf, zsönöregrettrien. Nekem csak a gyomrom ugrott össze.
Magda, a kollégám mondja röhögve a munkahelyemen, hogy Seress Rezsőt én is nagyon szeretem, főleg a hiába van palotád Budán, ha Pestre jársz a boldogság után-t. Hát nekem nem volt palotám Budán, mondom, albérlet volt, sítábor volt, de Pestre jártam a boldogság után én is, nevezzük boldogságnak. Anyám máshogy nevezné.
Beolvassa anyám a napi igét a telefonba, ne a napit mondd, mama, hanem az évit, azt mondd, lássuk, mit hoz a jövő, és olvassa, hogy az ég és a föld elmúlik, de az én beszédem nem múlik el, Máté Evangéliuma.
És miért nem kérdezed meg, hogy hogy vagyok, jó, akkor megkérdezem, hogy szolgál a kedves egészséged, na elmész te a kurva anyádba, édes kislányom, jelenleg a harmadik helyre sorollak a szívemben, hát te nem is ismersz engem kislányom, az a baj, hogy nem ismersz, erre zsigerből azt mondanám, hogy „te sem”, de a zsigert meghagyjuk másra, igen, anyu, mesélj még.
Dzsászt ö minit, dzsászt ö minit, kimegyek pisilni, mondja ő. Képzeld, mondom én, te meg mindig akkor hívsz, amikor kakálni kell, röhög, ebből is látszik, hogy az én lányom vagy, na, ebből aztán világosan, mondom magamban.
És eszembe jut apám, akinek szintén a lánya vagyok, az apám, aki végigbőgte a hazafele utat a kórházban, mikor bevittek, és bent tartottak a kruppos roham után, aki, ahogy meséli anyám, ezután beült a WC-re és két napig ki sem jött, na, ennyi segítség volt ő nekem, teszi hozzá a mama.
Mondja anyámnak Misi, hogy te olyan puritánul élsz, Irén, igen, Misikém, mert kilenc éven át minden pénzemmel a gyerekeimet tömtem, aztán ez a hála, hát láthatod.
Anyám lakása a tizenegyedik kerületben, százszor felkromofágolt konyhakővel, Sanyikámmal itt annyit dolgoztam, mondja, és te akkor is hol voltál, igen, jót dolgoztunk, meséli az öcsém, gyakorlatilag teljesen feleslegesen kapargattuk az ablakról le a festéket, de legalább járt a kezünk, együtt voltunk, mondja és röhög, tisztára, mint a Tótékban.
Megyünk fel ügyvédestül, Dunai Misistől birtokba adni.
Dunai Misit a barátnője is elkíséri, hogy teljes legyen a közönség Irén birtokbaadás nagyjelentéhez.
Irén lent a kapuban hat cekkerrel vár minket, na, mindenki kapjon fel egy zacskót, mert ma én itt még búcsúvacsorát rendezek.
Meséli a lift előtt, hogy a boltban hangosan énekeltem, hogy „elmegyek, elmegyek, milyen úton indulok még nem tudom”.
Olyan ruhák vannak szegény anyánkon, hogy ijesztő, rajta van a pörgéskor obligát kalap.
Pedig van pénze, pedig nem így kellett volna történnie.
Már nem is nézünk egymásra az öcsémmel. Mindenki másfele néz.
A lakásban még semmi nincs összepakolva, Misinek vérvörös a feje, őrjöng, és joggal, neked holnap el kell innen menned, Irén, te mindent csináltál, te jöttél, mentél, wellneszeltél.
Anyánk felpattan, üvölt, ahogy a torkán kifér, én wellneszeltem, én, hát milyen tortúrákat éltem át?!, nem érdekel Irén, mondja Misi, és ne üvölts velem, mert kidoblak a hatodikról.
Megint mondom, holnap kell kiköltöznöd, Irén.
És a holnap az hány óráig tart, kérdezi anyám.
Hány óráig tart a holnap, éjfélig, mondja Misi.
Na tessék, mondja anyánk. Akkor gyere éjfélre.
A többiek és mi is csendben.
Ehhez nincs mit hozzátenni.
Remek hangulatban lezajlott, átlagos birtokbaadás, itt tessék aláírni, no nem, nálunk nem mehet ez ilyen simán, eseménytelenül, kell a jelenet, kell a színház, hogy mindenki megtudja, hol lakik az Úristen, és hogy Sípos Irén nem könnyen engedi át a tulajdonát.
A legijesztőbb még nem is ez, ez megszokhatatlanul megszokható, hanem az, hogy ezeket a jeleneteket Sípos Irén kettős tudattal csinálta végig.
