Folytatjuk a november 13-án indult sorozatunkat: célunk, hogy egyes országok nálunk kevéssé vagy egyáltalán nem ismert írónőit mutassuk be az olvasónak, s ha magyarul hozzáférhető, akkor írásaik részleteit is közöljük. Pávai Patak Márta először Carmen Laforetet mutatta be; a sorozat második részében Carmen Martín Gaite-t ismerhetik meg.„A feminizmust még a misénél is unalmasabbnak találom.”
Világírónők 2.: Carmen Martín Gaite (1925-2000)
Világírónők 2.: Carmen Martín Gaite (1925-2000)
„Talán mindig kevéssé lehengerlő, ám annál mélyebb akaratosság szorult belém, nehéz megmagyarázni, de mindig nyakasabb voltam, mint amilyennek látszottam, és amilyennek el tudtak képzelni, akik csak felületesen ismernek. Akaratosságom sosem érzelmi kitörésből fakad, ebben nagyon is visszafogott vagyok, mindent ezerszer megrágok, s végül egy hangos szó nélkül teszem, amit akarok (...) Nem tudom, ez taktikus-e, de igyekszem elhárítani, magamban elutasítani mindent, ami nincs ínyemre... csak éppen nem nagy zászlólobogtatással és diadalmas ágyúszóval... az a helyzet, hogy jól nevelt, nagyon jól nevelt vagyok.”
Martín Gaite írói pályáján versekkel, novellákkal indul, a salamancai egyetemi lapban publikál először, s még tanulmányai idején kapcsolatba kerül Ignacio Aldecoával, aki a kor egyik meghatározó íróegyénisége lesz. Rajta keresztül ismerkedik meg később Madridban az ötvenes nemzedék többi írójával, köztük Rafael Sánchez Ferlosióval, akivel 1953-ban házasságot köt. 1954-ben megszületik Miguel fiuk, aki még egyéves sincs, amikor agyhártyagyulladásban meghal. Még egy gyermekük születik, 1956-ban Marta, aki már felnőtt korában, tragikus körülmények között hal meg.
Római születésű férje révén Martín Gaite a kor olasz irodalmával is hamar megismerkedik: nagy hatással van rá Natalia Ginzburg és Cesare Pavese. 1955-ben jelenik El balneario (’A fürdőhely’) című kisregénye, mellyel a Café Gijón-díját is elnyeri, majd 1958-ban Nadal-díjas lesz első regénye, az Entre visillos (’Függönycsíkok közt’), a kor hangulatának megfelelő társadalmi regény, melyben a társadalom perifériáján élő nő problémáit boncolgatja, mindezt szelíden, mellőzve minden harsány tiltakozást, a rá később is oly jellemző, megfigyelő, szelíden korholó tónusban. Nem csoda, hisz a korszak nem kedvez Spanyolországban a nőknek: nyoma sincs egyenjogúságnak, ráadásul a Franco-rendszer cenzúráját sem könnyű kijátszani.
1970-ben barátságban elválnak egymástól a férjével, majd tizennégy év hallgatás után 1974-ben megjelenik Retahílas (’Kiszámolók’) című regénye, amely egy hatalmas monológ, tiltakozás a női sors ellen, melyben anyának lenni egyet jelent a személyiség feladásával.
Maga a szerző is elismeri, hogy a regényben megjelenő női diskurzus, „ez a sok minden, szófia beszéd, szóözön, locsogás (...) időtlen idők óta oly jellemző a nőkre, Spanyolországban főleg, mivel itt mindig oly csekély figyelemre méltatták a férfiak a nők beszélgetését, hogy attól megkétszereződött bennük a görcsös akarás, és csak beszélnek, nem számít, kihez.” A regény irodalmi Nemzeti-díjas lesz.
Újabb démonokkal, ősi félelmekkel kell megküzdenie, a sötét diktatúrát jelképező csótányokkal, piszokkal. Az El cuarto de atrás (’A hátsó szoba’, 1978) főhősnője sajátos lányregényben éli az életét, az irodalmi hős, az atipikus férfi, a pszichoanalitikus társaságában, aki egy álmatlan éjszakán megjelenik, színes tablettáival végképp összezavarja a főhősnő emlékezetét, hogy aztán a mindnyájunk által ismert rendszertelenséggel törjön elő belőle minden, amit annyira szeretnénk abba a titokzatos hátsó szobába rejteni.
A nyolcvanas évekre Carmen Martín Gaite is megszabadul a kísérteteitől, az 1982-es év, a fordulat éve, a szocialisták hatalomra jutása Spanyolországban, amitől oly sokan remélik a változást, az új idők szelét, mely az irodalomból is kisepri végre az évtizedes port. Ám, talán szükségképpen, jó tíz év múltán a nagy álmok kiábránduláshoz vezetettek, s a konzervativizmus uralkodott el viselkedésben és gondolkodásmódban egyaránt. Ez a kiábrándulás érhető tetten az 1992-ben megjelent Nubosidad variable (’Változékony felhőzet’) c. regény világában, amelyért Martín Gaite elbeszélői Nemzeti-díjat kap. A történet két főszereplője Sofía és Mariana, a két barátnő, hajdani évfolyamtárs. 
Sofía a házastárs és édesanya szerepébe kényszerült fiatal nő, Mariana pedig a kissé zavaros érzelmi életet maga mögött tudó, sikeres pszichiáter, és harminc esztendő múltán egy fogadáson találkoznak. Sofía férje is egy a sok konformista közül, akik a Franco-rendszer alatt küzdöttek az elnyomás ellen, s most márkás öltönyben feszítve irányítják az országot; fogadásokra, kiállítás-megnyitókra járnak, ahol leginkább üzletet kötnek, flörtölnek, s minden csakis az egyetlen közös nevező, a pénz körül forog. A találkozás során Mariana emlékezteti Sofíát, hogy régen mennyire szeretett írni, biztatja, írjon újra, az segíteni fog. 
És Sofía nekifog, betelik az első füzet, ám Mariana közben szó nélkül, nyomtalanul eltűnik Madridból, de közben írja a leveleket Sofíának, melyeket nem mer feladni. Így komponálja át a történetet két hangra a szerző, miközben rekonstruálja a két nő barátságát. Martín Gaite könnyed eleganciával vált regiszterek között, a tőle megszokott módon mesterségbeli tudással kezeli az elbeszélő minden lehetséges eszközét.
1994-ben életművéért a humántudományokban elért eredményekért járó Nemzeti-díjban részesül. 1996-ban jelenik meg a Lo raro es vivir (’A különös maga az élet’) című regénye, melynek harmincöt esztendős főhősnője elveszíti az édesanyját, és mikor meglátogatja beteg nagyapját, aki összetéveszti őt az édesanyjával, nem szól rá, mert valami ehhez hasonló érzés fogja el: „mióta világ a világ, élet és halál fej vagy írás, hiszen az érme, amit feldobtak, ugyanaz; csak ha fej jön ki, akkor az még nagyobb képtelenség. Ha tudni akarjátok, szerintem az az igazság, hogy a különös maga az élet.” 1998-as megjelenésű az Irse de casa (’Otthagyni az otthont’), melynek főszereplője addig megy, addig hagyja maga mögött a házat, amelyben él, amíg végre otthonra nem talál valahol, ahol sem ő, sem az olvasó nem remélné.
2001-ben poszthumusz jelenik meg a Los parentescos (’Rokoni szálak’) című regény, melyet az írónő már nem tudott befejezi. Huszonegy elkészült fejezetének főhőse az a Baltasar nevű fiú, aki négyévesen szólal meg először, amikor egy bábszínházban rádöbben, hogy voltaképpen mit is jelent ez a játék, az élet, maga ez a világ.
Életművének elemzői közül többen is feminista íróként tartják számon Carmen Martín Gaitét; állításukat számos példával alátámasztják, főleg az első négy regénye és némelyik esszéje alapján ítélve, amelyben szerintük az író a magányt, a házasságot vagy a szülő-gyermek kapcsolatot feminista szemszögből közeli meg. Valószínű, ha még tehetné, Martín Gaite erre is azt mondaná, amit egyszer egy nyilatkozatában jegyzett meg: „A feminizmust még a misénél is unalmasabbnak találom.”
Saját életműve mellett Ignacio Silone, Italo Svevo, Eça de Queirós, Flaubert, Perrault, Virginia Woolf, Emily Brontë, és William Carlos Williams műveiből is fordított anyanyelvére.
Magyarul:
Visszavonulás (Ford. Patkós Judit). In: A narancs a tél gyümölcse. Modern spanyol elbeszélések. Nagyvilág Könyvek, 2001.
Martín Gaite írói pályáján versekkel, novellákkal indul, a salamancai egyetemi lapban publikál először, s még tanulmányai idején kapcsolatba kerül Ignacio Aldecoával, aki a kor egyik meghatározó íróegyénisége lesz. Rajta keresztül ismerkedik meg később Madridban az ötvenes nemzedék többi írójával, köztük Rafael Sánchez Ferlosióval, akivel 1953-ban házasságot köt. 1954-ben megszületik Miguel fiuk, aki még egyéves sincs, amikor agyhártyagyulladásban meghal. Még egy gyermekük születik, 1956-ban Marta, aki már felnőtt korában, tragikus körülmények között hal meg.
Római születésű férje révén Martín Gaite a kor olasz irodalmával is hamar megismerkedik: nagy hatással van rá Natalia Ginzburg és Cesare Pavese. 1955-ben jelenik El balneario (’A fürdőhely’) című kisregénye, mellyel a Café Gijón-díját is elnyeri, majd 1958-ban Nadal-díjas lesz első regénye, az Entre visillos (’Függönycsíkok közt’), a kor hangulatának megfelelő társadalmi regény, melyben a társadalom perifériáján élő nő problémáit boncolgatja, mindezt szelíden, mellőzve minden harsány tiltakozást, a rá később is oly jellemző, megfigyelő, szelíden korholó tónusban. Nem csoda, hisz a korszak nem kedvez Spanyolországban a nőknek: nyoma sincs egyenjogúságnak, ráadásul a Franco-rendszer cenzúráját sem könnyű kijátszani. 1970-ben barátságban elválnak egymástól a férjével, majd tizennégy év hallgatás után 1974-ben megjelenik Retahílas (’Kiszámolók’) című regénye, amely egy hatalmas monológ, tiltakozás a női sors ellen, melyben anyának lenni egyet jelent a személyiség feladásával.
Maga a szerző is elismeri, hogy a regényben megjelenő női diskurzus, „ez a sok minden, szófia beszéd, szóözön, locsogás (...) időtlen idők óta oly jellemző a nőkre, Spanyolországban főleg, mivel itt mindig oly csekély figyelemre méltatták a férfiak a nők beszélgetését, hogy attól megkétszereződött bennük a görcsös akarás, és csak beszélnek, nem számít, kihez.” A regény irodalmi Nemzeti-díjas lesz.
Újabb démonokkal, ősi félelmekkel kell megküzdenie, a sötét diktatúrát jelképező csótányokkal, piszokkal. Az El cuarto de atrás (’A hátsó szoba’, 1978) főhősnője sajátos lányregényben éli az életét, az irodalmi hős, az atipikus férfi, a pszichoanalitikus társaságában, aki egy álmatlan éjszakán megjelenik, színes tablettáival végképp összezavarja a főhősnő emlékezetét, hogy aztán a mindnyájunk által ismert rendszertelenséggel törjön elő belőle minden, amit annyira szeretnénk abba a titokzatos hátsó szobába rejteni.
