2008. november 21., péntek

Ken, a Trelleborgi legendája 8.

Megálltam egy kép előtt, ahol mindenki megállt, és próbáltam utánozni a mellettem állókat. Volt, aki fel-alá járkált a festmény előtt, néha lehajolt egy kicsit, majd felágaskodott, hunyorgott is, hogy kiélesedjen a kép. Más csak állt, mereven maga elé bámulva, fókuszált, ha jól tudom, és egyszer csak mintha megkönnyebbült volna. Mosolygott is, mintha éppen most értett volna meg valamit, a szépséget azt hiszem, értelmet találni az először értelem nélkülinek vélt tárgyban. Valami szubjektívet. - Ken, a Trelleborgi egyedül marad és egy múzeumba téved Bak Zsuzsa e heti írásában.


Bak Zsuzsa: Ken, a Trelleborgi legendája 8. - Embermúzeum


Reggel hétkor elment, és azóta nem láttam. Azt mondta, majd este jön. Nem tudok feltételezni, sem teóriákat gyártani, hogy mi dolga lehet egész nap, amikor szabadságon van. Nem vagyok ennyire összetett. Csak azt tudom, hogy furcsa űrt érzek, most, hogy nincs itt velem, üres a ház, pedig alig maradt már néhány hetünk, ha el akarnám dramatizálni, azt mondanám, néhány napunk, mielőtt elhagyom őt. Drámázni sem tudok.

Azt is mondta, hogy találjam fel magam, menjek be a városba, nézzem meg, milyen szépen feldíszítették az utcákat a karácsonyi vásárra, hogy érdemes lenne elmennem múzeumba is, az Aros itt van egy köpésre tőlünk. M., bár ért a művészetekhez, így mondta, nem tartana velem, jobb ezeket az élményeket egyedül megélnem először. El sem tudom képzelni, mire gondolt. Milyen élményeket. Milyen hatásokat.



Megfogadtam a tanácsát, és reggeli után egyenesen Aarhus felé vettem az irányt, felkészülve minden számomra elképzelhetetlenre, emberi arcokra újra, az erdőben töltött néhány hét után. Szeretem nézni őket. Találgatom, mire gondolnak, a grimaszokat figyelem elsősorban, ha dühösek, ha fáradtak, vagy csak épp sietnek valahová, és egymásnak ütköznek. Egy kisfiú elsírta magát, mert a vízbe ejtette az autóját, a következő pillanatban már hangosan nevetett, amikor az anyja ráadta a sapkáját, és a bojtok az arcát csiklandozták. Azt hiszem, sajnálom, hogy sosem voltam gyerek.



Az Aros, ez az új, modern épület első ránézésre inkább rémisztő volt, mint fenséges. Vagy fenségesen rémisztő. Utoljára a játékszobában fogott el valami hasonló érzés, amikor ismeretlen helyeket fedeztünk fel, az ágy alá is bemerészkedtünk egyszer, vagy az ablakpárkányra, ahonnan meg kellett tanulnunk máshogy nézni. Hozzászoktatni a szemünket az új látványhoz. Itt, a múzeumban, más lesz az ember tekintete.



Megálltam egy kép előtt, ahol mindenki megállt, és próbáltam utánozni a mellettem állókat. Volt, aki fel-alá járkált a festmény előtt, néha lehajolt egy kicsit, majd felágaskodott, hunyorgott is, hogy kiélesedjen a kép. Más csak állt, mereven maga elé bámulva, fókuszált, ha jól tudom, és egyszer csak mintha megkönnyebbült volna. Mosolygott is, mintha éppen most értett volna meg valamit, a szépséget azt hiszem, értelmet találni az először értelem nélkülinek vélt tárgyban. Valami szubjektívet.



Volt egy kép, mozaikból, egy óriási traktor kartonpapírból, egy feldarabol ló maradványa 24 kis befőttes üvegben, fejet és hajat formáltak az utcáról összegyűjtött kupakok és csikkek, egy „négyzet” című ólomgömb, a tenyerem összeszorult, az öklömbe szorítottam az ujjaimat egyszer, amikor már végképp azt éreztem, hogy nem értek semmit. M., jól itt hagytál, mondhatni dühömben máris azt érzem, hogy annyira megosztanám veled a kételyeimet és csalódottságomat magamban, és kérnélek, még, még, foglalkozz velem, mert egészen biztos, hogy bennem van a hiba. Taníts az anyaggal szembeni érzékenységre. Ez milyen ironikus.



------
A sorozat korábbi részei:

Ken, a Trelleborgi legendája - 1.
Ken, a Trelleborgi legendája - 2.
Ken, a Trelleborgi legendája - 3.
Ken, a Trelleborgi legendája - 4.
Ken, a Trelleborgi legendája - 5.
Ken, a Trelleborgi legendája - 6.
Ken, a Trelleborgi legendája - 7.

Nincsenek megjegyzések: