Drozdik Orsolya az ikertornyok katasztrófájáról (részlet)

Emlékszem a pompeji festményekről, hogy az ugró embernek vagy a szakadékba taszított rabszolgáknak előre homoruló kifli formája van, ahogy most és itt is a halálukba zuhanók fogyó holdformát utánoznak. A látványtól és a futástól a patakokban szakadó verejték könnyekkel keveredett. Énekelni szerettem volna, hogy együttérzésemet kifejezhessem, vagy talán imádkozni, de egy imára sem emlékeztem, miközben hangosan mondogattam, hogy azok ott emberek és azt a kifli formát kell keresni, hogy meg tudjuk különböztetni őket a többi kihulló törmeléktől, de mindenki csak felfelé nézett.

Nehezen írható le az az élmény, amit a reggel okozott nekünk, nekünk, akik New Yorkot annyira imádjuk. Egyfolytában a merényletet értelmezzük, hogy valahogy helyreállíthassuk egzisztenciális stabilitásunkat.
A nap normálisan kezdődött. Reggel 8-kor egy barátnőmmel beszélgettem, az ő 16. emeleti ablaka az ikertornyokra nyílik. Beszélgetés közben egyszer csak felsikoltott: „a repülő neki fog menni a toronynak, ha nem fordul jobbra vagy balra!” Majd hosszú szünet után azt kiabálta bele a telefonba, hogy lyuk van a toronyban. Műtermem 500 méternyire van a toronytól, és észak felé néz az ablakom, ezért a ház sarkáig szaladtam pizsamában és papucsban, hogy megnézzem a lyukat, amelyet a repülőgép ütött a WTC egyik tornyába. A füstölgő lyuk megdöbbentett, és visszaszaladtam a műterembe átöltözni és a fényképezőgépemért meg filmekért. A kiállításomra készültem, ezért 5 tekercs dia volt az asztalomon. Kettő belefért a nyári ruhám zsebébe, és azzal szaladtam, meg a 25 éves Nikonommal, hogy nézzem és lássam és lefotózzam, ami történt. Közben – míg délre szaladtam a torony irányába – a másik torony is kigyulladt. Semmit sem értettem. Nem féltem, csak vonzott az esemény. Egy pillanatra sem tudtam levenni a szememet a toronyról, csak szaladtam, néztem és fotóztam. Az esemény olyan mértékben varázsolt el, hogy semmi másra sem tudtam gondolni, semmi mást nem tudtam érezni, csak a torony égő látványát.
Gyönyörű volt, tragikus érzések szorongattak a torkomat. A repülőgép formájú lyukból lángok csaptak ki. Gyerekrajzokra gondoltam. Olyan volt, mintha ezt már láttam volna. A lyukból és annak környezetéből nemcsak a lángnyelvek és füst ömlött, hanem üveg- és fémdarabok hullottak ki. Egyszer csak az a félelmetes érzés fogott el, hogy a hulladék mellett emberek esnek ki vagy ugrálnak le. Igen! Igen! Azok csakis emberek lehetnek. Ott-ott – kiabáltam –, azok emberek! Motyogtam magamban és kiabáltam és egészen a torony lábáig szaladtam, és le akartam fotózni azt, hogy azok talán ott már emberek. Emlékszem a pompeji festményekről, hogy az ugró embernek vagy a szakadékba taszított rabszolgáknak előre homoruló kifli formája van, ahogy most és itt is a halálukba zuhanók fogyó holdformát utánoznak. A látványtól és a futástól a patakokban szakadó verejték könnyekkel keveredett. Énekelni szerettem volna, hogy együttérzésemet kifejezhessem, vagy talán imádkozni, de egy imára sem emlékeztem, miközben hangosan mondogattam, hogy azok ott emberek és azt a kifli formát kell keresni, hogy meg tudjuk különböztetni őket a többi kihulló törmeléktől, de mindenki csak felfelé nézett. Éreztem, amint félrelöknek a rohanó üzletemberek, akik megpróbálnak áttörni a bámulók gyűrűjén, és rohannak a Hudson folyó melletti sétány felé, de mindez csak egy átfutó kép volt, mert a halálukba zuhanó emberek látványa teljesen megbénított.
Majd azon kezdtem gondolkodni, hogy miért van az, hogy egyesek elfutnak a veszélyesnek tartott terepről, míg mások csak bámulnak, és nem tudnak mást csinálni, mint nézni. Átfutott az emlékezetemen, hogy amikor a Tramp felhőkarcolóját építették, akkor egy márványdarab lezuhant a magasból, és az 5. Avenue másik oldalán sétáló táncos megbabonázva a lehulló márványkő irányába szaladt, és épp akkor ért oda, amikor a márvány földet ért, és a táncos halálát lelte a kő alatt. De mégsem éreztem félelmet vagy menekülési vágyat, csak néztem és fotóztam. A pillanatot akartam megörökíteni, a félelmet és a megdöbbenést és a minden eddigit felülmúló megrázkódtatást, amelyet New York-ban létezésem okozott nekem.
Láttam és láttatni akartam. Sem azt nem értettem, amit láttam, sem azt, hogy nekem miért olyan fontos ezt megörökíteni, sem azt, hogy mindez miért történik. Meg arra is gondoltam, amit a New York Times egyik keddi tudományos mellékletében olvastam: azok, akik Guatemalában láttak a félelmetes vérengzéseket, megvakultak, és mégsem csukták be a szemüket, csak néztek...

Drozdik Orsolyáról bővebben olvashatnak a SZALON rovatban.

Judith Herman: Trauma és Gyógyulás (részletek)

Részletek Judith Lewis Herman: Trauma és gyógyulás – Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig (ford.: Kuszing Gábor, Kiadó: Háttér Kiadó – Kávé Kiadó – NANE Egyesület, 2003) című könyvéből, mely 2006. április 27-én volt az Irodalmi Centrifuga témája.

