Bódis Kriszta: Hétesi napló, 2007. augusztus 21.

„A szerzéses túlélésre berendezkedettek, olyan praktikus kommunikációs- és viselkedésbeli [...] stratégiákat működtetnek, amelyek nagyon is adaptívak, és valóban a mindennapi fennmaradáshoz szükségesek, [...] sokszor ellenséges környezetben, ugyanakkor az is kétségtelen, hogy ez a viselkedés hosszú távon [...] kontraproduktív. Rövid távon azonban megoldja a felmerülő problémát. Ezt a stratégiát etnocentrikus hozzáállásból nem ítélhetjük el, ettől a stratégiától nem foszthatjuk meg azokat, akik élnek vele, sőt életük ez által biztosított. Alternatívát mutathatunk csak...- Bódis Kriszta beszámolója a Hétes telepi Bódis-módszer táborról.

...reggel hatkor indulás a Tescoba, Dodi fölvesz engem és Dettust Mariéknál (mi náluk szálunk meg, ők Budai Barnabás és Mari a keresztkomáim, hat gyerekük van, Barnus 16, Marika 15, zoli 14 Aranka 13, ebből a két kisebb Beatrix Kriszta (6 éves) és Sára Glória (5 éves) a keresztlányaim, fél éve költöztek kijebb a hétesből, de családjuk nagyrésze hétesi, ezért minden nap lent vannak a telepen. 98óta átlagban havonta jártam le hozzájuk (a mai napig), úgy gondolom a legjobb, ha náluk szállok meg Dettussal, akiről azt feltételezem -és ez be is igazolódik - a legalkalmazkodóbb, jól bírja a szokatlan körülményeket is, barátságos és nyitott, valamint hosszútávon képes erre.

...Mariék a lehetőségekhez képest mindent megadnak, és én inkább nekik adom a szállás pénzt, eddig is támogattam őket, a viszonyunk pedig kölcsönös, ők támogatnak a legközvetlenebbül a programba, Barna igazán tekintélynek számított mindig a telepen, még ma is, igaz este megijedek, amikor meglátom, hét éve húzódó és valójában kivizsgálatlanul maradt, össze vissza gyógyszerezett gyomorpanaszai miatt két hete minden éjjel az ügyeleten szenved, az orvosok packáznak vele, én meg nem ismerek rá, olyan nyúzott, végül az egész program alatt csak ezen az első nap lesz velünk, Dettus elkiséri a kórházban, és talán jelenlétének is köszönhetően Barnát végre rendesen kivizsgálják, befektetik és a hét végére meg is műtik, kiderül, hogy hatalmas epeköve van, nem fekéje, sérve és egyebek, ahogy azt addig gondolták és gyógyszerezgették, félek különben, hogy nem az egészségüggyel van a baj, hanem az orvosokkal, és hát egy emberrel megint kevesebb, gondoltam az első nap félve, de kellemesen csalódtam, mert Mari és lányai, fiai, valamint hétesi családja, barátai és tisztelői, de még bizony ellenségei is folyamatosan a segítségünkre voltak, Barna helyett és az ő szellemében.

...a hétesiek, amikor megérkeztünk azonnal azt akarták tudni meddig maradunk és egyszerűen nem hitték el, hogy egy hétig. "Ez egy ilyen gyerek nap?" kérdezték, mondom, "igen de egy hétig tart. ""Az jó," válaszolták, "legalább lesz egy kis öröm." de a szemükön látszott, hogy erősen kételkednek, ahogy a gyerekkezek szorításán is éreztem, az öleléseken minden reggel, hogy "holnap is jönnek? Kriszti néni?" Arra különösön odafigyeltem aztán, hogy beszéljek arról, és az önkéntesek is, hogy meddig maradunk, mi lesz, mikor megyünk, hogy mikor jövünk vissza, és azoknak a gyerekeknek, akik eddig nem tudták, elmondtam, hogy a Barna kisebb lányainak vagyok a keresztanyja, ami pedig egyfajta folytonosságot adott a jelenlétemnek, jelenlétünknek, nem beszélve arról, hogy a felnőttek tudták, hogy vezettem már néhány programot vagy akciót a megsegítésükre.

...na most a Tesco előtt állunk Marival együtt, betoljuk a kocsikat, számoljuk az adagokat, mert hiába jelezzük, hogy nagy tételben vásárolnánk, első alkalommal nem igen segítenek "intézményesen" viszont találunk néhány kedves embert, dolgozót, akik kérdezik is "hova lesz ez mind", mondjuk "a Hétesbe", erre azt mondják "hát azokra rá is fér".

...következő alkalommal még több segítséget kapunk majd, most a vásárlás legalább két óra, még úgy is, hogy külön kasszát nyitnak nekünk, aztán még egy óra a porciózás a tűző napon, tanulság: a szociális és gazdasági munkára külön emberek kellenek majd.

...tízkor már a Hétesben vagyunk, először kiosztjuk a csomagokat névsor szerint, a hangulatot már leírtam.

...az osztást a két sátor fölállítása követte, miközben én és az önkénteseink, valamint Mariék, és gyerekei, plusz azok akikkel régebb óta kapcsolatban vagyok folyamatosan, és ha kellett egyenként, a fölmerülő kérdésekre válaszolva újra és újra elmondtuk, meddig leszünk, mikor várható csomag, mit esznek a gyerekek, és milyen csoportfoglalkozások között lehet választani, és hogy a maradék eszközöket, játékokat a végén szétosztjuk.

...a sátorépítésben már a hétesiek is részt vettek, a kamasz fiúk a karton székeket állították össze.

...az egész tábor hangulatát általános zaj, hatalmas érdeklődés és sokaság jellemezte, ezért nagyon hangosan kellett beszélnünk, hogy a hangunk messzire eljusson, és koordinálni tudjuk a sok esetben spontán munkát.

...az első pavilonszerű sátor fölállítása után nyilvánvaló volt, hogy a szerkezet erre a helyszínre labilis, hogy este le kell majd bontanunk, hogy reggel újra fölállítsuk, hiszen egy kisebb széllökés az egészet fölborította volna.

...arra számítottunk, hisz tisztában voltam a hely áldatlan állapotával, hogy a földre nejlont kell teríteni, sőt egy szőnyeget szerzett Gyöngyi, ez nagyon hasznos volt, csakúgy, mint a furgonunk, mely raktár és bázis volt egyszerre, nélküle nem tudtunk volna semmit csinálni, sőt ebben utaztunk Ózdon fel-le, bent dűlöngélve, veszett romantikus szelíd motorosokként, bujkálva a rendőrök elől, félig nyitott ajtóban lógva, s ha nem, megfulladunk, hol öten, hol tizen, hol akárhányan a hétesi segítőinkkel, Barna fiaival és lányaival, éppen kit kellett szállítani.

...a kamaszok hamar rájöttek hogyan kell összeállítani a doboz székeket, és a szönyegre, ahogy az a földreterült, ragyogó arccal rátelepedtek kicsik és nagyok, kértem, hogy vegyék le a cipőjüket, ez később felesleges hülyeségnek bizonyult, ugyanis bizonyos körülmények között és határokon túl lehetetlen megbirkózni a porral, kosszal, a minden hiányával, vagyis a szegénység körülményeivel, ezért az ember, ha nem tud megküzdeni (én sem tudtam) akkor hozzászokik, hogy nem lehet kezetmosni (egy kút van, elég messze a házaktól, és a kannákból gyorsan fogyott a víz), hogy leülünk a földre, hogy nem tudjuk mindenhonnan összeszedni a szemetet, mert mindig van egy kupac valahol, hogy a lépcsőre tesszük a tányért, és egyet, mert sokan vagyunk, tányér meg kevés, de az étel megosztható, így férünk el, sok jó ember kis helyen, majd, ha eszembe jut, sorolom még, miért nem jutott eszünkbe a hepatitisz, az ótvar, influenza, szalmonella, a férgek és a halál.

