Orr Máté: A Kacsanyúl szülinapja

"A zöldséges megint meg volt magával elégedve, szegény Kacsanyúl azonban nagyon elszomorodott. szomorúan bandukolt haza, szomorúan nyitotta ki az ajtót, viszont amint belépett elakadt a lélegzete. Annyira meglepődött, hogy még a szomorúságáról is megfeledkezett..." - Az Aranyvackor pályázatra érkezett Orr Máté szép meséje is, melyet az Irodalmi Centrifuga különdíjaként közlük az oldalon. A szerzőnek gratulálunk, és minden olvasónknak jó szórakozást (és legalább ilyen születésnapot) kívánunk!

Orr Máté: A kacsanyúl születésnapja

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kacsanyúl. Ez a Kacsanyúl nagyon magányos volt, mert aki ránézett, nem tudta eldönteni, hogy milyen állatot is lát tulajdonképpen. Ha egy tó mellett ment el, ahol kacsák úsztak, azok egyből riadtan hápogni kezdtek és igyekeztek távolabb kerülni. A nyulak, akikkel összehozta a véletlen, szintén csak csóválták a fejüket, vagy csettintettek a nyelvükkel és elugráltak. Mivel nem járt társaságba volt ideje rá, hogy három hangszeren is megtanuljon játszani. Szinte minden nap gitározott. Hegedülni ritkábban szokott, mert azon nem játszott olyan jól. Volt még egy tekerőlantja (amit macskadudának is neveznek), de ezt szinte soha nem használta a szomszédok fülére való tekintettel.
Telt-múlt az idő, mígnem egyszer elérkezett a Kacsanyúl születésnapja. Általában ilyenkor sem kereste fel senki. Csak az unokatestvére szokott neki képeslapot küldeni, aki Olaszországban lakott és ezért nem tudott eljönni látogatóba. Így az jutott eszébe, hogy magát fogja meglepni egy párját ritkító, lakomának is beillő ebéddel.
Fogta a kosarát és elindult a vásárcsarnokba, annak is az alagsorába, ahol a halakat, a savanyúságokat és az ázsiai csemegéket árulják. Úgy gondolta, itt biztos talál magának valami különlegeset. Nem is tévedett: az egyik halasnál igazi amerikai homárt lehetett kapni. Az eladó bizalmasan még azt is megsúgta, hogy ez egy különlegesen ritka példány, mert teljesen piros színű, noha az amerikai homár rendszerint sötétbarna.



A Kacsanyúl nagyon megörült, megvette a rákot és már épp kilépett volna a csarnokból, amikor utánakiabált az egyik zöldséges:
- Az amerikai homár kukorica nélkül mit sem ér!
- Valóban? - kérdezte a Kacsanyúl, és néhány tétova lépést tett a zöldségespult felé.
- Kukoricával és citrommal. Úgy az igazi - hunyorgott az eladó, akiről az árusok között az a hír járta, hogy bárkit rábír a vásárlásra, mert nagyon rafinált kereskedő.
- Kukoricával és citrommal?
- Valami ünnepre lesz, nem igaz? - Kérdezett vissza a zöldséges.
- Szülinapra.
- Szülinapra csakis kukoricával és citrommal tudom ajánlani - jelentette ki, majd megigazította a szemüvegét - és rizzsel. Ha már homár.
- Rendben. Akkor két citromot, két kukoricát és egy zacskó rizst kérek!
Miután kiszolgálta, az eladó jó étvágyat és boldog születésnapot kívánt. Majd elégedetten keresztbe fonta a karját a mellén és alig láthatóan elmosolyodott. Közben azon tűnődött, hogy megint micsoda jó üzletet csinált.



Hazaérve a Kacsanyúl egyből munkához látott. Felvágta a citromokat. Utána épp feltette volna főni a rizst meg a kukoricát, amikor észrevette, hogy a homár eltűnt.
- Biztos a csarnokban hagytam, amikor eltettem a kukoricát - mondta magának.
Visszaszaladt a zöldségeshez és megkérdezte:
- Nem talált véletlenül itt a pulton egy homárt? Azt hiszem itt felejtettem.
- Eltűnt? Nem láttam itt. De mi lesz most az ünnepi ebéddel?
- Hát épp ez az!
- Tudja mit? Nézze milyen szép paradicsomom van, most hozták, teljesen friss. Vegyen hozzá egy uborkát meg néhány olajbogyót is. Remek salátát csinálhat belőle, ha már a homárral így pórul járt - mondta a zöldséges.
- Jó adjon egy salátára valót - egyezett bele a Kacsanyúl, majd fizetett.
A zöldséges megint meg volt magával elégedve, szegény Kacsanyúl azonban nagyon elszomorodott. szomorúan bandukolt haza, szomorúan nyitotta ki az ajtót, viszont amint belépett elakadt a lélegzete. Annyira meglepődött, hogy még a szomorúságáról is megfeledkezett. Az asztal szépen meg volt terítve a piros kockás abroszával és az ünnepi süteményes tányérokkal. a homár pedig nem csak hogy megvolt, de éppen egy kis tortát húzott elő a sütőből és beletűzött egy gyertyát. (Egyszerű torta volt piskótából és lekvárból, de azért tortának torta volt.)
- Boldog Születésnapot! - mondta a homár.
Ettől a Kacsanyúl még jobban meglepődött és elejtette a kezében lévő zöldségeket, úgyhogy a padlón szétgurultak az olívabogyók. Végül mégis kinyögte, hogy
- Köszönöm...
- Már egy ideje meg akartam szökni a halboltból, de a megfelelő pillanatra vártam. Amerika partjainál én voltam az egyetlen piros színű homár, ezért a többiek nem szívesen álltak velem szóba.
Bemásztam egy Európába induló hajóba, gondoltam szétnézek, hátha errefelé barátságosabb.
Egyszóval potyautasként jutottam ide. A hajón aztán véletlenül belekeveredtem a rakományba és amire észbe kaptam, már a vásárcsarnokban árultak. A többit sejtheted. És mivel láttam, hogy senki sincs, aki megköszöntsön a szülinapodon, gyorsan összeütöttem valamit.
- Még egyszer köszönöm - mondta a Kacsanyúl, aki közben nagyon megörült a társaságnak. - Van itt a közelben egy jó étterem. Lenne kedved velem ebédelni?
- Szívesen.
Beültek az étterembe. A Kacsanyúl nokedlit evett répakarikákkal, a homár pedig egy hot dogot, mert kicsit hiányoztak neki az otthoni ízek. Közben elmesélték egymásnak az életüket. Ebéd után visszamentek a lakásba és megették a tortát, ami kifejezetten jól sikerült. A Kacsanyúl elkérte a receptet. Cserébe megígérte, hogy megtanítja valamilyen hangszeren játszani a homárt. Délután lementek ház előtti térre, és egy padon meg is kezdődött az oktatás.
- A furulyával fogjuk kezdeni, - mondta a Kacsanyúl,miközben a zsebéből előhúzott egy furulyát - mert ez az egyik legkönnyebben tanulható hangszer.
- Helyes! - válaszolt a homár.
A Kacsanyúl a Süss fel napot játszotta. Nagy sikere volt, a téren sétálók közül néhányan megálltak körülöttük. Miután befejezte, meg is tapsolták.
- Akkor most te jössz - mondta és átadta a hangszert.
A rák belefújt, de amikor az első hangot le akarta fogni, az ollója túl erősnek bizonyult, és egy nyisszantással kettévágta a furulyát. A körben állók csalódottan tovább sétáltak, a homár pedig egy kicsit még a szokásosnál is vörösebben bocsánatot kért:
- Bocsánat.



- Sebaj. Próbálkozzunk valami mással. Mondjuk nézzük meg, milyen a ritmusérzéked. Tapsold utánam: ti ti tá, ti ti tá!
A homár taps helyett az ollóit csattogtatta, és kiderült, hogy a ritmusérzéke bámulatos.
- Pont úgy csattog az ollód, mint a kasztanyetta! - kiáltott a Kacsanyúl és hazaszaladt a gitárjáért. A pad elé a földre egy kalapot tettek és estébe nyúló flamenco műsort rögtönöztek. A téren lézengők körülállták őket és rengeteg aprót dobáltak a kalapba. A hangulat egyre jobb lett, néhányan táncolni is elkezdtek. Végül az egyik lakó, akinek az ablaka alatt zenéltek feljelentette őket csendháborításért. A téren néhány rendőr jelent meg, ezért a Kacsanyúl és a homár jobbnak látták, ha kereket oldanak. Visszamentek az étterembe, hiszen annyi pénzt gyűjtöttek, amennyiből négyen is megvacsorázhattak volna.
Délutánonként még ma is együtt zenélnek, ha meg nem haltak.

*****

Orr Máté szakmai önéletrajza

1985 Veszprém, Magyarország
orr.mate@gmail.com

A képzőművészettel már gyermekkorában szoros kapcsolatba került, mivel a szülei is szakmabeliek. Tizennégy évesen felveszik a Nyíregyházi Művészeti szakközépiskolába grafika szakra. Itt egy évig tanul, majd átjelentkezik a Török Pál utcai iskolába, ahol tervező grafika szakon tanul 2005-ig. A szakma mellett sok energiát fordít rajzolásra, amiben több kiváló tanár segíti. A Magyar Képzőművészeti Egyetemet képgrafikusként kezdi, de 2008 őszétől festő szakon folytatja tanulmányait.

tanulmányok:
2008-tól - MKE, festő szak (Nagy Gábor osztály)
2005-2008 - MKE, grafika szak/ képgrafika szakirány (Eszik Alajos, Somorjai Kiss Tibor)
2000-2005 - Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola, grafika szak
1999-2000 - Művészeti Szakközépiskola (Nyíregyháza), grafika szak

díjak:
- Fuji ösztöndíj, 2002
- Rékassy Csaba nívódíj (a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola díja), 2005
- Gara Arnold könyvillusztrációs pályázat II. díj, 2006
- Szakmai elismerés (Kisgrafika 2008), 2008

csoportos kiállítások :
2008
- +-100 év, Missionart galéria (Budapest)
- Kisgrafika 2008 (Budapest)
- Vasárnapi Matiné (Szolnok)
- 24. Triennial Exhibition of Graphic Art (Miskolc)

2007
- Borsos Miklós-ház (Győr)
- Tündérrózsa galéria (Hévíz)
- Művész-pince (Budapest)
- Szilvuplé varieté(Budapest)

2006
- Újlipótvárosi Klub-Galéria (Budapest)

2005
- Ponton Galéria (Budapest)
- Café Comedium (Budapest)

Gévai Csilla: Téli városkép hölgyekkel (Menyhárt Tamás rajzaival)

2009. május 7-én délelőtt hirdettek eredményt a második Aranyvackor pályázaton, melynek témája a város volt. A Pozsonyi Pagony és a Petőfi irodalmi Múzeum pályázatára közel nyolcvan pályamunka érkezett meseíróktól és illusztrátoroktól - az Irodalmi Centrifuga két általa választott mese közlését ajánlotta fel: az egyik különdíjasunk Gévai Csilla illusztártor lett, aki meseíróként és illusztrátorként is részt vett a pályázaton, a másik díjazottunk Orr Máté. Gévai Csilla meséjét most olvashatják, Orr Máté meséjét a délután folyamán tesszük közzé. Azért választottuk e két mesét, mert mindkettő egymás megismerésének fontosságára helyez hangsúlyt. Valamennyi díjazottnak gratulálunk, különdíjasainkat és néhány remek meseírót (Both Gabit és Menyhért Annát) május 16-ra is meghívunk felolvasni (a Liszt Ferenc téri Egyenlítő rendezvényről és ICA ottani programjairól holnap olvashatnak többet).

Gévai Csilla: Téli városkép hölgyekkel (Menyhárt Tamás rajzaival)

-Rettentően! – ez volt Csibi válasza arra a kérdésre, hogy nagyon csalódott lenne-e, ha idén nem mennének el sielni a hegyekbe, mert a doktor bácsi szerint kilazultak apa térdszalagjai.
Helyette viszont két napra felköltözhetne Csengő nénihez az ötödikre, míg ők apával Hévízre mennének egy rövid gyógyvizes kúrára, sajnos nélküle.
– Csibikém, csak két napra! – kérlelte nagyon szépen édesanyja, aki úgy sejtette, hogy amit kér, az nem lesz túl élvezetes kisfia számára, de nagyszülei, akik vigyázni tudtak volna rá, messze, vidéken éltek, ellenben Csengő néni csak két emeletettel feljebb, az ötödiken. Igaziból apukája szerette nagyon ezt a nénit, anyukája viszont nem nagyon ismerte és egy kicsit idegenkedett is tőle furcsa kinézete miatt.
Aztán eljött, aminek jönnie kellett: a szombat reggel. Csibi gyászos hangulatban kelt, nem nézett senkire, az egész világgal haragban állt, hiszen a “kitaszított hétvégének” csak vasárnap délután lesz vége, és addig még egy borzalmasat kell aludni. Szülei a reggelinél ellátták hasznos tanácsokkal, hogy: legyen udvarias Csengő nénivel, segítsen neki a cipekedésben!
Ne kérdezzen Csengő nénitől illetlen dolgokat és ne hozza zavarba azzal, hogy megkérdezi, hogy hány éves és miért van olyan kevés foga! És a legfontosabb, még véletlenül se mondja Csengő néninek azt, hogy Csengő néni, hanem hívja Csenge néninek, mert ez az igazi neve, csak Csibi apukája elferdítette Csenge néni nevét amikor még gyerek volt.
Aztán pár perc múlva azon kapta magát, hogy felfele somfordál a lépcsőn szülei után, a ház legfényesebb emeletére, az ötödikre. Amikor a néni kinyitotta az ajtót és rámosolygott a családra, na akkor támadt Csibinek hirtelen futhatnékja, és ha apukája gyengéden el nem kapja a karját és be nem tessékeli az előszobába, akkor Csibi már valahol a második és az első emelet között kettesével véve a lépcsőfokokat Hévíz fele futna. Ehelyett ott találta magát egy furcsán berendezett nagyszobában az imént távozott szülei búcsú puszijával az arcán, ijesztően négyszemközt Csengő nénivel. Még pár pillanat és Csibi kétségbeesésében néma sírásba kezd, de ekkor Csengő néni egy váratlan kéréssel lepte meg őt:
- Kérlek hívj csak Csengő néninek, a Csenge túl komoly! A barátnőim különben is néha fogatlan balerínának hívnak, ami sokkal bántóbb gúnynév lenne, ha nem lenne igaz. Igaz? – és bizonyítékként ránevetett. -Sütit?
Csibi ekkor fejével némán nem-et intett, de ekkor már kiváncsiság bújkált a szemében, nem félelem.
- Apádnak is volt régen egy hétvégéje nálam, nem mesélt róla? Lehetett vagy hét éves, akkor azon nevettünk, hogy mind a kettőnknek hiányzik a jobb felső foga középről, csak az enyém helyére aztán nem nőtt új azóta sem. Ennyi erővel akár lehettem volna bokszoló is mielőtt nyugdíjas lettem, de én tényleg balerina voltam. A macskám már szétkuszálta a műkontyaimat, de a fényképek megmaradtak rólam, meg ez az öreg gyakorlórúd a nagytükör előtt. Te Csibi, én szenvedélyesen szeretem a vattacukrot, ezért is hullottak ki egész hamar a fogaim, de engem ez sem zavar, már megszoktam, viszont a vattacukorból egész jó műkontyokat lehet gyúrni, néha ezekben megyek ki a piacra, csak nyáron nagyon veszélyes, mert a darazsak nagyon csípnek emiatt! – s egy óriásit kacsintott a gyerekre. Csibi ekkor már az imént kínált süti egyikét tartotta a kezében és leült a padlóra, szemben a tükörrel. Ez a szoba a tükör miatt hatalmasnak látszott, mintha régen itt tartották volna azokat az előadásokat, ahol Csengő néni fellépett. Megpróbál a Csibi elképzelni ezt a nénit fiatalon és karcsún, de ez nagyon nehéz volt, mert Csengő néni is nagyon nehéz volt.
A néni nem siettette Csibit sehova, hagyta, hogy szépen lassan múljon el a délelőtt, ettek, kimentek az erkélyre, nézték a fehér háztetőket, a fekete kéményfüstöt, a bogárnak tűnő embereket, majd magokat szórtak az erkély etetőjébe.
- Délután elmegyünk a gőzfürdőbe, ilyenkor télen a legjobb! Ott aztán bemutatlak az én öreg barátnőimnek, nagyon idétlenek, össze-vissza röhögcsélnek és fröcskölik egymást!
Így aztán ebéd után eltroliztak a fürdőbe. A gőzfürdő nyitott volt, a téli hidegben gyorsan be kellett ugrani a forróvízes medencébe ahhoz, hogy meg ne fázzanak. Csibi után még hat nagytestű néni csobbant a gőzfelhőn át a fürdővízbe. Még jó, hogy Csengő néni előre felkészítette Csibit a barátnőire! Ezekben az öreg hölgyekben aztán nem lehetett megtalálni még a szégyenlőség csíráját sem! Közülük Csengő néninek volt talán a legvisszafogottabb úszósapkája, ami egyébként egy kókadt hattyút ábrázolt eltévedve egy orgonabokorban. A hölgyek sorra bemutatkoztak Csibinek: Enci, Manci, Panci, Lonci és Anci néni, az Operaház Érző Pacsirta-díjas magánénekesnői!
Hogy izgalmasabban teljen az idő a gyógyvízben, a barátnők kitalálták, hogy “IGAZ vagy HAMIS” játékot fognak játszani.



- A fiú megismerkedik egy örökké alvó lánnyal - kezdte Lonci néni - és mindenhová magával viszi. Majd gyermekük születik, aki így csak az egyik szemével lesz ébren egész életében. IGAZ vagy HAMIS?”
- HAMIS, de olyan szép gondolat! – vágta rá Enci néni.
- De mi a játék lényege? És ki nyer? – kérdezett rá Csibi bátran Lonci néninél, pedig ő volt a leghangosabban nevető hölgy a társaságban.
- Életem, az úgy van, hogy nagyon sok HAMIS történet közé rejtünk el egy IGAZat, hogy nehezebb legyen kitalálni melyik is az IGAZ történet. Viszont, ha valaki az elhangzott IGAZ történetre rögtön az elmondása után rá meri vágni, hogy bármilyen furcsán is hangzik, de ez a történet IGAZ, annak a hölgynek új úszósapkát veszünk. Aki viszont egy HAMIS történetre hiszi azt, hogy IGAZ, és rávágja, hogy: IGAZ, annak ki kell állnia a rettegett nőgyűlölővel, Kosz Parov úrral, a veterán sakkolimpikonnal egy sakk partira, aki a 32 fokos medencében veri el sorra az ellenfeleit. Ennek a férfinak csak egyetlen nő tudott mattot adni, még pedig 1977-ben, mikor a te apád még csak hét éves volt, s először járt ebben a fürdőben, s ezt a hölgyet Csengő néninek hívták. Nos, IGAZ vagy HAMIS a történetem?
- Hú, izé – próbált időt nyerni Csibi. Érezte, hogy Lonci néni be akarja húzni a csőbe. Ha valaki, akkor Csengő néni tudhatta a jó választ, ezért nem túl feltűnően az öreg balerínára sandított.
- A válasz: IGAZ! – zárta le a játékot a lila fürdőruhájában Csengő néni. – Már megint egy új fürdősapka!
- Nem igazság! – fakadt ki Manci néni - Én évek óta sóvárgok egy strasszos sapkáért, amit már ki is néztem magamnak a fürdő butikjában arra az esetre, ha nyerek, de nekem évek óta nincs szerencsém!
Csibi a hölgyekkel sok érdekes helyet kipróbált még: voltak a szárazgőzben, meg a nedvesgőzben aztán a kamillásgőzben is. Itt olyan átláthatatlan volt a gőz, hogy bujócskázhattak is benne, csak ezeket a kövér néniket azért elég könnyű volt megtalálni abban a kis teremben, viszont amikor Csibi bújt, a végén önként feladta magát, mert már elunta, hogy nem találják soha, és nagyon melege is lett. Aztán a sziesztázó terembe mentek, ahol jégkockákat tehettek felhevült arcukra és rengeteg süti is előkerült a hölgyek vízhatlan nejlonzacskóiból. Egy biztos, a hölgyek is nagyon szerették az édességet, épp úgy, mint Csibi, és ez nagyon jó hír volt mindenki számára. Panci néni evés közben mesélt a múltról: hogy Csengő néni milyen csodás volt a színpadon, és hogy a mai napig le tud menni spárgába! Ekkor a barátnők elkezdtek tapsolni és közben így bíztatták barátnőjüket:
- Érik az angol spárga, érik az angol spárga! - erre Csengő néni minden különösebb noszogatás nélkül lecsúszott ebbe a bizonyos angol spárgába, ami nagyon nehéz ám, főleg hetven év felett! A feljövetelhez azért kért egy kis segítséget egy vízköpőtől, de ez mit sem vont le a bemutató értékéből. Csibi kezdett egyre büszkébb lenni a Csengő nénire, mert mellette mindig történt valami érdekes, de ezért nem várt el Csibitől cserébe semmit, például, hogy húzza ki magát vagy puszilja meg az összes nénit búcsúzóul.



Hazafele menet Csibi nézett kifelé a troli ablakán, és arra gondolt, hogy anyukája és apukája is biztos voltak ma fürdeni, épp úgy, mint ők, és hogy az ő nagyon szép anyukája biztos nem ment le angol spárgába Hévízen. Nem is tudta, hogy egyáltalán az anyukája tud-e spárgázni vagy sem. Ezen egy picit elmerengett. Aztán arra is gondolt, hogy ez a szép fehér hó, ami most ráesik a fákra, meg a gyógyfürdő vízére, meg a troli tetejére, meg a hévízi fürdő vízére, milyen hangtalanul érkezik a földre.
- Hiányzik anya és apa? – kérdezte meg nyíltan Csengő néni, aki közben kényelmesen befészkelte magát a belső ülésre, mert még sok megállót mentek. Csibi erre nem válaszolt, csak visszafordította a fejét az ablaküveghez.
- Tudod mim van nekem? Dezsávüm! – közölte Csengő néni teljes bizonyossággal.
Csibinek hirtelen a füléig futott a szája, mert azt hitte, hogy maradt még valami finom édesség a szatyorban.
- Kérhetek belőle?
Csengő néni elmosolyodott és tovább folytatta:
- Ebből most nem hiszem, hogy tudnék adni neked is. Akkor van az embernek dezsávüje, hogyha azt érzi, hogy ami épp történik vele, az pontosan ugyanúgy megtörtént már vele egyszer.
- Apu is találkozott a barátnőiddel régen? Már akkor is ilyenek voltak?
- Milyenek? Hangosak és játékosak? Igen. Mi is tudunk csintalankodni, ha magunkban vagyunk. Madáretetőt barkácsolunk, de nem verebeknek, hanem sasoknak, meg „Kinek hosszabb a haja?” versenyt rendezünk, néha egymást ijesztgetjük a protézisünkkel - már amelyikünknek van - vagy a régi hajtűinkkel játszunk célba dobósat. Ezeket a délutánokat fénykép leporolgatós uzsonnának hívjuk magunk között. Olyan sok minden történt már velünk, muszáj beszélgetnünk róla, hogy ne felejtsük el a történeteinket.
Eljött az este. Csengő néninél Csibi egy hatalmas ágyat kapott, akkora lúdtoll párnával és paplannal, hogy csak pár perc múlva látta meg a lábfejét a paplan mögött. Csengő néni fejből mondott neki esti mesét. A történet egy régi zongoráról szólt, aki elvesztette a húrjait, de aztán befogadott a testébe egy hontalan spárga családot, és ők szívesen kifeszültek esténként a zongorahúrok helyébe, így mentették meg az öreg zongorista koncert körútját.
Csibi talán álmodott is erről a spárga családról aznap éjjel a nagy dunna alatt.
Vasárnap reggel későn keltek, ráérősen felöltöztek, majd a nagykabátban kiültek az erkélyre reggelizni. Csengő néni hosszan bámulta a házak tetejének cserepeit és így szólt:



- Nekem ezek a tetők a hegyeim. A fürdő meg a tenger. Itt telelek az itthon maradt apró madarakkal, bár láttam én már a szemközti kémények között egyszer egy nagy sast is! Ezt az etetőt neki csináltuk Lonciékkal tiszteletből, persze sose láttam, hogy sas használta volna, de sosem lehet tudni! Esetleg, ha látnád majd a ti erkélyetekről, rögtön rohanj fel hozzám, nem is kell csöngetned, csak ragadd meg a karom és húzz az ablakhoz!
Amíg várták a kisfiú szüleit, Csibi hét különböző sast is lerajzolt: nyitott szárnyút, egy lábon állót, nagyon görbe csőrűt, és egy olyat is, amelyik épp magokat eszik az etetőből. Aztán mind felragasztotta őket a tükörre, hogy Csengő néni balettozás közben is mindig láthassa majd a sasokat.
Mikor aztán megérkeztek Csibiért a szülei, mindenki nagyon fel volt dobva: Csibi a kalandok miatt, Csengő néni az ajándék rajzok miatt, apuka és anyuka pedig a termálvíz gyógyhatása és a büszkeség miatt, ami fiúk mosolya láttán fogta el őket.
- Na, és jól érezted magad Csengő néninél? - kérdezte anya este vacsora közben, egy kicsit félve a kisfia válaszától.
- Rettentően! – felelte Csibi, és kiment az erkélyre, hogy felintegethessen az új barátjának az ötödikre, akinek rózsaszín vattacukor ból volt a kontya, de ez télen nem járt veszélyekkel, mert akkor nincsenek darazsak.

*****

Gévai Csilla szakmai önéletrjaza
(1064 Izabella utca 69.; +36-30-467-5872; gevaics@yahoo.com)

Tanulmányok:
2006 - Magyar Állami Ösztöndíj - Finnország, Rovaniemi, Hat hónapos kulturális antropológiai kutatói ösztöndíj
2002. január 10. - 2002. június 10. London, Golderns Green College
1995-2001 - Eötvös Loránd Tudomány Egyetem, Magyar Nyelv és Irodalom Szak
1996-2003 - Eötvös Loránd Tudomány Egyetem, Kulturális Antropológia szak
1994-1996 - Budapest, Új Színház, stúdiós hallgató
1990-1994 - Budapest, Vörösmarty Mihály Gimnázium, dráma tagozat

Grafikusi munkák:

2007. április - Berg Judit: A Tejúton tilos biciklizni című mesekönyvének teljes illusztrálása, Budapest, 2007. Pagony Kiadó (előkészítés alatt)
2007. március - Aranyvackor pályázat, fődíj
2005. tavasz - Berg Judit: Hisztimesék című mesekönyvének teljes illusztrálása, Budapest, 2005. Tudex Kiadó
2003. augusztus 8. - Élet és Irodalom, 17 grafika
2001. - A Magyar Textológiai Társaság logójának elkészítése

Munkák megtekintése a weben:

Hisztimesék illusztrációi
illusztrációk a metamor.hu-n

Menyhárt Tamás képzőművész szakmai életrajza

Győrben született 1966-ban.
1986-1996 Magyar Képzőművészeti Főiskola (képgrafika szak tanári diploma)
1992-1995 Művészképző (mesterdiploma)
1996-1998 Statens Kunstakademi (Oslo) posztgraduális szak
1992 M.A.O.E., F.K.S., F.Ü.M.O.Sz. tag
1997 „Strikiana” norvég művészeti egyesület tiszteletbeli tag
1998-2006 tanulmányutak

A nyolcvanas évek elejétől aktív művész: Győr, rövidfilmek, a Teknősbika performance zenekar egyik alapító tagja.

Fontosabb egyéni kiállítások:

1990 MKF (Barcsay Terem), Epreskert (Kálvária)
1991 Hangár
1993 Tam-Tam Galéria, Egyetemi Színpad (nyitó)
1994 Tam-Tam Galéria, Hades Klub, Tabán Mozi, Bocskai Galéria
1995 FMK (Fehér kiállító), Műcsarnok (Győr), Nyúl Galéria
1996 Okresnino Múzeum (Szlovákia)
1997 Wang Galéria (Oslo)
1998 Strikiana (Bergen), Staten Kunstakademi (Oslo)
2007 Stefánia Palota, Budapest
2007 Mucius Galéria, Budapest
2007 Tűztate, Budapest

Díjak:

1992 Kondor Béla emlékérem
1993 Ludwig ösztöndíj
1994 Barcsay Nagydíj

Angyalfás Gyerekszabadítás 17-én

Az Angyalfa Alapítvány "Szabadságot a gyermekeknek" - esélyegyenlőségi, jótékonysági gálaestjére 2009. április 17-én este héttől kerül sor az Uránia Filmszínházban.

Az Angyalfa Alapítvány ismét megrendezi a Szabadságot a gyermekeknek, esélyegyenlőségi, jótékonysági gálaestjét.

Fellépők: Szalóki Ági énekes, Berecz András mesemondó és a Fonó Zenekar. Védnökök: Jelenits István, Rudolf Péter. Moderátor: Novák Péter.

A jegyekből származó bevétel az alapítvány által szervezett nyári gyermektábor költségeihez járul hozzá.

Jegyeket elővételben a helyszínen az Uránia Nemzeti Filmszínház pénztáraiban,
valamint a www.jegymester.hu Internetes oldalon és a Ticket Express irodáiban vásárolhatnak.



A belépő ára a Gálaest megtekintésére 3.500 Ft. Az 5.000 Ft-os jegy ára magában foglalja a Gálaest, illetve az ezt követő állófogadás részvételi díját. Helyfoglalás érkezési sorrendben.

Pályázatok haikura, mesére, logóra

A Pozsonyi Pagony ismét meghirdeti a meseírók és illusztrátorok közös munkájára buzdító, pénzdíjas Aranyvackort, a Napkút kiadó a Napút folyóiratban való megjelenéssel díjazott haiku-pályázatot írt ki, de akik a logókészítésben jártasak, azoknak is ajánlunk egy pályázatot.

Ismét Aranyvackor!
illusztrátori és meseíró pályázat

A Pagony ismételten meghirdeti Aranyvackor pályázatát. A 2007-ben alapított és kétévente megrendezésre kerülő Aranyvackor- díj és pályázat célja olyan tehetséges írók és illusztrátorok felkutatása-megtalálása, akik képesek magas színvonalon szólni a gyerekekhez, és akiknek a munkáiból mind képileg, mind tartalmilag igényes gyerekkönyv készíthető.

Amit várunk: Még nem publikált szöveget, meserészletet vagy egész mesét, és a szöveghez szervesen illeszkedő legalább három darabból álló, tetszőleges technikával készített képsorozatot. A szöveg és a képek szerzője lehet ugyanaz a személy, jelentkezhetnek író-illusztrátor párosok is, de adott esetben elfogadunk csak képet vagy csak szöveget beküldő pályázatot is.

A 2009-es pályázat témája: A VÁROS

A pályázatot elektronikusan, a Pagony honlapján a jelentkezés menüpont alatt, regisztrációt követően lehet leadni.


A pályázat beérkezési határideje: 2009. március 31.

Nevezési díj: 5000 Ft

A zsűri tagjai: Győri Hanna kritikus; Lackfi János író, költő, műfordító, szerkesztő; Kovács Eszter szerkesztő, Pozsonyi Pagony; Paulovkin Boglárka grafikus, illusztrátor; Szeifert Judit művészettörténész. A zsűri elnöke és a pályázat védnöke: Gyulai Líviusz, Munkácsy Mihály-díjas, Kossuth-díjas grafikusművész.

Fődíj: 100 000 Ft a Pozsonyi Pagony felajánlásából.

További díjakat és különdíjakat a Csimota Kiadó, a General Press Kiadó, a Móra Kiadó, a Naphegy Kiadó, a Pozsonyi Pagony, a Csodaceruza gyerekirodalmi folyóirat, a Litera online irodalmi magazin, a Petőfi Irodalmi Múzeum, az Éva Magazin, a Minimax magazin és a Budai Rajziskola ajánlott föl.



A májusi díjátadó ünnepségnek és az Aranyvackor-kiállításnak a Petőfi Irodalmi Múzeum ad otthont. A 2007-es pályázat sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy azok a szerzők-illusztrátorok, akik részt vettek a kiállításon, bekerültek a kiadói köztudatba, sokukkal (főként a díjazottakkal) szerződést kötöttek, vagyis a munkáik valóban könyv alakban is megjelenhetnek.

Az Aranyvackor pályázat díjazottjai között volt többek között Finy Petra Lámpalánya, Nádori Lídia Jancsimeséi és Szijj Ferenc Zöldség Annája, az illusztrátorok közül pedig jelent meg azóta könyve Gévai Csillának (Mesék a Tejúton túlról), Agócs Írisznek (Jancsi és Juliska, Cipelő cicák), Kun Fruzsinának (Sárkány a lépcsőházban), Gyöngyösi Adriennek (Csipkerózsika, Altató, Lámpalány meséi), Makhult Gabriellának, és hamarosan Rubik Annának.

Miért van szükség egy ilyen díjra? Nem mindegy, hogy mit lát, mit hall, és mit olvas a gyerekünk. Sőt! Ahhoz, hogy gyerekeinkből művészetértő és a művészetet, olvasást szerető felnőtt váljék, nagyon komolyan kell vennünk, hogy az, amit lát, hall és néz, jó minőségű legyen. A MKKE adatai szerint a Magyarországon megjelenő könyvek 10%-a gyerekkönyv – és ennek a 10%-nak legnagyobb örömünkre egyre nagyobb hányada a szövegre és illusztrációra egyaránt adó, minőségi munka. A külföldi kínálattal összehasonlítva azonban még mindig azt látjuk, hogy kevés itthon az igazán jó gyerekkönyv, az olyan kiadó, aki tudatos koncepcióval rendelkezik, és az olyan szülő, aki megfontoltan tudna választani az óriási és áttekinthetetlen kínálatból.

A díjalapítással – természetesen azon túl, hogy új tehetségeket találjunk – az volt a célunk, hogy az alkotók megismerhessék egymást, a kiadók megismerhessék az alkotókat, a sajtó és rajtuk keresztül a nagyközönség pedig megismerhesse azokat a kiadókat, akik komolyan gondolják azt, hogy egy gyerekkönyv elkészítése egyáltalán nem gyerekjáték, hanem komoly szakma. Azt vártuk (és úgy érezzük, sikerült is valamit elindítanunk), hogy kicsit felpezsdüljön és színvonalasabbá váljék a magyar gyerekkönyv-piac, és hogy a gyerekkönyvekhez való hozzáállás és a gyerekirodalomról való gondolkodás végre itthon is felnőtté váljék. - adták hírül a pályázat kiírói.

A SZÍNES GYÖNGYÖK LOGÓT VÁR

A Színes Gyöngyök Délvidéki Roma Nőkért Egyesület pályázatot hirdet az egyesület logójának tervezésére. 2009. március 8-án 5. születésnapját ünnepli a Színes Gyöngyök Délvidéki Roma Nőkért Egyesület, amely arculatváltásához, megjelenésének "színesítéséhez" várja az egyesület misszióját híven tükröző logót és megtervezőjét. Az egyesület a gyerek – NŐ – család – foglalkoztatás témakörben végzi munkáját: a NŐ elsődleges feladata a család összefogása, ösztönzése és támogatása a családtagok egyéni, valamint a család egészének boldogulására, életminőségük javítására – mondják. Az egyesület ebben kívánja segíteni a Nőt, a nőket.

Ennek érdekében foglalkoznak gyermek- és ifjúságvédelemmel, oktatással, romák és mély-szegénységben élők szociális és társadalmi mobilizációjával, egészségvédelemmel és megelőzéssel, foglalkoztatásszervezéssel és az ebben való közreműködéssel, a közösségi kultúra hagyományainak ápolásával.

További információ található a honlapjukon, de kérhető és kapható telefonon (72/210-142) is. A pályázati adatlap a szinesgyongyok@tvn.hu e-mail címen kérhető.

Pályamunkák mérete nem meghatározott, bármilyen technikával elkészíthetőek. A pályamunka elkészíthető egyénileg, illetve alkotói csoportban.

Alapvető elvárásaik a pályamunkával kapcsolatban: a logótervben a kék szín jelenjen meg mint meghatározó szín vagy motívum. Legyen figyelemfelkeltő, dinamikus és képviselje az egyesület misszióját.

Az legjobb pályamunka beadója számára önálló kiállítás megrendezését biztosítjuk, valamint bemutatkozási lehetőséget nyújtunk honlapunkon.

Beadási határidő: 2009 február 27. péntek, 16.00 óra
Eredményhirdetés: 2009. március 7.

Az egyesület a pályázat eredményét honlapján nyilvánosan közzéteszi, illetve a pályázókat e-mailben értesíti.
Beadás módja: CD-DVD adathordozón digitális formában, JPEG formátumban, színes és fekete-fehér változatban, a pályázati adatlap kitöltésével.

Postai úton illetve személyesen:
Színes Gyöngyök Délvidéki Roma Nőkért Egyesület Irodája
7624 Pécs, Rét u. 11.

Haikura, haibunra várva; téma: FALEVÉL

A Cédrus Művészeti Alapítvány és Százhalombatta Város Önkormányzata haiku- és haibun-pályázatot hirdetett (a haibun rövid prózában kibontott haiku, prózai haikuutazás). Mindne pályázót várnak, aki a magyar nyelvű haikuirodalmat szép szerzésekkel gazdagítani szeretné saját művekkel, vagy esetleg eddig máshol még nem közölt fordításokkal is. Terjedelmi megkötés („darabszám”) nincs, de a tematikát fontos figyelembe venni: a téma a falevél.

Az Alapítvány kiírása szerint aki a haiku japán „testvéreinek” valamelyikébe formálja impresszióit, az előtt is nyitva áll a lehetőség, ám az ilyen formában írt alkotásokkal publikálási szándékaik szerint később foglalkoznak. A beküldési határidő március 8., a beérkező művek legjavát a Napút folyóirat márciusi számában (első lépésként) közzé is teszik.



A tavasz folyamán a pályamunkák beküldői közül sokan személyesen is találkozhatnak majd egymással a kiírók által biztosított helyen, s közönség előtt olvashatják fel alkotásaikat. Hogy ez létrejöhessen, kérik a pályázókat a pontos adatok megadására.

A „pályázathoz” jelentkezési lap nem tartozik, nevezési díj nincsen. A pályamunkákat személyesen a kiadóban, elektronikus úton (napkut@gmail.com) vagy postán fogadják (cím: Budapest, 1014, Szentháromság tér 6. mfsz. 29.) a szerző elérhetőségeinek megjelölésével.

Gyász a Futrinka utcában

Elhunyt Bálint Ágnes meseíró. A Magyar televízió munkatársaként közel harminc éven át dolgozó meseíró, szerkesztő, dramaturg olyan meséket álmodott meg, mint a Futrinka utca, a Mazsola, a Frakk, a macskák réme és A szeleburdi család.

Gyászolnak a Futrinka utca és Babar királyságának lakói, Károly bácsi és Vilma néni, s velük gyászol a gyermekirodalom is. Az Esti mesét és a TV-macit, Böbe babát és Cicamicát, Mazsolát és Manócskát, Frakkot, Kukorit és Kotkodát kitaláló Bálint Ágnes, a 86. születésnapját egyetlen nappal túlélő meseíró hosszú, súlyos betegség után hunyt el.

A József Attila díjas író-szerkesztő-dramaturg, a Magyar Televízió első gyermekműsor-szerkesztője, a magyar gyermek- és ifjúsági televíziós műsorkészítés egyik megalapozója számtalan közkedvelt televíziós mesesorozat, rádiós hangjáték, mese és meseregény írója volt, aki 1958-tól 1986-ig dolgozott a Magyar Televíziónál. Mesehőseinek kalandjain a hatvanas évektől kezdve generációk sora nevelkedett.

Nevelési elveinek szokatlan eredményeit írta meg a Szeleburdi család című, később megfilmesített ifjúsági regényében. A Babar-mesesorozat és a Grimm mesék fordítója volt. A Magyar népmesék, a Vízipók-csodapók sorozatok dramaturgja volt; évtizedekig szerkesztette a Kuckó című gyerekeknek szóló természetszeretetre nevelő műsort. Temetéséről később intézkednek.



Bálint Ágnes honlapja



Vízipók-epizódok a neten

Adrian: A való világ hercege

Inkább erőszakoljon meg ezer gárdás, inkább szeressen ezer Tom-boy, inkább nevetek tojással leápolt hajjal, paradicsomfoltos ingemben-gatyámban barátok közt, de nem leszek a lidércvilág martaléka! Nem élek sötét szobákban és szaunákban, nem járom zombiként, élő húsra éhezve a nappalt és az éjszakát!

Igen, ott voltam. Nem is lehettem máshol. Várjam meg, hogy otthon rám törjenek és onnan vigyenek el, vagy hogy nagyra tisztelt államunk elnökének védőszárnyai beborítsanak? Várjam meg míg a magyar alkotmány minden magyarra érvényes lesz?
Igen, ott voltam. Ott voltunk mi, akiket az alkotmánybíróság kisemmizett, akiket lehet gyűlölni, halálba kívánni és küldeni. Sem az államelnök, sem az alkotmánybírák nem voltak ott. Őket védi a palota és a palást.
Ez nem az én alkotmányom. Nem az én bíróságom. Nem az én elnököm.
Erőszak, tojás és omlett az aszfalton. Valóban azt hiszik, hogy ettől félek? Pedig fél a halál. A gárda, a népnemzeti védőszentek és a néni nem az ellenségeim. Ők emberek: tehetetlen zselatin.
Az ellenségem az állam, az Alkotmánya, a PTK, a BTK, és félremagyarázói. Ők nem vesznek tudomást rólam! Miattuk vagyok láthatatlan.

A gárdisták, az omlett mesterei a barátaim: ők adnak hangot nekem. Ők látnak, éreznek, ízlelnek, félnek. Nélkülük kísértetek serege vagyunk: nincs rólunk sem hír, sem vita, csak haladunk a semmiből a semmibe.
Így hát hálámat kell kifejeznem:
Ellentüntető!
Szeretlek téged tiszta szívemből!
Nélküled a hatalom észre sem venne, s e bájos és szexi rendőrfiúk nem állhatnának mellettem. Büszke vagyok rá, hogy ezekkel a derék fiatalemberekkel vonulhatok. Ők is magyarok. Értékes vagyok nekik. Úgy védenek, mint egy kincset: gyöngyöt a habokban.

Inkább erőszakoljon meg ezer gárdás, inkább szeressen ezer Tom-boy, inkább nevetek tojással leápolt hajjal, paradicsomfoltos ingemben-gatyámban barátok közt, de nem leszek a lidércvilág martaléka! Nem élek sötét szobákban és szaunákban, nem járom zombiként, élő húsra éhezve a nappalt és az éjszakát!
Ellenség voltam és az vagyok. Ellensége a hamis rendnek, a hamis jognak, kötelességnek. Ellensége mindannak, amiből kihagytak, kifelejtettek. Bár tündérhercegnek születtem, nem vagyok a mesekönyvek szereplője; viszont azt sem akarom, hogy a valóságból kiűzzenek!



Nem oktatja értékeimet sem család, sem iskola.
Ez a valóság nem az én valóságom. Nem én teremtettem és nem kérek belőle.
Gyűlölök, mert ehhez van jogom. Gyűlölöm a Sándor Palotát, a Fehérházat és az állam rendjét. Ellenségek vagyunk. Ők akarnak eltüntetni, száműzni a mesevilágba, tündérhercegből láthatatlan zombivá tenni.
Felvonultunk. Én is ott voltam.
Mert vagyok.

Bánki Éva: Döbröghyné Ludas Panni

"Pannit neurotikusnak mondták volna a szakemberek –, de mért is járt volna a mi Annamarie-nk szakemberhez, hiszen most érettségizett kitűnően, a sérelmeiről pedig (zárkózott kislány lévén) soha senkinek nem beszélt. Építészmérnök akart lenni, de a bosszútervek színezgetésén kívül semmihez sem érzett magában elég kitartást."
Részlet Bánki Éva: Magyar Dekameron című novelláskötetéből.
– Döbröghy Pál szerette a szépet. Szívesen kísérgette a nyolcvanas évek elején az unokaöccseit, Janit és Sanyit a tanyákra, hogy a fiúk kiegészíthessék csupor-, szakajtó- és bögre-gyűjteményüket. Mert Döbröghy Pál nem volt korlátolt: büszke volt ugyan rá, hogy egyszerű családból származott, de még a legnehezebb években sem változtatta meg ipszilonos vezetéknevét – sőt mihelyt elmúltak a legnehezebb évek, baráti társaságban sűrűn emlegette, hogy a XVIII. században egyik őse Hajdú-Bihar alispánja volt.
Úgy ám, vidéki gyerek vagyok én, szokta mondogatni Döbröghy Pál. Sajnos, ez sem hatott az itt nyaraló pesti unokaöccsökre, akik az egyetemen művészettörténetet tanultak, és párttitkár bácsikájuk segítségével gyűjtöttek a tanyákról “készleteket”. A két unokaöccs, Jani és Sanyi jobban megértette magát Döbröghynével, azaz Lenke nénivel, akit ugyan halálra unt Döbröghy elvtárs, de mégiscsak büszke volt rá – ha nem is őrá magára, de legalább a felmenőire, egy neves orvosdinasztiára.
Ez a vasárnap a fiúké volt. Döbröghy Ladája lassan tört utat a falvacskák közt, közben a nap poros csíkokat rajzolt az országút hepehupáira. Álmosság nehezedett rájuk. Úgy ám, jót akarok én nektek is, meg a Lenkének is, duruzsolta Döbröghy álmosan, de a fiúk lebiggyesztett ajakkal hallgattak. Ti nem tudjátok már, fiúk, mi az, a vidékből, a gyökerekből, a földből élni. Az unokaöccsök összenevettek, és a csinos Zsolnay-kancsóra gondoltak, amivel egy idős tanítóné ajándékozta meg néhány jó szaváért Döbröghy elvtársat. Múzeumba lesz, magyarázták a fiúk a kicsit agyalágyult öregasszonynak.
De most mást mutatok nektek, szólt a nagybácsi heherészve, és a Lada leparkolt a szomjas akácfák között egy poros udvaron. Hát nem látod, ki van itt, kiabált a nagybácsi, de várnia kellett, mire előtámolygott az eperfa alól egy alacsony, kócos asszony. Úgy tud, mint a franc, kacsintott Döbröghy az unokaöccseire, és hatalmas hasát előretolva kikászálódott a Ladából. Mondom, teker, mint a fene, de ha ő nem tetszik nektek, csak várakozzatok.
A fiúk kiszálltak, és míg nézelődtek a poros udvaron, szóba egyedtek Ludasné tizenkét éves lányával, Pannikával, le is fényképezték az akácfák alatt a kislányt karján a cicával. (Ez a fotó számított a Ludas kontra Döbröghy-ügy egyetlen kézzelfogható bizonyítékának.) Ám hamarosan nyílt a pajtaajtó, Döbröghy fütyörészve kilépett, és odakurjantott a fiúknak: ha nektek nem kell a jó, ha ilyen mamlaszok vagytok, akkor mehetünk tovább.
A fiúk nem hagyhatták szó nélkül. Öreg és dagadt ez a nő, mondták, mihelyt elvetették magukat a hátsó ülésen. Én csak jót teszek ezzel az asszonnyal, dörmögte Döbröghy. Viszont milyen helyes az a kis indián csaj, mondta Sanyi. Alig látszik még ki a földből, legyintett Döbröghy, pedig az ő mélyen érző szívébe is bevésődött a kislány kemény fekete haja, élénksége. De Döbröghy elvtárs nem avatta be a fiúkat a terveibe.
Mikor az unokaöccsök visszatértek végre Budapestre, és Döbröghy feleségét, Lenke nénit ágynak döntötte egy újabb migrénroham, a párttitkár megjegyezte, elkelne egy kis segítség a háztartásban. Megpróbál majd ő ideszerezni valakit a tanyákról. Ilyenkor a betegségektől kínzott Lenke néni sápadtan, megértően bólintott. És ha gyereke van, az se baj, tette hozzá Döbröghy gyengéden, majd taníttatjuk, mintha a miénk lenne, ha már tőlünk megtagadta a sors.
Ludasné, aki hamarosan beköltözhetett Döbröghyékhez, igyekezett is méltónak bizonyulni ekkora megtiszteltetéshez. Az asszony szorgos volt, engedelmes, a kislány pedig szép – sokkal szebb, mint mikor az unokaöccsök megpillantották a poros akácfák alatt. És a kislány, Ludas Panni Döbröghy díszére vált minden tekintetben. Énekelt az iskolai kórusban, szerepelt a községi színjátszó csoportban, és tavasszal a megyeszékhelyen – tanárai ámulatára – meg is nyert mindenféle tanulmányi versenyt. Döbröghy a szíve mélyén egy kis csalódást érzett: ő titkon arra számított, hogy Pannika táncolni tanul, és néhány év múlva tollbokrétásan, combig érő csizmában hoz majd pártfogója fejére el nem múló dicsőséget.
De Panni nem mutatott kedvet a tánchoz. A tanárok lelkesen gratuláltak Döbröghynek kis “unokahúgához”, a szomszédok Ludasnénak az okos, eleven kislányhoz, így hát mindenki értetlenül állt a tavasszal bekövetkező zavaros események előtt. Tudni vélték többen is, hogy Ludasné könyörgött Panninak, hogy mutatkozzék hálásabbnak – de ki állíthatja, hogy tudja, mi fő a fazekakban, vagy mi folyik egy járási párttitkár olasz járólapokkal kövezett, ragyogó konyhájában. És Lenke néni is megharagudhatott a férjére, mert egyik vasárnap megjelent a templomban, noha ez a buzgalom egyáltalán nem használt Döbröghy Pál pozíciójának. Panni pedig – akinek már ekkor kiütközött makacs, dacos természete – az iskolában is elhíresztelte, hogy egyáltalán nem vérrokona Döbröghy elvtársnak.
A párttitkárt felettesei a “központban” is figyelmeztették, hogy szolid, csendes, feddhetetlen életvitellel próbálja meg elejét venni a mendemondáknak. Ám hiába volt minden jószándék, minden fogadkozás, Ludas Panni esztelen, bosszúálló lépésre szánta el magát: pesti rokonaihoz szökött a Döbröghy-portáról. Ludasnét régóta olyan gyámoltalannak tartották, hogy sokan nem is tudták, hogy vannak rokonai, egy ferencvárosi munkáscsalád. Pedig azon a nyáron mindenki pletykált, mindenki többet akart tudni a szomszédainál. Döbröghy Pál tajtékzott ennyi hálátlanság láttán. De azt a pletykát egyetlen józan szomszéd sem erősítette meg, hogy Döbröghy Ludasné motyóit a tuják közé hajigálta, miközben azt kiabálta, hogy takarodjék vissza a tanyájára.
És talán nem is Döbröghy bosszújával, hanem Ludasné labilis idegrendszerével magyarázhatjuk, hogy az asszonyt felakasztva találták a saját portáján. “Ne ítélj, hogy ne ítéltess”, suttogták a falusiak, akik később megdöbbenve hallgatták, hogy a temetésre hazatérő – és hisztérikusan viselkedő – Ludas Panni miféle átkokat szór Döbröghy Pálra. Háromszorosan megbosszulom, majd meglátjátok, sikoltozta Panni a nyitott ablakok előtt.
Döbröghyben – akit Jani és Sanyi is eljöttek megvigasztalni – egy világ omlott össze. Csak jót akartam mindenkinek, sóhajtozta, de sem a párt, sem a szomszédok, sem a vadásztársaságok, sem maga Lenke néni nem volt kíváncsi a sóhajokra: Döbröghy Pált idegkimerülés címén nyugdíjazták. Hogy mi történt a hetyke kis Pannival, azt sokáig senki sem tudta, még az unokaöccsök, Jani és Sanyi sem; ám Döbröghy – akit egyesek szerint igazságtalanul rágalmaztak – úgy begubózott, úgy megkeseredett, hogy sokáig csak a földjeiben, szőlőiben lelt vigaszt.
Bánatában, hogy az emberek így félreismerték, megvett egy csinos, félig-meddig lepusztult vadászkastélyt, és felújíttatta “embereivel”, a parasztokkal, akik látva Döbröghy úr vagyonának gyarapodását, egyre kevésbé hittek a rágalmakban. És közben teltek-múltak az évek, a körülmények változtak, az embereknek más dolguk lett, minthogy Panni szökésével vagy Ludasné öngyilkosságával foglalkozzanak. Már az unokaöccsök sem farmernadrágban járták a falvakat, rokoni segítséggel megnyitották fővárosi régiségüzletüket, miközben Lenke néni egy fizetős idegszanatóriumban lelt nyugalmat.
A nyolcvanas évek végére Döbröghy Pál szemlélete is jelentős mértékben árnyaltabbá vált. Kastélya dísztermében elhelyezte őse, a 18. századi I. Döbröghy Pál dolmányos-mentés portréját, és arról beszélt a papnak, alig várja, hogy ezek, a “cudarok” megbukjanak. De csak a papnak mert ilyet mondani, és neki is csak hébe-hóba, mert vissza-visszatérő régi barátai kastélya és vadászháza jól fizető vendégei maradtak.
Sanyi és Jani, az unokaöccsök azt állították, hogy soha, egyetlen egyszer sem találkoztak Budapesten Ludas Annával. Pedig ezek a művelt, fiatal úriemberek jól ismerték őt, mint a Fekete eső együttes énekesnőjét. Pannit ekkor már nem Ludas Annának hívták, hanem rokonai révén, akik örökbe fogadták, Nagy Annamáriának. Sajnos ezzel a gesztussal semmiféle vagyon nem járt együtt, úgyhogy a gimnazista Annamarie – ahogy mostanában szerette magát hívni – nagyon örült az alternatív klubok csekélyke honoráriumának is. Felnyírt haja, feketére rúzsozott szája, ragyogó szeme miatt Jani és Sanyi is úgy találták, hogy Annamarie a híres Nina Hagen, a német punkénekesnő frissebb és szebb kiadása.
Panni is így hitte. Mikor az alternatív klubokban azt rikácsolta a mikrofonba, beszélj, baby, Dunquerque-ről, beszélj Sztálingrádról, maga sem értette egészen, hogy mit mond, de érezte, hogy a bosszú meggyullad a vérében. Ilyenkor világosan tudta, egyszer még elégtételt vehet Döbröghyn az édesanyjáért, a Ferencvárosban töltött kamaszkorért. Pedig józanabb perceiben maga sem hitte, hogy Döbröghy az édesanyját a “saját kezével” gyilkolta meg, de az emlékek homályosak voltak, és oly kínzóak, hogy a szorongást csak a színpadon való ordibálás csillapította.
Pannit neurotikusnak mondták volna a szakemberek –, de mért is járt volna a mi Annamarie-nk szakemberhez, hiszen most érettségizett kitűnően, a sérelmeiről pedig (zárkózott kislány lévén) soha senkinek nem beszélt. Építészmérnök akart lenni, de a bosszútervek színezgetésén kívül semmihez sem érzett magában elég kitartást. Bejutott az egyetemre, ahol a mérnökhallgatók között nagy tetszést aratott énekesnői sikereivel, “antik”, lelógós fülbevalóival, amelyek közül a legszebbekre az őt és művészetét csodáló Döbröghy fiúk régiségüzletében tett szert.
Egy szép, napfényes, őszi napon aztán váratlan tettre szánta el magát. Beült az együttes dobosától kölcsönzött kis sportkocsiba, vállára vetett egy kölcsönkért fényképezőgépet, és nekivágott az országútnak. A következő órák történéseit már csak a rendőrségi akták őrizték meg. Döbröghy úr a vadászkastélya ablakából kipillantva felfigyelt a birtokán lelkesen fotózgató, igen csinos kis hölgyre, és mély rokonszenvet érezvén iránta, beszélgetést kezdett vele. A kis hölgy – aki magát okleveles építésznek mondta – elbódította azzal, hogy házát francia reneszánsz kastélyokhoz hasonlította, a parkot, a fákat és mindenekelőtt Döbröghy úr ízlését dicsérte kitartó lelkesedéssel.
Milyen frankó ez a kiscsaj, gondolta Döbröghy, aki talán már elunta a falubeli Marcsák és a Debrecenben ügyködő hosszú combú ukrán prostituáltak szolgáltatásait. Nemcsak izgalmas ez a csaj, hanem művelt is, gondolta. A kis hölgy – “a barátaim csak Annamarie-nak hívnak” – felajánlotta, hogy a Döbröghy-portáról készült művészfotókat közzéteszi majd a Határvidéki kastélyok című, jövő évben megjelenő, művészi kivitelezésű fotóalbumban.
Döbröghy szemét majd’ elfutották a könnyek, mikor a hosszú séta után Annamarie bejelentette, “egy perce sincs”, indulnia kell, várják a munkatársai Budapesten. Ám micsoda megkönnyebbülés volt, mikor valami érthetetlen hiba támadt az autó gyújtásában, és a kis hölgy hiába kínlódott az indítókulccsal. Döbröghy megtartotta megjegyzését az országutakon furikázó női sofőrökről, és miután gondoskodott róla, hogy a “legjobb” szerelő vontassa be a kis sportkocsit, felajánlotta a hölgyecskének, hogy maga viszi el a saját Mercedesén Budapestre. Majd este a titkárom fogadja a vadászokat, rendelkezett, és azt fontolgatta, hogy a kis hölgyet elviszi vacsorázni a Citadellára. Az ifjú hölgy se igent, se nemet nem mondott, csak tovább csevegett az autóban a francia várkastélyokról, ám végül hajlandónak mutatkozott arra, hogy valamelyik bárban egy icipici időt Döbröghy Pállal töltsön.
Attól a perctől kezdve, hogy Döbröghy Pál felhajtott egy korty pezsgőt az ifjú hölgy társaságában, az eseményeket nem rekonstruálhatjuk rendőrségi jegyzőkönyvek segítségével sem. Döbröghy Pál azt állította, hogy az első kortytól elveszítette az eszméletét, és másnap egy ócska szállodai szobában egy “Üdvözlet Ludas Pannitól”-feliratú cédulát talált a zakóján. Döbröghy káromkodott egy kiadósat, de csak ezután következett a fekete leves: a jelentősebb alföldi és budapesti lapok szerkesztőségeit elárasztották a részegen, idétlenül vigyorgó, meztelen Döbröghy Pálról és két kiskorú prostituáltról készített felvételek.
Döbröghy Pál feljelentést tett a rendőrségen. A rendőrség komolyan is vette a feljelentést, és kihallgatta Nagy Annamáriát, aki nem is tagadta, hogy Ludas Anna névvel született, ahogy azt sem, hogy – művészettörténeti érdeklődését kielégítendő – megfordult a Döbröghy-féle vadászkastélyban. Ám azt állította, hogy egyetlen kortyocskát ivott Döbröghy Pállal, majd az úr elvitte őt a Battyhyány térre, ahol neki a barátaival találkozója volt. Hogy Döbröghy hol mulatott – és főként kivel vagy kikkel –, hogy hogyan is kerülhetett a vérébe kábítószer, arról fogalma sincs természetesen. A rendőrség nem tudta Nagy Annamária alibijét megdönteni, nem találtak se a cédulán, se a fotókon ujjlenyomatokat, ahogy nem találták meg – hiába keresték – a fotókon látható meztelen kislányokat sem.
Döbröghy Pál, a nagy és előrelátó vendéglátó természetesen elérte, hogy a képeket a szerkesztőségekben semmisítsék meg, tekintettel arra, hogy – pontosan ugyanúgy, mint hét esztendeje – most is politikai indítékú rágalmazás áldozata lett. Ám mint hirtelen megritkult haja és szakálla is bizonyította, semmi sem gyógyíthatta a tisztességén esett sebeket. Jani és Sanyi, a két unokaöccs magában jót mulatott a bácsikájukat ért kópéságon, de azért a barátaik útján megfenyegették Annamarie-t, hogy a tréfa rosszul sült el, ezért úgy intézik majd, hogy ne lehessen tervező építész Magyarországon.
Ám Panni nem is akart tervező építész lenni Magyarországon. Nem tartotta magát elég kitartónak, és úgy ítélte meg, hiányoznak is a kapcsolatai, hogy az egyetem után önálló tervezőirodát nyithasson. Az éneklést sem akarta folytatni, mert a hallása megsérült az alternatív klubokban uralkodó ricsajtól, a “lelógós” fülbevalóktól pedig fémallergiát kapott. Belépett egy alternatív élelmiszereket és gyógynövénykészítményeket értékesítő hálózatba, ahol felettesei elvárták, hogy üzletkötésekkor halkan, nyugodtan, lassan beszéljen, és hogy megbízható, “háziasszonyos” külsőt nyújtson.
Egyesek szerint hősnőnk közben férjhez ment egy nagyon tehetséges, fiatal történészhez, aki Feudális viselkedésjegyek a rendszerváltás előtti és utáni Határvidéken címmel írt szakdolgozatot. De a mi Pannink nem lelhetett megfelelő támaszra egy ilyen szerény és csendes fiú mellett: Kovács Benedek tanársegéd-jelölt a cikkének még részleteit sem publikálhatta sehol – sőt témavezetője tévedésnek minősítette nemcsak a kutatási eredményeket, hanem a kutatási témát is.
Kovács Benedek karrierjének befellegzett, de közben hősnőnk nem búslakodott. A legügyesebb értékesítője lett a “gyógynövényeseknek”, és kellemesen háziasszonyos külsejével, üde, rózsaszín arcbőrével, szőkére bodorított hajjal, egy kicsi – ám egyáltalán nem zavaró – súlyfelesleggel, csinos, világos kosztümjeiben járta a vidéket. Nem volt olyan város Magyarországon, ahol ne beszélt volna arról, hogy őt a cég által értékesített gyógynövények mentették meg a szerelmi bánattól, a csalódástól, a depressziótól, a ráktól. Nem mutogatott túl sok táblázatot, nem idézett túl sok statisztikát, ám megjelenése olyan kedves és becsületes, munkája pedig olyan eredményes volt, hogy az amerikai központú cég jutalomképpen a Fidzsi-szigetekre küldte nyaralni.
Panni kipihenve, lebarnulva, még néhány kilót magára szedve tért vissza a Fidzsi-szigetekről. A rendőrségi jegyzőkönyvek arról tanúskodnak, hogy ebben a hónapban Döbröghy Pál szülőfaluja majálisán találkozott az igen kellemes megjelenésű, szerényen és elragadóan viselkedő Kovács Benedeknével. A hölgy, aki átutazóban megállt egy pár percre pihenni a faluban, udvarias beszélgetést kezdeményezett a polgármester anyósával és feleségével, megemlítvén nekik, hogy a gyógynövényeknek, a rendszeres életvitelnek és a belső harmóniának köszönheti a kiegyensúlyozottságát és üde arcszínét.
Döbröghy Pál, aki a polgármester háta mögül titokban már megcsodálta a szép hölgy idomait, és elgyönyörködött kellemes hanghordozásában is, odalépett hozzá, bemutatkozott, hiszen az őt ért sorscsapások után már régóta keresett valamilyen gyógyírt. Ibike – hiszen Panni magát most így nevezte – egyáltalán nem hasonlított a sportkocsikban furikázó vagány szépségekre, olyan nyugodt, kellemes hangon méltatta a gyógynövényeket, és olyan nyugodt, megbízható mosollyal nézett Döbröghy Pál elkínzott szemébe, hogy Döbröghy eldöntötte, mielőbbi gyógyításra van szüksége.
Márpedig Döbröghyt az összes gyógynövény érdekelte. Így hát többször is felkereste Ibikét Budapesten, aki párnás kis kezével új és új kapszulákat húzogatott elő a retiküljéből. Döbröghy – ha igaz a hír – egyáltalán nem bánta volna, ha ez a párnás kis kéz szolgálja ki utolsó éveiben a felújított vadászkastélyában. Persze Döbröghy Pál óvatos maradt, de egy látogatás Ibike kétszobás, zuglói otthonában végképp megnyugtatta. Hiszen ezekben a napfényes szobákban senki sem gondolhat punkénekesnőkre, pezsgőbe kevert kábítószerre, gondolta Döbröghy Pál. A csak nehezen feltárulkozó Ibike elsírta Döbröghynek, hogy egy rafinált kalandornő miatt tavaly elhagyta férje, Döbröghy pedig könnyek között elmesélte, hogy felesége, Lenke tavaly meghalt egy fizetős szanatóriumban.
Ibike megértően, anyáskodva hallgatta, és mivel a gyógynövény-készítmények olyan varázslatos hatást idéztek elő Döbröghy Pál kedélyállapotában, hősünk úgy határozott hát, hogy az unokaöccseit is bemutatja Kovács Benedeknének. A gömbölyded Ibike persze ámuldozott a sok “szépség” láttán a régiségüzletben, és olyan naivan és természetesen viselkedett, hogy Sanyi négyszemközt kijelentette a bácsikájának, hogy ez az unalmas Ibike majd hálás lesz azért, hogy kastélyban élhet, és legalább körbeugrálja majd Pali bácsit a gyógyteáival és a befőttjeivel.
Hidd el, fiam, nekem már csak ez való, sóhajtott Döbröghy Pál, de azért le sem tudta venni a szemét a kosztümszoknya alatt feszülő fenékről, a ruganyos, telt idomokról. Ezek után ki hihette, hogy morfium- és kokain-származékok lapulnak Ibike ártatlan küllemű, mentollal ízesített pasztilláiban – ki hihette, hogy Döbröghy Pál, aki néhány hét alatt elfogyasztott több liter fenyőmag- és hibiszkusz teát, bekapott több kilónyi ártatlan táplálék-kiegészítőt, kábítószer-függőséggel kórházba kerül!
Ez már nem volt egyszerű kópéság a Döbröghy-fiúk szemében sem. Mikor megtalálták Ibike kastélyban hagyott üzenetét (“a túlzott gyógyszerfogyasztás árt az egészségnek – Ludas Panni”), a fiúk úgy döntöttek, nem bízhatnak többé a magyar rendőrség éberségében. Hiszen a hazai hatóságokat az események és hősnőnk lánykori neve egy réges-régi mesére emlékeztette, és talán ezért sem foglalkoztak kellő alapossággal Döbröghy Pál sérelmeivel. De mivel Döbröghy Pál nagy szégyenkezve kénytelen volt bevonulni kábítószer-elvonó kúrára az ország egy távoli intézetébe, és mivel a dolog kitudódott, a Döbröghy fiúk úgy döntöttek, nem veszik tréfára a dolgot.
Hiszen nem engedhették meg maguknak, hogy nagybácsikájuk valamiféle humoros leszámolás céltáblája legyen. Sanyi és Jani már hetedik régiségüzletüket nyitották meg, és mind a ketten most akartak megnősülni: Sanyi már kiszemelte egy bankár legkisebb lányát, Jani egy nemzeti érzelmű, szintén dúsgazdag szobrász unokáját. Bár szívüket betöltötte a rokoni aggodalom, a nyilvánosság előtt mégsem mertek a bácsikájuk védelmére kelni. Kellemetlen lett volna, ha a rosszindulatúak azt suttogják, hogy vagyonuk megalapozásában egy ilyen botrányos életű – egyesek által falusi tahónak nevezett – nagyevő-nagyivó segített.
Számos stratégiai megbeszélés után Jani és Sanyi úgy döntött, hogy “Panni-ügyben” egy fővárosi detektíviroda diszkrét szolgáltatásait veszik igénybe. Tárgyalásokat kezdeményeztek dr. Sas úrral egy szálloda különtermében, és megbízták azzal, hogy nyomozza ki, hősnőnk hol tartózkodhat, és tárjon eléjük valamilyen megoldást, hogyan is hallgathatnák el. A kitűnő dr. Sast azonban a nyomozás közben számtalan kellemetlen csalódás érte: a zuglói lakást már annak előtte felszámolták, hogy “Ibike” leleplezte volna magát, a “gyógynövényesek” pedig könnyek között emlékeztek meg legkitűnőbb értékesítőjükről, akinek nyoma veszett.
Hogyha leszámítjuk a kalandos fantáziájúak értesüléseit (Panni Norvégiába távozott egy terrorszervezet, egy másik életmód-tanácsadó cég, vagy a radikális feministák segítségével), akkor dr. Sasnak be kellett látnia, hogy bizonyos nyomok Svájcba vezetnek. Dokumentumokat mutatott a Döbröghy-fiúknak, miszerint Panni férjhez ment egy svájci állampolgárságú arabhoz, de dr. Sas arra már nem vállalkozott, hogy a svájci muzulmán közösségben is nyomozást folytasson.
Döbröghy Jani sóhajtott egyet, és felhívta a genfi székhelyű Wintertur nyomozóirodát, és találkozást beszélt meg velük egy budapesti szálloda különtermében. A Döbröghy fiúk ámulatára a Korona Szállóban maga Fritz Wintertur jelent meg remekbe szabott szürke öltönyében, egy tapasztalt női és férfi detektív kíséretében. A svájci úr nem sokat csevegett az időjárásról: elárulta, hogy Anna von Luddét kábítószer-kereskedelem miatt az Interpol is körözi, ezért örülne, ha megismerheti a magyar kalandornő múltjának részleteit.
Döbröghy Sanyi előkereste azt a régi fényképet, ahol Ludas Panni tizenkét évesen az akácfák alatt mosolyog, és beszámolt a két detektívnek mindarról, amit tudott: Ludasné öngyilkosságáról, Panni énekesnői karrierjéről. Egy pszichopatáról van szó, mondta keresett németséggel a detektívnő, aki eddig Wintertur úr oldalán fegyelmezetten hallgatott. Egy igazi pszichopata, aki nem képes túllépni a gyermekkori sérelmeken.
Sanyi jól megfigyelte ezt az érdekes és különleges küllemű detektívnőt, aki mint litván származású svájci állampolgár mutatkozott be. Izomzatával, rövidre vágott hajával, kiugró pofacsontjával épp olyan rettenthetetlennek látszott, mint az amerikai akciófilmek hősnői. Minna detektívnő, mesélte Wintertur úr, a rendszerváltás évében itt tartózkodott Magyarországon, és beszél is egy keveset magyarul. Ezért úgy látjuk ésszerűnek, hogy őt bízzuk meg Anna von Ludde magyarországi előéletének felderítésével. A Döbröghy fiúk bólintottak, és ellátták a különlegesen vonzó külsejű Minna Sliveniust Döbröghy Pálnak szóló ajánlólevelekkel.
A lelkileg még mindig megviselt Döbröghy Pált sokáig nyomasztotta a kastélyában Minna Slivenius jelenléte. A cselédek rettegtek a nyikorgó katonacsizmában, bőrruhában közlekedő detektívnőtől, ettől a “nyikitától”, aki esténként a nyitott ablaknál tisztogatta fegyvereit. De Döbröghynek azt kellett látnia, hogy a rideg, a magyart csak törve beszélő detektívnő – vele poharazgatván a kastély dísztermében – kis idő múltán feloldódik, és még a gyerekkoráról is hajlandó beszélgetni.
A megtört és idős Döbröghy már csak ritkán hagyta el hálószobáját. Sóhajtva állapította meg, hogy Minnácskának milyen jó alakja van, de ezt is halkan merte elárulni az inasának. Egy kicsit rettegett, hiszen a katonás Minna nácik, kábítószerüzérek, terroristák saját keze általi leleplezésével hencegett, amelyet Döbröghy úr a párnái között jóleső borzongással hallgatott. A Döbröghy fiúk Pesten úgy ítélték meg, hogy a szigorú Minna egy kicsit régóta tartózkodik már a Döbröghy-kastélyban, ezért óva intették a szép detektívnőtől a bácsikájukat. Még az a vén bolond szerelmes lesz, aggodalmaskodott Jani, ám időben megérkezett Svájcból Herr Winthertur távirata: az álöltözetben közlekedő Ludas Annát, (vagyis Nagy Annamáriát, azaz Kovács Benedeknét) lelőtték a zürichi repülőtéren, és Minnának Svájcba kell utaznia, hogy a halottat azonosíthassa.
Minna Slivenius ígéretet tett Döbröghy úrnak, hogy visszatér Magyarországra, és beszámol a szörnyűséges kalandornő utolsó napjairól. A beteg, összetört Döbröghy a párnáiból figyelte a fegyvereit tisztogató, rettenthetetlen detektívnőt. Valami egészen különös jutalom vár magára, Minnácska, sóhajtotta, ha Magyarországra visszajön. Minna Slivenius rejtelmesen mosolygott, és mihelyt Svájcban elintéződtek az Anna von Ludde halálával kapcsolatos formaságok – minthogy vonzalma az öregúr iránt tartósnak bizonyult –, bőrruhájába tűzött pisztollyal újra ott állt Döbröghy úr betegágyánál.
Feleségül veszem magát, Minnácska, sóhajtott Döbröghy Pál. Tudom, hogy unokaöcséim haragudni fognak rám az örökség miatt, de én valami igazi jutalmat szeretnék felajánlani a szabadítómnak. Minna bólintott, és ott a betegágy mellett tisztogatni kezdte a pisztolyát. Ám kicsit sajnálom szegény Pannit – folytatta elhaló hangon Döbröghy –, és nagyon sajnálom szegény édesanyját is, mert esküszöm az élő istenre, hogy szántszándékkal egyszer sem kívántam a halálát.
Minna elfordult, és odalépett az ablakhoz. Tekintetével végigpásztázta a parkot, és számítgatta, mikor kerülhet sor a szertartásra, hány gengsztermesével kell addig az öreg képzeletét jóllakatnia. Hány hold földről van szó, kérdezte, és kezét szép lassan végighúzta Döbröghy Pál karján. Döbröghy felsóhajtott, és sorolni kezdte a szántókat, gyümölcsösöket, vadászházakat és a kastélyában található értéktárgyakat.
Hát így is jó, sóhajtott Minna. És úgy döntött, minthogy az öregnek nincs sok hátra, visszacsomagolja a pisztolyt a táskájába.

A firenzeiek jót nevettek, Pamfilo pedig rázendített Cecco egyik vidám szonettjére.

Elégne a világ, ha tűz lehetnék,
ha szél lennék, elfújnám, mint a pelyhet,
ha víz, áradnék, hogy mindent lenyeljek,
ha Isten, mindent a mélységbe vetnék.

Ha én lennék a pápa, jót nevetnék,
hogy annyi jámbor hívőt seggre ejtek,
ha császár lennék, nem adnék kegyelmet,
körös-körül minden fejet leütnék.

Ha halál lennék, apámra vadásznék,
futnék tőle, ha én lennék az élet,
és nem bánnék az anyámmal se másképp.

Ha meg én lennék Cecco, aki tényleg
vagyok és voltam: jó nőkkel cicáznék,
s nektek jutnának a rondák, a vének.

Megfájdult a fejem – szólt Elisa szégyenlősen – ennek a rekedt hangú nőnek volt valami kellemetlen a hangszínében. És nem is értem, miért beszélt magáról egyes szám harmadik személyben.
– Rekedt hangú nő? – vágott közbe Giannetta. – Ragyogó teremtés! Milyen szívesen hallgatnám meg, hogyan is boldogult azzal a nagy örökségével, és milyen arcot vágott Jani és Sanyi, mikor a végén kiderült, hogy bolondot csinált belőlük...
Emília mélyen vallásos lévén, közbeszólt és kifejtette, hogy mennyivel kívánatosabb, ha valaki inkább a Gondviselés segítségével...
Pampinea és Giannetta gúnyosan nevetni kezdtek.
– Ne ítélkezzünk! Hallgassunk meg inkább egy ilyen mesét is – szólt közbe Filostrato.

„A szerelem többértelműségével szerettem volna játszani” - Az Irodalmi Cnetrifuga beszélgetésének szerkesztett változata a KÖNYVTÁR rovatban.
Bánki Éva honlapja