A nyolcvanas évekre Carmen Martín Gaite is megszabadul a kísérteteitől, az 1982-es év, a fordulat éve, a szocialisták hatalomra jutása Spanyolországban, amitől oly sokan remélik a változást, az új idők szelét, mely az irodalomból is kisepri végre az évtizedes port. Ám, talán szükségképpen, jó tíz év múltán a nagy álmok kiábránduláshoz vezetettek, s a konzervativizmus uralkodott el viselkedésben és gondolkodásmódban egyaránt. Ez a kiábrándulás érhető tetten az 1992-ben megjelent Nubosidad variable (’Változékony felhőzet’) c. regény világában, amelyért Martín Gaite elbeszélői Nemzeti-díjat kap. A történet két főszereplője Sofía és Mariana, a két barátnő, hajdani évfolyamtárs. 
Sofía a házastárs és édesanya szerepébe kényszerült fiatal nő, Mariana pedig a kissé zavaros érzelmi életet maga mögött tudó, sikeres pszichiáter, és harminc esztendő múltán egy fogadáson találkoznak. Sofía férje is egy a sok konformista közül, akik a Franco-rendszer alatt küzdöttek az elnyomás ellen, s most márkás öltönyben feszítve irányítják az országot; fogadásokra, kiállítás-megnyitókra járnak, ahol leginkább üzletet kötnek, flörtölnek, s minden csakis az egyetlen közös nevező, a pénz körül forog. A találkozás során Mariana emlékezteti Sofíát, hogy régen mennyire szeretett írni, biztatja, írjon újra, az segíteni fog. 
És Sofía nekifog, betelik az első füzet, ám Mariana közben szó nélkül, nyomtalanul eltűnik Madridból, de közben írja a leveleket Sofíának, melyeket nem mer feladni. Így komponálja át a történetet két hangra a szerző, miközben rekonstruálja a két nő barátságát. Martín Gaite könnyed eleganciával vált regiszterek között, a tőle megszokott módon mesterségbeli tudással kezeli az elbeszélő minden lehetséges eszközét.
1994-ben életművéért a humántudományokban elért eredményekért járó Nemzeti-díjban részesül. 1996-ban jelenik meg a Lo raro es vivir (’A különös maga az élet’) című regénye, melynek harmincöt esztendős főhősnője elveszíti az édesanyját, és mikor meglátogatja beteg nagyapját, aki összetéveszti őt az édesanyjával, nem szól rá, mert valami ehhez hasonló érzés fogja el: „mióta világ a világ, élet és halál fej vagy írás, hiszen az érme, amit feldobtak, ugyanaz; csak ha fej jön ki, akkor az még nagyobb képtelenség. Ha tudni akarjátok, szerintem az az igazság, hogy a különös maga az élet.” 1998-as megjelenésű az Irse de casa (’Otthagyni az otthont’), melynek főszereplője addig megy, addig hagyja maga mögött a házat, amelyben él, amíg végre otthonra nem talál valahol, ahol sem ő, sem az olvasó nem remélné.
2001-ben poszthumusz jelenik meg a Los parentescos (’Rokoni szálak’) című regény, melyet az írónő már nem tudott befejezi. Huszonegy elkészült fejezetének főhőse az a Baltasar nevű fiú, aki négyévesen szólal meg először, amikor egy bábszínházban rádöbben, hogy voltaképpen mit is jelent ez a játék, az élet, maga ez a világ. 
Életművének elemzői közül többen is feminista íróként tartják számon Carmen Martín Gaitét; állításukat számos példával alátámasztják, főleg az első négy regénye és némelyik esszéje alapján ítélve, amelyben szerintük az író a magányt, a házasságot vagy a szülő-gyermek kapcsolatot feminista szemszögből közeli meg. Valószínű, ha még tehetné, Martín Gaite erre is azt mondaná, amit egyszer egy nyilatkozatában jegyzett meg: „A feminizmust még a misénél is unalmasabbnak találom.” 
Saját életműve mellett Ignacio Silone, Italo Svevo, Eça de Queirós, Flaubert, Perrault, Virginia Woolf, Emily Brontë, és William Carlos Williams műveiből is fordított anyanyelvére.Magyarul:
Visszavonulás (Ford. Patkós Judit). In: A narancs a tél gyümölcse. Modern spanyol elbeszélések. Nagyvilág Könyvek, 2001.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése