A humor és a melankólia határmezsgyéjén - Interjú Julia Otxoa-val

"Valójában nem választás, hanem véletlen találkozás volt: egy szép napon észrevettem, hogy a vers másféle tájjá változik, alakok jelennek meg benne, van hangjuk, és valamilyen történetet akarnak elmesélni. Így lett aztán a versből elbeszélés, megmaradt viszont a költői képre jellemző tömörség és rövidség." - A baszk írónő, Julia Otxoa az idei Könyvfesztivál vendége - az íróval Pávai Patak Márta készített interjút.

A humor és a melankólia határmezsgyéjén - Interjú Julia Otxoa-val

PPM.: A XVI. Nemzetközi Könyvfesztivál egyik spanyol vendége a baszk írónő, Julia Otxoa, akit a Világírónők sorozatban már volt alkalmunk megismerni. Az írónőt először is arról kérdezem, hiszen tudtommal járt már Budapesten: milyen emlékekkel tér vissza hozzánk?

J.O.: 1984-ben, huszonöt évvel ezelőtt, férjemmel, a szobrász Ricardo Ugartéval és még számos spanyol és más nemzetiségű szobrásszal együtt jártam itt, a Műcsarnokban megrendezett IV. Budapesti Nemzetközi Szobrászati Triennálé alkalmával. A Műcsarnokot, a várost, mindent olyan szépnek láttunk, mindenhol érződött a biztos kulturális háttér, a magyar kollégákkal folytatott beszélgetéseink pedig kivétel nélkül tartalmas, komoly irodalmi és művészeti ismeretekről árulkodó eszmecserék voltak. Nagyon meglepődtünk, azóta is emlegetjük, hogy itt az emberek ugyanolyan bevásárlókosárral járnak a könyvesboltokban, mint nálunk otthon az élelmiszerboltokban szokás, és emlékszem, mi is degeszre tömtük könyvvel a bőröndjeinket, mikor hazamentünk.


PPM: Azt hiszem, nőnek, írónak lenni Baszkföldön már önmagában is kihívást jelent. Vagy elkötelezettséget, ha úgy tetszik. Irodalmi munkássága mellett milyen egyéb eszközökkel igyekszik megfelelni ennek a kihívásnak, illetve milyen elkötelezettséget vállal Julia Otxoa?

J.O.: Nőnek lenni Baszkföldön egyáltalán nem kihívás, mihelyt írásra kerül a sor, nincs különbség férfi és nő között, én legalábbis sose találtam másmilyennek a kettőt. Az írás számomra mindig keresgélés, kutatás, hogy hogyan is kifejezhetném ki, milyen formában mondhatnám el, amit szeretnék elmondani. Az írás az idő, a kor jelképes megjelenítése is, amelybe beleszülettem, ezért az elbeszélő, a lírai és a vizuális poétikai műveimben, a fikció koordinátái közt, minielbeszéléseimben a szürrealizmus, versben és prózában gyakran az irónia, az allegória és a szimbólumok nyelvén jut kifejezésre számos, napjainkban mindenütt, nem csak a Baszkföldön, hanem mindenütt a világon égetővé váló kérdés: az embertelenség, a hétköznapi helyzetekben rejlő abszurditás, a bizonytalanság, a látszatok labirintusa, és a többi, és a többi.


PPM: Mit tart az ön által kedvelt és leginkább művelt „félperces” műfaj legfőbb sajátosságának?

J.O.: A minielbeszélést a tartalmi intenzitás, a felmerülő téma és egyéb hasonlók miatt nyugodtan kell olvasni, gyakran kétszer-háromszor egymás után, hogy észrevegyük benne a rengeteg értelmezési lehetőséget. A rá jellemző nyitottság, mesésség végtelen számú kombinációs lehetőségek sorát tárja elénk, melyek legfőképpen mint napjaink kifejezése érdekelnek engem.


PPM.: Sietős korunkban elképzelhető, hogy a minielbeszélés lesz egyszer a legnépszerűbb műfaj?

J.O.: Igen, szerintem a novella műfaja úgy általában hosszú és gyümölcsöző jövőnek néz elébe…


PPM.: Egyébként a versek után hogyan kötött ki ennél a műfajnál?

J.O.: Gyakran felteszik nekem a kérdést, hogy miért választottam a rövid formát elbeszélő műveimhez. Valójában nem választás, hanem véletlen találkozás volt: egy szép napon észrevettem, hogy a vers másféle tájjá változik, alakok jelennek meg benne, van hangjuk, és valamilyen történetet akarnak elmesélni. Így lett aztán a versből elbeszélés, megmaradt viszont a költői képre jellemző tömörség és rövidség. Mindig is érdekelt a nyelvi szintézis, a kifejezésbeli intenzitás, mert ez nagyon közel áll a költői absztrakcióhoz. Kerülöm a retorika minden fajtáját, a szeretem a végsőkig vinni az expresszivitást, az eszközök szigorú használatával igyekszem fokozni az elbeszélés belső feszültségét.
Az írásban a diszkurzív vagy narratív hiperrövidségnek minden lehetséges fajtája izgat, valamennyi irodalmi vetületében: minielbeszélés, aforizma, a költői minipróza és a többi. Mindegyikben érzem a határokon átívelő, értékes irodalmi identitást, mely számtalan kombinációs lehetőségnek nyit teret.


PPM.: Milyennek láttatják a világot ezek az elbeszélések? Van-e közös vonás bennük?

J.O.: Minden írásomban ott a döbbent csodálkozás a világ láttán, mélységes, olykor ironikus szkeptikusság, máskor nyugtalanító érzés az emberi történések kifürkészhetetlensége előtt. Az írás olyan, mint egy jelképes felelet a labirintusra. Egyesek szürrealistának, mások abszurdnak nevezik ezt az elbeszélésmódot, ebben találtam én meg a legjobb eszközt a körülöttem zajló események lefényképezésére.
Elbeszéléseimben mindig vannak állandó elemek: játék a látszattal, a nyelvvel, a nyugtalanító, a normálistól eltérő helyzet adódik, aztán a humor, az élet lineáris rendjének valamiféle megbontása, amikor időnként darabjaira bontható az élet. A melankólia és a humor határmezsgyéjén mozgó elbeszélői univerzumnak mondanám, melankólia alatt könnyíthető szomorúságot, humor alatt a határok áthágását értve, és persze ott a kritikai hang is a különféle allegorikus díszletek között. A sugallt, a sejthető legalább olyan lényegi eleme szövegeimnek, mint maga az elbeszélt történet. Különösen izgat az a másik olvasat, amely a dolgok csalóka láthatatlanságán hatol keresztül, hogy ne a szokványos módon értelmezzük őket. Ezért némelyik elbeszélésemben igyekszem kontextuson kívül megmutatni a helyzeteket, szövegeket, jelentésegységeket, a fiktív időben a valóságról folytatott szokványos diskurzus zárt közegével szembeállítva, attól eltérő módon ábrázolva. Az írást magára az írásra és az elbeszélt történetre vetett, többszörös pillantásnak tekintem, az irodalom pedig számomra nyitott univerzumok kombinatorikus művészete, amely számtalan olvasatnak, értelmezési lehetőségnek nyit teret. Utazás a fikcióban, a mai kor nyilvános vagy magánszférája, az emlékezet, a történelem, a művészet, az öröklött nyelvi poggyász valósága felé, mely az elbeszélésben újraképzelhető, újragondolható. Az irodalom számomra végső soron kutatás a megismerés terén, a kérdések közt megbúvó jelképek kibogozása.

Pávai Patak Márta

Különös küldemények, vegyes technikával: Julia Otxoa

„Valamikor régen volt olyan hely,
ahol minden lehullott virágszirmot
kicsi üvegsírba temettek.”

Költőként indult, tudatosan alkalmazza képverseiben a reklámgrafikai megoldásokat, a félperces novella lekes művelője, de gyerekkönyveivel és regényeivel is népszerű hazájában - magyarul folyóiratközlések és egy kötet képviseli - Julia Otxoa-t Pávai Patak Márta mutatja be.

Pávai Patak Márta: Különös küldemények, vegyes technikával - Julia Otxoa (1953)

A tőzsdén jegyzi a félelmet

Szerelmem,
szerelmem,
elérkezett immár
Alcapone ideje,

ősz van, kedd,
és a tőzsdén jegyzi a félelmet.

„Gyakran kérdezik tőlem, miért választottam elbeszéléseimhez a félperces műfajt. Tulajdonképpen nem is választottam, hanem úgy találtam. Egy szép napon rádöbbentem, hogy a vers új helyszínné alakult: alakok, hangok jelentek meg benne, ki-ki a maga történetével.”
Julia Otxoáék kertje a tengerre néz, s ugyan a meredek partfalon nem lehet lejutni a sziklás öbölbe, a szobrász férj, Ricardo Ugarte hajóorrt és tatot idéző alkotásai mégis a kertnek szinte minden pontjáról a tengerre vezetik a pillantást. A sokablakos kis ház elvész a mélyzöld borostyán és a tengervidéken burjánzó, zöldes-fekete bőrlevelű bokrok közt, melyek ágain énekes rigók költenek, a bejárati ajtó szemöldökfája felett pedig ökörszem tanyázik. Itt él és alkot tavasztól ősz végéig a művészházaspár, Itxas-burniben, San Sebastián közelében.

Julia Otxoa költőként indult: már legelső verseiben is érezhető a baszkföldi táj, amely vezérfonálként húzódik végig életművének darabjain. A baszk hagyományt éltető rítusok, legendák köszönnek vissza soraiból, a kollektív fikció e műfaja iránti hódolatának kifejezéseként. Verseskötetei Composición entre la luz y la sombra (’Kompozíció fény és árnyék közt’ 1978), Cuaderno de bitácora (’Hajónapló’, 1985), Centáuro (’A kentaur’, 1989), La nieve en los manzanos (’Hó az almáskertben’, 1999) címmel jelentek meg. Köteteinek kétnyelvű kiadásai is népszerűek: a L’età dei barbari (’Barbárok ideje’, 1997) olasz nyelvű, Cartas a Mr. Gardener (’Levelek Mr. Gardenernek’, 2002), portugál-spanyol kétnyelvű, a Gunten Café (Gunten Kávéház, 2004) pedig baszk-spanyol kétnyelvű kiadás. Taxus baccata (2005) című kötetét rövid, olykor mindössze egysoros prózaversek alkotják. A Taxus baccata a tiszafa latin neve, a cím sokféle asszociációnak enged teret: a legendásan lassan növekedő, gyönyörű, ám mérgező piros bogyókkal tarkított félcserje láttán, mely a gyógyszernek használt taxint termeli, rögtön eszünkbe juthat a sötét és világos egymást kiegészítő ellentétpárja, s ízlés dolga, hogy melyik melyikben tükröződik. Amikor kísérletet teszünk rá, hogy megállítsuk magunk körül az időt és alaposan szemügyre vegyük mindazt, ami körülöttünk változik, még arra a pillanatra is csak nekünk áll meg, amelyben fölfigyeltünk rá, tekintetünkkel rögzítjük, hiszen a másik ember már továbbszaladt benne. „Szandálom talpa alatt üres karika, / pillangó ül kalapom tetején.” „Egy egész erdő tárul fel a szóban, amikor valaki udvariasan ráköszön egy rovarra.” A Taxus baccata kötet szerkesztésével is érzékelteti, hogy Ricardo Ugarte végletekig leegyszerűsített vonalvezetésű tusrajzai nem puszta illusztrációkként szerepelnek, hanem szerves részei a kötetnek. Az Anotaciones al Margen (’Széljegyzetek’, 2008) című ciklus verseit szintén Ricardo Ugarte illusztrálta.
Julia Otxoa Képverseire leginkább a sokatmondóan groteszk, meg nem alkuvást sejtető, határozott állásfoglalásra sarkalló megközelítés jellemző. Mindenekelőtt költőként és novellistaként tartják számon, de alkotótevékenysége a vizuális költészetre és általában a képzőművészetre is kiterjed.

Buenos días censura - Jó napot, cenzúra!

Biblioteca del caminante - A gyalogos könyvtára

Piedad férrea – Kőkemény irgalom

Diszkurzív és vizuális költészetének egyaránt visszatérő témái a nemzeti identitás, az erőszak, az elnyomás kérdései. Azonban e kérdésekkel foglalkozva új költői nyelvet is teremt, melyben a tárgyak és a tipográfiai nyelvezet dominálnak. Vizuális költeményeiben a betű szinte testtel bír, roppant kifejező erővel rendelkezik, szemantikája jócskán felülmúlja a hagyományos csatornákon befogadható versét. Művei jelképvilágba vezetnek, melyben a tér jóval funkcionálisabb, mint a narratív költészetben, a megteremtett térszintaxist pedig a hétköznapi tárgyaknak a betűtestekkel való viszonya élteti. Otxoa a fotomontázs, a kollázs és a nem szekvenciális tipográfia technikáit alkalmazza. Az eltérő kontextushoz tartozó elemek együttes használatával a hagyományos, egy nyelvet kereső befogadói rendszert provokálja, a befogadótól nagyfokú együttműködést igényel az új költői kifejezésmód rendszerében, amelyben textúra, tér, design, a tárgy és a betű közti viszony élvez elsőbbséget. Julia Otxoa tudatosan alkalmazza a reklám esztétikájához sorolható költői effektusokat: tisztában van vele, hogy így többszörös értelmet ad a minimalista térben használt vizuális formának.
Lírai és egyszerre gyilkos humorú, éles szemű kritikus és emberségesen természetközeli elbeszélő. Novelláskötetei Kískili-Káskala (1994) Un león en la cocina (’Oroszlán a konyhában’, 1999), és Variaciones sobre un cuadro de Paul Klee (’Változatok egy Paul Klee-képre’, 2002) címmel jelentek meg.
Különös küldemény (Un extraño envío, 2005) című kötetére leginkább az álomszerű, szokatlan légkör jellemző, nem ritkák a személycserék, az egymás mellett tévedésből elsétáló szereplők. Nyíltan kikacsintgat vagy burkoltan utal az irodalmon túli távlatból Kafkára, Hrabalra és a velük rokon világú szerzőkre, míg a mindent eltorzító időben, a jelekben és üzenetekben kódolt valódi jelentés megfejtésére tett kísérleteit űzi. Otxoa számos novellája a spanyol nyelvű szerzők által oly kedvelt félperces műfajába tartozik, melyeket elég régóta ír.

Versei, félpercesei számtalan antológiában szerepelnek. Legutóbb a Fábula rasa (’Fabula rasa’) és a La otra mirada (’A másik pillantás’) című kiváló, 2005-ben megjelent elbeszélés-antológiákban kaptak helyet.
Julia Otxoa szerkesztésében és tanulmányával jelent meg a Poetas Vascas (’Baszk költőnők, 1990) és Narrativa corta en Euskadi Selección y estudio de narradores vascos desde el exilio de la guerra civil hasta nuestros días (’Baszkföldi kisprózák. Válogatás és tanulmányok, a polgárháború utáni száműzetéstől napjainkig), 1994).
Rendkívül népszerűek mesekönyvei, melyeket maga illusztrál. Lucas y el buho (’Lucas és a bagoly’,1997), Historia de unos bigotes (’A bajusz története’,1998); El bosque de las zanahorias (’Sárgarépaerdő’, 1997); La canción de Mister Popoff (’Mr. Popoff éneke’, 1998 ); El Mundo en una manzana (’Világ az almában’); Cuentos de la abuela luna (’Holdnagyi meséi’, 1999); El sueño de Hakam (’Hakam álma’, 2000 ).

Novellái magyarul:
Kiskili - Kaskala - Lettre Internationale, 2005. tavasz
Disznók és virágok - Nagyvilág, 2007. június (pdf!)
Susi és Philip kiárusításra megy; Legendák; Mozi; A hatórai vonat; Az utas - Nagyvilág 2005/12.
Különös küldemény (elbeszélések, ford. Pávai Patak Márta)

------

Négy írás a Különös küldemény című kötetből:

LOVAK

Minden csütörtökön megyünk a slaughterhouse-hoz, nézni, hogyan rakják a levágott lovakat Mister Winner teherautójára. Mikor odaérünk, felállunk a szökőkút lépcsőjének a harmadik fokára, onnan jól látunk, és senkit sem zavarunk.
A slaughterhouse a közvágóhíd, ott dolgozik Tom édesapja, meg Bessyé is, meg az enyém is, igazából az összes falubeli férfi, már elég régóta.
A slaughterhouse lovakra szakosodott: az élő lovak hatalmas, barna teherautóra zsúfolva érkeznek, aztán feldarabolva, bezacskózva távoznak, mikor fehér hűtőkamionokkal elszállítják őket. Mindig ez a rend.
A múltkor a barátaimmal sikerült belógnunk a vágóhídra; csütörtök délután volt, hárman mentünk be, és elbújtunk a fűrészporos zsákok mögött a bárdoknál. Nem vettek észre bennünket. A bárdok hatalmasak: a csarnok közepét teljesen betölti az a gép, amelynek irgalmatlan nagy kerekeihez erősítve lógnak vastag láncokon. Olyan erővel sújtanak le, hogy egyetlen csapással elmetszik a lovak nyakát.
Munka közben úgy néz ki az a gép, mint egy óriási, dühöngő fenevad, és éktelen nagy zajjal, megállás nélkül forognak a kerekei meg a bárdjai. Apám mindig azt mondja, sokkal jobb így, mert a fülsiketítő robaj legalább elnyomja a rémült nyerítést. A lovak ugyanis mindeközben hatalmas, fekete számokkal a hátukon várnak a sorukra a gép két oldalán. Így aztán a slaugherhouse környékén élők sem tudják, hogy a lovak mennyire félnek, és nyugodtan elfogyaszthatják a bifsztekjüket.
Az élő állatot először megmérik, súlyra és méretre is. Ezt a munkát végzi az édesapám. A lovat felvezeti a fémplatóra, majd egy füzetbe feljegyzi, mit mutat a mázsa, aztán egy fából készült mérőrúd segítségével leméri pontosan a ló fejét, a lábát és a hátát.
Egyszer régen egy stuttgarti ló agyonrúgta azt az embert, aki az apám előtt ott dolgozott. Úgy fejbe találta, hogy az ember csak gurult, mint a rongylabda, le a lépcsőn, bele egyenest a tűhegyes horgokba, melyekre a lovakat szokták felakasztani a nyúzáshoz. Azóta erős bőrszíjon vezetik föl a lovakat a mázsálóra.
Édesapám is visel valami sodronyingszerűséget, ami eltakarja a mellét meg a hasát, a fejére pedig zsákvászonból készült csuklyát húz, mert a ló állítólag így nem ismeri föl az embert, nem nagyon érti, mi történik vele, meg van zavarodva, jobban viselkedik, és nem rúgkapál.
Ha rossz fát teszünk a tűzre a testvéreimmel, akkor előfordul, hogy édesapánk, aki nem tudja, hogy mi már tudjuk, milyen munkát is végez ő a vágóhídon, velünk is ugyanazt végigcsinálja, amit a levágni vitt lovakkal szokott: felvisz bennünket a padlásra, ott fölveszi a sodronyinget meg a csuklyát, szíjat köt a derekunkra, megméri a súlyunkat és a magasságunkat, aztán egész napra felzár bennünket a padlásra; mikor aztán elpárolog a mérge, feljön, leveszi rólunk a szíjakat, visszaakasztja őket a mérőrúd, a sodronying meg a csuklya mellé, oda a törött ablakhoz, amelyik mindig zárva van.


AACHENI OTTÓ

A legenda szerint Aacheni Ottó mérhetetlenül törekedett a tökéletességre, s miközben kétségbeejtően mély depresszióba esett, sötét rémlátomásai közepette elhatározta, hogy véget vet életének; előtte azonban nagy műgonddal munkához látott, mert az udvar dolgait rendben akarta itt hagyni maga után. Szeretett volna mindent elintézni, mielőtt jobb létre szenderül, úgyhogy hosszú éveken át tárgyalt a tanácsadóival, egyezményeket írt alá, ezrével fogadta az audienciára érkezőket. Mire aztán végre mindent rendbetett, halálos ágyán az immár aggastyán, szegény beteg Ottó császár nem is emlékezett pontosan, mi hajtotta egy életen keresztül, mi volt az oka a fergeteges iramnak, melyhez foghatót addig még soha, egyetlen császári udvarban sem tapasztaltak.

VÁGÁNYPROBLÉMÁK

A férfi letette a bőröndjét a földre. A vasútállomás információs ablakánál érdeklődött, hogy mikor indul a vonat, amivel utazni szeretne, mire az Északi Pályaudvar alkalmazottja közölte vele, hogy ma egész nap késve érkeznek a vonatok.
-- Miért? - kérdezte az utas.
-- Vágányproblémák miatt - felelte az alkalmazott.
-- Mégis, milyen jellegűek azok a vágányproblémák? - akadékoskodott tovább az utas.
-- Nem tudom. Nem tájékoztattak - viszonozta egykedvűen az alkalmazott. Három óra múltán az utas türelmét vesztve visszament az ablakhoz.
-- Tudnak már valamit a vonatomról? Mi a helyzet a vágányokkal?
-- Ugyanaz - vetette oda kurtán, közönyösen az alkalmazott.
-- És meddig tart ez az egész?
-- Mit tudom én! - Az alkalmazott ezúttal már olyan nyersen válaszolt, mintha az érdeklődő utas a becsületébe gázolt volna. - Maga folyton olyasmit kérdez tőlem, amire nem tudok válaszolni.
Az utas megadón visszaül a helyére, kinyitja a könyvét. Eltelik újabb három óra, beesteledik, és úgy érzi, fogytán a türelme. Mintha már a ruhája is zavarná. Leveti a kabátját, kilazítja a nyakkendőjét. Idegesen nézegeti a váróterem óráját, és közben kiveri a veríték. Fél órán keresztül járkál föl s alá az üres vasútállomáson, hogy lehiggadjon, majd amikor tizet üt az óra, megint odamegy az ablakhoz, és megkérdezi:
-- Feleljen őszintén! Tudnak egyáltalán megoldást találni azokra a vágányproblémákra? - Ezúttal már kiabál, mellőzve minden jó modort, arca eltorzul, szeme kigúvad, majd kiugrik a helyéről.
-- Uram, maga nagyon nehezeket kérdez tőlem, hát mi vagyok én, jós? Úgy látszik, a telefonvonallal baj lehet, nem tudok beszélni a hiba elhárításán dolgozó műszaki kollégákkal. Elöregedtek a vágányok. Eddig is éppen eleget kibírtak már, szerintem százévesek is megvannak. Gondoljon csak bele, tucatjával közlekednek rajtuk a vonatok minden áldott nap - Az utasoknak mindez persze fel se tűnik, ők kizárólag a menetrendjükkel meg a saját kis életükkel vannak elfoglalva.
Az Északi pályaudvar alkalmazottjának egyszeriben megered a nyelve, az utas azt se tudja, hová legyen ámulatában, mi több, szinte bűntudata támad, hogy ennyire türelmetlen, és nem látja be, hogy a vágányokra nézve milyen következményekkel jár az idő múlása - hogy mindenre fittyet hányva kizárólag a saját idejével van elfoglalva.
Zavartan visszaül a helyére, és mind jobban elhatalmasodik rajta a bűntudat. Már el is felejti, hogy siet, hogy hová is igyekezett tulajdonképpen. Egyetlen gondolat foglalkoztatja csupán, hiszen a pályaudvar alkalmazottja rányitotta a szemét: az idő tőlünk függetlenül múlik, a tárgyak elöregszenek, elöregszik minden, amit használunk, ami meghatározza az életünket, mi pedig a legalapvetőbb ismeretekkel sem rendelkezünk róluk.
És ettől egyszeriben áthatja a lelkesedés, ott helyben szeretne elmerülni a vasútállomásnak, a vonatoknak, a vágány- és kábelrengetegnek a történetében, amelyet gyermekkorától fogva használ, és amelyről a legcsekélyebb ismerettel sem rendelkezik.

A TELEFON

Mindenki panaszkodik, hogy sose veszem föl a telefont. Ha tudnák! De persze nem tudják, fogalmuk sincs, mekkora a házunk, mennyit kell érte szaladnom, és micsoda veszélyekkel dacolva tudom csak fölemelni a kagylót, mielőtt végleg abbahagyná a csengetést.
Először is, a sziget klímája miatt a hosszú folyosó kövezete állandóan nedves, nem egyszer elcsúsztam rajta, és heteken keresztül viseltem a nyomát. Aztán itt ez a vakító napsütés, folyton betűz a hatalmas ablakokon, káprázik tőle a szemem, miközben lóhalálában szaladok, hogy még idejében elcsípjem a hívást. A tetejében itt vannak a kutyák, ezek a különös kutyák is! Mindig olyan izgágák, nem tudnak nyugton maradni, pillantásukban folyton az a másvilági homály, egyszeriben előttem teremnek, és panaszos szűkölésbe kezdenek. Olyankor az egész folyosó megtelik visszhanggal, és engem meg mintha hűvös árnyak vonnának körbe holmi pókfonállal, hogy ne érjek oda, hogy soha ne érjek oda időben. De az embereknek erről fogalmuk sincs, úgyhogy folyton telefonálnak, egyre csak hívogatnak, és ahányszor felhívnak, én annyiszor játszom az életemmel.

Kiss Noémi: Helyzetjelentés Berlinből

Ahogy elnézem a kortárs irodalmat, leginkább a DDR-re szeretnének emlékeztetni a mai írók, ez a fő témájuk. A ködös, tisztázatlan múlt. Pedig itt elég világos minden, összehasonlítva Budapesttel. – Kiss Noémi könyvbemutatója kapcsán utazott egyhónapos meghívással Berlinbe, onnan jelentkezik.

Kiss Noémi: Helyzetjelentés Berlinből

Hogy mi a különbség a német és a magyar nők között? Az, hogy a német lehet kancellár.

Már azt sem tudom Magyarországon elképzelni, hogy megjelenik egy írónőnek a könyve, és csak úgy meghívják valahová, hogy dolgozzon egy hónapig alkotóházban, éljen egy tó partján, vízre néző szobában, úgy, hogy még reggelit is adnak neki a télikertben. Az írónő így, az írónő úgy, parancsoljon, tessék, mikor legyen a felolvasás? Kér kávét? Milyen könyveket olvasna szívesen?
Itt persze senkinek nem tűnik fel, hogy valaki írónő. Semmi különös. Egyszerűen nincs különbség, az írónő éppen annyit ér, mint az író, úgyhogy feminista kritikával senki sem jön elő a szobájából. Ahol nincs probléma, ott nincs kritika sem. A női írás lényegi eleme a kortárs gondolkodásnak Németországban, elfogadott, állandóan jelen lévő irodalom. A világ változott, nem a feminizmus. A feminizmus itt mindennapi tény. Elsősorban praktikus tettekben nyilvánul meg, a nyugati oldalon, a kreuzbergi mozgalmárnők alapította házak egyre nagyobbak, a Schokofabrik először úgy adott munkát nőknek, hogy csokoládét és asztalt gyártottak benne. A keleti részen nemrég nyílt meg a vállalkozásokat segítő Weiberwirtschaft. Nőket indítanak el, önálló karrierjüket segítik. Az állam és magánemberek támogatják a házakat, az alapítók több ezren vannak. Segítenek továbbá a bevándorlóknak, egyedülállóknak, leányanyáknak és a munkanélkülieknek. Vannak speciális női problémák itt is bőven, csakhogy itt igyekeznek őket megoldani.
Ahogy elnézem a kortárs irodalmat, leginkább a DDR-re szeretnének emlékeztetni a mai írók, ez a fő témájuk. A ködös, tisztázatlan múlt. Pedig itt elég világos minden, összehasonlítva Budapesttel. A fal leomlása a háború utáni történelem legnagyobb eseménye volt. Évforduló van, zajlanak a megemlékezések, megnyílnak újabb archívumok és a német nyitott társadalom mindenről újra vitákat nyit, bárki bekapcsolódhat, elmondhatja a véleményét. Itt senki sem sejti, hogy lehetséges volna húsz évvel a rendszerváltás után keserű arccal emlékezni, márpedig nálunk az a sejtésem, hogy így lesz egész évben: sóvárgás a be nem váltott ígéretek után. Nem lesznek nyilvános viták, nem lesz alapos emlékezés, fórum, előhívás, és nem lesznek tettek sem. Irodalom sem lesz, a múlt feldolgozása elég gyenge lábakon áll. Még csak most kezdődik az év, de szinte biztos vagyok benne, hogy a dialógus teljes hiánya jellemzi majd a beszélgetéseket. Egy érett, nyugati demokráciában nehéz elhitetni, ami nálunk folyik a szellemi életben. Nem is nagyon beszélek róla senkivel. Élvezem a szabadságot.
Igaz, most jut eszembe, rajtam kívül csak írók vannak a házban, 2 szerb, 1 orosz és 1 bolgár. Minél keletebbre megyünk, annál több az író, és annál ritkább az írónő. Ezt mindannyian elismerik. (Tegnap érkezett egy cseh írónő, őt kifelejtettem.)



A Wannsee megnyugtat. A tó partján lakom, egy hete befagyott, és fehéren világít az ablakomba. Ha nincs köd és nem ül tejes pára a csupasz ágakra, világos van. Kétszer átkorcsolyáztam a túlpartra. Elég zaklatott hely amúgy a Wannsee, nem messze innen áll az a híres híd, melyen százak menekültek keletről, vagy a folyón úsztak át, innen ered ugyanis a Havel. És itt lőtte le szerelmét Heinrich von Kleist, majd saját magával is végzett. Nem messze tőlünk, itt volt a Wannsee-konferencia, ahol eldöntötték az európai zsidóság kiirtását. Éppen egy olyan villában, ahol később az alkotóházat is berendezték. Néha kiráz a hideg. Mínusz húsz, huszonöt fok van éjjelenete. Állítólag Kleist azért szorongott, hogy nem tudja eltartani fiatal menyasszonyát. Romantikus dolgokkal ma már nem találkozni Berlin szélén, annál praktikusabbak és lényegretörőbbek itt az emberek.

Az S Bahn például sosem késik egy percet sem, a kiadó számtalan felolvasást szervez, mindent pontosan beosztunk, a könyvem ma jött ki a nyomdából, szép, precíz. Relle Ágnes fordította és a tegnapi felolvasáson mindenki dicsérte a munkáját. Egy író ma már semmit sem ér fordító nélkül Európában. Ahogy megbeszéltük, úgy zajlik minden, a kiadó meghív ebédelni, kellemes, jóindulatú ember, aki hisz abban, hogy itt érdekli az embereket a történetem. Én elég bizonytalan vagyok. Színházra, ebédre és kiállításokra is bőven telik az ösztöndíjból. Hát ilyen unalmas itt az élet ahhoz a szürke, rossz hangulathoz képest, amit január 6-án otthon hagytam. Még senki sem kötött belém a buszon, nem léptek a lábamra és egyetlen autó sem akart elgázolni a gyalogátkelőn. Nem éreztem, hogy bármiben is hátrányt szenvednék azért, mert magyar vagyok. Azért, mert nő vagyok, pláne nem.

Kiss Noémi

Bensőséges terek - Metafora-est, 2009. január 13.

"Mesterházi Mónika hozzászólását továbbgondolva Gergely Ágnes is arra jutott, hogy az a más országbeli költő jár jobban, akit kevesebben fordítanak magyarra: hiszen ha egy költő fordít egy másikat, akkor egységes hangon, egy fordító által megteremtett nyelven ismerjük meg a műveit, míg ha sokan fordítanak egy életművet, az kevésbé lesz egységes és megismerhető magyarul." Gergely Ágnes és Báthori Csaba beszélgetése a versfordításról a Műfordítók Egyesületének Metafora-estek sorozatában a Ráday Könyversházban jeletkezett; Sándor Bea ott járt.

Épp a beszélgetés kezdete előtt léptem be a kinti éles hidegből a már jócskán megtelt galériába. Ahogy körülnéztem, azt láttam, hogy jórészt költők és fordítók várják a beszélgetést költők és fordítók között, barátságos fényben és melegben.

Báthori Csaba kérdéseire válaszolva Gergely Ágnes beszélt 1950-es évekbeli emlékeiről, fordítói pályája kezdetéről, első és későbbi Auden-fordításairól, a korai Auden-verseket jellemző feszültségről a dalforma és a rideg képek között. Szó esett a fordítás javításának lehetőségéről is: Gergely Ágnes Szabó Lőrinc példáját idézte, aki kétszer is lefordított egy Byron-verset (She Walks in Beauty), és míg az első változatból romantikus vers lett, a Nyugatos hagyomány verse, a második sokkal prózaibb és racionálisabb. Szép példája annak, hogy a lefordított vers mindig egy másik költőn keresztül (másik korban, másik kulturális közegben) szólal meg.

Volt szó arról is, hogy érdemes volna-e lazítani a magyar fordítói hagyományon, vagyis a formahűség követelményén. Más európai nyelvekre általában nem formahűen fordítanak, hanem gyakran költői prózában, esetleg az eredeti versétől eltérő kötött formában. Gergely Ágnes nem utasítaná el, ha valaki nem tartaná elsődlegesnek a formahűség elvét -- ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a magyar nyelvben megvalósítható a formahűség, a versritmust és a rímeket tekintve is, és az a legszebb, ha élünk ezzel a lehetőséggel. (Persze így szükségképpen válogatni kell a tartalmi elemek között: a fordítók gyakori problémája, hogy a magyar szavak hosszabbak, mint mondjuk az angol szavak, és minden nem "fér bele" a magyar versfordításba, hiszen a szótagszám megköti az átköltő kezét.) Igaz, ehhez a fordítónak magának is költőnek vagy "titkos költőnek" kell lennie. Gergely Ágnes Ábrányi Emilt idézte, mint olyan költőt, akinek a versei nem túl sokat mondanak, de formailag szépek -- vagyis a mondandója nem tette nagy költővé, de a magyar nyelvvel jól bánt, és igen jó Cyrano-fordításunkat köszönhetjük neki.

A beszélgetők emlegettek még régi, híressé vált fordítószemináriumokat (Nemes Nagy Ágnesét, Lator Lászlóét -- van-e, lesz-e vajon folytatásuk? lehet-e, amikor gyakorlatilag nincsenek is már kis létszámú, beszélgetős szemináriumok?), a beszélgetés lezárásaként pedig felolvastak egyet-kettőt saját fordításaikból: Báthory Csaba egy korai Rilke-verset (Der Ball, A labda), Gergely Ágnes pedig egy korai és egy kései Auden-verset (a korábban is idézett Esti sétát és a Régészet című hosszabb vers egy részét).

Végül Mesterházi Mónika hozzászólását továbbgondolva Gergely Ágnes is arra jutott, hogy az a más országbeli költő jár jobban, akit kevesebben fordítanak magyarra: hiszen ha egy költő fordít egy másikat, akkor egységes hangon, egy fordító által megteremtett nyelven ismerjük meg a műveit, míg ha sokan fordítanak egy életművet, az kevésbé lesz egységes és megismerhető magyarul. Ez megint csak a fordítás mindig paradox természetét világítja meg: a másik versének kell megszólalnia, egy másik nyelvből és másik kultúrából, de mindenképpen csak a fordító nyelvén és kultúráján át szólalhat meg magyarul, és így válik köztes, közös művé.

Sándor Bea

Sándor Bea recenziója Gergely Ágnes Tigrisláz című kötetéről

ICA apró örömei: 2009. január 9 - 16.

A héten Bán Zsófia új kötetét mutatják be az Írók Boltjában, Gergely Ágnessel beszélget Báthori Csaba a Ráday Képesházban, s a Karen Blixenről szóló kiállításhoz kapcsolódva Nádas Péter beszél az írónőről a PIM-ben - hogy csak néhányat emeljünk ki a lehetőségek közül.

Január 9. péntek

18.00
Újlipótvárosi esték
Újlipótvárosi Klub-Galéria (Bp, XIII., Tátra u. 20/B)

Balla Zsófia, Balázs Attila, Dragomán György, Szepes Erika és Zoltán Gábor estje. Moderál: Polgár Ernő.

19.00
Bérháztörténetek és SzolóDuó Táncfesztivál
MU Színház (Bp, XI., Körösy József u. 17.)

Ebben a hónapban öt alkalommal – január 9-én, 23-án, 25-én, 27-én és 29-én - láthatják a Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Labor előadásában Bodó Viktor rendezését, a Bérháztörténeteket.
E napon indul a MU Színházban a SzólóDuó 2009 - „X. nyílt pályázati rendszerrel működő nemzetközi táncfesztivál” versenyprogramja is este nyolctól.
A versenyprogram koreográfusai és előadói: Anna Kruk (PL), Berger Gyula (H), Botár Katalin (H), Brian Tjon Tjauw Liem (NL), Elodie Sicard (FR), Gaurean Ottilia (H), Jobbágy Bernadett (H), Lucie Charouzová (CZ), Nemeskéri Juli (H), Olga Szypulska (PL), Ondřej Krejčí (CZ), Pavla Vařáková (CZ), Simkó Beatrix (H), Szabó Ildikó (H), Szamosi Judit (H).
Az est meghívott vendége: Anna Piotrowska (PL)

Január 10. szombat

19.00
Ex Libris
Merlin Színház (Bp, V., Gerlóczy u. 4.)

Ma még látható az Ex Libris, az Élőkép Társulat és a MOME vizuális kommunikáció tanszék diákjainak helyszínspecifikus élő kiállítása a MERLIN padlásterében.
Az előadás 2009. január 6., 7., 9. és 10-én este héttől szerepel a Merlin padlásán, előzetes regisztráció és meleg öltözék ajánlott, az előadás ingyenes, de az adományokkal a produkciót támogatják.

20.00
SzolóDuó Táncfesztivál versenyprogram
MU Színház (Bp, XI., Körösy József u. 17.)

A versenyprogram koreográfusai és előadói: Aleksandra Dziurosz (PL), Alicja Hoppel (PL), Arany Virág (H), Barbara Bujakowska (PL), Berkes Mirjam Anna (H), Copek Péter Ferenc (H), Daniela Hernández Faith (H –MX-SPA), Efrat Levy (IL-NL), Fülöp Ágnes (H), Justyna Kalbarczyk (PL), Markéta Kuttnerová (CZ), Monika Častková (CZ), Veronika Miklová (CZ).
Az est meghívott vendégei: Bacskai Ildikó és Bajári Levente (H)

Január 11. vasárnap

20.00
SzólóDuó 2009 – Nemzetközi Tánc Fesztivál
MU Színház (Bp, XI., Körösy József u. 17.)

A versenyprogram koreográfusai és előadói: Fejes Kitty (H), Grecsó Zoltán (H), Helena Šťávová (CZ), Jobbágy Bernadett (H), Josefina Lindvall (SVE), Kaprinyák Renáta (H), Lydie Pire (BE), Nemeskéri Juli (H), Marie Janečková (CZ), Merel Roozen (NL), Mor Shani (IL), Pawel Malicki (PL), Ron Amit (IL), Torda Kata (H).
Az est meghívott vendége: Bruno Isakovic (CRO-NL).

Január 12. hétfő

19:00
Spidron Műhely: Don Juan
Merlin Színház (Bp, V., Gerlóczy u. 4.)

A Spidronműhely új bemutatója ~ Don Juan, ugyanaz - egészen máshogyan a szenvedélyek hálójáról egy furcsa állványrendszerrel felszabott térben.
Fotómontázs a készülő előadásról itt

19.00
Ágens: Édes szívem, ribanc vagy!
Bárka Színház (1082 Budapest, Üllői út 82.)

Jegyinformáció: jegy@barka.hu, 303 6505

"Érzem, egy állatot akarsz, ösztönt, vadságot, megvallást, kívánalmat, szenvedélyt, szagot.
Hát itt van, szagolj te is, ne érj hozzám. Vágyakozz."

Könyörtelen érzékiséggel ábrázolt szerelmi misztérium, szöveggé váló nemi aktusok sora a háttérben feszülő emberi történetek sejtetésével, szexuális aktusokból kiinduló, vagy oda érkező történetek, testből kifakadó versek mozgásművészetbe öltöztetve. Röviden valahogy így fogalmazható meg, hogy mit is várhat a néző a Bárka új bemutatójától. A szeptembertől hivatalosan is a színház kötelékében dolgozó Gergye Krisztián, napjaink kortárs táncszínházának egyik legeredetibb alkotója ezúttal rendezőként mutatkozik be. A darab szövegét Ágens legújabb verseskötetének [Kúrós versek] anyagából állította össze, de az előadás két része a szöveghez való viszony tekintetében is eltér egymástól: amíg az első felvonás a versekből kialakított párbeszédekre, vagyis a verbalitásra épül, addig a második felvonásban fokozatosan a testi és fizikai jelenlét válik hangsúlyossá. „Egyre inkább kifogy a szó, elfogy a dráma szövete, dadog a mondat – írja Gergye. – A megfogalmazhatóság gyökeréig próbálunk visszamenni, ahol már nincs verbális kényszer, ahol cselekedni kell, mozdulni, tenni. Ahol a szó visszakapja eredeti értelmét, és szimbólummá válik. Ahol elérjük a beteljesültség pillanatnyi orgazmusát, a megszólalás előtti állapotot. És ez a pont, ahonnan újra teremtődhet a vágy.”

Január 13. kedd

19:00
Metafora-estek: Tigrisláz - Gergely Ágnessel Báthori Csaba beszélget
Képesház Galéria (Budapest, IX. Ráday u. 25.)

Van-e értelme a formahű fordításnak? Hány fordítás összessége közelít meg egy zseniális eredetit? Folytatható-e a nagy magyar műfordítói hagyomány napjainkban? Hatottak-e és hatnak-e idegen költők az anyanyelvű költészetre? Ki alkalmas versfordítónak? Estünkön két többkötetes műfordító beszélget a műfordítás lehetetlenségéről és lehetőségéről.

Gergely Ágnes 1933-ban született Gyomaendrődön, Kossuth-díjas költő, író, jeles műfordító, aki többek közt William Blake, Dylan Thomas, Akutagava, Edgar Lee Masters, Yeats, Auden és más költők verseit és prózáját fordította magyarra (Yeatsről külön könyvet írt). Lélekvesztő címen 1986-ban közölte válogatott műfordításait. Nemrégiben jelent meg Tigrisláz című, műfordításokat és műhelytanulmányokat tartalmazó kötete, melyről ICA blogján Sándor Beától olvashattak recenziót.

Báthori Csaba 1956-ban született Mohácson. Tizennégy műfordításkötete jelent meg. Goethe Faustját, Rilke leveleit és verseit, valamint Beckett, Hölderlin, Ted Hughes műveit fordította magyarra, József Attila verseit pedig németre. A Scolar kiadó világirodalmi sorozatának társszerkesztője.


20:00
SzolóDuó Táncfesztivál Gálaest
Millenáris Teátrum (Bp, II., Fény u. 22.)

A versenyprogram „legjobbjai” a szakmai zsűri és a közönség döntése alapján.
Az est sztárvendége: Horváth Csaba és Dresch Mihály "Flamingó" c. előadásával.

20.00
Ágens: Ira
MU Színház (Bp, XI., Körösy József u. 17.)

Hogyha nem hozod ki magadból, azt, ami benned lakozik, az, ami benned marad, tönkre fog téged tenni." - Tamás apostol apokrif evangéliuma
'A düh félrevezet, és függőséget okoz. Önpusztító effektusokkal él. Aljas eszközökhöz nyúl, hogy igazolja magát. Uralkodik és pusztítani akar. A testetlen düh befelé pusztít, a testet öltött, kifelé.' Ágens
A darab 13-án és 14-én látható.

Január 14. szerda

19.00
Bódis filmklub
Nyitott Műhely (Bp, XII., Ráth György u. 4.)

Folytatódik a Bódis retrospektív film klub: beszélgetéssel és a Rabszolgavásár I. részével találkozhat az ide látogató; a film a prostitúcióról és az emberkereskedelemről szól.

Január 15. csütörtök

16.00
Bán Zsófia: Próbacsomagolás - könyvbemutató
Írók boltja (Bp, VI., Andrássy u. 45.)

Aki bemutatja: Forgách András.
"Fellépnek" még: Marianne Faithfull és Marlene Dietrich.

18:00
Találkozások
Chabad Kulturális Központ (Bp, V., Károly körút 20.)

Ladik Katalin, Tábor Ádám, Kapecz Zsuzsa, Bán Zsófia, Polgár Ernő, Oberlander Baruch és Köves Slomó beszélgetése.

19.00
Samuel Beckett rövid színművei
Szkéné Színház (Bp, XI., Műegyetem rakpart 3.)

A Tünet Együttessel ezúttal Simon Balázs vendégrendező dolgozott. A munka gyümölcse: Samuel Beckett rövid színművei Magyarországon most először színpadon Katasztrófa maraton címmel, január 14-17-ig 19.00 órától, a Szkéné Színházban.

Január 16. péntek

18:00
Valójában Ő maga a történet - Karen Blixenről
PIM (Bp, V., Károlyi Mihály utca 16.)

A Karen Blixen-kiállításhoz kapcsolódó programon Nádas Péter Karen Blixen dán írónőről beszélget Németh Gáborral a PIM és a Dán Kulturális Intézet közös rendezvényén.

20.00
Ágens és a Természetes Vészek Kollektíva: IPSUM - önmagadat
MU Színház (Budapest, XI., Kőrösy József u. 17.)

Jegyelővétel, foglalás: MU Színház 466-46-27, 209-4014, a drabot 16-án és 17-én játszák.

'Rendkívül erős ingerekkel stimuláló konyhai teremtés- és elveszéslaboratórium... lefegyverző látványvilágú, játékost és nézőt végletekig próbára tevő színházi esemény!' Halász Tamás - Asztmások és epilepsziások kerüljék!

Alkotók: Ágens, Árvai György, Imre Zoltán, Szűcs Edit
Munkatársak: Bernáth György, Lenz Tünde, Szirtes Attila

'Nőstény Cipollánk, aki időnként oxigénmaszkból szippantott egyet, majd alámerült egy tál hideg vízben, amúgy is gondoskodott arról, hogy erős idegzetűeknek és erős gyomrúaknak készült nyersanyagaiból képzőművészeti alkotásokat maszatoljon vagy csepegtessen kivetített tükörasztalaira, egy-egy spontán orgazmus és ezerforrású imádságok kíséretében.' (Göbölyös N. László: Ágens fojtogató színháza, 2008.03.17., klubhalo.hu)

A lehetetlen territóriumai − Gergely Ágnes: Tigrisláz

Ha Sándor Bea nem tartja is Tóth Árpád Keats-fordításában a gondolatjel áthelyezését a szellemi előkelőség jelének, s ha Swinburne-nek Gergely Ágnes Tigrisláz című esszékötetében elemzett verse kapcsán különvéleménnyel él is, abban biztos, hogy „jó volt betekinteni Gergely Ágnes műhelyébe”. S ha már szóba kerül a Scarborough Fair, mi sem voltunk restek egyik kedvenc dalunk néhány változatát összegyűjteni.

Sándor Bea: A lehetetlen territóriumai −
Gergely Ágnes Tigrisláz című kötetéről

Gergely Ágnesnek a magyar versfordításról szóló könyvéről (előadásainak kötetbe szerkesztett változatáról) többen is megírták már, hogy fontos mű. Hiszen eleve alapvetően fontos a magyar irodalomban a fordítás – már az első magyar vers, az Ómagyar Mária-siralom is az. Írtak a magyar fordítói eszményről (Bán Zoltán András: Oázis), amelyet Kosztolányi fordításesztétikáját ismertetve Gergely Ágnes is elemez bevezető előadásában (Letűnt világ, 9-20. o.); a formahűségről; a személyiség elkerülhetetlen átszűrődéséről a fordításba; arról, hogy Gergely Ágnes az eredeti verseket és fordításukat elemezve verstanra és versolvasásra tanít (Keresztesi József); s írtak arról is, hogy az európai költészet eleve kölcsönhatásokra, kultúra-köziségre épül (Báthori Csaba: Másvilágjárás), valamint annak történelmi okairól, hogy a magyar fordítás az eredetiség igényével lép fel (Ferencz Győző: Tigrisbőr a vásáron).

És valóban: mi, ha nem kultúra-köziség, amikor egy versfordításban a „leskel” szóban (gonosz szó, írja Gergely Ágnes /24. o./) megjelenik Arany János balladája, a Szondi két apródja („ott leskel a hold”), vagy Tóth Árpád Keats-fordításában felbukkan Arany Hamlet-fordítása (72. o.), Babits Swinburn-fordításában pedig az oldás és kötés (Arany János: A hamis tanú, 105. o.). Gergely Ágnes, miközben részletesen és pontosan elemez ritmus- és rímképleteket, sormetszeteket és szótagszámokat számol (majdnem minden verset, amellyel a kötetben foglalkozik, alaposan végigolvas: előbb az eredetit, majd a magyar fordítást, sokszor többet is), élvezettel és élvezetesen mutat rá kultúránk távolabbi és közelebbi történeteire: Csokonai tervezett és nagy vitát kavaró sírfeliratától („Árkádiában éltem én is”, 53-54. o.) saját beszélgetéseiig más fordítókkal, költőkkel, tanárokkal.

A versértelmezések élvezetét számomra két dolog zavarta meg. Az egyik tulajdonképpen szép, csak néha zavart: arra a feltétel nélküli szeretetre gondolok, amellyel Gergely Ágnes az általa választott fordításokhoz viszonyul. Tóth Árpád Keats-fordításának kapcsán (Óda egy görög vázához) például ezt írja: „Szellemi előkelőség, ahogy Tóth Árpád egy sorral följebb zárja be az idézőjelet” (79. o.). Az nem derül ki, hogy milyen szempontból tükröz ez a pontatlanság előkelőséget, az viszont biztos, hogy Keats a vers szentencia-lezárását nem véletlenül „mondatja” a vázával, és szerintem a korábban bezárt idézőjel – ráadásul indokolatlanul – egészen más tónust ad a vers lezárásának, mint amit Keats szánt neki. (Az eredetiben a váza szólal meg így: „Beauty is truth, truth beauty, – that is all / Ye know on earth, and all ye need to know.” Tóth Árpád fordításában: „A Szép: igaz s az Igaz: szép!” – sose / áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!)

A másik számomra meglepő értelmezési mód Swinburne versének elemzésében bukkan fel. A Tenger és alkonyég között szecessziós kifejezésmódjának megkapó bemutatása (89. o.) után Gergely Ágnes rátér a vers értelmezésére. Kiderül, hogy szerinte, aki a versben beszélő férfit megragadta és megcsókolta, csakis nő lehet, s ha az, akkor szokatlanul erőszakos, még hiányában is „idegesítő némber” (101.). Mintha a vers egy valóságos szerelmi jelenet leírása volna. Lehet éppen gúnyolni a kritika latinizmusait (referencializálhatatlanság, 194. o.), de az is könnyen nevetség tárgyává tehető nézet, hogy a vers a költő direkt lírai önkifejezése, és egy ennyire bonyolult formájú (egyébként egy középkori angol dalra, a Scarborough Fairre visszautaló) vers szimplán azt „mondja el”, hogy költője hogyan szeretkezett a tengerparton egy erőszakos nővel – mert Gergely Ágnes értelmezéséből így tűnik.

Swinburne versei azért keltettek botrányt a 19. század második felében, mert gyakran vázoltak mazochisztikus szerelmi jeleneteket, s a költő több verset is írt Szapphóról. Életrajzírói szerint alkoholista és mazochista volt, a fizikai fájdalmat összekapcsolta a szexuális élvezettel. Súlyos idegösszeroppanása után egy barátja vette gondozásába. Nem éppen heteroszexuális életútnak tűnik hát az övé, és igen elfogult projekció a versbe belevetíteni egy „idegesítő” (!) nőszemélyt. A másik a versben végig „my love” – nincs tehát nemesítve. A vers, akárcsak a Scarborough Fair (amelyben egy szerelmes arra kéri a másikat, hogy keressen neki földet a víz és a vízpart között, vesse be, majd arassa le bőrsarlóval, amit ott talál, és varrjon neki inget, de tű és öltések nélkül), nem a magány területeiről szól, hanem a lehetetlen territóriumáról: a napnyugta és a tenger között, „tenger fölött és part alatt”. Nem a „női szereplő” semmisül meg (101. o.), hanem a leírt szerelem helye nemlétező hely – valami olyan mondódik ki a dalban, amiről nem lehet beszélni.

Sylvia Plath és Ted Hughes verseinek (elsősorban életrajzuk kontextusába helyezett) értelmezései után a kötet végén Gergely Ágnes Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiai székfoglaló előadása szerepel, amelyben összefoglalja és példákkal világítja meg, mitől vágyhat egy költő egy idegen vers magyarra fordítására: hogy érzelmeit érinti meg a vers, vagy elemi erővel hat rá a vers dallama, valami fontosat rejt, filológiai izgalmakban bővelkedik, vagy éppen idegensége, lefordításának majdnem-lehetetlensége kísérti meg, esetleg a vágy, hogy összemérje erejét valamelyik klasszikussal. Mindegyik fajta érintettséget példákkal is szemlélteti – érzékeny, szépen megírt elemzésekkel.

Jó volt betekinteni Gergely Ágnes műhelyébe.

Gergely Ágnes: Tigrisláz: Tíz óra a magyar versfordításról. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008.

Sándor Bea

_________________________

Néhány változat a Scarborough Fair-re:

Két magyar költő - svédül

Két magyar költő címmel Svédországban az Art Factory kiadó gondozásában jelent meg Mesterházi Mónika és Szabó T. Anna verseinek válogatott kötete. A Tva ungerska poeter kötet az Art Factory sorozatában olyan szerzők könyvei mellett látott napvilágot, mint Slawomir Mrozek, Henryk Michalik, Lars Gustaf Andersson vagy Per Svenson.

A kiadót Elzbieta Jasinska Brunnberg alapította. Ő Lengyelországban, Gdanskban született, s 1975 óta él Svédországban, Lundban és Stockholmban. Gdanskban és Varsóban végzett építészeti tanulmányai után költözött Svédországba, ahol Lundban művészettörténetet, egy művészeti iskolában pedig pedagógiát és festészetet tanult.

Ma szabadúszó író és újságíró, grafikus és festő, 2003 júniusától augusztusig a Sydsvenska Dagbladet, a vezető svéd napilap politikai rovatának szerkesztője volt. Építészetről, belsőépítészetről, könyvekről, filmekről, zenéről is ír.

Mesterházi Mónika 1967. május 11-én született, költő-műfordító. Legutóbb Anne Enright 2007-ben Booker-díjjal kitüntetett regényét, A gyászoló gyülekezetet ültette át magyarra, ez most jelenik meg a Gondolat kiadó gondozásában. 2002-ben védte meg a kortárs észak-ír költészet irányzatairól írott disszertációját. Versei a Holmiban és számos jelentős irodalmi folyóiratban olvashatók. 2007-ben József Attila-díjat kapott. Kötetei: Visszafagyó táblák (1992); Hol nem volt (1995); Nem hittem volna (1999); Sors Bona (válogatott- és új versek, Osiris, 2007)

Szabó T. Anna saját honlapján így ír magáról:

"Ezt szoktam elküldeni, ha kérik: 1972. június negyedikén született Kolozsváron, 1987-ben családjával áttelepült Magyarországra. A gimnáziumot Szombathelyen végezte. 1991-ben Budapesten Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-angol szakos hallgatója, 1997-ben szerzett tanári és előadói diplomát, majd elvégezte az Angol Reneszánsz és Barokk PhD-programot. Tagja, majd később néhány félévig tanára az Eötvös József Collegiumnak. Jelenleg Budapesten él férjével, Dragomán György íróval és két kisfiukkal. Egyetemi évei alatt kezdett publikálni, több napi és havilapban rendszeresen közöl verseket, esszéket, rövidprózát. Első kötete, A madárlépte hó 1995-ben jelent meg a Belvárosi Könyvkiadónál, amit még négy kötet követett a Magvető Könyvkiadónál (Nehézkedés 1998, Fény 2002, Rögzített mozgás 2004, Elhagy 2006). Író, műfordító (többek között James Joyce, Sylvia Plath, W. B. Yeats, John Updike, Stuart Parker írásait fordította), tanári és szerkesztői munkát végzett a British Councilnak és a Magyar Könyv Alapítványnak, cikkeket és kritikákat ír. Díjai: Petőfi-díj (1996), Soros-ösztöndíj (1997), Déry-díj (2000), Móricz Zsigmond ösztöndíj (2001), József Attila díj (2002), Vackor-díj (2003), Kavics-díj (2003), Zelk Zoltán díj (2004), Arany János ösztöndíj (2005); a Tokaji Írótábor díja (2005), a Mozgó Világ Nívódíja próza kategóriában (2006)"


Ízelítőül egy-egy svéd vers a könyvből:

Mónika Mesterházi: DAGBOKSBLAD, SOMMAR

Plötsligt blir det varmt. För mycket folk,
för mycket sa kallad mänsklig närhet.
Med nagon talar du om daliga
förhallanden pa jobbet, om en situation
som förödmjukar dig - och han skall döma dig.
Det är varmt, du korsar gatan likt en
som i ett dataspel pa nätet
rör sig snabbt, tanklöst, styrd av slumpen.
Kunde du bara sluta ursäkta dig.


Anna Szabó T.: LIND

Torr lindblom virvlar
frasande helt lätt
där hon sitter
under trädets stam.
Skälver. Hon kunde
med huvudet tätt
mot överhettat gräs
ligga ner i detta damm.