2009. március 26., csütörtök

Gratulálunk! - Palládium-díjas a Próbacsomagolás

Bán Zsófia kötete, a próbacsomagolás elnyerte a Palládium-díj kuratóriumi tagjainak tetszését is: a kötetet az idei Palládium-díjasok sorába válogatták a Palládium különdíjban részesítve azt (különdíjat 2002 óta ítélnek oda). A szerzőnek gratulálunk sikeréhez, olvasóinknak pedig ismét figyelmébe ajánljuk az esszékötetet.


A 2001 nyarán létrejött Palládium alapítvány, mely minden év tavaszán hirdeti ki döntését, az alapítók szándéka szerint az előző év magyar irodalmának, társadalomtudományának valamint képzőművészetének kimagasló teljesítményeit jutalmazza. A kuratórium által odaítélt díjjal nettó másfél millió forintos pénzjutalom jár.
Az idei díjazottak: szépirodalom kategóriában Márton László: Amit láttál, amit hallottál (Jelenkor kiadó) című regénye és Kántor Péter: Trója variációk (Magvető kiadó) című verseskötete.
A társadalomtudományi terület 2008. évben megjelent kötetei közül Kecskeméti Károly: Magyar liberalizmus 1790-1848 című könyvét értékelték a legjobbnak a zsűritagok (Argumentum kiadó, Bibó István szellemi műhely).
Képzőművészet kategóriában a díjat Bukta Imre kapja Kibontott táj című kiállításáért, mely a debreceni Modemben kapott helyet.
A kuratórium tagjai: Kövér György, Parti Nagy Lajos, Spiró György, Szilágyi Ákos, Szüts Miklós.
A díjkiosztó ünnepségre 2009. április 1-én, szerdán 19 órai kezdettel kerül sor a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár dísztermében (Bp., VIII. ker. Szabó Ervin tér 1.).

Bán Zsófiáról bővebben itt olvashatnak.

A szerző az Esti iskola vímű regénye kapcsán ICA vendége volt. A beszélgetés szerkesztett változatát ide kattintva olvashatják.

Bán Zsófia kötetének ajánlója korábban ICA-n.

2009. március 20., péntek

Bán Zsófia: A titkos fegyver

"Irígykedett is Blanka meg Klárika, hogy hej, ha ők is forradalmat mehetnének csinálni, s hát nem vették észre a kis drágák, hogy már nyakig benne jártak még mielőtt a fiúk akár csak felköthették volna a kardjukat. Náluk volt egy a kardnál sokkal veszélyesebb, titkos fegyver, amit a császári apparátus sajnos nagyon jól tudott." - Bán Zsófia a Lipcsei Könyvvásáron vendégeskedett majd március 15-én a berlini Collegium Hungaricumban a szabadságharc nőalakjairól tartott beszédet - hogy pontosan mit mondott, azt itt olvashatják.


Bán Zsófia: A titkos fegyver


Egy építménynek pedig falai vannak, és a falak, funkciójuk szerint, kizárják, kirekesztik mindazt a teret, amit az építők valamiért nem szántak a falak közé. Ilyen, többnyire sikerrel kizárt tér a nők szerepe a forradalomban. Mert hát, Isten bocsássa meg, ki látott már olyat, hogy nők szaladgáljanak a forradalomban.


Meg kell osztanom Önökkel egy titkot. Ezt a titkot ugyan minden nő ismeri –remélem, ezt a jelenlévők is majd megerősítik −, de most, az ünnepre való tekintettel, utólagos engedelmükkel, felfedem férfitársaink előtt is, hátha jó lesz még valamire. Ha van valami, ami távol áll a nőktől, úgy az a beszédek tartása. Mielőtt azonban bárki elhamarkodott következtetéseket vonna le, sietek hozzátenni, hogy ez nem azért van, mintha nők ne tudnának rendes kis beszédeket összehozni, amolyan retorikai ékszerdobozkát, ami szépen csillog-villog, s ha felnyitjuk a tetejét dől belőle a talpramagyar meg a tüzönvizenát hogy csak úgy villanyozódik, aki hallja. Nem. Nem ezért van. Hanem azért, mert a beszéd olyan műfaj, ami csak egyirányba működik, olyan mint az egyirányú utca, ha nem éppen, rosszabbik esetben, mint a zsákutca. Szóval a beszéd az amolyan egyirányú közlekedés, monologikus műfaj, ami lányoktól, asszonyoktól meglehetősen távol áll, amennyiben a női közlekedés, vagy nevezzük kommunikációnak, elsősorban dialogikus, azaz párbeszéden alapul. Ezt kérjük, mindig tartsák észben, amikor éppen nem hallanak nőket beszédet tartani, amikor ott van valami érzékelhető hiány, hiátus, hogy hoppá, itt most egy beszédnek kéne következnie, ott is a nő, aki megtarthatná, mert a fiúk épp tűzoltók vagy vadakat terelő juhászok, látszólag semmi dolga, akár föl is léphetne arra a csinos kis pulpitusra és elmondhatná azt a nyilvánvalóan idekívánkozó, felvillanyozó beszédet, de nem, az istennek sem. Hát mire vár, gondolhatja a hallgatóság, most már egyre türelmetlenebbül, hát nem azért vagyunk itt, hogy ne legyen beszéd, és akkor, egyszercsak, valami igazán csudálatos dolog történik: a nő, aki meg is tarthatná a beszédet, ehelyett odalép valakihez az első sorban, megérinti az illető kabátujját, leül mellé és kérdést intéz hozzá, mire a megszólított hirtelen válaszol valamit, kicsusszan a száján egy válasz. Ekkor a nő arcán – aki ezzel az erővel akár meg is tarthatta volna a beszédet – egy széles, ragyogó mosoly terül szét, mert tudja, hogy most már otthon van. Tudja, hogy innentől már menni fog a dolog, amelynek mindközönséges neve: beszélgetés. És amikor már eléggé belemelegedtek, a megszólított egyszercsak odafordul a szomszédjához és ő is kérdez tőle valamit, az meg, mielőtt még meggondolhatná, válaszol valamit, és ez így megy, egészen addig, amíg az egész termen végigsöpör egy beszélgetéscunami, és ahelyett, hogy ettől kétségbeesnének vagy védekezni próbálnának, átadják magukat ennek a titokzatos erőnek, és hagyják magukat sodortatni a beszélgetés árhullámával, vigye csak őket, amerre az áramlat menni akar. Ekkor a nő, aki meg is tarthatta volna a beszédet, diszkréten kislisszol a teremből, hiszen itt már elvégezte a feladatát, és elsiet egy másik, esetleg szintén beszédre váró terembe. Most azonban, mielőtt én is megszólítanék valakit és mellételepednék, hogy aztán diszkréten átslisszoljak egy másik terembe, rátérek a mai nap másik titkos történetére – teljék ez a mostani március 15. a titkok jegyében! A ’48-as forradalom narratívája mára már egy olyan csillogó, kemény gyémánttá állt össze, amelyet mindenki ott hord a szíve feletti szivarzsebben. (Nőknél kokárda mellé, brossként ajánlott.) Összeállt, megvan, elég ha néha, ünnepkor elővesszük és a tenyerünkre helyezve gyönyörködünk benne. Csakhogy, és itt jön az első titokmorzsa: a forradalom narratívája nem egyenlő a forradalom történetével, a forradalom történeteivel. Mert a narratíva olyan gépezet, amely szükségszerűen szelektál, súlyoz, selejtez, értékrendet állít fel, azaz valamit épít, konstruál. Egy építménynek pedig falai vannak, és a falak, funkciójuk szerint, kizárják, kirekesztik mindazt a teret, amit az építők valamiért nem szántak a falak közé. Ilyen, többnyire sikerrel kizárt tér a nők szerepe a forradalomban. Mert hát, Isten bocsássa meg, ki látott már olyat, hogy nők szaladgáljanak a forradalomban. Mert például, mikor talpra kéne ugrani magyarként, akkor a táskájukat keresgélik, amikor szaladni kéne kiszabadítani Táncsicsot, akkor megbotlanak a súlyos fodrokban és elterülnek a forradalmi macskaköveken, mint leveli béka, amikor pedig 12 pontot kellene fogalmazni, akkor azon vitatkozgatnak, hogy de ne legyen-e inkább 13 mert az elterjedt babonával szemben a 13 éppen hogy szerencseszám (és itt egy hosszú, ezt alátámasztandó történet következne, hogy ez például a sógornőjükkel hogy volt). Szóval így nem lehet gyémántkeménységű narratívát konstruálni, ezt bárki könnyedén beláthatja. Lehet viszont a gyémántot inkább prizmaként használni, s a prizma által vetett sokszínű és sokféle történetsugárnak utánamenni.
Mert itt van például, annak a bizonyos titkos fegyvernek a története. A forradalom titkos fegyvere. Lefogadom, még csak nem is hallottak róla. Na nem úgy fegyver, hogy azzal nyerték volna meg a forradalmat, hiszen a Narratíva szerint, ugye, azt sajnálatosan elveszítettük. Nyertünk viszont valami mást, ami nem a fegyveres, hanem a fegyvertelen forradalom kategóriájába tartozik. Ami kétség kívül, nem olyan látványos, mint a fegyveres narratíva, nem lehet belőle színes, szélesvásznú, kosztümös filmet forgatni sok millióért, viszont lehet sok évszázadon keresztül észrevétlenül élvezni a gyümölcsét, lehet mindennap használni, lehet evidenciának venni, csak egyet nem lehet: elfelejtkezni azokról, akiknek a dolog először eszébe jutott, sőt nem csak eszükbe jutott, hanem a forradalmi tettek mezejére lépve, meg is valósították azt. Még mindig nem merem kimondani, hogy mi az, annyira forradalmi és annyira titkos.
De nem, sajnálom, nem a szokásos, odalökött kis koncokra gondolok, miszerint a derék lányok kokárdákat varrtak és zászlókat hímeztek, kötéseket téptek, valamint csinos tömeget képeztek a Nemzeti Színházban a Bánk bán előadása alatt. És még csak nem is a derék Lebstück Marcsira, a Máriafőhadnagyra gondolok, aki nem átallotta férfinéven és férfiruhában, honvédtisztként végigharcolni a forradalmat, Buda ostromakor megismerkedni majdani férjével és vele a harctéren összeházasodni, majd az aradi várbörtönben raboskodva megszülni egy szem fiát, ami, lássuk be, igazán különös viselkedés egy majdani romantikus nagyoperett hősnőjétől. Sőt, még csak nem is a, ha lehet, még ennél is kalandosabb életű Bányai Júliára gondolok, aki, miután férje 1848-ban elhalálozott, először műlovarnőként keresett megélhetést a bécsi cirkuszban, de ez még mind semmi, mert a szabadságharc kitörésekor férje nevén, férfi ruhában jelentkezett a honvédseregbe – kell-e ennél szebb emlékmű egy szeretett társnak -, ahol századosi rangig vitte, s legendás bátorságát még Bem tábornok is kitüntetéssel, s később a törökországi száműzetésben kapitánnyá való előléptetéssel köszönte meg. Ám Júlia nem csak fegyverrel küzdött, hanem az eszével is, hiszen az osztrák és orosz hadseregnél kiterjedt kémtevékenységet folytatott. Tökéletes francia tudása révén párizsi táncosnőként ejtette ámulatba a mit sem sejtő orosz katonákat. De nem, még csak nem is a ‘48-as eszméhez és férjükhöz hű asszonyok példaképéről, Zichy Antónia grófnőről, Batthyány Lajos feleségéről van szó, aki azon kívül, hogy rábeszélte urát a politikában való részvételre, valamint maga is lelkes támogatója volt a hazai ipar termékeinek elsőbbségét hirdető Védegyletnek, végül egy megrendítően hősies és magasztos cselekedetre is képes volt férje letartóztatásakor. Mikor megtudta, hogy Battyányt arisztokrata rangjához nem méltóan, megalázó, kötél általi halálra ítélték, börtönébe tőrt csempészett be, hogy férje önkezével vethessen véget életének. A grófnak ugyan csak megsebesítenie sikerült magát a nyakán, ám ennek következtében az akasztást nem tudták végrehajtani, és valóban golyó által végezték ki. És itt még hosszan sorolhatnám azon nők históriáját, akik hősies cselekedetekkel írták be nevüket a forradalom történetébe – mert hát a Narratívából többnyire még ők is kiestek.
Ám amiről itt valójában szólni akarok még ennél is sokkal felforgatóbb, mondhatnám radikálisabb, ahogy az már forradalmárokhoz illik. Tehát arról van szó, hogy hol volt, hol nem volt, itt valahol-ott valahol, négy-öt asszony összehajolt, még mielőtt a forradalom gondolata akár csak megszületett volna, Sárika, Terike, Marcsa beszélgettek, beszélgettek, egyszercsak lecsücsültek és ekkor a Terike (néé Brunsvick) azt találta mondani, hogy ő bizony azt gondolja, hogy a gyermekeknek az a jó, ha egymás közt lehetnek, az asszonyoknak meg az a jó, ha több idejük jut magukra, no meg a szeretett urukra. Térült-fordult egyet, s 1828 egy szép, meleg, júniusi napján máris megalapította az Angyalkert névre hallgató, első kisdedóvót. Oda se figyeltek az emberek, és máris 80-ra nőtt ezen intézmények száma szerte a Monarchiában, és ha itt netán azt találnák közbevetni, hogy aber entschuldigung, hol van itt a forradalom, akkor azt kellene mondanom, hogy ott van az, csak nem a narratíva-szemüveggel, hanem a történetes szemüveggel kell nézni (tudják, olyan, mint azok a 3-D-s szemüvegek a mozikban) és akkor laposból hirtelen plasztikusra vált a kép.
De eztán jött még csak a java. Telt-múlt az idő, már 1846-ot írunk, s úgy esett, hogy Terikének volt egy csinos unokahúga, a Telekiék Blankája, aki meg, nyilvánvalóan önfejű nagynénje hatására, azt vette abba a csinos kis fejébe − és ezt csak egészen halkan mondom, hogy akit nem illet, ne hallja −, hogy a lányokat is taníttatni kéne. Mikor ezt kimondta, olyan csönd kerekedett a szobában, hogy még a szú percegését is hallani lehetett. Szavait pedig forradalmi tett követte: nyomban leánynevelő intézetet nyitott, igaz hogy csak főúri leányok számára, de hát engedtessék meg, a főúri leány is leány, ne tessék diszkriminálni. Mert azt gondolta ez a Blanka, hogy hiányos tudású, idegen nyelvű nevelőnők helyett, olyan nagytudású, hazafias gondolkodású tanárok tanítsák a leányokat, mint például a Fejér Pali (aki amúgy Vasvári Pál álnéven vonult be a Nagy Narratívába), s főleg, hogy magyarul tanítsa őket. Blanka maga mellé vette Klárikát (született Leővey), s ketten együtt igazgatták az intézetet. Igaz, hogy 1846-ban még csak a drága kis Rózsika volt az egyetlen növendékük (Deák Ferenc keresztlánya), de a következő esztendőben már 14 csillogó szempár szegeződött Fejér tanár úrra, akit aztán, a forradalom kitörésekor – na végre, hogy már témánál vagyunk! – más irányú elfoglaltságai a katedráról elragadtak. Irígykedett is Blanka meg Klárika, hogy hej, ha ők is forradalmat mehetnének csinálni, s hát nem vették észre a kis drágák, hogy már nyakig benne jártak még mielőtt a fiúk akár csak felköthették volna a kardjukat. Náluk volt egy a kardnál sokkal veszélyesebb, titkos fegyver, amit a császári apparátus sajnos nagyon jól tudott. Világos után nyomban be is záratták az intézetet, Blanka és Klárika pedig visszavonultak a Telekiek pálfalvi kastélyába, ahol bujdosókat, meg persze mindenféle szamizdat kiadványt rejtegettek, amit akkor még nem így hívtak. Jöttek is nyomban odaföntről, mindent felforgattak, lefoglaltak, kidobáltak, felhasítottak (úgy tűnik, a módszerek nem, csak a cégnevek változnak). Klárika öt, Blanka hat borzalmas évet húzott le Kufstein rideg börtönében a legkegyetlenebb körülmények között. Nem tudták őket semmilyen módon megtörni, kegyelmi kérvényre ösztökélni. Fogvatartóik nem tudhatták, hogy hiába minden erőfeszítésük, hiába minden kegyetlenség, a lányoknál ott volt a titkos fegyver: az a meggyőződésük, hogy a tudás mindenkié. Blanka szabadulásakor megbetegedett és egy évre rá, 1862-ben elhúnyt. Klára, amikor kufsteini büntetését letöltötte, szomorúan tapasztalta, hogy nem csak a Nagy Narratíva forradalmát, de bizony az ő, titkos forradalmukat is letörték: a nőnevelés ügye semmivel sem ment előrébb (gondolta ő), és később az újonan alapított intézetét is bezáratták. Meg kell hagyni, Klára sok mindent tudott, de azt az egyet úgy tűnik, nem tudta, hogy a dolgok, az ügyek nem úgy mennek előrébb, mint a szekér az egyenes úton, hanem kanyarog az jobbra-balra, látszólag nem halad, de a háromdimenziós szemüvegen át azért jól látszik, hogy nem az számít, hogy mennyit halad előre, hanem hogy már mozgásban van. És akkor viszont már nem állíthatja meg semmi. Most pedig engedjék meg, hogy önök közé üljek, mielött átslisszolnék egy másik terembe.

2009. január 12., hétfő

Csomagoláspróba

"Eszi a lelkemet a fehér kétely: nem a kiesett ópiumbevételt pótolja-e otthon a mi kis adományunk - és ha igen, akkor mi van, elvégre enni is kell." Programajánlónkban már olvashatták, hogy január 15-én, csütörtök délután 4 órakor az Írók Boltjában Forgách András mutatja be Bán Zsófia Próbacsomagolás című könyvét, mely a Kalligram kiadó gondozásában jelent meg. Bán Zsófia 1957-ben született Rio de Janeiróban, író, irodalomtörténész, kritikus, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Amerikanisztika Tanszékén tanít. Korábbi könyvei között egy esszékötet (Amerikáner. Esszék, 2000, Magvető) és egy novelláskötet (Esti iskola - olvasókönyv felnőtteknek. Novellák, 1998 Kalligram) szerepeltek – jelen kötet szintén esszéket tartalmaz – ebből olvashatnak ízelítőül egy részletet.



Surabaya Johnny
(távolkeleti imaszőnyeg)


Se házam székem asztalom
Surabajában vásált gyöngyöm

(Kormos István)



Van már házam, székem, asztalom, és Surabayában vásált gyöngyöm. Vagy ha nem, hát borneói, az biztosan van. És láttam ott a lógóorrú majmokat is a mangróve ligetekben, álomszerű fák állnak derékig vízben, rajtuk a majmok leveleket majszolnak, szájbavitelkor féretolják útban lévő, lógó orrukat; papa, mama, gyerekek, finom. Csibéim, hülyéskedek? Valószínűsíthető ez? És mit jelent? Illetve: jelent ez valamit? Gazdagabb lennék mindezek által? De mennyivel, egész pontosan? Tudnom kell. (Az elszámoláshoz lesz.) Egy maláj kinézetű ember a szingapúri reptéren, a pult mögött ülő kisasszonynak, az indonéz légitársaság alkalmazottjának mondja panaszosan: de értse meg, kérem, nekem Surabayában kell átszállnom, legkésőbb délután négyig. Surabaya, Százhalombatta, egyszerű összhangzattan. Hallja, akinek van ehhez füle, és nem csak Marlene Dietrichen nőtt fel. De ki az a Marlene Dietrich? És hol van az az Európa? Surabaya Johnny, ne hagyj el.


****


Egy égigérő hegytetőn, egy laoszi hmong faluban (mit keresek itt, azaz: keresek valamit?), maszatos, éktelenül síró, félmeztelen kislány áll a köves, poros úton. Rá se hederít senki, az ópiumtermesztők elfoglalt emberek. Az ópiumtermesztés azonban itt mostanában tilos, mert a lenini úton járva-kelve, a nép vezérei felismerték, hogy nem is annyira a vallás volna a nép ópiuma, hanem hát az ópium maga, couleur locale. A hmongoknak így most ki kell találniuk valami mást (fosztogatás, például), felnőtt gondok. Hirtelen megvilágosodom, itt az alkalom, ragadjam meg: a Gondviselés képében megjelenni.Vezetőnknél egy zacskó cukorka van, a jószándék általános jele egy felmérgesített törzsi környezetben. Mint egy szabadságos parlamenter, színes papírba csomagolt cukorkával közelítek az ordítástól már fulladozó kislányhoz. Rámered a kezemre, és hirtelen mély csönd üli meg a környéket, csak a kabócák zsizsegése tölti be a párás, fülledt levegőt. A kislány keze reflex-szerűen nyúl a cukorkáért, miközben engem tetőtől talpig végigmér, e valószínűtlen jelenést. Cortez vagyok, nagyszakállú, dagadt spanyol képében jelenítem meg az alászállt, eljött napistent. Eljövelek. (Mondjuk.) Hirtelen előbukkanó gyerekek nyüzsgő raja, fehéren villódzó mosolyok közt fehérnek, nagynak és túltápláltnak érzékelem magam - ez viszont pontos. Másfelől azonban: óriás vagyok végre, álmaim netovábbja, emberek, én itt hosszúcombú, szőke, svéd nő vagyok! (nem mondom, menni kellett ezért, rendesen). Ámde most mintha kilógnék kissé: az álmok fáziskéséssel teljesülnek; ne most és ne így, könyörgök, olyan vagyok, mint egy bemozdult kép. Hajszál híján üveggyöngyöket osztogatok, de csak szúnyogriasztó, víz és szendvics van, meg digitális fényképezőgép (maguktól csoportba rendeződnek, s az elkészült képet rendre kikövetelik; tudják, hogy meg lehet nézni). Kislányok színes, szőtt karkötőket lobogtatnak, az egyiket máris a csuklómra kötözik, nem válogatni, elfogadni, amit ők választanak nekem, ilyennek látnak, kézműves pszichodráma. Üveggyöngy helyett pénzt adunk érte, annyit, amennyit kérnek, ebből majd iskolába mennek, mondják, amit én élénken helyeslek, csak hát eszi a lelkemet a fehér kétely: nem a kiesett ópiumbevételt pótolja-e otthon a mi kis adományunk - és ha igen, akkor mi van, elvégre enni is kell. A meredek hegyről lefele menet - 20 dolláros vidám trekkingtúra - málhájuktól roskadozó asszonyokkal találkozunk, a piacról jövet felfele, hazatartanak; mosolyogva, nevetgélve kaptatnak fel a hegyre, egymást szelíden piszkálva amiért már ilyen kis megerőltetéstől is hogy fújtatnak. Igen, mi tartunk lefelé, ők meg felfelé, minden elképzelhető szempontból. Fejenként 20 dollárért megveheted a szégyent – jó lesz valamire.

2008. július 30., szerda

Feminizmus másképpen

Hogyan látják a magyar író- és költőnők saját helyzetüket az irodalomban? - Amerikai alkotók nemzetközi együttműködést szeretnének megteremteni a feminizmus iránt érdeklődő szerzők között. Ehhez keresik a témában érintett, arról véleményt formáló magyar alkotókat is.

Két amerikai költőnő és egyetemi oktató, Juliana Spahr és Stephanie Young arról készít összeállítást, hogyan gondolkodnak a női szerzők (költők vagy más műfajban alkotók) Európa országaiban saját helyzetükről, a női irodalom lehetőségeiről. Ehhez az összeállításhoz magyar író- és költőnők véleményeire is szükségük van: ezért felkérik a magyar alkotókat, hogy amennyiben részt kívánnak venni a nemzetközi felmérésben, egy oldalban küldjék el válaszaikat az általuk feltett kérdésekre.

A két szerző, Juliana Spahr és Stephanie Young korábbi kutatásaik eredményeképpen jutottak arra a következtetésre, hogy más országok szerzőinek véleményét, gondolatait is meg kell ismerniük a női írással és a feminizmussal kapcsolatosan, hogy saját kultúrájuk keretein túl is láthassanak e kérdés elemzésekor és a jövőbeli célok kijelölésekor.



A most végzett kutatáshoz számos országban kerestek meg szerzőket, alkotókat, akik segítenének nekik összefogni saját országuk alkotónőinek válaszait. Magyarországon Bán Zsófia írót, egyetemi oktatót, az amerikai irodalom jó ismerőjét keresték meg ezzel kapcsolatban.

A két írónő az elmúlt évben együtt írt egy tanulmányt, mely a nők reprezentációjával foglalkozott a kortárs amerikai irodalmi életben. E tanulmányukat nemrégiben publikálták a Chicago Review-ban "Numbers Trouble" (kvótakérdés) címen. A tanulmány téziseit és néhány azokat megtámogató dokumentumot a neten is hozzáférhetővé tettek. Jennifer Ashton vitaindító cikke itt, valamint az erre írott válaszuk "Numbers Trouble" címen itt olvasható (mindkét dokumentum pdf-formátumú).

A két szerzőnő kezdeményezésének célja részben a terület mélyebb feltérképezése, részben pedig a kapcsolatok kiépítése az egyes országok feminizmusra nyitott, a női témákat (is) képviselő alkotóival a kreatív együttgondolkodás reményében. Ezért szeretnék összegyűjteni e tárgykörben a nőírók válaszait és publikálni őket oldalaikon, hogy ezzel is segítsék egymás jobb megismerését.

Ahogy a két alkotó levelében fogalmaz: "Feminista írók egy csoportja vagyunk, s arra vagyunk kíváncsiak, milyen női szerzőnek lenni Magyarországon? Mit kell tudniuk az amerikai szerzőknek arról, hogy milyenek a magyar női szerzők élet- és munkakörülményei? Mit lehet tenni? Van-e valami, amit együtt lehetne csinálni?"

A válaszokat angol nyelven, egy flekkben lehet elküldni ICA e-mail címére (irodalmicentrifuga@gmail.com), a szerző nevének és annak a műfajnak a feltüntetésével, amelyben alkot. A válaszokat augusztus 20-ig várjuk. (Ha valaki szeretne válaszolni, de nem tudja ezt angol nyelven megtenni, elküldheti válaszát magyar nyelven is.)

2007. november 12., hétfő

Esti iskolában Bán Zsófiával

„...ha valaki megír egy könyvet, amelyet olvasnak, akkor az bizonyos értelemben hatalmi pozíció. Az egész koncepció nem működne, ha nem arról szólna a dolog, hogy a saját beszélő pozíciómat is aláásom. A végén persze fel lehet tenni a kérdést, hogy mi marad...”
2007. november 8-án Bán Zsófia volt az Irodalmi Centrifuga vendége Esti iskola című könyvének megjelenése kapcsán. Az esten elhangzott beszélgetés szerkesztett változatát olvashatják.


G.A.: - Az Esti iskola mintha küldetés volna számodra. Hiszen az első igazán jelentős megszólalásod a Mindentudás Egyetemén volt néhány éve, amikor is azt mondtad: ismersz olyan embereket, akik ismernek olyanokat, akik tudnak arról, hogy létezik női irodalom és női írók. Ez a kijelentésed tiszteletet, tekintélyt, népszerűséget hozott neked, és az ország is megtudhatta, hogy létezik női irodalom és női írók. Majd megjelent az Esti iskola című könyved, amivel folytattad a tanító és ismeretterjesztő tevékenységedet. És ha arra gondolok, hogy az Irodalmi Centrifuga kiket hívott meg az idén, Bitó Lászlót, Bánki Évát, és most téged, Bán Zsófit, és hogy miféle műveik jelentek meg ebben az évben, akkor fontos összefüggéseket látok köztük, köztetek. Zsófi, te tudsz arról, hogy beilleszkedsz a magyar irodalom élő folyamába?

B. Zs.: - A beilleszkedésről mit sem tudok, viszont izgatottan várom, hogy te mit gondolsz erről. Én maximum beilleszkedtem ide közétek az asztal mögé.

G. A: - Az irodalom, így a női irodalom is egy folyamat, amiben minden megjelent mű valamilyen szerepet tölt be és kapcsolódik a többihez. Amikor azt mondom, Bitó, Bánki, Bán, akkor ők a következőképpen kapcsolódnak egymáshoz: Bánki Éva Magyar Dekameronja egy befogadó mű, pontosan követi Boccació Dekameronjának a szerkezetét, viszont nőszempontú átiratokat közöl. A te Esti iskolád szintén befogadó értelmű. Vagyis két hasonló törekvés jelent meg 2007-ben a mi női irodalmunkban. Szövegszerűen és a nőszempontú átírásban, a lelki rezdülésekben is tetten érhető a hasonlóság. Plusz mindketten külön fejezetet szenteltek a valószínűségszámításnak. Ennek kell, hogy oka legyen. Bitó László pedig október 23-án jelentette meg a Technopuccs című könyvét, és a te Esti iskoládban van egy olyan novella, amelyik nagyon hasonlít erre a könyvre. Arról szól, hogy egy dél-amerikai hangulatú kis országban miféle kis puccsok, morálisan nehezen értelmezhető tettek történek meg.

B.Zs: - Saját csapdámba estem nyakig, és most ünnepélyesen megfogadom, hogy soha többet nem írok olyat, ami összefüggésbe hozható iskolával, tanítással, mert állandóan a fejemre olvassák. Természetesen nem meglepő, ha ez olyasvalakivel fordul elő, mint én, aki civilben tanít. De egy bizonyos ponton túl inkább zavaró, mintsem segíti a könyvet vagy engem.

B.K: - Írtál egy tankönyvet tankönyvi fordulatokkal, hiszen minden novella után van egy kis instrukció, például fejtsd ki saját szavaiddal, vagy érvelj mellette vagy ellene. Vagyis kitalálsz egy formát, ami népszerűvé válik…

B.Zs.: - Egészen pontosan: nem én találtam ki a formát, mert bárki, aki járt általános iskolába, találkozott ezzel a formával. Parazita módon rászívtam magam erre a formára. Abban valóban igazad van, hogy van itt valami, amit inkább a nők kezdenek el megint – nem most lett feltalálva az a módszer, hogy létező szöveget lehet dekonstruálni, átírni, vagy arra ráépülni -, és nyilván van annak oka, hogy többnyire nők hódolnak ennek. A valószínűségszámítás törvényei szerint ennek be kellett következnie. Úgy tűnik, mindenki a kultúrába mélyen beágyazott szövegeket, kultúra-fragmentumokat próbál a maga képére – adott esetben a maga női képére – formálni. Többnyire arról van szó, hogy azokat a bizonyos nagy narratívákat, amiket az irodalomelmélet aposztrofál, vagyis a hagyományosan elmesélt történeteket – és most nemcsak az irodalomról van szó, hanem a történelemről és a kultúrtörténelemről is – megpróbálják más szemszögből elmesélni vagy megragadni. Adott esetben ez női szemszög. Vagyis egyfajta alternatív történetmesélés zajlik, de nem ellenbeszéd.

G.A: - Pontosan így van. És egészen meglepő, hogy mennyire jól lehet olvasni a te történeteidet női szempontból. Amit... igazából nem is tudom, hogy kritikaként hoztam-e, az egy idézet az egyik novelládból: „A túl sok információ lehullik, mint kabátzsebben a kavicsok, meg lehet tőle fulladni. Torkunkon akad az információ, mint ebédelőnek a halszálka, ami egy helyesen kivitelezett hely, mint manőver hatására, hirtelen kirepül a garatból, vissza a szabad levegőbe. Csak egy sima hopp.” Azt gondolom, hogy itt is megtörténik az, ami a legtöbb novellában: valami átkattan az agyunkban, és elkezdünk mást látni ugyanabban a szövegben. Éppolyan, mint az ezoterikus hittérők energetizáló, magnetizáló dolgai, amelyek arra jók, hogy másképp fogjuk fel a dolgokat. Ugyanezt csinálják a te történeteid is. Viszont nem tudom, hogy mennyire lehet alapos előismeretek nélkül olvasni a szövegeidet. Még valami: a könyv egy anti-iskola, felforgatásról, ellehetetlenülésről, összezavarásról, elbizonytalanodásról szól. Nem tudom, nem kellett volna-e konkrétan levonni a novellák tanulságait a szövegekben. Olvasás után azt éreztem, bizonytalan vagyok abban, mit is vonjak le belőlük.

B.K: - Egyfajta tudás paródiája a tankönyvparódián belül?

B.Zs.: - Nem egyfajta tudás paródiájáról, hanem inkább a tudás elsajátításának paródiájáról, vagy ha úgy tetszik, egyfajta tanításmód paródiájáról van szó, amely hierarchikus, strukturált, és hatalmi pozícióból megfellebbezhetetlenek látszik. Arról van szó, hogy legyen tere, helye a bizonytalanságnak. Nem baj, ha nem mindig tudja az olvasó, hogy a szövegben miről van szó. Elég éreznie, hogy utalás történik valamire. Ha az olvasónak van kedve, utánanéz, ha nincs, akkor nem. Ideális esetben – azt remélem -, nem baj, hogy nincsenek feltárva ezek a fehér foltok.

B.K: - Elég bátor kísérletnek tartom, mert – leegyszerűsítve – az történik, hogy készítesz egy nőszempontú, alternatív átiratot különböző toposzokról, tudás-fragmentumokról, és közben saját magadat is kinyitod, megkérdőjelezed, és lehetőséget adsz arra, hogy ezt is egyfajta útnak tekintsük. Érzed a könyv megjelenése óta, hogy ez a fajta demokratikus szemlélet megmutatkozik az olvasóid előtt?

B.Zs.: - Hol igen, hol nem. Elég sokféle olvasata született a könyvnek, több olyan, ami nem feltétlenül egyezik az én szándékaimmal. De a könyv beszéljen magáért. Az egész koncepció nem működne, ha nem arról szólna a dolog, hogy a saját beszélő pozíciómat is aláásom. Különben honnan venném a bátorságot, hogy kritizáljam a másik hatalmi pozíciót, ami mindig a beszélő pozíciója, és aki olyan helyzetbe kerül, hogy hallgatják. Márpedig ha valaki megír egy könyvet, amelyet olvasnak, akkor az bizonyos értelemben hatalmi pozíció. A végén persze fel lehet tenni a kérdést, hogy mi marad…

B.K.: - Mindig van lehetőség aláásni és átírni. Ez fontos lehetőség. De ritkán használjuk a bizonytalanságot, mint talajt.

B.Zs.: - A bizonytalanság többször is visszaköszön a kritikákban, sokszor szemrehányásként, hogy miért van többféle hang, miért van elbizonytalanítva a narráció azzal, hogy mindig más és más szólal meg, mindig más és más hangon. Ettől az olvasó elbizonytalanodik, mert nem vezeti kézen fogva egy felismerhető narrátor. Azt remélem, ez is egy jegy, olyan, ami által felismerhetővé válik a könyv. Vagy nevezhető stílusnak is, mert ha jól belegondolunk, egységes stílusban van számon kérve, hogy „miért nem ez van”.

B.K.: - Nem hagyományos stílus.

B.Zs.: - De mi a hagyományos stílus? Ami homogén? Ami egynemű?

G.A.: - Ami megadja a saját értelmezési kódjait.

B.K.: - Ez a könyv is megadja. De mi a könyv koncepciója? Hogyan született? Mert a borító is érdekes.

B.Zs.: - A könyv designját Eperjesi Ági készítette. Ki lehet nyitni a borítót. A koncepció az volt: áliskolai olvasókönyvet hozzunk létre, amely nagyon hasonlít azokra az olvasókönyvekre, amelyekkel annak idején találkoztunk. De azokkal ellentétben itt a képek nem illusztrációk, alig van rájuk utalás a szövegekben. A könyv képi világa többféle alternatív történetet futtat. A borítón azok a képek színesek, amelyek a könyvben a szövegek mellett kétoldalanként négy-négy kockában is megjelennek, illetve néha üres egy-egy kocka, mintegy arra felhívva az olvasó figyelmét, hogy helyezzen oda - afféle iskolai interaktivitás keretében - egy képet, olyat, amit ott látna. A vizuális játék is arra hívja az olvasót, hogy vegyen részt a történet megkonstruálásában.

B.K.: - A képek honnan vannak?

B. Zs.: - Kettő kivételével – az egyiken én, a másikon a lányom van – az internetről vannak a képek. Tehát „közismertek”, bárki megnézheti őket. Ugyanúgy, mint bárki, aki ebben a kultúrában mozog, találkozhat azokkal a történetekkel, amelyek a könyvben vannak.

G. A.: - A Hol van anya? a könyv első novellája, anya-lánya viszonyról szól. Amikor a rengeteg „hol van anyá”-t olvastam, úgy éreztem, van abban valami gyermeki és kereső. De szétziláltál mindenféle kapaszkodási pontot, az anya, sok egyéb mellett, apát is jelent a szövegben. Ez megkönnyíti a következő novellák befogadását.

B. Zs.: - Nem tudom, mennyiben könnyíti meg. Ugyanakkor volt egy hiányérzetem, amikor ezt a novellát írtam. Az nevezetesen, hogy a magyar irodalomban túlnyomó többségben apa-fiú történeteket olvashatunk. Az ember lányában megfogalmazódik a kérdés: hova tűntek az anya-lánya történetek az irodalomból.



B.K: - A Hol van anya? az első novellád. Föltárja azt a hiányt, amit az átiratokkal lehet betölteni. Másrészt a személyes hiány megjelenítéséhez nem a személyes vonalat választod, ami jellemző a nőirodalomra, hanem egyfajta hiány nyelven, kereső nyelven írod meg, ebben is viszed a bizonytalan vonalat. Amikor megírtad, tudtad a kötet koncepcióját, és azt, mik lesznek azok a hiányok, amikre keresel, hogy a saját irodalmi nyelved megtaláld?

B.Zs.: - Nem volt ennyire koncepciózus a könyv írása. Négy-öt darab volt belőle, amikor felmerült, össze lehetne vagy kellene őket kapcsolni. A novellák mintha maguktól reflektáltak volna egymásra. Nagyjából a szövegek „kérték”, hogy valamilyen keret segítségével legyenek egybefogva. Ez lett az áltankönyvi keret, és ekkor született az ötlet, hogy az egyes novellákat bizonyos tantárgyakhoz rendeljem, és hogy a szövegek végén legyenek ironikus vagy kevésbé ironikus kérdések.

G.A.: - A Hol van anya? a földrajz-történelem csoportba tartozik. Próbáltam az Esti iskola anyagát magamévá tenni, amikor is eljutottam a francia óráig, ahol Gustave és Maxime történetéről hallhatunk, és amely izgalmas átirata Flaubert és du Camp utazásának. Flaubert nem sokkal az utazás után megírja a Bovaryné című regényét, amelyről még ma is azt tartjuk, megmutatja, milyen a nő. Viszont ha elolvassuk a te könyvedet, elbizonytalanodunk, hogy mit, kit is mutat be Flaubert a Bovarynéban. Flaubert-t látjuk Bovaryné tükrében, vagy Bovarynét Flaubert-ében? Lassan elkezdjük mind a kettőt látni.

B. Zs.: - Alighanem Flaubert is azokról a hiányokról beszél a maga módján, amelyek az ő életében felmerültek, és amelyeket ő hiánynak érzett az irodalomban. Az én novellámban a meg nem történt dolgokról van szó, amelyek meg is történhettek volna. A Bovarynénak is van egy ilyen olvasata: mi van a meg nem élt életekkel, és azok miket produkálnak azzal az élettel, amit az ember végül megél.

G.A.: - Az a benyomásom a könyved alapján, hogy Flaubert megelőzi Freudot. Flaubert megírja a női hisztériát. Mivel ma már sokkal többet tudunk a női hisztériáról a nagy férfi felfedezőknek köszönhetően, a te könyved alapján Flaubert művéből azt is megtudjuk, milyen a férfi hisztéria. Érdekes, hogy az 1800-as évek végén és az 1900-as években folyamatosan kutatták a nőt a férfi pszichológusok, pszichiáterek mint számukra érthetetlen jelenséget. A XXI. századra jutottunk el oda, hogy felfedezzük a férfi hisztériát. És ezt te ki is mondod a novelládban.
Viszont a fizika-biológia tantárgyakról még nem beszéltünk. Az ide tartozó novellának a címe A Mantegna-madonna ledobja magát. Meglepő volt, hogy amikor szétküldtem a mai beszélgetésre a meghívót, amelyben ebből a novelládból idéztem, akkor a nőtárs levelezőlistán megjelentek olyan reagálások, hogy már megint 3 betűs szavakat írnak a nők: szar. Ez azzal kezdődik: „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni is lehet, de beszélni is. Amikor torkon kéne ragadni a szart, akkor megint csak azt mondják nekünk, hogy arról hallgatni kell.” Férfi írók esetében lehet, hogy ez így van, de női írók esetében arról is beszélni kell, amiről hallgatnak. Szóval a levelezőlistán az a bizonyos 3 betűs szó kis felfordulást keltett.

B.Zs.: - Erről beszéltem, amikor a hatalmi pozícióról beszéltem, és ettől próbálnék fejvesztve menekülni.

G.A.: - A Mantegna-madonna mindenesetre misztikus-spirituális szövegnek tűnik, leleplezed az áltudományosságot, de az írásod családmodell is egyben. A bibliai családmodellről tudjuk, hogy mit tartalmaz: egy anyát, aki lányanya és kiszolgáltatott, és van egy gyermeke, aki értelemszerűen törvénytelen, de vallásalapító lesz belőle. Kiderül azonban a szövegedből, hogy nagyon nehéz út vezet odáig, amíg Madonnának kisdede lesz.