Mikor Misi ki akart dobni a hatodikról, el kellett, hogy forduljak, nehogy elröhögjem magam, mondja.
Ha így áll a dolog, hogy abból a lakásból valamilyen különös oknál fogva el kell mennie, mert a birtokba adás az azt jelenti amúgy, hogy azt a rohadt tulajdont átadjuk a vevő birtokába, másnap rohanunk Sándorral költöztetni.
Az éjfél az éjfél, az idő múlik, megint elérte Sípos Irén, hogy úgy táncoljon a két rohadt gyereke, ahogy ő fütyül, úgy dobozoljon, ahogy azt Kézdiné elvárja, megmondtam, hogy ne hozz ide piát, kislányom, mert ezt már megint nem bírom szárazon, csak egy kis száraz fröccsel, mit slattyogsz itt pohárral a kezedben, nem partiban vagy, csináld, csináld.
Jó hangulatú étkezés, fulladásos kis jelenet a végén, na jó, húzzatok innen a francba, hányok tőletek, mi sem vagyunk jól. De méltó búcsú lenne, ha hárman hánynánk utoljára abban a lakásban!
Ez már nem is a Tóték, de akkor mi.
Menjetek, rosszul vagyok tőletek, egyedül jobban megy, mondja anyánk, magammal nem ellenkezem.
Rohanunk el, megint telefonos segítséget kérek, újabb pszichiáter, röviden összefoglalnám a helyzetet, hallgatja a pszichiáter az összefoglalót, hümmög, azonnal pszichiátria, ki a háziorvosa. Nem tudom. Nyomozd ki, Borbála. Mert beutaló kell.
Borbála nyomoz, míg Kézdi Sándor sóhajtozva járkál.
Aztán sorra hívjuk a tizenegyedik kerületi háziorvosokat, mivel a kerületi pszichiátriai gondozóval már több alkalommal volt szerencsém beszélni, van kartonja az édesanyjának, kérdezi az unott hang a telefonban, nincs kartonja az édesanyámnak, mert nincs betegségtudata az édesanyámnak, jó, hát akkor keressék meg a háziorvost, mert beutaló az kell. Köszönöm a segítséget. Nincs mit. Tényleg nincs.
És az egyik aranyos hangú háziorvos végre azt mondja, kedves, idős hölgy, hogy igen, emlékszem Sípos Irénre, mert harminckét éves praxisom alatt ő volt az egyetlen, aki feljelentett az orvosi kamaránál, ühüm, ő az.
De tőlem már két éve kijelentkezett, nem tudom, kinél van most. Sok szerencsét.
És megyünk vissza a mamához, az öcsém el akar ájulni, és azt mondja, hogy esküszik, hogy az érettségin sem volt ilyen rosszul, én hasonlóképp, az ügyelet hívógombján az ujjam, de érzem, hogy nem fogom tudni kihívni.
És érzi a mama is, hogy hol a határ, hogy talán most kicsit vissza kéne venni a svungból, hangja átvált szelídbe, Borikám, Sanyikám, de jó, hogy jöttetek, azért tényleg kedves tőletek, kértek pénzt, persze, hogy kérünk.
És ki fog költöztetni, kérdezi az öcsém, hát a hívő ember, az emmánuel transzos, mondja kicsit bizonytalanul anyánk.
Az emmánuel transz, aki lehet, hogy elköltöztette volna anyánkat, a sosemvolt református papnőt, ha nem aznap hívta volna fel őket anyánk, csúnya módon nem ér rá, nem baj, hívok mást, senki sem tud aznap jönni, hiába, akkor hívok három markos legényt Köveskálról.
Nem semmi nő Sípos Irén, ezt valóban alá kell írni.
Normális hangfekvésben, szelíd szóval eléri, hogy aznap este három falusi legény elinduljon a fővárosba, hogy Irén holmiját leszállítsa a vidéki nyugalomba.
A panzióba, Gál Péterhez, akinél anyánk egy hónapig lakni fog.
Hogy kipihenje a költözés tortúráját.
Meg ahogy fogalmazni szokta, íme hát, meglelje végre hazáját.
És ezt Gál Péter, a köveskáli panziótulajdonos már tudja, kérdezi az öcsém, nem, hát a holmikat még nem mondtam neki.
Sándor tombol, hogy ilyen nincs, hogy a pasi, akinél lakni fogsz, nem tudja, hogy a garázsában lesznek a dolgaid, ne üvölts, Sándorkám, majd megtudja. Drága gyerekeim, ha az őssejtfokozót nem szedném, olimpik száz, már rég meghibbantam volna, mondja a mama. És mi lenne, kérdezem magamban, ha szakgyógyszert szedne a mama, mert lehet, hogy ez az olimpik száz, ez nem úgy hat, ahogyan kéne, meg lehet, hogy nem is az őssejteket kellene fokozni, mama.
