Hangosabb nők

Németországban létrejött egy női projekt, „HANGOSABB NŐK” („LAUTerSTARKE FRAUEN”) elnevezéssel. A projekt célja a már meglévő javaslatokat országszerte összegyűjteni, egy hálózatot létrehozni, és lehetőséget teremteni az együttműködésre, amely megvédi a nőket az erőszaktól, ill. az erőszaknak kitett nőknek tanácsadást nyújt és támogatja őket. – Gubicskó Ágnes fordítása.

„LAUTerSTARKE FRAUEN” – Projekt a fogyatékkal és krónikus betegséggel élő nők elleni erőszak megelőzéséhez és leküzdéséhez

Németországban létrejött egy női projekt, „HANGOSABB NŐK” („LAUTerSTARKE FRAUEN”) elnevezéssel. A projekt célja a már meglévő javaslatokat országszerte összegyűjteni, egy hálózatot létrehozni, és lehetőséget teremteni az együttműködésre, amely megvédi a nőket az erőszaktól, ill. az erőszaknak kitett nőknek tanácsadást nyújt és támogatja őket.

A nők elleni erőszak az egyik legnagyobb egészségügyi probléma a nők körében. A fogyatékkal és krónikus betegséggel élő nők az életkörülményeik miatt különösen ki vannak téve az erőszak veszélyének, bár a probléma egyre nagyobb társadalmi figyelmet kap.

A tabuk ledöntése érdekében a német Egészségügyi Minisztérium egy tervet indítványozott. A Szövetségi Kormány kiadott egy akciótervet, amely a nők elleni erőszak megakadályozását és az érintett nők védelmét célozza. „Egy politikai paradigmaváltás a fogyatékkal élő nők öntudatos életvitelét segíti elő, ami egyre inkább reflektorfénybe helyezi a problémát.”

Így jött létre a „HANGOSABB NŐK” önsegítő csoportok részvételével.

„Mit akarunk?”

A fogyatékkal és krónikus betegséggel élő nők önsegítő csoportjainak és az autonóm női hálózatoknak vannak már javaslataik, amelyek a fogyatékkal és krónikus betegséggel élő nőkre irányulnak. Ezek a javaslatok azonban inkább helyi szinten találhatóak meg, csak egy fogyatékosságra vonatkoznak. Azok a projektek és szervezetek, amelyek általánosságban irányulnak a nőkre, ugyan tesznek megelőző javaslatokat, azonban alig vagy egyáltalán nem veszik figyelembe – többek között a hiányzó akadálymentesítés miatt – a különböző fogyatékkal és krónikus betegséggel élő nők fokozott veszélyeztetettségét és speciális igényeit.

A „Hangosabb nők” projekt ezért az erőszak elleni kezdeményezéseket hivatott összekötni szövetségi szinten, az érintett nők önsegítő csoportjait erősíteni, a tanácsadói és támogató munkák minőségét javítani, az erőszakos szituációkban cselekvőképességet biztosítani, a társadalmi előítéleteket leépíteni.

2010 nyarán a „HANGOSABB NŐK” projektet egy kongresszus keretén belül kívánják bemutatni, megalapozva ezzel egy erős hálózatot.

Forrás: www.schwerhoerigen-netz.de

Gubicskó Ágnes

NETKÖLTÉS: Anya elmegy aludni

Még 3 dolgot adott a 6 legfontosabb megteendő dolog listájához. Elmondta az imáját és elképzelte a befejezését a jövőbéli terveinek.
Ezalatt az idő alatt Apa lekapcsolta a Tv-t, kihirdette, hogy nincs semmi különös tennivaló. Megyek aludni. És ment… minden egyéb gondolat nélkül.
Van itt bármi különleges?
Tudod már a nők miért élnek tovább..?
MERT MI HOSSZABB HASZNÁLATRA LETTÜNK TERVEZVE...

Anya és Apa Tv-t néznek mikor Anyu mondja : későre jár fáradt vagyok, megyek, lefekszem.
Bement a konyhába, megcsinálta a szendvicseket másnapra, elöblítette a popcornos tálat, húst vett ki a fagyasztóból a másnapi ebédhez, leellenőrizte a müzlis dobozokat, feltöltötte a cukortartót, tányért, kanalat tett az asztalra,bekészítette a kávéskannát másnap reggelre. Néhány nedves ruhát betett a szárítóba egy adag ruhát tett a mosógépbe, kivasalt egy pólót. Felvarrta a lelógó gombot. Felvett néhány ottfelejtett játékdarabot az asztalról, visszatette a telefont a töltőre, a telefonkönyvet pedig a fiókba. Megöntözte a növényeket, kiürítette a szemetest és felakasztotta a törülközőt száradni. Ásítozva és nyújtózva egyenesen bement a hálóba. Megállt az asztalnál írt néhány sort a tanárnak, kiszámolt egy kis pénzt a túrára, előhúzta a szék alá rejtett munkafüzetet. Aláírta, megcímezte és felbélyegezte barátainak a születésnapi képeslapot és írt egy rövid listát a fűszeresnek. Mindkettőt a táskája mellé tette. Aztán Anyu megmosta az arcát 3:1 lemosóval majd éjszakai krémet tett rá, megmosta a fogát, lereszelte a körmeit.
Apa kikiált: Azt hittem, hogy lefekszel!
Már megyek - feleli.
Vizet öntött a kutya táljába kiengedte a macskát, majd meggyőződött róla, hogy az ajtók zárva vannak és az udvari lámpa ég. Mindegyik gyerekénél lekapcsolta az ágy melletti éjjeli lámpát és a Tv-t, felakasztott egy inget, bedobott néhány koszos zoknit a szennyestartóba, majd volt egy rövid beszélgetése a még fönt lévővel, aki még mindig a háziját csinálta. A szobájában beállította az ébresztőt, kitette a másnapi ruháit, sámfát tett a cipőjébe. Még 3 dolgot adott a 6 legfontosabb megteendő dolog listájához. Elmondta az imáját és elképzelte a befejezését a jövőbéli terveinek.

Ezalatt az idő alatt Apa lekapcsolta a Tv-t, kihirdette, hogy nincs semmi különös tennivaló. Megyek aludni. És ment… minden egyéb gondolat nélkül.
Van itt bármi különleges?
Tudod már a nők miért élnek tovább..?

MERT MI HOSSZABB HASZNÁLATRA LETTÜNK CSINÁLVA..... és az egyetlen ok, amiért nem halunk meg hamarabb, az az, hogy túl sok tennivalónk van!!!
Küldd el ezt írást 5 fenomenális nőnek, imádni fogja!
Aztán.... „IRÁNY ALUDNI!!!”

Mannheimi minták

Szubeurópaiként elutazni egy észak-német kisvárosba, a német tartományok és büszke történeti egységek örököseként egzisztáló európai közegbe, enyhe kultursokk.
Mannheim szép város, kétszáz éves víztornya alatt szép park, nyírott füvén hajnalban kisnyulak ugrándoznak, ivóvizet köp egy barátságos szörny, és zuhatagos szökőkút csobog.
A városba fél óra alatt ér az utazó Frankfurt bábeli repülőteréről. A város kényelmes, színes és napsütötte, hogy el van törökösödve, jegyzik meg útitársnőim, és tényleg. Leginkább ettől otthonos, nekem, pesti gettólakónak.
Gordon Agáta beszámolóját olvashatják.

Azonban a tanulmányutunk nőszempontú.
Meghívóink a mannheimi nők szellemi vezetői, akiknek küldetése a női hálózatok, helyi és nemzetközi együttműködések létrehozása.
Frau Ilse Thomas a vendéglátónk. A legtöbbet tőle tudom meg a rendszerről.
Hogyan is működik itt, a civilizációban a női oldal.
Nőbiztos vagy nőmegbízott: ez nem formális rang, hanem az egyik legmagasabb pozíció a város vezetésében. Közvetlenül a főpolgármester alatt, teljes hatókörrel minden témában.
Költségvetés: a női prioritások egyensúlyba hozása a férfiakéval. Rendőrség: az otthonkínzás ügyeinek gondos követése, távoltartás, terápia. Női intézmények: nőház, képzési és tanácsadó központ, bérelhető irodák női vállalkozóknak.

Új fogalmakat tanulunk.
Kreatív gazdaság: segítség női művészeknek, pop-főiskola a városban, az internet kreatív hatásainak beillesztése a pénziparba.
Kulturális kompetencia: a női tudás újjászületése. A nők és anyák, ezer éveken át, kulturális kompetenciájuk teljességében, megalkották, és generációról generációra tökéletesítették, finomították és programozták az anyától született polgári világot.
Komplementer kompetenciák: nincs kizárólagos hatáskör, csak kiegészítő. A piros zöld is. A sárga kék is. A kulturális ökoszisztéma Mannheimben egymásra épülő női és férfi kompetenciák polgári rendszerében gyarapodik.
A nőbiztos, a legfőbb vezetéssel egyenrangúan működő női szempont magas rang, komoly felelősség, nagy hatalom és jó alkalom arra, hogy a női oldal egyenlő súlyáért tevékenykedjen. Frau Thomas ebben a pozícióban meggyőző asszony. Nőtörténelmet kutat, építkezik, közigazgat, hálózatot fejleszt, tanácsot ad és személyes ügyekkel törődik. Politizál és minden téren a női részek kompetenciáját, és esélyegyenlőségét tekinti át.

Szép ez, ez a megbízatás, tekintély és rang egysége. Csak így lehet, gondolok a felülről való segítségre, arra hogy kell egy nő, aki képes erre és ezt mások is biztosan tudják róla, és meg is kapja működéséhez a kellő hatáskört, pénzben, szabályokban, méltóságban és ügykezelésben.
És az is eszembe jut, mennyi női munkába került és hány száz évbe, tudatosságba és tanulásba, hogy egy német város magas női funkciót érvényesítsen az önkormányzatában.

Azon tanakodtunk a mannheimi nőtestvériség központ kellemes tárgyalójában, finom falatok és gyümölcslé mellett civilizáltan társalogva, miben működhetnénk együtt, mi budapesti kulturális kreatívok és mannheimi városanyák?
Mire kaphatnánk pénzt is, varázsos eu támogatást?
Ez a feltétel kissé beszűkítette a női lehetőségeket, azonban így is maradt elég terület. Amelyen nők dolgoztak, dolgoznak és fognak dolgozni, ameddig a szem ellát, pénzért vagy ingyen, tűrve vagy támogatva, felelősen és kompetensen.
Gyerekek, romák, törökök, nők, iskolások, kisebbségek, kompetencia-fogyatékosok és közösség-mentesített kortárs csoportok… Feltámadásra, értelmes cselekvésre, együttműködésre várakozó strukturált tömegek a virtualitás keltetőjében.

Restart! A közös célok újjászületése.
Ez a nők dolga és kompetenciája, a 21. századi európai újrakezdésben.

Gordon Agáta

Netköltés: ICA pisil...:)

„…mintha ott bent nem más, mint Brad Pitt várna rád. És vársz, mosolyogva, kedvesen és látod, ahogy a többi nő is diszkréten keresztbe teszi a lábát és a kezét, ami a hivatalos kifejezése annak, hogy „behugyozom”.” Az ICA pisil nemcsak a női mosdókról és a „ki tudja, hogy működik” szenzoros csapokról önti le a keresztvizet, de kiderül belőle az is, mit jelent az a bizonyos póz, s hogy mi nők miért is vagyunk olyan sokáig bent.

Betreff: mese a nőkről és a mosdóhasználatról
A nagy titok a nőkről és a wc-kről

„…Kislány korodban anyukád mindig elvitt a mosdóba, megtanította, hogy legelőször le kell törölni a wcdeklit wcpapírral, majd ezt követően kis darab wcpapírkákat tett a wcdekli teljes felületére.

Végül megtanította: „Soha ne ülj rá a nyilvános vécékre”.

Ezt követően megtanította „a pózt”, azaz, hogy tartsd meg az egyensúlyodat a vécé felett úgy, hogy rá se ülj, és ne is érj hozzá a felületéhez.

„A Póz” megtanulása olyan első leckék egyike egy kislány életében, amely végigkíséri őt egész hátralévő életében. De még felnőttként is nehéz megtartani, amikor a húgyhólyagod a kidurranás határán van.

Amikor el „KELL” menned vécére nyilvános helyen azzal fogsz szembesülni, hogy akkora sort kell végigállnod, mintha ott bent nem más, mint Brad Pitt várna rád. És vársz, mosolyogva, kedvesen és látod, ahogy a többi nő is diszkréten keresztbe teszi a lábát és a kezét, ami a hivatalos kifejezése annak, hogy „behugyozom”.

Végül rád kerül a sor, de hirtelen megjelenik a tipikus anyuka azzal, hogy „ne haragudj, a kislányom nem bírja már tovább”.

Ekkor végignézed az összes többi helyiséget is, hátha nem látsz valahol lábakat.

Mindegyik foglalt. Végre, valamelyik kinyílik és ráveted magad, szinte kiszeded az illetőt, aki éppen jön ki.

Bemész és konstatálod, hogy a zár nem működik (sosem működik), nem baj. Rátennéd a táskád az akasztóra, de nincs (sosincs), gondolod majd a kilincsre, az sincs, ezért szemügyre veszed a területet, lenézel a földre és látod, hogy gyanús meghatározhatatlan víz van a földön, nem mered a földre tenni, inkább a nyakadba akasztod, miközben nézed, hogy himbálózik alattad, nem beszélve arról, hogy szinte megfojt, mert annyira tele van, hogy alig bírod el olyan dolgokkal amiket szép lassan tettél bele, de a nagy részét nem is használod, de mégis ott van, hátha kelleni fog valamikor.


De visszatérve az ajtóra. Mivel nem volt rajta zár, az egyetlen módja,hogy zárva tartsd az, ha az egyik kezeddel fogod, miközben a másikkal egy rántással lehúzod a bugyid és odateszed magad „a pózba”. Micsoda megkönnyebbülés!!!... Ahhhh. Végre! És akkor hirtelen érzed, ahogy a combjaid elkezdenek remegni. Mert lógsz a levegőben, a lábaid behajlítva, a bugyid elvágja a vérkeringésedet a combjaidban, a kezed, ami tartja az ajtót kinyújtva és egy 5 kilós táska a nyakadban. Nagyon szeretnél leülni, de amikor bejöttél nem volt időd letörölni a vécédeklit és bevonni papírral. Valószínűleg nem történne semmi, ha leülnél, de anyád szavai visszhangoznak a fejedben: „sose ülj rá a nyilvános vécékre”, ezért úgy maradsz „a pózban” remegő lábakkal.

De jaj. Egy rossz kalkuláció miatt érzed, ahogy egy vékony sugárban végigcsurog a pisi a fenekeden, talán a harisnyád is olyan lett!!!

Egy kis szerencsével megúszod, hogy a cipődet ne érje, de hát óriási koncentrációt igényel megtalálni a helyes „pózt”.

OK, próbálod elfelejteni ezt a szerencsétlenséget, és inkább elkezded keresni a wcpapírt, de a k. életbe!!!

Üres, nincs papír (mindig üres)! Ekkor esdekelve könyörögsz, hogy legyen a táskádban az 5 kiló lom között egy nyomorult papírzsebkendő, de ahhoz, hogy megkeresd, el kell engedned az ajtót. Egy pillanatra kételkedsz, hátha valaki pont akkor nyit majd be, de nincs mit tenni, muszáj elengedni.

És persze, hogy amikor elengeded, valaki belöki az ajtót, amit meg kell fékezned egy erős, gyors és nagyon határozott mozdulattal miközben kiordítod: FOOOOOOOOGLALT!!! Viszont ekkor megbizonyosodsz, hogy mindenkihez eljutott ez az információ, aki kint várakozik, ezért az ajtót már nyugodtan elengedheted, hiszen senki nem fog újra rád törni (ebben mi nők, nagyon tiszteljük egymást) és végre nyugodtan elkezdheted keresni a papírzsebkendőt. Szeretnéd mindet felhasználni, de tudod, hogy micsoda kincset érhet hasonló esetben, ezért elteszel egyet.
Ekkor már számolod a másodperceket, hogy végre kimehess, mert rajtad a kabát, hiszen nincs akasztó, ömlik rólad a víz, őrjítő, milyen meleg tud lenni ezekben a pici helyiségekben, ráadásul ebben az erőltetett testtartásban, amiben még mindig vagy, a vádlid már majdnem szétrobbant.

Nem beszélve arról, hogy rád törték az ajtót, megfojtott a táskád, csorog az izzadság a halántékodon, és nem beszélve a végigcsurgatott lábadról sem.

És tudod, hogy anyukád most nagyon szégyenkezne miattad, ha így látna, mert az ő feneke sosem ért hozzá egyetlen nyilvános vécéhez sem és hát valljuk be, „nem tudhatod, milyen betegségeket lehet összeszedni egy ilyen helyen...”. Már teljesen ki vagy merülve, amire felállsz, nem érzed a lábaidat sem, gyorsan magadra húzod a ruhádat és lehúzod a wc-t.
Ezután átmész a kézmosóba. Minden tiszta víz, nem engedheted el a táskádat, a válladra helyezed. Nem tudod, hogy működik a csap, sokfajta szenzoros csap van manapság, és addig érintgeted, amíg egy hajszálvékony hideg vízsugár meg nem jelenik. Gyorsan beszappanozod a kezed, megmosod egy olyan pózban, mintha a Notre Dame-i toronyőr púposa lennél, hiszen nem szeretnéd, ha lecsúszna a táska a válladról.
A szárítót már nem is használod, hanem gyorsan beletörlöd a gatyádba, mert ugye nem fogsz egy egész papírzsepit erre áldozni, és kimész.

Ha szerencséd van, nem húzol magaddal egy darab papírzsebkendőt a cipődön, vagy ami még rosszabb, nem akadt fent a szoknyád a harisnyádban, amikor fénysebességgel felrántottad magadra a ruhádat, és nem villan ki a feneked.
Ekkor meglátod a pasidat, aki bement a férfi vécébe, kijött és még egy újságot is volt ideje olvasgatni, míg rád várt.

„Miért voltál bent ilyen sokáig?” - kérdezi az idióta.

És csak ennyit válaszolsz: „Sokan voltak”.

Ez az oka annak, hogy a nők mindig csapatostul mennek a mosdóba, a szolidaritás. Mert amíg bent vagy, az egyik tartja a táskádat és a kabátodat, a másik az ajtót és a harmadik beadja a papírzsebkendőt az ajtó alatt, és így sokkal gyorsabb és könnyebb megtartani a „pózt” és a méltóságodat.

Köszönöm mindazoknak, akik voltatok velem mosdóban és voltatok fogasok vagy tartottátok az ajtót!!!... De ez a történet minden olyan férfinak is szól, aki eddig nem értette, miért mennek a nők egyszerre vécére. Íme a válasz.

Génszimfónia

Joan Slonczewski a női SF (régebben tudományos fantasztikus) irodalom nagymestere. A nagy irodalom nagy emberi víziókat hordoz, amelyek közös tudatunkban élnek. Új világokat tár fel a kreatív nőtudat, a faj történetének és jövőjének nagy vízióit. Természetes, hogy ezt a víziót egy nő látja ilyen tisztán és prófétailag, hiszen a faj története a nő mint nem története. Alighanem ettől olyan jól érthetőek ezek a sztorik – írja Gordon Agáta Joan Slonczewski regényeiről.

Az Ajtó az óceánba nyelve pillanatok alatt megtanulható, és gazdagon, kreatívan működik olvasás után is még sokkal. Hősnői ivadékoknak hívják magukat, anyabolygójuk ivadékainak, idegen bolygókon pedig Cseréknek.
A csere nyelv interaktív, az empátia és a tudás nyelve. Legközelebbi hozzátartozóját szerelemcserélőmnek hívja az Ivadék, és köszöntésképp szép napot cserél azokkal, akikkel összetalálkozik.
Ha a tengerben úszom, a tenger is úszik bennem? Kérdezi a cseréktől fiatal tanítványuk egy idegen bolygón. Hát persze.


Milyen világba csöppenünk? Hová utazunk ezzel a lengyel-amerikai biológus nővel négyszáz apró betűs oldalon keresztül?
Hát az óceánholdra, ahol nincs szárazulat, az egész bolygó egyetlen jól karbantartott ökoszisztémában hullámzik. A legmagasabb rendű tudat a bolygónő saját tudata, amely közös minden egyes organizmusáéval.

Lényei nők és csak nők, az élet replikátorai, gyógyítói és formálói. Ápolják, gondozzák, eszik, isszák és fenntartják a bolygó összes életjelenségét, az élő növény-szerű tutajokat, amelyeken a női közösségek és családok élnek, az óceán állatait, a csónakvontató szállókalamájókat, a tutaj horgonyzó óriásférgeket, a táplál ékelőkészítő növényeket, a világító virágokat és az információ hordozó keleplegyeket. Nagyon egyenrangú gyülekezőiken közös és jól megemésztett döntéseket hoznak.

Ezek a nők halak és emberek, lilák, kopaszok és meztelenek, mért is ne, és ha veszély, bánat, trauma vagy erőszak éri őket, akkor elfehérednek és mozdulatlanná válnak, csak a kislányaik képesek visszahozni az életbe a transzba esett felnőttet.
Itt nincs agresszió, nincs háború, nincs kizsákmányolás, nincs hazugság, nincs erőszak.
Azonban a környező világok határain beszivárognak ezek a jelenségek, amelyek a halnők számára értelmezhetetlenek, veszélyesek és ostobák.
Ezek a jelenségek a férfiakhoz fűződnek, igen, ez ismerős valahonnan.
Természetesen nem értik egymást, természetesen a globál-galaktikus férfiszövetségek kihasználják a halnőket, meg akarják semmisíteni, félnek tőlük és erőszakolják őket.

Joan Slonczewski amerikai-lengyel biológus, fiatal ötvenes, a tudományos kreativitásból származik regényeinek masszív nyelve és jövőbe látó képessége. Abba a jövőbe lát, amely nem idő, hanem hely: bennünk van. Hatalmas élő organizmusunk - a testünk - egyetlen tudatnak alárendelten működik, miközben tudattal bíró egységeket tartalmaz és hordoz. A mikro és makro tudatosságú egységek kommunikációjáról és evolúciójáról mesél a Génszinfónia, Joan másik remeke, mely ugyancsak a múlt században született, 1998-ban.