„A trauma lelki törés, egy erőszakos esemény, katasztrófa, baleset vagy kényszerítés hatására. A lelki törés az egyén és a közösség, a nyilvános és a magánszféra, a férfiak és nők közötti kötődések törését jelenti. A trauma olyan esemény, amely meghaladja az ember megszokott alkalmazkodási képességét, és összetöri.

A trauma pillanatában az ember tehetetlen az őt elsöprő erővel szemben. Ha természeti erő okozza, katasztrófáról beszélünk. Ha emberek okozzák egymásnak, erőszakról beszélünk vagy háborúról. A trauma megsemmisíti a gondoskodás megszokott sémáit, amelyek az irányítás, az összetartozás és az értelem érzését nyújtják.

A traumatikus események megkérdőjelezik a legalapvetőbb emberi kapcsolatokat. Megtörik a családi, a baráti, a szerelmi és a közösségi kötődéseket.
A világban való lét biztonságának érzését az első gondozónkkal kialakított kapcsolatban tanuljuk meg. Ez a bizalom az élettel együtt keletkezik és teljes életciklusa alatt táplálja és életben tartja az embert. Ez a bizalom, hívhatjuk reménynek és hitnek is, az emberi környezettel kialakított biztos kötődésekben jelenik meg. Ha ez a kötődés megrendül, a traumatizált ember elveszíti alapvető énérzetét.

A Trauma és gyógyulás az egyén és a közösség, a nyilvános és magánszféra, a férfiak és nők közötti kötődések helyreállításáról szól.
Az igazság kimondása a társadalmi rend helyreállításának és az áldozatok gyógyulásának egyaránt alapfeltétele!

Azonban túlságosan is gyakran győz az eltitkolás, a tagadás és az elfojtás az egyes ember és a közösség szintjén is.
Az erőszakra az emberek általában úgy reagálnak, hogy kitiltják a tudatukból. Szeretnék elfelejteni a traumatizáló eseményt az áldozatok és a tanúk is. Miközben ugyanannyira szeretnék kimondani amit átéltek, megosztani másokkal. Ez a trauma dialektikája, amely pszichés és testi tünetekben jelentkezik, ha kimondhatatlan marad!


A háborús és politikai terror férfi túlélői ugyanazokat a tüneteket mutatják, mint az otthoni, családi terror gyerek és női áldozatai.

Minden ember lelke összetörhető, a háborúkban gazdag múlt század harctéri neurózis kutatásai szerint mit sem számítanak a személyiségjegyek és a jellem. 2-3száz bevetés a háborús hősök lelkét is örökre megtöri.

A gyerekek és a nők gyakran hosszantartó, több éves, évtizedes terrorban élnek. A súlyos személyiségzavarokat főként a nők lelki betegségének tartott hisztéria gyűjtőnéven kezdte tanulmányozni a tudomány Freud idején. Azonban figyelmen kívül hagyta az áldozattá válás hatásait, a hosszantartó, titkolt terror személyiségrombolását.

Ijesztő volt a felismerés, hogy a gyerekek által elszenvedett szexuális és lelki kényszerítés járványméretű titkos jelenség a proletariátus családi köreiben ugyanúgy, mint a tiszteletre méltó polgári miliőben. Ezt a tényt sokkal könnyebb figyelmen kívül hagyni, mint bármit is kezdeni vele.

(A társadalmi egyenlőtlenségek baloldali interperetációi sem jutottak el a nemi alapú kizsákmányolás észrevételéig. Marxék megmaradtak az osztályharcelmélet nyilvánosan kimondható téziseinél. Miközben nyilvánvalóan ott volt a családok megannyi kis lágerében a terror, amellyel az erősebb családtag gyarmatosítja a gyengébbeket.)

A trauma tanulmányozása gyakran a kimondhatatlan birodalmába vezet: az ember sérülékenységével és gonoszságra való képességével szembesít.
Három szerep van: az elkövető, az áldozat, a tanú.
Az elkövető csak annyit kér a kívülállótól, hogy hunyjon szemet és ne tegye szóvá a rosszat, hanem felejtse el. Eszközei az eltitkolás, a hallgatás, tagadás vagy racionalizáció, az áldozat hibáztatása és szavahihetőségének kétségbe vonása.
Az áldozat cselekvést, elköteleződést és emlékezést követel, arra kéri a kívülállót, hogy ossza meg vele fájdalma terhét. Miközben gyakran kimondhatatlan számára az őt ért trauma, a fenyegető környezet vagy a szégyen miatt.

Küzdeni kell a bevett gyakorlat ellen, amely az áldozatot hiteltelenné teszi és láthatatlanságra kárhoztatja!
Küzdeni kell azért, hogy a tanúk és az áldozatok kimondhassák az igazságot és együttérzést kapjanak, kötődéseik törései meggyógyuljanak.

A művészek gyakran és természetesen felvállalják az áldozatok melletti tanúságtételt. Gyakorlott emlékezők, bátor nyelvhasználók, akik a kimondásban, a felmutatásban
és a közösségvállalásban hisznek. ...”

Judith Herman kötete az Irodalmi Centrifuga első félévétől jelentős szerepet játszik beszélgetéseinkben, de külön kiemelt jelentősége volt 2006. április 27-én a Trauma-centrifugában, amikor Erdős Virág, Szécsi Magda, Bánki Éva, Balogh Rodrigó és Ágens ültek az asztalunk körül, Kocsis Zita Saide pedig képeivel volt jelen.

Az est résztvevőiről a SZALON rovatban olvashatnak.
Gordon Agáta írásai a Bibliai családmodellről a MOSODA rovatban olvashatók.