B.Zs.: - Igen, lehet bibliai családmodellről beszélni, de egyszerűen csak alternatív családmodellről, vagy a gyermek fogantatásának alternatív módszereiről, mert az írásnak az a teljes címe: A Mantegna-madonna ledobja magát, a műfaji megjelölése pedig: gyermekváró népdal.

G.A.: - A szomorú Madonna a szomorú kisdeddel – itt mi az, amiről nem lehet beszélni?

B.Zs.: - Ha a bibliai történetnél maradunk, akkor Mária helyzetéről nincs szó, arról, amin ő keresztül ment. A fókuszpont sohasem ő, hanem a kis Jézus. De nyilván nem véletlen az sem, hogy a Mária-ábrázolásokon mindig van valami szomorúság. Ez nemcsak az egész történet bibliai misztériumából ered, hanem egy nagyon is konkrét nő nagyon is konkrét élményéből.

G.A.: - Én is azt gondolom, hogy amiről nem lehet beszélni, arról kellene. De vajon te beszélsz-e ezekről? Kimondod-e? Hosszan tűnődöm ezen, miközben olvaslak. Kriszta! Te hogy vagy ezzel?

B.K.: - Kibújok a kérdés alól. A hallgatni-beszélni problematika az irodalom problémája, de ma már tudom, a tudományé is. Azért lettem író, mert pszichológusként rájöttem, ha adódik egy probléma, és választ akarunk rá adni, akkor a oly mértékben kell lepusztítani a kísérletet, hogy nem arra az árnyalt problémára kapok választ, amire eredetileg kerestem. Ezért azt gondoltam, mi más volna a megoldás, mint a művészet. Két műfajban is próbálkozom, mindkettőben a beszélni és a hallgatni határáig vagyok képes eljutni. Ha mégis van hasadék, amit egy-egy megvilágosodott pillanatban átélünk, akkor kizuhanunk a nagy büdös semmibe.

B.Zs.: - Egyfelől az irodalom, az elbeszélhetőség problémájáról van szó, másfelől nagyon is konkrétan a női testtel történő vagy nem történő dolgokról. Mindez kézzel fogható hiány a mi irodalmunkban. Az én novellámban a fogantatás problémájáról is szó van. Egy nő teherbe szeretne esni, de nem tud, és próbálja – adott esetben a tudomány segítségével, hiszen erre manapság bőven van lehetőség – magát helyzetbe hozni. Ez olyan élmény, amiről ritkán lehet olvasni, de ritkán lehet hallani is, hiszen az érintett nők erről nem szeretnek beszélni.

B.K: - Egyszerre kulturális tabu, nem is beszélve a férfi kiiktatásáról. Főleg egy olyan világban nem, amelyben a férfi azzal alapozza meg magát, hogy nemz.

G.A.: - De a férfi az által is meghatározza magát, hogy a világ teremtett. Ha nőiben gondolkodunk, akkor a világ nem teremtett, hanem született, és a nemzésnél a szülés, a fogantatás, a megtermékenyülés sokkal fontosabb. Ha a darwinizmusra, az evolúciós elméleteke gondolunk, akkor egészen egyszerűen elnőiesítjük a világot: szülésről, születésről beszélünk, és helyére kerülnek a dolgok. Amikor nemzésről és teremtésről beszélünk, akkor a férfi oldalról van szó. Az Esti iskola megfogalmazza azt is, hogy bizony van női oldal, még ha ennek kevesebb dokumentumát láttuk is eddig. Ez legalább akkora oldala a létezésnek, mint a férfi oldal. Sőt, szerintem az egyetlen.

Bán Zsófiáról további információk olvashatóak a SZALON rovatban.

2007. november 8., csütörtök

Bán Zsófia


Író, esztéta, irodalomtörténész. Egy amerikáner, aki kijárta az esti iskolát, s talán majd minket is megtanít.

'"Bovaryné én vagyok" - mondta Gustave Flaubert. Ha egy kicsit alaposabban megvizsgáljuk ezt a szállóigévé vált kijelentést, akkor elgondolkodhatunk az irodalmi alak, a valóságos én és a szerzőség kölcsönös viszonyairól, és azzal a talán szokatlan kérdéssel is szembetalálkozunk, hogy mi köze van az irodalmi szövegeknek a nemi különbségekhez.' - Bán Zsófia: Van-e az irodalomnak neme? Előadás a Mindentudás Egyetemén 2004. április 5-én.



"Világpolgár. Gyűjti Amerikát.
Gyermekkorában éli, nézi, érzékeli, aztán olvassa, rendezgeti, kutatja, elemzi, előadja. Végül írja: Amerikáner.
Mit tesz egy néppel, ha a 60-as évek közepén már 50 millió TV-készülék előtt ülnek a lakói? Mi lesz a könyvekkel? Olvasunk-e még? Van-e az irodalomnak neme?
Merev határok nélkül mutatja be a szemlélet és látásmód másságát olvasóinak és diákjainak. Az Éjszakai állatkert címadó novellájának szerzője." (Fábián Évi: Nők Magyarországon - G. A.)

2001 óta az Eötvös Loránd Tudományegyetem BTK Amerikanisztika Tanszékének docense.
Főbb oktatott témakörei a XIX-XX. századi amerikai irodalom, a Critical Theory, a kortárs irodalomelmélet, az amerikai filozófia, a XX. századi amerikai művészet, a vizuális kultúra valamint az amerikai kultúra és civilizáció.

Saját, önálló novellákként is olvasható fejezetekből összeálló regénye az Esti iskola - olvasókönyv felnőtteknek a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg 2007-ben. Ő egész népét fogja - reméljük.

Az Éjszakai állatkert antológia bemutatóján 2005. december 15-én, Esti iskola című könyvével 2007. november 8-án volt az Irodalmi Centrifuga vendége.

Bán Zsófia portréja

Bán Zsófia honlapja