Egy alig élhető bolygó magasabb intelligenciáját kutatják a regény hősei, halnők, globál-galaktikus virtuális lények, bankárok és vezetők, nanoplaszt szabadgépek, amelyek öntudatosak és együttműködők, mikrozooidok és intelligens részecskék. Száműzöttek, gyerekmentők és Lélekhívők.
Az emberi intelligenciára végül a genetikusok bukkannak és ők is értik meg a jelrendszerüket egy traumatizált autista számmisztikus kislány és egy életformáló halnő segítségével.
Csakhogy ez az intelligencia mikroszkopikus, és a hordozóiban tetten érhető: a bolygó telepeseiben telepszik meg, és sugallja létét és fenntartását.
A megszállt telepesek istenek, a parányok bolygói és létfenntartói, a parányok generációi naponta követik egymást, minden emberméretű organizmushoz másként alkalmazkodnak a parányok, ez a biodiverzitás.
A parányokat hordozó beláthatatlan méretű és tudatosságú lény a számukra spirituálisan felfogható, vagyis isten. A parányok tettenérhetetlen sugalmai és víziói, melyet a hordozójuknak üzennek, a hordozóban isteni jelként jelenik meg.
Az élet láthatatlan szintjeit hódította meg és fedezte fel Joan Slonczewski, nem kisebb utazás ez Kolumbuszénál.
A tudományos nyelv és tapasztalat kifinomult irodalmi víziója maga a megvilágosodás.


Susan Greenfield, angol biológus és agykutató friss könyve, az Identitás a 21. században, szintén egy jövőképet vizionál, azonban regényes szabadság nélkül. De a szóhasználatában  a nanotechnológia és szilikát-szenzibiltás alig tér el a sci-fiétől. Legfontosabb következtetése pedig kísértetiesen hasonló Joan Slonczewsikéhoz.
A neuron (azaz egy idegsejtünk) értelmes alapegység, az agy értelmes alapegysége, kapcsolatokkal és kommunikációval, specializálódott küldetéssel és feladatokkal. Az ember a faj értelmes alapegysége, kapcsolatokkal és kommunikációval specializálódott küldetéssel és feladatokkal. Bizony.
(Vagyis: az intelligencia nem méretarányos...)

Joan Slonczewski SF regényeit pedig úgy kell olvasni, ahogyan a fordulatos regényeket falja az olvasó, aki nélkül nincs író. Gyorsan haladunk az intrikáknál és bonyodalomnál, várakozón követjük a romantikus szálakat, izgulunk a megsemmisítő fenyegetéseknél, és lelassulva ízlelgetjük az inspirált, tiszta tudás üzenetét.

Bódis Kriszta: Van élet a Nyugat után

Meglehetősen poshadt, szavatosságát vesztett tartósítószer szag csapott meg, amikor végre megnyílt előttem az irodalmi élet(konzerv)doboza - a Magyarországon íróvá, urambocsá írónővé válás nehézségeiről, a kánonteremtő folyóiratokról, kiadókról, iskolákról és nem utolsó sorban szalonokról rántja le a leplet írásával Bódis Kriszta, miközben az Irodalmi Centrifuga mint új és nyitottabb fórum születéséről is számot ad a leendő pályakezdőknek és az olvasóknak. Hogy milyen élet van a Nyugat után? – írásából ki-ki levonhatja a konzekvenciát, akinek Bódishoz hasonlóan, az irodalom a szíve csücske.

Az Élőfolyó és a lejárt konzerv

Meglehetősen poshadt, szavatosságát vesztett tartósítószer szag csapott meg, amikor végre megnyílt előttem az irodalmi élet(konzerv)doboza (benne az írók, mint a heringek).
Nem tagadom (ahogy azt sok kollégám hivatalból teszi), én egészséges mértékben exhibicionista vagyok, és ahogy soha, úgy most sem l'art pour l'art teszem közzé az irodalmi élettel megesett első liezonomat, hanem nagyon is jól megfontolt szándékkal ugyan, de naiv hangvételben, mintegy éreztetve a történet szimbolikus jelentőségét, hogy aztán vázoljam a Nyugat korszakától napjainkig, hogyan és mi konzerválódott, hogyan és mi éled újjá az irodalom életének fölzavart állóvizében.

Készüljenek, kezdődik

Egyszercsak el akartam válni a férjemtől, mert hét éves boldog és kiegyensúlyozott, valamint példamutató és harmonikus házasságunk alatt, ő minden héten kétszer megcsalt. Nem gondoltam én, hogy életem három orgazmusa mellé többet is érdemelnék, de felborult a hormonháztartásom, és vele együtt kiborultam én, mondtam, „válunk” és semmiféle „mi vagyunk egymásnak az igazi, és ezt jól megfogod még bánni”, engem bizony nem tartott vissza. Egy életem egy halálom, elindultam szerencsét próbálni. Egészen a férjem barátjáig jutottam, mert ő megértett. Ellenben én elsőre nem mertem nagyon megérteni őt, ezért csak hemperegtünk, doromboltunk, aléltunk, búgtunk és zsongtunk, meg jól összenyálaztuk egymást a Szigeten. Másnap ragaszkodtam hozzá, hogy fölmehessek a lakására. A felejthetetlen élmény hatására született első prózai művem: „A helyzet, amikor ba...(ez itt nem tűr nyomdafestéket) kötelesség” címmel.
Azonnal el is küldtem néhány folyóirathoz első írásomat, és nem telt el hosszú idő, amikor mindahány szerkesztő jelentkezett, hogy találkozni szeretne velem... Úgy jártam, mint Emily Dickinson Thomas Wentworth Higginsonnal, az angol írópalánták pártfogójával, aki mindenáron látni szerette volna legalább a költőnő képmását. Én még éretlen írócsitri voltam, és nem ordítottam, toporzékoltam, hanem eszembe se jutott, hogy mondjuk az ide vonatkozó E.D. idézettel válaszoljak a szerkesztőuraknak: „Portrém nincs, de kicsiny vagyok, akár az Ökörszem, hajam merész, akár a gesztenye bogáncsa, és szemem, akár a Sherry a pohárban, mit a vendég meghagy. Hisz ön nekem anélkül is hogy látna?” (Emily Dickinson)
Nem, nem ezt válaszoltam. Azt mondtam, jó, és kész. Ehhez voltam szokva. Nem mondunk ellent férfinak, abból baj nem lehet, a többit majd kitalálom... De hihetetlen és naiv optimizmussal, (bennük bízással) azt is gondoltam, hogy én ezt az egész szcénát le nem leplezem. Lepleződjenek le maguk. Na erre várok azóta is. Hogy akkor mi történt? Semmi. Hinniük kellett nekem anélkül is. Persze így sokkal lassabb volt. De legalább emelt fővel öregedtem bele a művekkel kiharcolt alkotói biztonságba. Haj, szemek, csípő stb. helyett „csak” az írás maradt belőlem.

Centrifuga zavarja a vizet

Három évvel ez előtt, éppen a „nőíróság” tapasztalatainak érett összegzéseként Gordon Agáta írótársammal együtt létrehoztuk az Irodalmi Centrifugát. Egyenesen az irodalom és művészet decentralizációját céloztuk meg, a gender szempontok iránt elkötelezetten. A kulturális sokszínűség jegyében az irodalmi múltjára is büszke Centrál Kávéházba „költöztünk” ahol 100 évvel ez előtt Molnár Ferenc megírta a Pál utcai fiúkat, és ahol a legendás Kaffka Margit Társaság is megalakult. Itt a Centrál Kávéházban tehát az Irodalmi Centrifuga töretlen sikerrel három hosszú éve kéthetente jelentkezik, gazdag programot kínáló irodalmi estek sorozataként. Az IC olyan friss irodalmi fórum lett, amely kissé fölkavarta az irodalom állóvizét. A Centrifugával párhuzamosan több fronton nyitottunk (konstruktív) tüzet. Forgács Zsuzsa Bruria anyaszerkesztővel karöltve 33 nőírót hívtunk meg, hogy megalkossuk a korszak legnépszerűbb kötetét, az Éjszakai állatkertet, ezt az egyedülálló antológiát a női szexualitásról. Az előző színházi évadban pedig Kiss Noémi írótársammal, és kortárs írónők közreműködésével (Rakovszky Zsuzsától, Tóth Krisztinán és Erdős Virágtól, Bánky Évától Szécsi Magdáig, de sorolhatnám még) Eszenyi Enikő rendezésben a Vígszínház olvasóteátrumában kortárs, nő-szempontú irodalmi művek sokasága került rivaldafénybe, olyan nagyszerű művészek tolmácsolásában, mint Börcsök Enikő, Kútvölgyi Erzsébet, Halász Judit, Igó Éva, Papp Vera, Vencel Vera és sorolhatnám ezt is tovább. Bizakodva állíthatom a nők megpezsdítették az irodalmat, ahogy azt egyébként már a Nyugat idején is tették, csak valahogy az utókor jobbnak látta elfeledni őket. Az irodalom férfi privilégium. A feminista gondolkodású Kaffka Margit biztos a szívéhez kapott volna, ha hallja, hogy a minap valamelyik rádión a következőképpen beszéltek munkásságát méltatva. „Kaffka Margit írónőről megemlékezve bátran mondhatjuk: több volt ő írónőnél. Megérdemli, hogy írónak tekintsük, hiszen munkája egyenértékű férfi kortársaiéval...“ Ezt csak fokozni tudnám azzal a kultúrtörténeti finomsággal, hogy a Nyugatos szerzők asztalához nem ülhettek oda a Nyugatban publikáló szerzőnők. És ez Kaffka Margitnak nagyon fájt. Nekem meg mindkét eset nagyon fáj.


Foglalkozása: író

Megfigyeltem, hogy író nők sokkal kevésbé hajlamosak azt mondani magukról, hogy a foglalkozásuk: író. Valószínűleg nem csak szemérmességből. És még csak nem is azért, mert elbizonytalanodnának, vajon az író szó hímnemű-e (nem bizonytalanodnak el, mert tudják, hogy hímnemű, és éppen azon vannak, hogy nőnemű is lehessen).
Tapasztalatom szerint a helyzet inkább az, hogy egyrészt a nők soha nem csak írók, hanem még mindenféle mások is. A nők azért is húzódoznak attól, hogy íróként identifikálják magukat, mert elég sokára hiszik el, hogy tehetségesek, ugyanis a férfiak, akik idejekorán elfoglalták a szerkesztőségeket megmondják, hogy nem azok. Két okból mondják. Az egyik ok egzisztenciális, a másik sem kevésbé korlátolt, egyszerűen csak érdektelennek (kevesebbnek, nem irodalminak) gondolják a női témákban és megfogalmazásban megjelenő női szempontokat és tapasztalatokat.

Reneszánsz év, reneszánsz nők

Ezért aztán a nők a nagy hátrányból előnyt kovácsolnak, mindenféle műfajban és területen kipróbálják magukat. Megacélosodva az elutasítások feldolgozásában és kiművelődve a szexuális zaklatások (megkeresések) kezelésében reneszánsz emberré fejlődnek. Érdemes egyszer ilyen szempontból is megvizsgálni az írónőket, hány és hány műfajban alkotnak még teljes értékű művészként. Figyelmükbe ajánlom Tóth Krisztinát, aki versben prózában és üvegfestésben kiváló, Esze Dórát, aki prózában és operaéneklésben jeleskedik, Karafiáth Orsolyát, aki versben, prózában és a médiában sziporkázik, Szécsi Magdát, aki fest és ír, Kiss Judit Ágnest, aki verset, prózát ír, énekel és, aki mellesleg oboaművész, vagy Lángh Júliát, aki volt újságíró, afrikai bozótfalu óvónője és ma regényíró, vagy Polcz Alaint, aki egyaránt volt kiváló pszichológus, tanatológus és író, végül - és egyáltalán nem a megkezdett sort lezárva - ajánlom alázatosan jómagam verssel, prózával, pszichológiával, filmmel, közélettel.

Boksz, pankráció, ketrecharc

Szinte lehetetlen, hogy ma valaki csak úgy az irodalmi élet kellős közepébe csöppen. Az úgynevezett magas irodalom világa kamerával, kutyával őrzött terület. (Itt persze szívesen utalok Podmaniczky Szilárd egyik novellájának címére – „döglött kutyával őrzött terület”). Aki piacra termel, hiába alkot népszerűt, sőt jót, nem lesz író Magyarországon, míg az irodalmi élet legbelsőbb köreiben íróvá nem ütik, de azt várhatja. Nagyon fontos a szeplőtelen előélet, még a fogantatásnál és a teremtésnél-, vagyis az asztalra tett műnél is fontosabb. Míg a piacon a reklám és a példányszám az „íróvá” válás biztosítéka, addig a magas irodalom esetében a kritikusok és kollégák elismerése, az, hogy hányadik vonalban említenek. Van persze mindenféle beszéd a művekről, az abszolút jó írásról, mesterműről stb., de engedjék meg, hogy ez ügyben meglehetősen szkeptikus legyek. Amíg kortárs irodalmunk (tisztelet a kivételeknek) unalmas, önismétlő, és belterjes, addig az irodalmi élet nagyon is dinamikus, akár egy bokszmeccs, pankráció, vagy ketrecharc.

Hálózatok, központok, kiképzők

Ősi magyar (értsd: egyetemes emberi) hagyomány szerint a szembenállások mentén lehetett mindig meghatározni a legkarakteresebben, mit kíván a magyar író. A századelőn népiest vagy urbánust, az átkosban kitaszított polgárit vagy vonalas szocialistát, ma ezek vegyülékét: népies- polgáros- konzervatívat vagy posztmodern- világirodalmit. Az irodalmi életet ma is folyóiratok és azok szerkesztői, kritikusai, kiadói érdekek és kiadók köré szerveződő írók, különféle írószervezetek, valamint mainstreem és underground fórumok, műhelyek, csoportosulások-, legújabban pedig íróiskolák határozzák meg.
A kimerítő teljesség igénye nélkül bevezetem önöket néhány ilyen meghatározó „központba” és kóstolót adok a kiképzések módjáról.

Csúnyák-e a Szépírók

A Szépírók nem csúnyák, hanem egy társaság. Akkor jöttek létre, amikor az Írószövetségben csúnyákat mondtak egyesek, és ezzel a magyar írók többsége nem akart közösséget vállalni. Kiléptek sorban és az országos polarizáció addigra mindent elsöprő hullámán lovagolva, megalapították a Szépírók Társaságát. „A Szépírók Társasága egymás irodalmi munkásságát megbecsülő és szellemi tekintetben egymáshoz közelálló írók által létrehozott szakmai, érdekvédelmi és szolgáltató szervezet... Az egyesület kiemelt céljai között szerepel, hogy elősegítse tagjai egzisztenciális gondjainak megoldását...” Merőben pragmatikus és prózai célok ezek (pedig a szervezet tagjai a legnagyobb magyar írók, pár százan Esterházytól Nádason és Spirón át Polcz Alainig) a szöveg részleteit éppen azért idézem, mert a világon mindenhol misztikus köd lengi körül az írókat, én azonban szívesen rombolok egy kis tekintélyt annak érdekében, hogy tisztábban lássunk, hogy jobban megértsük egymást és a világot, amiben élünk. Például, létezik egy fiatalnak nem mondható (mert szocialista termék), ám fiatalokat tömörítő József Attila Kör is, sok passzív taggal, olyan kezdő szerzőkkel, akik belépőpontokat keresnek az irodalomba. C' est la vie, a JAK-ban is a szemfüleseké a világ. Éppen itt bontogatja szárnyait a Telepes elnevezésű irodalmi csoport, akik elsősorban inkább professzionális kommunikációs technikáikkal, PR-ral, és hálózatépítéssel jeleskednek az érdekérvényesítésben, mint műveikkel, de mi tagadás könnyű nekik a hátrányos helyzetű vagy ideális álomvilágban vegetáló írótársakkal szemben, akik idejük nagy részét nyilván szavak és mondatok formálgatásával töltik, kisebb nagyobb sikerrel.


Udvartartás

Kétféle van, egy a kiadók körül, egy a folyóiratoknál. Mindkét helyre nehéz bekerülni, a már többször említett okokból. Ha az ember mégis, akkor sem biztos, hogy az olyan jó lesz neki, kivéve, ha simulékony természet, vagy vezérbika. Tanítványaimnak, és írópalántáknak a fősodor lapjait, az Élet és Irodalmat, a Kalligramot, a Holmit, a Jelenkort, újabban az Árgust és a Műutat szoktam javasolni, mind olvasásra, mind publikációs célpontoknak. Az alternatív kánonépítők azonban, (ahogy mi a Centrifugával és az ICA honlapjával) már megnyitottak lehetséges, választható, szabadabb utakat, ezért érdemes nem csak a Literát, de pl. a Spanyolnáthát is nézegetni. Ahogy folyóiratba, úgy kiadóhoz kerülni sem könnyű dolog. A szerkesztők asztalán két kupac tornyosul, balról az utcára beküldött művek, jobbról az ismert szerzőké (vagy fordítva). Töménytelen mennyiségű iromány. A Magvetőnél megjelenni kis túlzással, olyan nagy megtiszteltetés, mint Nobel díjat kapni, de hasonlóan jelentős kiadónak számít a Jelenkor a Kalligram, a Noran, csökkenő fanyalgással az Ulpius ház és végül az Alexandra, de Matyi Dezső birodalma valójában egy másik világ kezdete, az irodalom tágul, a piac diktál, az írók árkot ásnak. Én meg nem vagyok szorongó típus, tolerálom, sőt szeretem a sokszínűséget.


Szalonok, műhelyek, iskolák

„Akkor ti összejöttök és felolvassátok az írásaitokat egymásnak?”- kérdezte egy ismerősöm hitetlenkedve, mikor éppen Vámos Miklós és Esze Dóra Mustár szalonjáról meséltem neki. (Mustársárga nappalijukban gyűlünk havonta össze és mi tagadás, tényleg felolvasunk egymásnak, és jól érezzük magunkat.) Egyetemista koromban a költőnövendékek Lator László műfordító szemináriumára jártak, ahol a mester a munkáinkkal is foglalkozott, miközben a szakma fortélyait tanította, legendás alkalmak voltak ezek, míg a prózaíró tanoncok (például Hazai Attila, Erdős Virág) Lengyel Péter szemináriumát látogatták. Ugyan ebben az időben jártam Spiró György drámaíró kurzusaira is.
Aztán ott van Szigliget, Tokaj, Balatonfüred az írók számára nem nyaraló-, hanem munkahelyek, ahol időről-időre írótalálkozók is szerveződnek.
Ma kreatív írást tanulni meglehetősen divatos dolog, de messze az Író Akadémia aratja a legnagyobb sikert, ami a látogatók számát és a neves előadókat illeti. Mindazonáltal a JAK írószemináriumai is népszerűek. Mindkét helyen volt alkalmam a Bódis-módszer szemléletét és technikáit alkalmazni, miközben idén Palkonyán az első írótábort is kipróbálhatták régi és új tanítványaim. Kultúrtörténeti tény, hogy a legtöbb művészeti ág mesterségbeli alapjait igen korán tanítani kezdték, s az iskolákban kézzelfoghatóvá, elérhetővé, tanulható szakmává lett mindaz, ami addig az istenek ajándékának számított. Tehetség persze mindenhez kell. Ám a tehetségnél már csak az ihlet megfoghatatlanabb. Az biztos, hogy írónak lenni mindig is meglehetősen bizonytalan, éppen ezért elég szabad és kívülről meglehetősen idealizált foglalkozás. Írónak lenni luxus. Igen sok áldozattal járó luxus. Egy ideig adottság és belső kényszer eredménye, később döntések teszik a gellert kapott embert végleg erre a pályára. Az író nem győz hálálkodni vagy átkozódni eleget sorsa alakulása fölött.

Mindenki valaki

Egy skandináv tévének adott interjúban lelkesen ismertettem hitvallásomat az írásról és az alkotásról általában, vagyis hogy az írás (csakúgy, mint az alkotás joga) közös emberi jog és lehetőség, nincsenek elérhetetlen helyek, a kifejezésformák pedig nem kisajátíthatók. Fontos, hogy felfedezzük magunkban újra az alkotás élményét, tanuljunk egymástól, viseljük az alkotás felelősségét, ismerjük meg képességeinket és azok határait, ébredjünk rá az alkotás gyógyító és örömszerző, életet gazdagító lehetőségeire. Az írás nem a kivételezettek előjoga. Az írás lehetőségének visszaszerzése újra rádöbbent az önkifejezés örömére.
A szabadság, a játék, a kreativitás megnyitja az embert, és nyitottá teszi a gondolkodást. A műsor producere és rendezője Charlotte Thiis-Evensen (aki filmes kollégaként is) egyre ragyogóbb szemekkel figyelt, végezetül azt mondta: „nagyon tetszik, ahogy gondolkodsz, Skandináviában egyre inkább ez a szemléletmód a jellemző.”
Vannak művészeti/irodalmi korszakok, melyek határozott, (sőt tankönyvízű) körvonalat kapnak az írónál sokkal komolyabb és előbbre látó szakemberek szorgalmának köszönhetően. A kartotékoló és kanonizáló irodalmárok, kritikusok, irodalomtudósok idővel kipárolják az életet az irodalomból, de paradox módon ez a machináció is az irodalmi élet része. Én szeretem érezni az ízeket, párlatot, esszenciát. Nagy a szívem is, sok mindenért dobog, de az irodalomért oda vagyok.
Az irodalom a szívem csücske.

A konyhában már rakják a máglyát - beszélgetés Avalon Papnőjével

Az Istennő-kultusz a kőkorra nyúlik vissza, ahol több mint 5000 éven keresztül háború és szociális hierarchia nélkül éltek őseink. A legősibb leletek – szobrok, rituális tárgyak és barlangrajzok – az istent nőként ábrázolták különböző formákban. Mert őseink, akik egységben éltek a természettel, ott látták megnyilvánulni őt a születés, az élet és a halál forrásaként, vagyis egy teremtő, mindent átható energiaként, amelyből minden megszületett, meg fog születni, és ahova egyszer minden visszatér. - Veres Krisztát, Avalon papnőjét és temploma, az Istennő Templom kórusát láttuk vendégül a Centrifugában. Irgalmas Zsófia beszámolója.

A konyhában már rakják a máglyát

'A konyhában már rakják a máglyát' - kezdte a beszélgetést Fekete-Kiss Sándor kórusvezető, amikor is Veres Krisztát, Avalon Papnőjét, s temploma, az Istennő Templom kórusát láttuk vendégül az Irodalmi Centrifugában. A papnő spirituális hazatalálása 2005-re nyúlik vissza - s Veres Krisztina hangsúlyozta is, hogy számára ez nem valamiféle megtérés volt, hanem inkább hazatalálás. Hiszen Istennő - bár nálunk hatalmasabb erő - ott él mindnyájunkban, s a megtérés tulajdonképpen ehhez a szívünkben lakó lánghoz, fényhez való visszatérés, hazatérés. Hazatérés ahhoz a fényhez, ami a történelem előtti korokban még tapinthatóan jelen volt az emberek életében, s ma már csak a régészeti leletek beszélnek erről.

"Az Istennő-kultusz a kőkorra nyúlik vissza, ahol több mint 5000 éven keresztül háború és szociális hierarchia nélkül éltek őseink – mondta Krisztina egy interjúban. - A legősibb leletek – szobrok, rituális tárgyak és barlangrajzok – az istent nőként ábrázolták különböző formákban. Mert őseink, akik egységben éltek a természettel, ott látták megnyilvánulni őt a születés, az élet és a halál forrásaként, vagyis egy teremtő, mindent átható energiaként, amelyből minden megszületett, meg fog születni, és ahova egyszer minden visszatér. Úgy látták, hogy ez az energia rájuk is hat, bennük is jelen van, mint ahogy a világon mindenben és mindenkiben – a nőben, a férfiban, az állatokban, a fákban, a táncokban, a dalokban vagy éppen a tűz lángjában."

Ami mindebből fennmaradt, az több ezer ősi istennőszobor, azonban eredeti jelentésüket már némi homály akarja, hiszen a múzeumi tárlókban ezen szobrocskák mint 'női idol'-ok szerepelnek, szemben azzal a pár férfiszoborral, amit a muzeológusok 'istenség' felirattal látnak el. Hasonló torz hagyományok zavarhatják meg a spirituális keresőket, amikor keresésük során a női istenségek 'rossz'-nak kikiáltott oldalával szembesülnek: a pusztító női démonistenségekkel. Krisztina elmondta, hogy valójában ez a kép erősen torzult a történelem során. Hiszen a pusztító női démonok feladata valóban a pusztítás, azonban ez eredetileg nem a destruktivitást, hanem az elmúlást jelentette. Azt az elmúlást, aminek a képébe a rothadás is beletartozik, amely valójában a jövőt, az új életet táplálja azzal, hogy annak a talaja lesz.

A női istenségek képében bekövetkező hasadás másik területe a szexualitás. Gondoljunk a középkori boszorkányok képzetéhez tartozó orgiák képére, ahol ugyancsak a sötét oldalon mutatkozik meg az, ami az életet szolgálja: a szexualitás, az új élet nemzése. S ez a képzet ma ugyanúgy tovább él, de már nem a boszorkányok képében, hiszen ma már kevesen hisznek a boszorkányokban. Helyette a tanításba került ez a démonizált kép. Gondoljunk csak arra, hogy a keresztény erkölcstanok több mint felét a szexuális bűnökkel való tiltások teszik ki, s ma már az az általános felfogás, hogy 'vagy szexualitás - vagy spiritualitás'. Azaz a szexualitás gyakorlása kizárja a mélyebb spirituális fejlődést - ami egyszerűen nem igaz.

Az Istennő Temploma az Istennőt nem egy néven tiszteli, hanem számos néven, s ennek megfelelően alakította ki az Istennő megnyilvánulásainak az évkörét, amiben a nőiség teremtő aspektusain túl a pusztító, az elmúláshoz kapcsolódó minőségek is részt kapnak.

Az Istennő nyolc arcát mutató évkör-ciklusok és jellemzőik:

• November 1. – december 20.: a Barlang Asszonya – elengedés és átalakulás
• December 21. – január 31.: a Levegő Úrnője – lecsendesedés és életünk újraálmodása
• Február 1. – március 20.: a Leány Istennő – gyógyulás és új kezdet
• Március 21. – április 30.: a Víz Úrnője – kiáradás és egyensúly
• Május 1. – június 20.: a Szerelem Úrnője – szerelem, szeretet, szenvedély és termékenyég
• Június 21. – július 31.: a Tűz Úrnője – belső erő és teremtés
• Augusztus 1. – szeptember 20.: az Anya Istennő – kiteljesedés, beérés és hálaadás
• Szeptember 21. – október 31.: a Föld Úrnője – betakarítás, stabilitás, manifesztáció

GALÉRIA
Czapáry Veronika fotói

Rapai Ágnes: Havi baj

"Komolyan mondom, csodálkozom, hogy a férfiak egyáltalán közelednek a nőkhöz, sőt még olyanokat is szoktak mondani, hogy kedvelik őket. Miért? Olyan ez, mintha azt mondanám, hogy néha egész helyesnek találom a nyálát húzó csigát. Ki a fene hinné ezt el? A görögök nem hazudoztak ennyit össze-vissza…" - Rapai Ágnes novellája.

Rapai Ágnes: Havi baj

Mit is várhatnék azoktól, akik a Libress szárnyas betét hallatán undorral húzzák el a szájukat, s jobban elszörnyülködnek a menstruáció szótól, mint ha azt mondanám, hogy kiirtottam a családomat, várj, becsukom az ablakot, huzat van. Szóval most jelent meg Nádas tíz kilós regénye, amelyben állítólag főszerepet kap a testiség, igen, valóban szó esik benne mindenfajta szeretkezésről, férfi férfival, nő nővel, férfi nővel, s egész részletesen lefesti a férfi biológiai működését, s a nőkkel kapcsolatban is igyekszik, de a legfontosabbról ugyanúgy megfeledkezik, mint mások, itt kopácsolnak már négy hónapja az ablak alatt, sose fog elkészülni ez a rohadt kávézó, pedig a tulaj megígérte, hogy nyár elején befejezik, Lacinak is az agyára megy már. Persze! Megint főztem annak a szemétnek.
Éjjel azon gondolkodtam, vajon igaza volt e Virginia Woolfnak, el akartam terelni a figyelmemet, a Saját szobát olvastam, tudod mi jutott eszembe? Hogy a nő azért nem vett részt az egyiptomi piramisok építésében, mert megjött neki! Mózes felesége azért nem kisérte föl a férjét a Sínai hegyre, mert már két hónapja nem menstruált, amitől mély depresszióba zuhant, már csak az hiányzik, hogy ebben a rohadt sivatagban szüljem meg a gyermekemet, gondolta, a sötét középkorban is titkolni kellett a dolgot, s megpróbálni növényekből fájdalomcsillapítót főzni a szörnyű görcsök ellen. Ám akkor jöttek a férfiak, akik se szó, se beszéd, elhurcolták a nőt, és máglyára vetették azzal, hogy boszorkány!
A férfiak forradalmakat csináltak, háborúkat találtak ki maguknak, hogy valamivel elüssék az időt, tudománnyal, művészettel foglalkoztak, persze, hiszen nem kellett egész életükben a napokat számolni, és rettegni attól, vajon mi lesz, mert az úgy van, hogy ha megjön, az a baj, ha nem jön meg, akkor az. Én nem állítom, hogy a férfinak nincsen problémája a testével, hiszen néha őt is utoléri valamilyen betegség, nehogy megfeledkezzen a testéről, de a nőnek egy egész életre szóló programot jelent a menstruáció.
Tegnap nem bírtam tovább hallgatni, úgy éreztem, muszáj megosztanom a problémámat vele. Szent ég, csak nem ARRÓL akarsz beszélni?! Láttad volna milyen pofát vágott. Persze a feleségétől biztos elviselné. Hát igen, ilyen gusztustalanka a nőstény, ha szerető, mit tegyek, gondoltam, púderezem magamat, plasztikai műtétre megyek, ha lesz rá pénzem, óriási mellet csináltatok magamnak, mivelhogy mellmániás a szentem, már az összes fogyókúrareceptet kipróbáltam, mindent elkövetek, hogy eltereljem a figyelmét a tökéletlen biológiai adottságaimról, de hiába. Komolyan mondom, csodálkozom, hogy a férfiak egyáltalán közelednek a nőkhöz, sőt még olyanokat is szoktak mondani, hogy kedvelik őket. Miért? Olyan ez, mintha azt mondanám, hogy néha egész helyesnek találom a nyálát húzó csigát. Ki a fene hinné ezt el? A görögök nem hazudoztak ennyit össze-vissza, ők bevallották, hogy a férfiak tulajdonképpen jobban tetszenek nekik, aki csak tehette, tartott fiúszeretőt, nőkre csak azért volt szükségük, hogy gyerekük lehessen.
Ez a zsidó-keresztény akármi, amiben kénytelenek vagyunk élni, hazugságokkal áraszt el mindenkit, igazmondásukkal üdítő kivételt jelentenek az intimbetét-gyártók, akiknek mégiscsak tudatni kell a nagyvilággal, hogy menstruáció is van a világon, különben mehetnek a francba a gyártmányukkal… mellesleg jegyzem meg, hogy a kerék feltalálása óta ehhez foghatóan zseniális dolgot nem eszeltek ki.
Tralala, tralala, ácsorogsz a buszmegállóban, tavaszi zsongás, kinézed magadnak a szemüveges pasit, szórakozásból szemezni kezdesz vele, s akkor, mintha bepisilnél. Szentségelsz, összeszorítod a combod, és imádkozol, mivelhogy mást ebben a helyzetben nemigen tehetsz, hogy a francba számíthatnád ki, mikor jön meg? Legalább a fekete nadrágomat húztam volna föl reggel, gondolod, de nem, de nem, de nem, pont ezt a tündéri miniszoknyát kellett választanom, és eszedbe jut barátnőd horrorisztikus meséje bécsi kirándulásáról, épp a metróra várt hatalmas bőröndjével a kezében, amikor végigfolyt a combján egy vörös csík. S mivelhogy a föld, bármennyire is akarta, nem nyílt meg alatta, és sajnos ebben a rohadt semleges országban bombatámadásra nemigen számíthatott, komolyan kezdte latolgatni, hogy leveti magát a metró elé. Tényleg, nem tudod, mi lehet azzal az osztálytársunkkal, aki valahányszor meghallotta a vér szót, fogta magát és elájult, mit gondolsz, vajon életben van még? Meg volt egy másik, tudod a cébe járt, igen, az a göndör vörös, na, neki az volt a legnagyobb problémája, hogy már tizenöt éves, és még mindig nem menstruál. Emlékszel? lehajtott fejjel járt-kelt a "nagyok" között, s hiába produkálta magát az órákon, mindenből jelest kapott, viszont annyi esze nem volt, hogy néha felmentesse magát tornából.
Az a lökött húgom meg hónapokig levelezett egy francia sráccal, szerelmes vagyok egy tök idegen pasiba, mondogatta, és úgy elhomályosult a tekintete mint Ingrid Bergmannak a Kaszablankában! Még egy gyönyörű, vörös csipkebugyit is vett magának a Váci utcában ötezerért, majd felavatom Párizsban, sikoltozta, de a szerelmeskedésből semmi nem lett, mivelhogy a repülőn utolérte a végzete. Ilyen állapotban nem is akart megismerkedni a szerelmével, napokig rótta az ellenséges párizsi utcákat, s azzal büntette magát, hogy végigjárta a Louvre-t, még az éremgyűjteményt is, mikor hazaérkezett, naná, hogy elmúlt neki. Aztán meg az következik, hogy nem jön meg. Aki gyerekre vágyik, az örvendezik, az összes többi letargiába zuhan. Édes istenkém, nem akarok teherbe esni, add, hogy holnap megjöjjön, halld meg a szavam, ezek a rohadt pasik mit tettek velem, istenkém, és így tovább, és így tovább. Virginia Woolf még azt gondolta, egyetlen akadálya a nők egyenjogúságának az, hogy nem rendelkeznek szavazati joggal, és nincs saját egzisztenciájuk. Tudod mit? Elhúzhatunk a jogunkkal meg a pénzünkkel, hidd el, addig nem lesz itt egyenjogúság, amíg menstruálunk.
Válaszolni akarok, hogy talán nem kéne ilyen komoran látni a helyzetet, meg egy csomó dologban nincs is igaza, mert például Thomas Mann is írt egy szép novellát a menstruációról, csak a címe most nem jut eszembe, egy idősödő asszonyról szól, akinek sok évnyi szünet után váratlanul megjött a menzesze, amitől megint fiatalnak érezte magát, és hát ettől vagyunk igazán nők, ezért tudunk gyereket szülni, márpedig az életnél szebb dolog nincsen, de gyönyörű közhelyeimre már nincs idő, mert Odett sírni kezd, most megyek a nőgyógyászomhoz, ma végre kiderül, mi az isten van, na szia, hívlak este, és leteszi a telefont.

Erdős Renée "sikolyai"

Milyen irodalmi minták állnak a mai női alkotók előtt? Lila ködben tapogatózunk? Hol van a női szerzők helye az irodalmi kánonban? Hogyan olvassuk a régi vagy nem is olyan régi könyveiket? Van-e még (vagy már) felfedezni való? Mennyire határozza meg a női szerzők olvasását a hagyományos – férfi – szempont- és elvárás-rendszer? Tényleg giccses locsi-fecsi a női irodalom? Okoskodó nők és kékharisnyák írják? Lektűr? Lányregény? Konyhatündérek csapongó ömlengése? - Olvasóinkat most a Nyitott Műhely vitaestjére invitáljuk.

Erdős Renée "sikolyai"
Nyitott Műhely
Bp. XII., Ráth György u. 4.
Kezdő dátum:
2009-04-28 19:00

Folytatódik a Rózsaszín szemüveg, Kiss Noémi, Menyhért Anna és Radics Viktória kritikai beszélgetéssorozata a női írás hagyományáról. Erdős Renée "sikolyai" című estjük vendége Bán Zoltán András, író, kritikus.

Milyen irodalmi minták állnak a mai női alkotók előtt? Lila ködben tapogatózunk? Hol van a női szerzők helye az irodalmi kánonban? Hogyan olvassuk a régi vagy nem is olyan régi könyveiket? Van-e még (vagy már) felfedezni való? Mennyire határozza meg a női szerzők olvasását a hagyományos – férfi – szempont- és elvárás-rendszer? Tényleg giccses locsi-fecsi a női irodalom? Okoskodó nők és kékharisnyák írják? Lektűr? Lányregény? Konyhatündérek csapongó ömlengése? Leszbikusok félrebeszélése? Unatkozó, macsó szeretőre vágyakozó, házasságtörő feleségek csupán terápiás hasznot hajtó, magánjellegű irományai?

A Rózsaszín szemüveg című sorozatban Kiss Noémi, Menyhért Anna és Radics Viktória megpróbál utánajárni, milyen sajátos és szuverén beszédmódokat alakítottak ki a múlt század alkotónői. Szeretnének új szemszögből közelíteni hozzájuk, megkeresni erényeiket és gyengéiket, vonzó és elrettentő mintákat találni, női irodalmi hagyományt építeni, támaszpontokat keresni saját magunk számára. Leveszik a rózsaszín szemüveget.

A beszélgetés a Szépírók Társasága Könyv utóélete programsorozat része. A belépés díjtalan.

További információk:
Nyitott Műhely

Ha a női pénztárca elkezd beszélni... - A GazdagNők 1. pályázati kiírása

Nők, lányok eddig elbeszéletlen pénz történeteit várja jelen pályázati kiírása keretében a Kikelet 21 Szellemi Műhely és a NőTárs Közhasznú Alapítvány.
Kérjük a pályázni kívánó résztvevőket, hogy szubjektív írásaikban a pénzzel, ahhoz való viszonyukkal, anyagi helyzetükkel, a szegénységgel, a gazdagsággal, a pénzteremtéssel, a pénzkezeléssel, az adóssággal, a hitelekkel kapcsolatban olyan számukra emlékezetes, akár érzelmileg is felkavaró eseményről, érintettségről, kiszolgáltatott helyzetről vagy sikeres történetről írjanak, ami mások számára is érdekes hasznos, emlékezetes, megérintő lehet, illetve bárkinek szolgálhat átvehető tapasztalattal, jó megoldási mintákkal.

A pénz témakörét még napjainkban is sok tabu övezi. Hát még a nők esetében.
Pedig amikor a női pénztárca elkezd beszélni, nagyon tanulságos, megindító történetek hangzanak el. Hogy minél kevésbé legyen az anyagiak kérdésköre tabu téma, különösen napjaink kihívásokkal teli Magyarországán, ezért született meg ez a női pályázat.
Nők, lányok eddig elbeszéletlen pénz történeteit várja jelen pályázati kiírása keretében a Kikelet 21 Szellemi Műhely és a NőTárs Közhasznú Alapítvány.
Kérjük a pályázni kívánó résztvevőket, hogy szubjektív írásaikban a pénzzel, ahhoz való viszonyukkal, anyagi helyzetükkel, a szegénységgel, a gazdagsággal, a pénzteremtéssel, a pénzkezeléssel, az adóssággal, a hitelekkel kapcsolatban olyan számukra emlékezetes, akár érzelmileg is felkavaró eseményről, érintettségről, kiszolgáltatott helyzetről vagy sikeres történetről írjanak, ami mások számára is érdekes hasznos, emlékezetes, megérintő lehet, illetve bárkinek szolgálhat átvehető tapasztalattal, jó megoldási mintákkal.
Kérünk minden pályázót, hogy pályaművében lehetőleg írja le, hogy a saját fejlődése terén milyen tanulsággal jár(t) a beküldött történet, példa, élmény stb.

Terjedelem: 1500, maximum 3000 karakteres írás (szóköz nélkül).

Pályázhat minden magyarul tudó nő életkortól függetlenül éljen bárhol a nagy világban. A pályázónak megrendelőjének kell lennie a GazdagNők.hu hírlevelének (ha valaki nem felel meg ennek a feltételnek, a hírlevélre ide kattintva lehet jelentkezni)
A pályázó a pályázata benyújtásával hozzájárul ahhoz, hogy az írása közlésre kerülhet a GazdagNők.hu honlapon, illetve a Nőtárs Alapítvány, az Irodalmi Centrifuga Alapítvány honlapján.

A pályázó tüntesse fel pályázatán a következő adatokat:
Hivatalos teljes név:
Írói név (ha eltér az előzőtől):
Lakcím irányítószámmal:
Vezetékes telefonszám körzetszámmal és/vagy mobilszám:
E-mail cím:
Honlap (amennyiben van):
Beküldési határidő: 2009. április 30., csütörtök éjfél.

Beküldési forma: kizárólag interneten keresztül, lehetőleg .rtf kiterjesztésű dokumentumban.
Beküldési e-mail cím: palyazat@gazdagnok.hu

Eredményhirdetés: várhatón 2009. május 8-án, pénteken a 4. női pénzügyi önismereti konferencián Budapesten.

A pályaműveket elbírják:

Chi*** Csapó Ida a GazdagNők.hu honlap tulajdonosa, blogírója - nők és pénz specialista, női önismereti tréner,
Gordon Agáta írónő, az Irodalmi Centrifuga egyik alapítója,
Joó Zsuzsa női karrier-tanácsadó, szerkesztő, a NőTárs Közhasznú Alapítvány kuratóriumi elnöke.

Pályadíjak: az első 3 helyezett jutalmat kap, illetve megfelelő pályamű esetén a legfiatalabb és a legidősebb pályázó is elismerésben részesülhet.

Lehetséges jutalmak: a GazdagNők projekt szolgáltatásainak ingyenes igénybevétele (pl. női pénzügyi önismeretet és pénzügyi intelligenciát fejlesztő online kurzus, havi díjas online női magazin éves előfizetése, konferencia részvétel stb.), karrier-tanácsadás Skype-konzultáció keretében, Gordon Agáta írónő könyve, illetve a NőTárs Alapítvány által kiadott, nőknek szóló könyvek.)

A pályázattal kapcsolatban szükség esetén pontosító információ kérhető a kincstar@gazdagnok.hu e-mail címen vagy a 30 - 677-19-52-es mobilszámon (üzenetrögzítős!)

Kapcsolódó honlapok:
www.gazdagnok.hu
www.irodalmicentrifuga.hu
www.notars.hu
www.eva-karrier.hu

Bringával, babakocsival - Critical Mass április 19-én

A biciklis felvonulás április 19-én, 15 órakor indul a Tabánból, s idén a babakocsisok is vonulnak, hogy jelezzék, van súlya annak, amit néhány kismama szeretne. Bicikliseknek gyülekezés 14 órától, de már délelőtt közös piknik lesz a Tabánban.

A starthoz több kerületből is csillagtúrák indulnak. Útvonal: Tabán - Erzsébet híd - Váci utca - Irányi utca - Ferenciek tere - Erzsébet híd - Attila út - Alagút - Lánchíd - Kossuth tér - Alkotmány utca - Bajcsy Zs. út - Andrássy út - Városliget. Hossza 12 km, időtartama 2 és fél óra, 17 óra 30 perckor a szokásos, több tízezres bringaemeléssel zárul a Városligetben. Térkép, és videó az útvonalról itt, vagy hírünkbe kattintva. Idén babakocsis felvonulás is lesz - a babakocsisok 15:30-tól gyülekeznek a Kodály köröndön, majd a biciklisták mellett 16 órakor ők is elindulnak az Andrássy út járdáján, a Hősök terén keresztül a Városligeti parkba. Szép séta két vagy négykerékkel.

A Critical Mass honlapja

Afrika frankofón írónői 3. - Egyedül, tizenkét gyerekkel

Oktatási és női egyenjogúsági kérdésekkel foglalkozó civil szervezetekben tevékenykedett, előadásokat tartott, újságcikkeket írt. „Modern moszlim nő”, így jellemezte magát. Egy interjúban, a francia iskola és az európai gondolkodás hatásáról: “Kifehérítették az értelmemet, a fejem fekete maradt. Vitathatatlan vérem tombol civilizált ereimben.”
Mariama Bâ első könyve, a Nagyon hosszú levél, az 1980-as frankfurti könyvvásáron megkapta az afrikai kiadású könyvek számára akkor alapított Noma díjat.

Lángh Júlia: Egyedül, tizenkét gyerekkel
Mariama Bâ: Nagyon hosszú levél
(Une si longue lettre, Dakar, 1979)

Harminc év és ötezer kilométer távolságból nézve is közelinek érezzük.
Ez a sokgyerekes szenegáli tanítónő az uralkodó férfivilág ellenében bátran nyúlt a tabutémákhoz – kasztok, szexuális nevelés, női test –, és az elsők között volt, aki az afrikai nőkről, mint a hagyományok és a férfiuralom áldozatairól mert beszélni.
A Nagyon hosszú levél a frankofón afrikai regényirodalom egyik klasszikus alapműve. Születése idején, a 70-es években az irodalmat még csak férfiak képviselték a földrészen; egyeduralmuk nemsokára, egyebek között Mariamának is köszönhetően, megtörik.

„Egy asszonynak egyszer s mindenkorra megértőnek és megbocsátónak kell lennie. Nem szabad szenvednie a test «árulásai» miatt.” Ezt a kioktató megjegyzést egy férj teszi, akit felesége, Aiszatu, megértés és megbocsátás helyett gyerekeivel együtt elhagyott, amikor a férfi új asszonyt vett a házhoz. Aiszatu viselkedése valóban szokatlan: muzulmán környezetben vagyunk, ahol a többnejűség és az asszony engedelmessége a norma.
Ennek az öntudatos Aiszatunak írja gyerekkori barátnője, Ramatuláj, a nagyon hosszú levelet.

A levélíró harminc év házasság és tizenkét gyerek után került hasonló helyzetbe, de hiába áll előtte barátnője példája, sőt gyerekei is szakításra bíztatják, nem hagyja el az urát. Mégis egyedül fog maradni. A könyv elsősorban a családi életet mutatja be – főként a nő megalázó kiszolgáltatottságát –, de a lélek történései mögött föl-fölvillannak a társadalom életének képei is. Szenegálban vagyunk, az 1970-es években.
Férje hirtelen halála után, a gyászidő alatt írja Ramatuláj a levelet. Modu Fall tekintélyes, közismert férfi volt, ehhez méltó lesz temetése is. Nézzük a hagyományoknak megfelelő előkészületeket Ramatuláj otthonában. Pontos beszámoló a szokásokról, mint a korabeli irodalomban általában.
„Nők sürgölődnek, közeli rokonok. Füstölőt, kölnivizet, vattát kell vinniük a kórházba a halottmosdatáshoz. Egy vadonatúj kosárban gondosan elhelyezik a hét méter fehér perkált, ami az egyetlen engedélyezett öltözet egy muzulmán halott számára. Nem felejtik el a „zem-zem”-et sem, az Iszlám Szent Helyeiről származó csodatévő vizet, amelyet minden családban kegyelettel őriznek. Végül sötét színű, drága anyagokat választanak, hogy letakarják Modut... Idegesít társfeleségem jelenléte mellettem. A szokásoknak megfelelően a gyászszertartások idejére nálam helyezték el.”
A második feleség ezek szerint nem ugyanott lakott, ahogy ez poligám családoknál gyakorta szokás. De most együtt kell lenniük az özvegyeknek, közösen viselve a gyászszertartás megpróbáltatásait.
„Ettől a perctől retteg minden szenegáli nő, ezért a percért áldozza fel javait, hogy ajándékokkal lássa el férje családját, sőt, ennél is rosszabb, túl a javakon: személyiségét, méltóságát megcsorbítja, hogy puszta tárggyá váljék nemcsak a férfi szolgálatában, aki feleségül vette, de ugyanúgy e férfinak a nagyapja, nagyanyja, apja, anyja, fivére, nővére, nagybátyja, nagynénje, unokatestvérei és barátai szolgálatában is. Megvan az oka, miért tesz így: a sógornők nem nyúlnak egy olyan feleség fejéhez, aki szűkmarkú, hűtlen vagy barátságtalan volt.”
Ez iszonyatos szégyen lehet, képzeljük el: ott ülnek a feleségek a gyászszertartáson, amikor a hagyomány szerint a gyász jeléül sógornőiknek szét kell zilálniuk az özvegyek haját, imigyen is jelezve a haláleset fölötti megrendülésüket – ám ha a sógornő nem megy oda, nem teszi hagyományos kötelességét, ezzel azt hozza ország-világ tudomására, hogy rossz asszony volt az elhunyt felesége. Ez a szégyen szerencsére nem éri Ramatulájt és az ifjú társfeleséget, de az előbbinek már az is megpróbáltatás, hogy egyenlően bánnak velük.
„Sógornőink egyformán kezelik a harminc éven át és az öt éven át tartó házasságot. Ugyanazzal a fesztelenséggel és ugyanazokkal a szavakkal ünneplik a tizenkétszeres és a háromszoros anyaságot. Haraggal veszem tudomásul ezt az igyekezetet az egyenlősdire.”
Ramatuláj beszámol a gyász harmadik, utolsó napjáról.

Az iszlámban a gyász külső formáit a család három napig tartja – a halált, Isten akaratát, el kell fogadni –, és a negyvenedik napon ismét szertartással emlékeznek a halottra. Az özvegyasszonyok számára viszont négy hónap és tíz nap a kötelező gyászídő, ezalatt nem hagyhatják el a házat. Nyilvánvalóan azért, hogy az esetleges terhesség kiderüljön.

Nagy a jövés-menés a házban, sokan ismerték az elhunytat. Egy férfi fennhangon olvassa a Koránt, a vendégek tökedényekből fogyasztják a rizst, kölest, műanyag poharakból a gyümölcslét, aludttejet. A tor után tudja meg Ramatuláj a durva hírt: egy fillér sem maradt a régi vagyonból. Sőt, Modu Fall súlyosan eladósodott, jelzáloggal terhelte meg Ramatuláj és tizenkét gyereke házát, hogy a fiatal második feleség és annak feltörekvő, követelődző anyja számára pompázatos villát rendezzen be.
Itt visszakanyarodunk kicsit a múltba, Aiszatu történetének részleteihez. Férje, az orvos Mawdo hercegi leszármazott volt. Mawdo anyja, a társadalmi változásokra vak Nabu néni, csak az ősi nemesi vérben hitt, lenézte a kovácsok nemzetségéből való, tehát „alacsony kasztból származó” Aiszatut, és kinevelt magának egy ízlése szerint való menyet. A rokon kislányt iskolába járatta, kitaníttatta bábaasszonynak, majd közölte fiával, Mawdóval, hogy ezt a hercegi vérből származó lányt neki szánta, feleségnek. A férfi nem mert nemet mondani. Bevallotta Aiszatunak:
„Anyám idős, szíve gyönge. Belehal, ha nem fogadom el ezt a gyermeket feleségnek. Gondold csak el, fivérének a lánya, akit ő maga nevelt föl, és a fia most elutasítja! Micsoda szégyen az emberek előtt!”
Mawdo tehát feleségül vette a fiatal lányt, de meg akarta őrizni első feleségnek négy fia anyját, Aiszatut is, aki, mint már tudjuk, azonnal elhagyta.
Ramatuláj nem lesz ilyen bátor, amikor hasonló drámával szembesül. Érettségiző lányának, Dabának a barátnője, a csinos Binetu az, aki mohó anyja bíztatására feleségül véteti magát az idősödő, gazdag Moduval. Ramatuláj semmit sem sejt, nem veszi észre a gyanús jeleket, mígnem egy nap, miközben férje nincs otthon, beállít hozzá három férfi, ünnepi öltözékben: férje fivére, Tamsir, barátja, Mawdo, és a kerület imámja.
„Az imám kezdte:
– Ha a mindenható Allah két lelket összehoz egymással, az ember nem tehet semmit.
– Így van, így van – mondta a másik kettő.
Szünet. Az imám nagy levegőt vett és folytatta:
– Semmi sem új ezen a világon.
– Így van, így van – erősítette meg Tamsir és Mawdo.
– Valami, amit szomorúnak találunk, sokkal kevésbé az, mint más dolgok...”
Az asszony nyugtalan lesz az enigmatikus viselkedéstől: jó hírt, vagy rossz hírt hoznak? Felkiált.
„– Modu?
Az imám, aki végre megtalálta a vezérfonalat, nem eresztette el. Gyorsan hadarta, mintha szájában parazsak lennének a szavak:
– Igen, Modu Fall, szerencsére él, mindannyiunk számára él, Istennek hála. Csak annyi történt, hogy a mai napon elvett egy második feleséget. Most jövünk a dakari nagy mecsetből, ahol a házasságot megkötötték.”
Szegény asszony még lélegzethez sem jut, sógora veszi át a szót:
„– Modu köszönetét küldi neked. Azt mondja, a végzet határoz emberek és dolgok felett: Isten egy második feleséget szánt neki, ő nem tehet ez ellen semmit. Gratulál negyed százados házasságotokhoz, amelynek során te mindazt a boldogságot megadtad neki, amivel asszony tartozik az urának...”
A tartalmában és formájában egyaránt botrányos bejelentés után Daba, a nagylány, és hatására a többi gyerek is a szakítást javasolja az anyának. Mint Aiszatu néni tette. Nagy a kísértés:
„Menekülni! Ha az ember elkezd megbocsátani, egymás után zuhan ránk a hibák özöne, és akkor már mindig, újra és újra meg kell bocsátani. Inkább elmenni, itthagyni ezt az árulást! Nyugodtan aludni este, ne kelljen aggodalmasan figyelni a legapróbb zajokra: jön-e már a férj, akin osztozunk.”
Ramatuláj nézi magát a tükörben – remek leírás a nő őszinte szembenézéséről öregedő testével –, és úgy dönt: megmarad a házasságban, nem próbál új életet kezdeni.
„Felkészültem az egyenlő osztozkodásra, ahogy az iszlám ezt a többnejűség számára előírja...”

A Korán 4. szúrájában ezt olvashatjuk a muzulmán férfi házasságáról:
„Ha attól féltek, hogy nem tudtok méltányosan bánni a női árvákkal, akkor házasodjatok meg a néktek tetsző nőkkel: kettesével, hármasával, négyesével! Ám ha féltek, hogy nem tudtok igazságosak lenni egyszerre többhöz, akkor vegyetek feleségül csak egyet, vagy elégedjetek meg azzal, ami rabszolganőt a jobbotok birtokol.” A gyakorlatban az igazságos bánásmód azt jelenti, hogy egyenlően kell elosztani az időt a feleségek között. Egymás után mindegyikre rákerül a sor, általában kétnaponkénti váltásban. Így is mondják a nők: ma én vagyok a soros. A hithű moszlim férfinak ezt a rendet be kell tartania.

De hiába vár szegény asszony, az ura nem jön. Elfeledkezett róluk. A szomszédasszonyok bűbájolásról beszélnek, ellenvarázslást javasolnak. Ramatuláj ezt nem akarja, de fájnak neki a hírek a követelőző anyós új palotájának csodáiról. Nézzük, mi volt a sok költséges újdonság, ami csak keveseknek jut.
„Fürdőszobájában egyetlen mozdulat, és meleg víz masszírozza a hátát élvezetes sugárban! Konyhájában egyetlen mozdulat, és jégkockák hűsítik ivóvizét. Egy másik mozdulat, és kigyullad a láng a gáztűzhelyén...”
E ritka kényelemmel szemben Ramatulájnak egyedül kell megküzdenie a háztartás gondjaival. Eltört ablaküveg pótlása, eldugult lefolyó megjavítása, vagy a számlák befizetése, „...gyakran egyetlen nő voltam a hosszú sorban,” ami jelzi, hogy a pénzügyek intézése a férfiak dolga volt.
„Legyőztem a félénkségemet, ami a mozitermeket illeti: beültem a helyemre, és ahogy múltak a hónapok, egyre kevésbé jöttem zavarba. Jól megnézték az érett asszonyt, aki kíséret nélkül van. Közömbösséget tettettem, közben rázott a düh, visszatartott könnyeim égették a szememet. A bámuló tekintetekből fölmértem, milyen sovány kis szabadságot hagynak a nőknek.”
A filmek sokat segítenek neki, ahogy a rádióadások is: új gondolatokat, ismereteket kínálnak, az elhagyott asszony tanulja a világot. Kezd ráébredni, hogy jól járt így. Modu feléje se néz: ez legalább tiszta képlet, nincs hazugság. Mert mit csinál a többi poligám férj?
„Hazajár, de otthonában már semmi sem tudja meghatni: felékszerezett asszony, gyengédségével ostromló fiúgyermek, kellemesen tálalt vacsora. Ő marad, mint a márvány. Nem kíván mást, csak hogy minél gyorsabban repüljön az idő. Éjszaka, fáradságra vagy betegségre hivatkozva, horkol. És alig várja a szabadító nappalt, hogy véget vessen a kálváriájának.”
Akkor már inkább egyedül. Hősiesen.
„Az igazság az, hogy mindennek ellenére hű maradok fiatalságom szerelméhez. Aiszatu, siratom Modut, nem tehetek róla.”
A negyvenedik napon, amikor megemlékezést tartanak a halottról, beállít az özvegyhez ugyanaz a három férfi, aki öt évvel korábban a férj második házasságát jött oly frivol módon bejelenteni. Tamsir, a sógor, azonnal a lényegre tér, és magabiztosan közli: „Ha letelt a gyászidőd, elveszlek feleségül. Megfelelsz nekem asszonynak...”

Számos afrikai népcsoportban mai napig szokás a levirátus, a sógorházasság. Eredetileg az özvegyet azért vette el az elhunyt öccse, hogy az asszony a gyerekeivel ne maradjon támasz nélkül, de a cél egyre inkább az lett, hogy az özvegy öröksége megmaradjon a férfi családjában. A szokás még él, közelmúltban tiltakozott ellene Binta Sarr, egy közismert szenegáli nőjogi egyesület vezetője: „Nyomást gyakorolnak az özvegyre, hogy hozzámenjen elhunyt férje fivéréhez; ha nem ért egyet, kényszerítik a házasságra!”

Tamsirnak eszébe sem jut, hogy megkérdezze az asszonyt, akar-e feleségül menni hozzá. A nő azt gondolja: ezúttal beszélni fogok, és harminc év hallgatás után kipakol.
„...elfelejted, hogy van szívem, van eszem, hogy nem egy tárgy vagyok, amelyet kézről kézre adnak... És a feleségeid, Tamsir? Mindhárman dolgoznak, mert a jövedelmed nem elég, hogy eltartsd őket és tucatnyi gyerekedet... mégis nagyúrként kevélykedsz, akinek egy intésére, egy szempillantására engedelmeskednek. Soha nem állok be a gyűjteményedbe! Vesd ki magadból hódító álmaidat. Soha nem leszek a feleséged.”
A férfiak teljesen elképednek, ilyet még nem hallottak. Mawdo kiabál: „Hagyd abba! Hagyd abba!” Az imám Istent hívja tanúnak: „Mily profán szavak, méghozzá gyászruhában!”
Nemsokára másik kérő is jelentkezik, köztiszteletben álló férfi, régi ismerős. Jó híre van, orvos, a nemzetgyűlés tagja – ami lehetővé teszi Ramatulájnak, hogy csípős megjegyzést tegyen: több mint száz férfi között mindössze négy képvislőnő van. Elbeszélgetnek a nők jogairól és más témákról, Ramatulájnak jól is esik ez a társalgás és a férfi tiszteletteljes tekintete, felvillanyozza a találkozás – aztán mégis, őt is kikosarazza. Farmata, a griote, aki Ramatuláj gyerekkora óta a közelében él, fel van háborodva.

Griot (ejtsd grio), nőnemben griote vagy griotte (ejtsd griot) hivatásos énekmondó. Örökletes foglalkozás. Eredetileg a nagy nemesi családok szolgálatában álltak, az ő történetüket énekelték dicsőítő eposzokban. Tehát genealógusok is voltak, és az írásbeliség előtt a történelmi emlékezet őrzői. Gyakran hírnöknek, tanácsadónak is használták őket. Ma a nagy griot-k és griotte-ok tévékben, rádiókban szerepelnek, sokan közismert énekesek. Mások ünnepségeken lépnek föl, mint kikiáltók, és továbbra is játszanak valamilyen családi hagyományőrző, tanácsadó, és alkalmilag akár bűbájolással is foglalkozó szerepet ismerőseik körében. A regényekben gyakran találkozunk griot-kkal.

Farmata ugyanis már többször is ajánlotta, hiába, Ramatulájnak, hogy a kaurikagylók segítségével találna neki férfit, ha az asszony rászánná magát egy új házasságra. Most kiabál vele, hogy miért kosarazta ki ezt a derék, rendes férfit.
„Biszmillah! Biszmillah! Minek nézed te magadat? Ötven évesen! Lábbal tiprod a szerencsédet: Doda Dieng gazdag ember, képviselő, orvos, korban hozzádillő, és mindössze csak egy felesége van! Biztonságot nyújt neked, szeretetet, és te visszautasítod! Mert te azt hiszed, szerelemről szól a dolog, és nem kenyérről! A naccsága bizsergést akar a szívében! Miért nem mindjárt virágokat, ahogy a moziban szokás?”

„Biszmillah ar.) a. m. Alláh nevében, ünnepélyes, ugymint köznapi cselekedetek előtt a mohammedánoktól használt formula, vagy buzdító megszólítás. A korán szurái e szavakon kezdődnek: Biszmillah al-rahmán al-rahím: az irgalmas és könyörületes Alláh nevében. A mohammedánok könyveiket, sőt gyakran leveleiket és okirataikat is e mondaton kezdik.” (Pallas Nagylexikon)

Farmata nem érti, hogy Ramatuláj számára van valami, ami fontosabb az anyagi biztonságnál. Ezt én egész egyszerűen szabadságnak hívom, Ramatuláj árnyaltabban fogalmaz:
„Ellenálltam annak, hogy a könnyebbik utat válasszam, inkább az ideálomat követtem. Visszatértem magányomba, amelyet egy villanás pillanatra bevilágított. Úgy bújtam vissza bele, mint egy otthonos ruhába. Jól állt nekem a szabása. Könnyedén mozogtam benne, akármit is gondolt Farmata. «Valami mást» akartam megélni. És ez a «valami más», ez csak olyan lehet, amivel a szívem egyetért.”
Ez volt Ramatuláj hosszú útja az önállósághoz. Szó van még az egyedülálló anya gyereknevelési gondjairól az úttesten focizó kicsik, a titokban dohányzó kamaszok és az egyetemre járó nagyok kapcsán. Daba, a legnagyobb lány, már férjhez ment, egy civil szervezetben küzd a női egyenjogúság ügyéért. Ramatulájra még egy utolsó megpróbáltatás vár. Farmata, a griote, terhes fiatal lány jelenlétét olvassa ki a kaurikból, de Ramatuláj nem akarja meghallani a figyelmeztetést.

A kaurikagylókat, amelyek a gyarmatosítás előtti időkben pénz gyanánt szolgáltak, mágikus tárgyak, fétisek, grigrik díszítésére, és, főleg, jövendőmondásra használják ma is. A jövendőmondó tizenkét, esetleg több kaurit használ, köztük négy nagyobb, a többi kisebb. Marokra fogva, majd a földre hajítva, elhelyezkedésük fogja elárulni az érdeklődőnek a jelen rejtett oldalát és a jövőt.

A kaurik igazat mondtak, Ramatuláj gimnazista nagylánya bizony megesett. Következik egy mélyen megrendült asszony monológja az anyaságról, „az ember azért anya, hogy szembeszálljon az özönvízzel”, amelynek végén feldúlt lelkében a szeretet és gyengédség győz.
„Farmata csodálkozott. Siránkozásra számított: mosolyogtam. Heves szemrehányásokat akart: vigasztaltam. Fenyegetéseket szeretett volna hallani: megbocsátottam.”
De a griote, foglalkozásánál fogva a hagyományok őrzője, nem bocsát meg; valahányszor meglátja a házba látogató bűnös vőlegényt, rászól:
„Ki látott már olyat, hogy egy idegen elköti a ház kecskéjét?”

*****

MARIAMA BÂ (1929-1981)

Mariama Bâ anyja korai halála után nagyszüleinél nevelkedett, hagyományos muzulmán környezetben. Párhuzamosan járt a franciák világi iskolájába és a Korán-iskolába. A nagyszülők nem akarták, hogy folytassa a tanulást, „egy lánynak az elemi bőven elég”, de tanárnője, az apa támogatásával – akiből később a függetlenné vált ország első egészségügyi minisztere lett – segítette, hogy kijárhassa a tanítónőképzőt.
Mariama férjhez ment egy diplomatához, kilenc gyereket szült, elvált, egyedül nevelte tovább a gyerekeit, közben tanítónőként dolgozott, majd szakfelügyelő lett. Emellett oktatási és női egyenjogúsági kérdésekkel foglalkozó civil szervezetekben tevékenykedett, előadásokat tartott, újságcikkeket írt. „Modern moszlim nő”, így jellemezte magát. Egy interjúban, a francia iskola és az európai gondolkodás hatásáról:
“Kifehérítették az értelmemet, a fejem fekete maradt. Vitathatatlan vérem tombol civilizált ereimben.”
És a többnejűségről:
„Egy nő sosem fogadja el szíves-örömest a poligámiát. Akik elfogadják, azokat kényszerítik erre... Azt, hogy a nő poligám házasságban éljen, a férfiak, a társadalom, a hagyomány követeli meg.”
Mariama Bâ első könyve, a Nagyon hosszú levél, az 1980-as frankfurti könyvvásáron megkapta az afrikai kiadású könyvek számára akkor alapított Noma díjat. Második regényének megjelenését már nem érhette meg, 1981-ben meghalt. A Nagyon hosszú levelet húsz nyelvre fordították le.

Lángh Júlia