Az eszkimó nő is túl sok!

"A hétköznapok nőisége mellett még a harcos feminista mozgalom is szóba kerül, bár Romániában kifejezett formában ilyen nem létezik - állítják a román költészet jelesei." - Április 25-én este héttől a női költészetről esett szó a Könyvfesztiválon a román díszvendégség keretében Denisa Comănescu, Adela Greceanu, Karafiáth Orsolya és Kiss Judit Ágnes részvételével. Murányi Zita számol be a rendezvényen elhangzottakról.

Nincs az a gombostűeffektus, mint az ötórás programon, közel sincs. Bármit le lehetne ejteni. A publikum kemény magját jó két tucat érdeklődő képviseli, ha ugyan, de ők aztán a végsőkig kitartanak. Kicsit szerencsétlen megoldás fesztiválzárásra pakolni egy 'egyébként jobban is sikerülhetett volna' programot. Mire a pódium illusztrisai igazán belemelegednének a beszélgetésbe, a hangosbemondó többszöri 'hagyják el a helyszínt' figyelmeztetése megakasztja a mondatok áradását. Pedig a költőnő-felhozatal - és itt most kénytelen vagyok költőnőzni - egyáltalán nem rossz. Román részről ott van mindjárt az ötkötetes Denisa Comănescu, aki nem mellesleg 1978 óta Románia legnagyobb kiadójának, a Humanitasnak is munkatársa, aztán a háromkötetes, ifjú Adela Greceanu, aki idén az Elsőkönyvesek Fesztiválján is hazáját képviselte A piros zoknis menyasszony című regényével. A magyarokat, már ahogy a konferansz-hölgy fogalmaz, a „magyar költészet legérdekesebb jelenségei” képviselik. Az Irgalmasvérnő, a Keresztanya és a Nincs új üzenet szerzőjeként elhíresült Kiss Judit Ágnes mellett a verseskötettel kerek ötévente jelentkező Karafiáth Orsolya, Lotte Lenya szülőanyja, a Cafe X törzstulajdonosa, a Maffiaklub „főtitkára”, a „ha lenne hangom Magyarország legkiválóbb frontembere, így csak dalszerző” foglal helyet. Már-már Waszlavik Ördög Gazember László(nő)-i magasságokba emelkedünk.

És igen, indokoltan költőnőzöm, költőnőznek a színpadon, a kényes téma ugyanis megkívánja. A hétköznapok nőisége mellett még a harcos feminista mozgalom is szóba kerül, bár Romániában kifejezett formában ilyen nem létezik - állítják a román költészet jelesei. Denisa Comănescu egyetlen példát tud felhozni, ami hite szerint bekapcsolható a problémakörbe. „Ceausescu kommunizmusában éreztük, hogy egy kicsit talán igen, feministának kellene lennünk” – kezdi – „a nagyközönség előtti fellépéseken ekkoriban ugyanis 10:1 volt a férfi-nő arány”. Ha kényszer szülte is, ebben az érában kialakult a nőírók között egyfajta hallgatólagos szolidaritás, mígnem a siralmas eredményt sikerült egy kicsit feljebb tornázniuk, egészen 10:4-re. (Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de engem a Szigeten feministáztak le utoljára. Amikor a szemerkélő esőben körém gyűlt fiúcsoportnak nem engedélyeztem, hogy segédkezzen viharvert ernyőm kinyitásában. Hogy miért mesélem ezt el? Biztos a csuklómon feszülő szalag hívja elő az emlékeket). Kiss Judit Ágnesnek indulása nehézségei ötlenek eszébe a feminizmusról. Abból, amilyen nyílt őszinteséggel beszél, kiderül az is, milyen hátulütői lehetnek annak, ha egy nő túl sokat gondolkozik. Kiss Judit ugyanis a ’90-es évek elején attól tartott, lírája túl nőies ahhoz, hogy azt a férfiak által túlreprezentált irodalom mindenféle és fajta feminista magbélyegzés, és/vagy zászlólengetés nélkül képes legyen magáévá tenni. Az áttörést éppen Karafiáth ’99-ben megjelent első kötete jelentette számára, ahogy Kiss Judit Ágnes fogalmaz, „elmaradt a zászlólengetés”. A diszkrimináció hiánya, a puszta tény, hogy irodalom lehet az is, amit egy nő ír, bátorítólag hatott a költőnőre, aki három éve megjelent első kötetével már kitaposott úton vágott neki az irodalom dzsungelének. Orsink részéről hasonló probléma fel sem merült, ő írt, teret kért, és meg is kapta. A virágszálra, ahogy Karafiáth szerint akkoriban nevezték, a férfirengetegben mindenki kíváncsi volt, nemcsak a fotósok kereszttüzébe sikerült unos-untalan beverekednie magát minden egyes felolvasóesten, hirtelen udvarlóinak száma is megugrott. Karafiáth magabiztos, de jól áll neki. Pettyes blúzával pettyes harisnyája harmonizál, pink cipellői lakosan csillognak bele az éterbe. Jólfésült, de nem úgy. Megakad rajta nő, férfi szeme.

A társalgás másik releváns kérdése az, a hölgyírók, költőnők vajon szoktak-e női hangokat jegyzetelni, egyáltalán mit gondolnak a női hangokról. A válaszadást Adela Greceanu kezdi, aki mint mondja, sosem jegyzetel, de a hangokat fontosnak tartja. Első regényét is a gyerekkorából felsejlő hangemlékek ihlették. Adela nemcsak a feminista diskurzus meglétét tagadja, szerinte két világ sincs két hanggal, a férfié semmiben sem különbözik a nőétől. „Ha írni kezdesz, inkább az a lényeg, hogy legyen mondanivalód!”- s ezzel a frappáns kulcsmondattal át is adja a válaszadás lehetőségét Denisa Comănescunak, akivel aztán nagyjából közös konklúzióra jutnak. Denisa szerint az angolok által használt „női hang” kifejezés az irodalomban mára elcsépeltté vált, a ’60-as évek feminista mozgalmainak idején talán lehetett valami pozitív felhangja, de a posztmodern Virgina Woolffal megteremtette Orlando hangjait s ettől fogva a hang a persona, a személyiség hangja lett. Comănescu példákat is hoz, egy férfiírót említ, aki képzeletben átélve a szülés misztériumát, azt hitelesen volt képes lefesteni olvasóinak és egy nőt állít elénk, aki állítólag arról számolt be, milyen férfiként nővel szeretkezni. A hang tehát maga a képzelet, de csak akkor számít, csak akkor kell hallgatni rá, ha van mondanivalónk. Karafiáth Orsolya ellentmond, vitatkozik, és ez most új színt hoz a társalgásba. A mondanivalónál szerinte meghatározóbb az érzés, a végtermék, a mű meg majd csak mond valamit másoknak is. Orsi szerint időnként a fantázia is kihagy, ő például csak női hangokat hall, így lettek ominózus Kassák verseiből, bár ez benne is csak később tudatosult, női Kassák versek. Kiss Judit kulcsszava sem kevésbé frappáns, a hitelesen megszólalni-ban szinte minden benne van. Nőként a női hangokat szerinte sem kell jegyzetelni, bár a férfihangokkal időként adódhat probléma. Lírában nem, ott jön, árad magától, prózában és drámában viszont más a helyzet, ott tanulni kell az ilyesmit.

Lehetne még boncolgatni a témát, de az idő egyre jobban szorít. Zárásként Denisa Comanescu Visszatérés a száműzetésből című verséből hallunk részletet, előbb a költőnő, majd Karafiáth tolmácsolásában. Az utolsó utáni kérdés, a kinek mit jelent a közös román-magyar találkozás, nem igazán talál hallgatóságra. A zárást jelző gongok a költőnőket is felzaklatják. Kiss Judit Ágnes azért még gyorsan elhadarja, bár nem ismerik egymás műveit, most kiderült mennyi közös pontjuk van. „Sokkal több, mint gondolnánk”. Karafiáth szerint a találkozó értelme a kíváncsiság felébresztése, bár ő szégyennek tartja, hogy nem ismerik a másikat. „Több figyelmet kéne fordítani egymásra” – mondja – „főleg másoknak rám”. De túl sok a nő a pályán, egyre több – mintha még ez is elhangzana. Ha nevetni nem is nevetünk, kit-kit vigasztalhat a tudat, hogy Orsi beígért verseskötete, a Cigánykártya idén napvilágot lát.

A találkozás

Gabriela Adamesteanu írónővel Esterházy Péter beszélgetett április 25-én délután öttől Románia standjánál a Könyvfesztiválon. Az írónőtől magyarul A találkozás című regénye olvasható, új regényét mostanra tervezték kiadni. Csiki László kezdte fordítani. Halála után Koszta Gabriella vette át a feladatot, így az Elveszett délelőttöt csak később vehetik kezükbe a magyar olvasók, de a beszélgetés ettől még nem maradt el - hogy mi hangzott el, arról Murányi Zita számol be olvasóinknak.

Az izgalmasnak ígérkező program csúszik kicsit, ám így is szépen gyülekszünk a piros-fehérbe öltöztetett román stand dobogóján. Esterházyra a tévé is kíváncsi. Az est moderátori feladatait Kőrössi József vállalta magára, mellette a névtelen fordító foglal helyet, mert kétnyelvű programról van szó, s ő biztosítja, hogy a magyar mondatok hirtelen tökéletességgel csússzanak román mondatokba és vica versa - legalábbis az elején így működik a dolog. A fiatalember mellett az est díszvendége ül, Adamesteanu, az egyik „csúcs”, ahogy arra Kőrössi utal bevezetőjében. Az idei könyvfesztivál olyan – mondja – mint Románia domborzata, bármerre induljunk is, mindig csúcsnak ütközünk. Gabriela és Esterházy Péter között a „magyar irodalom román nagykövetének” titulusával kitüntetett Anamaria Pop bújik meg, akit Esterházy szerint "csak ezért ültetünk ki a pulpitusra, hogy aztán megfeledkezzünk róla". Ez a megnyilatkozása is kacajt szül a nézőtéren. Szeretem, ahogy elvicceli a súlyos dolgokat. Hogy úgy vicceli el, hogy azok még súlyosabbak lesznek. Pop érdemei közé tartozik (mielőtt valóban megfeledkeznénk róla), hogy idáig 25 magyar szerző művét fordította románra, köztük hat Esterházy könyvet. Tavaly a HC és a Javított kiadás került a kinti könyvesboltok polcaira, de már a Hahn-Hahn grófnő pillantása és a Hrabal könyve is a nyomdában várakozik. Esterházy ottani fogadtatásáról dióhéjban annyit, a könyvfesztiválon debütáló Ruxandra Cesereanunak művét, a Jelenkor gondozásában megjelent Utóférfiak-at, Esterházy Egy nője ihlette.

Kőrössi rövid bevezetője után Gabriela Adamesteanu bemutatására vállalkozik. Az aknavásári születésű íróról megtudjuk, hogy nem mellesleg esszéista, műfordító és szerkesztő is, valamint, hogy azon bátor csoport tagjai között is ott volt, akik a román diktatúra utolsó éveiben keményhangú levélben tiltakoztak a kommunista önkényuralom ellen. Magyarul idáig csak A találkozás című regénye jelent meg, a Románia Trianon előtti állapotait tárgyaló Elveszett/Elherdált délelőtt a fordító, Csiki László tragikus halála miatt sajnos nem készülhetett el a fesztiválra. A fordításon jelenleg Koszta Gabriella dolgozik, valószínűleg az Európa Kiadó őszi újdonságait gazdagítja majd. Az új regény címe – tudjuk meg Adamesteanutól románul is minimum két értelemmel bír, egyfelől jelenti az átcsevegett reggelt, másfelől az élet szimbóluma, azé az életé, ami kézen-közön tűnik el. A regény időperspektívája is érdekes. Idős asszonyokkal indít, akik a mű közepe táján egész középkorukig ifjodnak, hogy aztán az utolsó lapokon ismét elindulhasson egy öregedési folyamat, mely a tragikus megsemmisülés felé vezeti őket. Ehhez a regényhez – jegyzi meg Gabriela – fiatalon kezdte az adatgyűjtést, de két problémával is szembetalálta magát. Részint igen kevés ’44 előttről származó dokumentumot talált, részint túl fiatalnak érezte magát ahhoz, hogy azonosulni tudjon szereplői szemléletével. Az elherdált reggel egész ’89-ig nyúlik vissza, végigvonul az életünkön – mondja mély meggyőzőerővel, szinkronban a ciklámen felsőjéből pulzáló energiákkal. A politikai vonalat szándékosan kihagyta a műből, a korrupcióból mindössze annyi jelenik meg, amennyi akkor, egy konkrét emberi életben megjelenhetett. Mielőtt Esterházyt kezdené méltatni, finoman megjegyzi még, Románia számára az első világháború vesztesége a másodikban teljesedett be.

Adamestanu lelkesedése akkor sem lankad, sőt, mikor olvasói élményeit osztja meg velünk. A Javított kiadást sajátjaként falta, végig jegyzetelve, franciául. Bár rögtön ajánlotta is bolgár fordítójának, hiányt érzett, hogy a Harmonia Caelestis kimaradt előtte. A nagyregényt aztán olyan „ledorongoló műnek” tartotta, hogy rögtön recenziót is írt róla, bevallása szerint történész szülei és végzettsége ellenére is izgalmas dolgokra bukkant benne.

Esterházy mi egyebet is válaszolhatna Gabriela lelkesedésére, „este az ágyban ilyen szenvedélyes olvasót képzel maga elé az ember”. Azért a tolmácsnak odaszól még halkan, nekem nehogy félrefordítsa. Kuncogás. Kivárja, míg újra csönd lesz, csak aztán evez új vizekre. Azért ne felejtsük el – jegyzi meg – itt most Románia a díszvendég. Az lesz ma és holnap, de holnapután már nem. A könyvünnepnek csak reprezentációs célja van, a kiadók előtt még hosszú távú feladat áll: elérni, hogy a most bemutatott könyveket valóságosan elolvassuk, s fel is fogjuk. Végezetül frappánsan olyan magyar olvasókat kíván a román irodalomnak, mint amilyen Gabriela.

Esterházy a román és a magyar irodalom közötti legszembetűnőbb különbséget a reflexekben látja. Irigylésre méltó az a nyitottságuk az európai mozgásokkal szemben, ami belőlünk, magyarokból hiányzik. Másrészt – állapítja meg a román-magyar kapcsolatról, ez egy hendikepes viszony, már amilyenek a szomszédi kapcsolatok lenni szoktak Kelet-Európában. Mit jelent? Hogy az ember nem ismeri a másikat, holott a szomszéd pillantásával látni az életünk, az övékét, nagyon is érdekünkben állna. Példaként hozza fel Terézia Morát és Agota Kristofot, akiknek tárgyuk ugyan magyar, mégis más kultúrából, más nyelvből szólalnak meg. Figyelmeztet mennyire különböző beszéd ez a miénktől. Persze ez a román író/magyar író szembeállítás se teljesen precíz, Gabriela elsősorban Gabriela és aztán román író. „Azt akartam mondani, hogy először én is Gabriela vagyok”. Nevetés. Bár Esterházy az Elherdált reggelt nem ismeri, meggyőződése, hogy számunkra is érdekes lesz, hisz A találkozás tárgyát is másképp ismerjük, ha ismerjük ugyan. A román diktatúra sokkal keményebb volt és egy másik, a miénktől eltérő társadalomszerkezetben fejtette ki pusztító hatását, mely az írókban is más reflexeket szült. A találkozás egy jól olvasható, gazdag regény, melyben a szociológiai tények dominálnak. És ez már majdnem a zárszó.

A ’90-es évek valóságáról Anamaria Poptól kapunk képet, aki ezidőtájt, saját elmondása alapján, öt évig „házalt” A Szív segédigéivel, mert mindenki csak a vállát vonogatta rá. Hogy a romániai kiadók ma versenyeznek a magyar írókért, a 90-es évek végén bekövetkező paradigmaváltás eredménye, persze keserű szájízt is hagy maga után. Pop gyorsan beszél, és miközben lényegbevágó mondatok hagyják el a száját, a fordítót is rendre helyreigazítja, ha nem stimmel valami hajszálpontosan. Jön az utolsó Esterházy poén a „nincs egyszerű életed fiam!” és az utolsó, bánatos felhangokkal teli kacaj is megérkezik.

A zárszó utáni igazi zárszó, stílszerűen mégis Adamesteanué. Szerinte a ’90-es évek kedvezőtlen talaj volt az irodalom számára, az akkori írók elképesztően nehéz körülmények között tengették életüket. És persze nem felejthetjük el a politikai eredetű egymás elleni hangulatszítást sem a magyarság és románság között. Az emberek inkább a sajtó felé fordultak, és minél messzebbre el az irodalomtól. Őt, Gabriela Adamesteanut, személy szerint az író személye és életműve érdekli, nem pedig a nemzetisége. És ezzel aztán mindnyájan egyetértenek. Egyetértünk, jöhet a taps, a főhajtások, a dedikációk.