...hirtelen teljesen használhatatlannak tűntek a közös játékok, amiket kitaláltam, mert a mi csapatunk ezer felé küzdött az elemekkel (sátor, doboz, furgon rendbetétele, összeborult eszközök előteremtése stb).

...ott álltam a szőnyegen ülő, várakozó tekintetek keresztüzében, a hangzavarban, és akkor hirtelen kitaláltam egy játékot, mintha most csöppennék ide, pedig hogy készültem, de ez volt az első pillanat, az átlépés pillanata, a transz maga.

..."Nagy szeretettel köszöntelek titeket ezen a varázsszőnyegen," kezdtem és kis kuncogás kíséretében a szülők csendet parancsoltak a gyerekeikre, "Hú de kíváncsi vagyok, milyen az a csend," mondtam és akkor megmutatták, aztán kiabáltunk egy hatalmasat, aztán megint csend, megint ordítás, aztán éneklés, aztán a mit szeretsz az életben a legjobban játék, kicsit kuszábban, s jött a válasz, "a zenét, a táncot", megint énekeltünk és aki akart táncolt is.

...jó kezdés volt, szép kezdés, ígéretes, összehangolós, mosolyogtunk egymásra én és a gyerekek, meg a felnőttek is elégedetten, mint a vadalma.

...akkorra már a másik sátor is épült, egyre nagyobb volt a várakozás meg az érdeklődő gyerekek, emberek, kézzel fogható izgalom, feszültség, és jó energiák.

...úgy döntöttem kiosztok papírokat, színeseket, krétákat és filceket, valamint az aszfaltkrétákat, hogy kezdjük végre el, jöjjön egy kis kóstoló, miközben állandóan féken tartott, hogy milyen kevés az eszköz, milyen kevesen vagyunk, ahhoz képest, hogy mennyire várnak, hogy mennyire szükség volna minderre, amit, mi most hozunk, és hogy tulajdonképpen ez milyen jó is, hisz biztosan tudtam már akkor, hogy a dolgok (tíz év ide vagy oda) éppen most kezdődnek el, eddig egy család, Barnáéké, most azonban talán, bizonyos szempontból az egész Hétes megcélozható valamiféle együttműködésre az eredményes kiút reményében, és azonnal megrohamoztak, "Krisztinéni aggyon má egy lapot, aggyon má egy ceruzát, aggyon má egy..." és csak adtam és adtam, közben javasoltam az aszfalton való rajzolást, a doboz székeke díszítését, kértem, hogy a rajzokra írják rá a nevüket, hogy aki szeretné, adja nekünk, aki viszont haza akarja vinni viheti, de az eszközöket osszák meg és a maradékot adják vissza, mert ezekkel még dolgozni szeretnénk.

...annak ellenére, hogy láttam, néhány gyerek (érthető módon, a túlélési stratégiák szerint a lehető legjobb döntés alapján, - amit megszereztél az a tied) hazaszaladt egy-egy ceruzával, tollal, satöbbi, valójában az eszközök percek alatt kifogytak a tömeges és intenzív használat közben.

...a felnőttek is rajzoltak, talán ez volt a legkülönösebb, főleg az anyukák vettek részt mindig az ilyen tevékenységekben aktívan, illetve később közülük választottunk eszközfelelősöket és ez nagyon jól be is vált.

...abban a pillanatban viszont, ahogy elfogyott a lehetőség, az alkotó munka destruktivitásba fulladt, amit persze igyekeztünk megállítani, igaz úgy éreztem kezdetben önkénteseink közül sokan nem értették ezeket a folyamatokat,és tudom, hogy erre rettentő érzékeny vagyok, a megbeszéléseken arról győzködtem őket, hogy a jelenség egyáltalán nem kezelhetetlen, mert arról van szó, mint bárhol, hogy a gyerekek itt is tele vannak energiával, játékkedvvel, és ha ennek nem adunk levezetési lehetőséget, akkor agresszióvá vagy rombolássá fajulhat.

...általában is kértem, hogy vegyék észre és erősítsék meg a pozitív folyamatokat, minden eredményt, és vonást, ami jó, hogy bízzák meg a gyerekeket feladatokkal, és jutalmazzák őket bizalmukkal vagy érdeklődésükkel, hiszen ez a Bódis-módszer egyik alapja, nem ismeretlen pedagógiai attitűd, viszont eben a kontextusban sokszor és sok minden más értelmet nyer attól, hogy számos jelenséget rejtett rasszizmusunk következtében hajlamosak vagyunk előítéletek és sztereotípiák mentén magyarázni, miközben nem szívesen szembesülünk ezzel, vagyis magunkkal, a saját előítéleteinkkel, ebben viszont (már ami a szembesítésre való készség fejlesztését jelenti) elég kíméletlen vagyok.

...az eredményeken azonban mindig újra és újra meglepődünk, ahogy a legnagyobb rombolók váltak a legsegítőkészebbekké a rendrakásban és a szemétszedésben, már, ha hajlandók voltunk ezt észrevenni, s a rendrakást volt bőven alkalmunk gyakorolni.

...A gyerekek általában az általunk ismert átlagnál sokkal kitartóbbak, lelkesebbek, érdeklődőbbek, együttműködőbbek és türelmesebbek voltak, főleg, amikor kiderült számukra, hogy tényleg velük vagyunk, hogy számíthatnak ránk, és mi tényleg velük akarunk foglalkozni, nem győzöm hangsúlyozni a megrendítő kiéhezettséget, és azt, hogy a legapróbb tárgynak, ötletnek, a legegyszerűbb játéknak is hogy tudtak örülni...azt hiszem szégyenkezem is magunk miatt, elkényeztetett gyerekeink miatt, irigy és rosszmájú elzárkózásunk miatt, ezért kérem, hallgassanak meg, hiszen a hétesi gyerekek valamilyen iskolába járnak, valahol csak felbukkannak közintézményeinkben is, bár naiv kedvességgel előadott történeteiket hallgatva a hátamon futkos a hideg...

...ha elfáradtunk, vagy telítődtünk a nyúzással: "Kriszti néni, Dettus néni aggyon má valamit" típusú automatizmusokkal, amelyek miatt pusztán pszichikai védekezésből percekre képesek vagyunk droid üzemmódba kapcsolni, vagy és aztán humorosan/ kedvesen, de határozottan jelezzük, hogy hol vannak a határaink, hogy az eszközök nem oszthatók szét, mert napról napra ezekkel dolgozunk stb., és annak ellenére, hogy a jelenség nem számolódik fel, mindig megértetik, hogy miről van szó.

...mint ahogy én is érteni vélem a tíz éves szegénytelepi tapasztalataimat elemezve, azt amit a Bódis-módszer alapjaiban úgy igyekeztem érthetővé tenni, hogy a szerzéses túlélésre berendezkedettek, olyan praktikus kommunikációs- és viselkedésbeli mechanizmusokat, stratégiákat működtetnek, amelyek nagyon is adaptívak, és valóban a mindennapi fennmaradáshoz szükségesek, egy valójában (lássuk be) nem szolidáris, sőt sokszor ellenséges környezetben, ugyanakkor az is kétségtelen, hogy ez a viselkedés hosszú távon − valamint a külső emberi kapcsolatok, illetve társadalmi megítélés szempontjából − feltehetően mégis kontraproduktív. Rövid távon azonban megoldja a felmerülő problémát. Ezt a stratégiát etnocentrikus hozzáállásból nem ítélhetjük el, ettől a stratégiától nem foszthatjuk meg azokat, akik élnek vele, sőt életük ez által biztosított. Alternatívát mutathatunk csak, hogy van kiút, amit mi magunk ugyan úgy keresünk még, ahogy ők.

...a nap végére az is bebizonyosodott, hogy a kartonszék ötlete megvetendő városi idealizmus, a gyerekek üresjáratokban kung-fu és karate-bemutatókra használták, elég logikusan, aztán célba dobtak rá és vele. Végül kiterítve tettük a fenekünk alá, míg sárrá nem koszlottak az esőben.

...a telepen egyetlen fölösleges széket és asztalkát sikerült szereznünk, mert egyszerűen nem volt, akinek meg igen, érthető módon féltette kicsiny vagyonát, s ez eléggé meghatározta a kézműves foglalkozások körülményeit, mindent a porban, nejlonokon csináltunk, ha esett vagy tűzött a nap bemenekültünk az omlófélben levő régi bolt lyukas falai közé, este ide szervezték immár helyi önkénteseink Marika energikus vezetésével s ,Barna hifijével a táncversenyeket, majd az önfeledt össztáncot, amellyel egy- egy nap gazdag történéseit lezárták.

...de most még csak a délelőttnél tartunk, s a módszer alapján kidolgozott menetet, a csoportok kialakítását nem tudtam valójában elkezdeni, ( a játékfilmes csoport munkáját különben is másnapra terveztük kezdeni Francisco érkezésékor) de később is sokszor és sokat és majdnem mindenhol ott kellett lennem, olyan kevesen voltunk ennyi emberhez, és csodával határos módon, - viszont nagyon megnyugtatóan-, az ismeretlen terepen mozgó önkéntesek feltalálták magukat és a módszer szellemében elfogadóan és nyitottan helytálltak, és számos segítőnk akadt hétesi, de azért az egészet folyton és lehetőleg értelmesen, hatékonyan koordinálni kellett.

...ezen a napon a vészesen beboruló ég alatt Melán kisasztala fölé görnyedve tompa késekkel nyeszeteltük Ilony és én a kenyeret, Dettus a paprikát és kentük a májkrémet, Gyöngyivel, Arany, Mari és Hermin, Kati tálcákon osztották az első uzsonnát, húsz kiló kenyér fogyott sok rúd májkrém, zsák paprika és az almának is nagy sikere volt, aztán az üdítőnek, közben hatalmas vihar támadt, még a romok alá menekülés közben is etettük a kisebbeket, csitítottuk a kenyéren vitázókat, "legalább esznek, bólogatott az egyik asszony", közben a dokfilmes foglalkozás is körvonalazódott, néhány kitartó riporter és kameraman már kipróbálta magát, rögzítették az eseményeket, és mindent, ami érdekelte őket, míg Kati fotós foglalkozásán a portréfotózás múlhatatlan slágere fáradhatatlanul és olykor nehezen követhetően ismétlődött. (Kati néni én is hagy csináljam má, engem fotózzon le , hát így)

...elállt az eső, de már késő délután volt, Mariék magnót szereztek és kezdődhetett a tánc, mi is megmutattuk mit tudunk, Kati "kevert" (ahogy Gyöngyi naplójában olvasható a "Kati táncolt" két jelzővel szerepel "nagyon és sokat", én meg hogy hol tanultam ilyen jól cigányul táncolni...hát hol.

...ezen az estén már feltűnt János, a hallgatag és jóképű macsó (Simont mintáztam róla valamikor a Kemény vaj-ban). Mindenhol ott volt, de semmiben nem akart különösebben részt venni, ha kellett rendet tett vagy parancsolt, cipelt és emelt. Két lányt fűzött felváltva az önkéntesek közül, komolyan és szépen, ahogy kell, miközben néha találkozott a tekintetünk. A két lány, annak ellenére, hogy nem kerülte el figyelmüket János több irányú tevékenysége, mégis elsősorban magát tartotta számon János elsődleges érdeklődésének célpontjaként, mire jeleztem, hogy ezen túl kizárólag úgy beszélhetnek Jánosról, mint a mi Jánosunkról.
Azt hiszem ezzel csak bonyolítottam a dolgon, mivel az ember rettentő irracionális lény, (lány) és ritkán hallgat a szóra, meg a józan eszemre.