És ma, ma például hol alszol, kérdezem, miután meghallgattam néhány hosszú falusi történetet, hol, hol, hát a református szeretetotthonban.
Én megint hiszek anyámnak, mi mást tehetnék.
Az otthonban nincs hely, Köveskálra még nem mehet.
Meg hát elmúlt éjfél.
Sípos Irén némi whiskey és kísérő elfogyasztása után, megünneplendő, hogy ilyen kacagányosan, ahogyan ő szokta mondani, lement a költözés, egy barátnőjénél hajtja álomra a fejét.
Barátnőhöz persze taxival, a taxiban maradt néhány cucc, mondja. Az egyik kalap. És valami kaja. Mert megint idegenek segítségére szorultam. Mert hozzátok nem mehetek aludni.Nem, anyu, ne haragudj, mert beteg az unokád, és ha te délután ötkor kikapcsolod a telefonod, mert egyszemélyes búcsúdélutánt rendezel a lakásban, Istenem, ez lett a búcsúvacsorából, aztán este nyolckor bekapcsolod, akkor nem.
De nem is aludt jól szegény mama, mert Máriánál nagyon meleg volt, panellakás, sosem bírtam a panelt kislányom, meg hát el is rontottátok az éjszakámat, mert az unokámért izgultam, hogy mi lehet vele.
És jön másnap hozzánk. Cekkerrel, cuccal, a kettőből az egyik megmaradt kalapban. Kialvatlanul.
És meséli, hogy Máriát is jól helyreraktam, mert be akart szabályozni.
Üvöltöttem vele, hogy remegtek bele a panelfalak, ne szabályozz be, érted, hatvanhárom éves vagyok, ne szabályozz be, és reggel megmondtam, hogy hogyan kérem a kávét, nagyon forrón, sok tejjel, kevés cukorral, és egy szar vizes löttyöt adott, ilyen szart adsz te a vendégednek, hát milyen vendéglátó vagy te. Olyan önző ez a Mária, mint az állat, mondja. Minek él az ilyen.
Rohanok azonnal ki a kertbe, kell egy kis friss levegő, és telefon Sándornak, gyere ide, gyorsan, itt van anyánk.
És jön Sándor, és bent játszik Rozival, mikor anyánk úgy dönt, hogy megismétli a huszonhét évvel ezelőtti jelenetet, mikor ötéves koromban elém állt NagyÉva, Sípos Irén nővére, na, ő aztán nem látensen volt elmebeteg, hanem kőkeményen, és üvöltötte bele az arcomba, hogy tudod mi a te anyád, egy kurva, és én ijedten bólogattam, hogy igen, az.
Mert bepöccen valamin Sípos Irén, nincs kipihenve, persze, hogy pöccen, nem aludt jól az éjjel, és üvölti nekem, az unokája előtt, hogy tudod mi vagy te, egy baszós ribanc, neked a pinád mindennél fontosabb.
Takarodj innen, mert hívom a rendőrséget, üvöltöm neki vissza.
Mit hívsz te, és elindul felém, meg akar verni, hozzám ne érj, mert megöllek, gyere, Sándor, és vidd innen, és viszi Sándor, miközben Irén tovább átkoz, hogy vissza fogod te ezt még kapni, Kézdi Borbála, vissza bizony, a saját lányodtól.
---------------
Önéletrajz:
Borsi Éva vagyok, 1975. május huszadikán születtem, nagy viharban, ami anyám szerint jót jelent.
Elvégeztem a pszichológia szakot, hét év alatt, mert mindig jobbat vártam, és tőlem is jobbat vártak.
Végül az eredmény is jó lett, konzulensemet idézve. Az egyetem után nem nagyon dolgoztam, mert nem tudtam, hogy mihez értek.
Sajnos azt tudtam, hogy a pszichológussághoz például semmiképpen nem. A "legyek akkor inkább..." című kérdéssel azóta is naponta foglalkozom. Egy kilencéves fiam és egy hétéves lányom van. Őket figyelem, jegyzetelem, és nevelgetem. Ők ugyanezt teszik velem.
Bódis Krisztához két félévet jártam írószemináriumra. Az első félév végén azt gondoltam, hogy enyém a világ, ezen kívül azt is, hogy a világ én vagyok, meg azt, hogy megy ez, mint a karikacsapás. A második félév végén azt, hogy nem az enyém, nem én vagyok, és nem megy úgy.
Írásom még nem jelent meg sem papír, sem elektronikus formában.
Ez az első alkalom.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése