Gondolathálózat – Pásztor Erika Katalina projektjéről

Pásztor Erika Katalina a NOT (Network of Thoughts - Gondolatok hálózata) című projekttel vett részt a HACK.Fem.EAST kiállításon. Két társával (Halmágyi Z. Judit építésszel és Fónagy Dóra designerrel) azt a célt tűzték ki, hogy az identitás új koncepciójának kifejlesztésével újradefiniálják a társadalmi hálózatok által reprezentált identitást.

Projektjük leírásában Hamvas Bélát idézik, aki szerint mindannyiunkat a valakivel vagy valamivel eggyé válás antik érzése vezet. Mindannyian az ideális intellektuális partnert keressük hogy vele teremthessük és oszthassuk meg a világot. Az identitás megjelenítése az e téren elérendő sikereink záloga.



A fogyasztás erős hatással van a kreativitásra és az identitásra is. Mindig újat kell teremteni a design, a kutatás és a művészet területén, továbbá látva, hogy a professzionális világ az értékek utilitárius rendszerére épül, mindannyian akaratlanul is versenyhelyzetbe kerülünk a nemzetközi elismerésért és a hosszú távú túlélésért. Az identitás társadalmunkban a legfontosabb 'issue'. A társasági vagy személyes brand kulcsfontosságúvá vált.

A NoT projekt egy képsorozattal reflektál e jelenségekre, melyet Frans Jeursen holland művészetkritikus és filozófus megközelítésmódja inspirált. Frans Jeursen szerint: „Én nem az általam birtokol dolgokkal, az általam ismert emberekkel, a személyim adataival vagy az általam használt brandekkel és tárgyakkal vagyok azonos. A gondolataimmal vagyok azonos.”



A NoT projekt hangsúlyozza, hogy a gondolatok erősen kötődnek egymáshoz s hálózatokba rendeződnek. „A gondolataimat mások gondolatai inspirálják és aztán maguk is inspirálják más emberek gondolatait. A folyamatosan vándorló gondolatok különös áramlási terének nincsenek idő- és térvonzatai. A gondolatok hálózatában az egy azonos a gondolat-csomóponttal, mely szükségszerűen részleges fedésben van mások gondolat-csomópontjaival.

Ezt a gondolatot egy másik inspiráló elemmel egészítették ki, mely a Prágában 2007. november 10-én rendezett Leonardo Oktatási Fórumról származik.



Ennek az ötven-hatvan tudós és művész számára rendezett informális találkozónak a moderátorai [Roger Malina és Annick Bureaud] valamennyi résztvevőt arra kérték, hogy pár percben mondja el, mely kérdések égetően fontosak a számára. Az ismert vagy idegen emberek gondolataiból egy óra alatt különböző gondolkodásmódok és motivációk mutatkoztak meg, hiszen az égető kérdések az intellektuális lét iránytűi, a gondolkodás és teremtés középpontjába engednek bepillantást.

A NoT átvette az égető kérdés (burning question BQ – itt égető kérdés ÉK) koncepcióját, itt az ÉK egy intellektuális központ megjelenítéseként funkcionál. Ez a központ teremti és formálja egy-egy ember gondolat-csomópontjainak határait. Az ÉK jellemzője az időlegesség, hiszen egy-egy ember égető kérdése időről időre változhat. Ezeket az adatokat összegyűjtve az ember visszatekinthet saját gondolkodásának fejlődésére, így láthatóvá válik, hogyan épült az ő személyes belső története.

Pásztor Erika Katalina művész-vállalkozó: koncepteket, projekteket, csapatokat és szervezeteket épít a társadalmi és kommunikációs témák multidiszciplináris kreatív vállalkozások formájában történő feldolgozásához: új technológiákat használva köti össze a gondolatokat, az embereket és a módszereket. Építészetet, vizuális és üzleti kommunikációt valamint intermédia művészetet tanult. Művészi kutatásainak középpontjában az absztrakt kapcsolatok új módszerekkel történő leképezésének problémája áll. Munkáit számos csoportos kiállításon és fesztiválon láthatták már Európában: Rubik-ösztöndíjat, Soros-ösztöndíjat, európai médiaművészeti ösztöndíjat nyert, Híd című video-installációjával 1991-ben a Budapesti Műcsarnokban a SUB VOCE nemzetközi médiaművészeti verseny második helyezettje lett. 2006-ban megnyerte a művészeti egyetemek programjai számára kiírt versenyt. Az építészforum.hu egyik alapítója, független művészként és építészeti-művészeti újságíróként dolgozik.

A NOT az építészfórum honlapján

Irgalmas Zsófia: Hat kézfogásnyira

"Tisztában vagy-e azzal, hogy az ökölcsapásnál a puszta bőr súrlódik a puszta bőrön, s hogy azonnal apró mikrosérülések jönnek létre az ütés pillanatában mindkét testfelületen?" - Irgalmas Zsófia az iwiw (international who is who) alapelveként is ismert hat kézfogás elméletéből indulva ki okulásunk érdekében óvó üzenetet intéz mindnekihez, aki hallja: adja át!

Aggódó üzenet

Hat kézfogásnyira van egymástól az Egyesült Államok elnöke Ausztrália ismeretlen busman őslakójától, ahogyan hat kézfogásnyira van bárki ebben a világban bárkitől. S ennek tudatában egy aggódó üzenetet szeretnék felröpíteni, hogy szárnyra kapjon, s hat véletlenszerű kézfogáson, hat résztvevően suttogó ajkon keresztül eljusson ahhoz, akire Irgalmas Zsófia most oly nagy részvéttel gondol.



Te, aki hat kézfogásnyira tőlem ököllel megütöttél két meleg férfit a Rudas fürdő férfias tereiben, elhamarkodott cselekedetedben gondoltál-e arra, hogy milyen sok HIV pozitív ember van a melegek között? Hogy ezek a fertőzöttek gyakran még nem betegek, csak hordozzák magukban a vírust, amit szem még nem vehet észre rajtuk sehogy.

S tisztában vagy-e azzal, hogy az ökölcsapásnál a puszta bőr súrlódik a puszta bőrön, s hogy azonnal apró mikrosérülések jönnek létre az ütés pillanatában mindkét testfelületen? S abban a pillanatban, amikor ezek a mikrosérülések felhasadnak egymáson, megtörténik a nyiroknedvek cseréje, s nem csupán a te nyiroknedved érintkezik az ő testével, de az ő fertőzött nyiroknedve is behatol a te testedbe a hámsérülésed láthatatlan kapuján. Mert bizony elegendő egy olyannyira kicsiny hámsérülés is, amit te észre se veszel. Egy apró kapu.

S akkor te már fertőzött vagy. HIV pozitív. S talán már a feleséged is az. S ez egy gyilkos kór. Mert ha nem kezdenek időben kezelni, s csak akkor derül ki, hogy AIDS fertőzött vagy, amikor már megjelentek a betegség tünetei, akkor már késő. Akkor már halálra vagy ítélve. S a gyerekeid apa és anya nélkül fognak felnőni. Árván.

Ezért kérlek téged, menj, csináltass egy HIV tesztet, hogy idejében elkezdhesd az antivirális kezeléseket, s így hosszú, teljes értékű életet élhess, s ne kárhoztasd a gyermekeidet arra, hogy a gondoskodó család meleg szeretetét nélkülözve nőjenek fel, árván!

Erre kér téged,

könyörög hozzád,

innen a hat kézfogás messzeségéből,

sok-sok szeretettel,

Irgalmas Zsófia.

Koncentrikus körök

Ica szerzőinek soraiból kollektív tudatunk üzen. Ica szerkesztői arra válallkoztak, hogy megnézik a vizet: a kollektív tudatfolyam-áramlat jelenségeit értelmezik, s mielőtt továbbáramlanánk, felhívják a figyelmet az örvényekre, irányokra.

Ica szerzőinek soraiból kollektív tudatunk üzen.

Ritkán találkozunk a férfivilág kártékony, agresszív és paranoid képviselőivel, megnyilvánulásaikkal ilyen tisztán és szemtől szembe, mint a 13. felvonuláson. Jó látni közös férfitudattalanunkat a maga valójában.
A férfit, aki fájdalmat és rettegést okoz, téveszméivel ciklikusan erőszakolja a környezetét. Életellenes, zárt világ. Élősködő. Erre a férfitípusra figyelmeztet, ettől óv a férfiak egész történelme. Ez a bűnöző.
Maguk a férfiak rettegnek sötét erőiktől, minden hálózatuk a paranoid túlvédekezés kényszerében épül. A jog a lelkiismeret patkánylabirintusa, az üzlet a kölcsönösség patkányjárata, a munka a kényszerek útvesztője, ha nem értjük a lényegüket. És azt sehol sem találjuk az egész kerengőben.

Mert a nőknél van. Akiknek fel kell nevelniük azt a nemzedéket, amelyik túlél – és továbbít – minket. A mi felelősségünk, milyen ez a ’mi’, amit továbbítunk.

Kollektív férfitudatunk árnyékolta be a menetet, ellenpontja mint fókuszált fény vonult a zavarosban. Az áldozati menet leszbikus szárnya vitte a fényt. Ez a spirituális különítmény 6 fő volt, hat képpel hat pajzson. Húsztól hetvenig, nagyanya és szűz, művész és civil, spirituális erő és szeretet. Ezt kellett volna látnunk. De ez mindannyiunk elől rejtve maradt. Pedig erre járhatna a jövő: közösségben az oltalom.
Ennek örült Cilin, amikor megtalálta a pajzsokat, a képeket és a nőket. A hordozók közöttünk vannak, a pajzsok pedig kivédték az ellenünk vonuló gyűlöletet.

12 napja megy ez, már lepörgött a hírekből, a szemekből és a tudatokból.
A bántalom elmúlt és kiürült a város, vidéken fesztiválozik.
A hazabuzikat nyakonverték és hazazavarták, kurucinfo újra köcsögöl: ont, vartyog, hasít. Regressziójuk közveszélyes, nagyon tud fájni nekünk is. Bár a mentális klíma, amit a bűnözőkkel operáló gárda közvetít, erkölcsileg már kihalt, mint a koffer-mobil.

A múlt érzései ma veszélyes téveszmék, amik rezervátumokba záródnak.
A hordozóikkal együtt. A rezervátum magyarul gettó, amúgy börtön. Éles határok.
A jövő a magyar, török, szlovén orosz és lett, lengyel és román óvodákban szívja magába a multikultúrát. Egy olyan generáció születik, amelyiknek mi programozzuk az érzéseit, neki kell megélni őket. Kódfejtő és kódtörő az új nemzedék.

Ica kollektív tudatfolyama kísérte ezt a hetet, ömlött a szép magyar szó, a nemzeti analízis. Tudatfolyam szabadabb volt a médiaátlagnál és tágabb látókörű. Beáramlottak új szerzők és hozzászólók. Beáramlott a tudott és a tudattalan: Ica folyamata pezsgősen és magabiztosan örvénylett néhányat, ma csillogva áramlik tovább.

Újabb ezer olvasóval többen vagyunk, és a pszicho-szocmunkás hozzászólók érzéseivel gazdagodtunk: tudatosabb és türelmesebb csoport ez az átlagnál, érzésekről és sajátélményről tud beszélni. Sokat segítettek Icának a trauma kimondásában és megértésében.

Ica szerzőiből kollektív tudatunk üzen. Madám Sosa analitikus iránya inspirálta Icát – neki is hála a tudásért, melyet megosztott. Pszicho-szocmunkás tudatúakból még kér és újra kér Ica.

Gordon Agáta

De lássuk az áramlás (t)örvényeit! A szerzők és szövegek interferenciáit.

Aletta Vid verse muzeálisnak álcázott kalózhajó: Nyugatos hangzásba csomagolt motívumok és elégikus rejtelem. Kihez szól és milyen nemben? Titkolja, ahogyan kánoni szerzőink is gyakran. De rejtett tartalmai kalózként csáklyázzák meg az olvasói tudatot, ha ismerve a körülményeket a július 5-ei felvonulás és a magánélet tényei felől olvassuk őket.
Bumberák Maja látni akarja a féléves lánya jövőjét, s hisz a gyűlöletmentesség lehetőségében. Nagy különbségek.
Gerevich András és Gordon Agáta melegtudatú költők profetikus himnusz-átirataikkal a nemzettudat felől zavarták fel a vizet: G. (a fiú) elveszíti a Himnuszt s a Dunába ugrik, G. (a lány) megtalálja, de nem tetszik neki, ezért újat ír, s a káros tudattartalmak kiürítése érdekében jót káromkodik irodalomtörténeti apanyelvén.

’Felvonulók kérték’ összeállításunkban Gordon haditudósítóként világította meg a helyzetet (háború ez, a politika háborúja), míg Tímár Magdi Cilin a pajzsaikkal vonuló nőkről írt, akik átmentek a szivárvány alatt. A pajzsokon Rubljov Krisztusa és Máriája vigyázza a lépteket. Az ókeresztény kultúrát a rock-kultúrához köti a Pink Floyd Dark Side of the Moon albumának prizmája: minden fehér fény a színek összességéből áll össze, üzenik nekünk a pajzshordozók. A prizmában Isten szeme. A mindent látó így alkotott: a világosság fényének mindenki egyként részese. Az emberalkotta közlekedési rendet a KRESZ-tábla homofóbia-tiltása jelképezi, de Picasso békegalambja már a szivárvány felett száll át: a kultúra, a művészi együttgondolkodás képes visszatéríteni a tudatot a színek sokféleségének elfogadásához. A keresztény- és zsidó szimbólumok, az emberalkotta világ és a természet képeit egyesítő pajzsok egy világértelmezés részei: sokat tanulhatunk belőlük.

Van aki olyan távolról nézi-, fotózza az egészet, hogy a menet az Andrássy úton visszaugrik néhány évtizedet, s rossz emlékeket idéz (Györe), s van, akinél provincialitásába beleragadt, csak földrajzilag európai város hibás burkolatú korzójává romlik (Dányi).

Ica folyamának mélyén ott örvénylenek a tudattalan férfifantáziák is: az erőszak- és identitásfenyegetés férfiörvényei. Itt a legnehezebb egyszerre tudatosnak és bátornak lenni, ez a téma ránt vissza leginkább a szex-babonák titkos tabuiba. Mintha a szexről, s nem hozzá való viszonyunkról beszélnénk: a férfiviszonyról a testhez és a szexhez, így a nőkhöz is. Hetero- és meleg erőszak-képek: Adrian attól fél, egy mesekönyv lapjaira bilincselve a könyvespolc sötétjében felejtik, Dányi Dániel a teste feletti uralmat szeretné visszavenni illegális bitorlóitól, míg Üsbaszál kommentjében kimutatja a tudat mélyáramaiban megbúvó testi elégedetlenség hatásait a férfikommunikációban.

Becsey Zsuzsa írása folyóba hajított kő. Ica tudatfolyamának felszíne koncentrikus körökbe rendeződik, s várja, hogy olvassák jelzéseit: halkan, de világosan beszél, és a kollektív erőszak traumáját megélők is megértik lassan, hogy a férfinak (annak, amit férfinak gondolunk) változnia kell.

Györe Gabriella

Szécsi Magda: Róka-hete-róka (Töredékek)

„A másság gyűlölete olyan érzelmi terület, ahol szexuális, szellemi, és gazdasági trágyából nacionalista virágok szöknek szárba!
*
Magyar állampolgárként nem foszthatják meg a romákat egyenjogúságuktól csak azért, mert EGYMILLIÓ cigányból ÖTEZER cigány férfi képtelen betartani a törvényeket! Én sem ítélek el KILENCMILLIÓ millió magyart azért, mert közülük EGYMILLIÓ cigányokat ver, gyilkol, megaláz, félelemben és nyomorban tart...” – Szécsi Magda virágoskert-szemléje.


- Szia, hete-róka! A gyíkhoz képest meleg vagyok, amúgy ágyon és párton kívüli… egyébként meg nem hiszek a heterók 1 lyuk-központúságában, se abban, hogy akit a farok gőze megcsapott, az kigyógyul (idézek) a „buziságból”. Akit a farok gőze megcsap az nedves lesz, vagy terhes, esetleg szellemileg terhelt, ahogy a példád mutatja! Ez a terheltség nem kevés önszervezésbe kerülhetett! Írod, jogász vagy. Hű. Ez szörnyű! Így joggal nem tarthatom ezt a korszakot a kritikai értelmiség fénykorának... (de reménykedem...)

*

A melegek és a cigányok közös vonása, hogy a nem melegek, nem cigányok alapvonásainak megváltoztatása nem szerepel céljaik és követeléseik között... hatni persze hatnak, mint ariel a szennyes ruhára!

*

Párbeszéd: - Soha sem gondoltam arra, hogy meleg legyek! Annak születtem...
- Soha sem gondoltam arra, hogy pofán vágjalak! Megélhetési okból teszem...

*

Politikai, nemi, és lelki érettségre vallana, ha a pártok nem sajátítanák ki Jézust addig, míg ő alá nem írja a belépési nyilatkozatot! Minimum ennyit elvárnék, mint hívő, mint cigány, mint nő, mint párton-kívüli, mint meleg- és zsidóbarát, mint a magyarságára is büszke, állami konzerv nokedlin nevelkedett szociális szimbólum...

*

Jóslat: A FIDESZ a Magyar Gárda miatt veszítheti el a választásokat, az MSZP meg azért, mert libidószerűen veti oda nekik marcangolásra a romákat és a melegeket...

*

A másság gyűlölete olyan érzelmi terület, ahol szexuális, szellemi, és gazdasági trágyából nacionalista virágok szöknek szárba!

*

Magyar állampolgárként nem foszthatják meg a romákat egyenjogúságuktól csak azért, mert EGYMILLIÓ cigányból ÖTEZER cigány férfi képtelen betartani a törvényeket! Én sem ítélek el KILENCMILLIÓ millió magyart azért, mert közülük EGYMILLIÓ cigányokat ver, gyilkol, megaláz, félelemben és nyomorban tart...

*

A magunk szexuális másságát felismerni, de megtagadni azt: felvilágosodott önzés!, amitől megszaporodhat a bakancsviselők és a motorosok száma...

*
Milyen érdekes, hogy a cigányverők szinte minden esetben impotensek, a melegverő kigyúrt nagylegények pedig egyedül élnek. Persze egy csíkos fagyi is érdekes, de az nem okoz 8 napon túl gyógyuló sebeket… és arra sem világít rá, míg nyaljuk, hogy a feszültségi viszonyok elismerése a demokratikus önlegitimációra épülő civil társadalom alapja. Ehhez, úgy tűnik, még tovább kell nyalnunk...

*

ROSSZ HÍR: amíg a meleg és a roma értelmiségen belül is konfliktusok és feszültségek vannak, nem menekülhetünk a jóba!!!
JÓHIÍR: se a jobboldali, se a baloldali pártok nem kötelezték a melegeket és a cigányokat arra, hogy kalocsai paprikával egyék a mézes kenyeret...

*

Remélem, mire idáig jutottál az olvasásban, te is az európai fejlődés nem elhanyagolható tényezőjévé váltál...

Be Proud!

BP! Be Proud! Ha nem is Budapesten...
Fifth Avenue, New York, 2008. Június 22-től 29-ig tartottak a büszkeség örökségének napjai - ünnepként élik ezt meg a felvonulók és a lakók is. Egy New York-i olvasónk küldött néhány képet arról, ott hogyan történik.
"Nagyon szomorú, amit tőletek és másoktól olvasok. Hogy lássátok, van más, mi itt rendeztünk egy bulit, mert itt az utcán a Fifth Avenue-n előttünk vonulnak fel." - írja.
Nézzük. Lássuk.

Dányi Dániel: Mocskosmagyar

"...megmondják nekem, kit szeressek és kit ne, meg hogy hová akarjam majd dugni a faszom, mert az őszerintük úgy a helyes, majd a gyerekemnek, és az ő gyerekeinek is elő legyen írva, hogy mit gondoljanak helyesnek, és hogy az ember ne a szerelmét, hanem a mások gyűlöletét legyen kényszerű követni. Beleturkálni a másik nadrágjába, és megvizsgálni, nemzeti pántlikás péniszének működése megfelel-e a legújabb műmagyar rockopera követelményeinek. [...] Mit akarnak tőlem?" - Dányi Dániel írása tűzközelből.

- Mocskos buzik!
- Mocskos idők, szeretnem kéne
- Szebb jövőt!
- A jövő itt van, és sose lesz vége...

A minap egy svédországi ismerősöm érdeklődött a magyarországi helyzetről. Javul-e, vagy romlik? - így aggodalommal a szélsőségekről, Gárdáról. Mennyivel más neki beszámolni az eseményekről, aki napról-hétről-hónapra nam látja-hallja ugyanazt. Minden csapból folyni ugyanazt a trutyit, hogy az ember szinte zsibbadtan belefásul, és úgy kell erőt venni magán, hogy érdeklődést és érzékenységet csiholjon elő, holott. Hol itt a jelentősége már, hogy buzik, cigányok, zsidók vagy kicsodák ellen acsarog ez a banda? Döbbenetemről kell majd írnom, hogy igazán jelentőségét vesztette akkor szombaton, milyen csoport jogaiért is indultunk el a Deák tértől az Andrássy úton (Avenue) végig.



Előtte volt alkalmam szót váltani néhány külföldről érkezővel, baráttal és idegennel egyaránt. Nem értették: az elmúlt évek békés örömparádéi mitől szorulnak masszív rendőrvédelemre? Mikor a Notting Hill Carnival alatt jó-jó, vannak elvétve bunyók, de az elképzelhetetlen volna, hogy csoportosan tiltakozzanak a feketék ellen. Erre annyit mondtam fejcsóválva, hogy idén semmiképp se hozzák el a gyereket (ő még csak pár hónapos, nehogy ilyen legyen az első parádé élménye). Egy másik, szerb illetőségű srác meg azt kérdezi, hol voltak ezek az arcok öt évvel ezelőtt, mikor legutóbb itt járt a Gay Pride-on? Mondtam neki, szerintem egy jó részük még iskolapadban. Marha trendi lett az elmúlt pár évben a szélsőjobbal cimborálni, biztos erre buknak a csajok, nyilván. Utóbbi megjegyzést magam is döbbenten konstatálom, hogy csak félig viccelve nyögtem be, sajnos. Szóval ilyesmik kavarognak a fejem, gyomrom körül, mikor itt leülök riportot írni Szabadország és Agyarország párhuzamos felvonulóiról.

Kerítés mögött vonulni, ez már ad egy alaphangot. Elöl megy valahol a zenét árasztó kamion, tompa utórezgései körül dübörögnek a rendőrteherautók, nagy basszuszörgés és rengeteg pöfögő füst. Rövidesen felszólalnak az ellenérdekelt szólamok is: Mocskos buzik! üvöltöznek, időnként skandálják. Toccsan a betonon a felénk hajított tojás, csattan a paradicsom, frusztrált gyalázatsaláta, és a bekiabálások, gyalázkodás, anyázás, köcsögözés. Rengeteg a rendőr, ránézésre annyian, mint a felvonulók. Idővel különös szimpátia ébred bennem, noha annyiszor láttam ellenségnek az egyenruhás karhatalmat, most feltűnően körültekintőek, minket védenek olyanoktól, akikkel valószínűleg hétről hétre, meccsről meccsre és balhéról balhéra kell farkasszemet nézniük hivatalból - szar meló lehet, szívből sajnálom, hogy ilyen méltatlan helyzetbe hoz minket a lincstömeg.



Kirajzolódik apránként a hőbörgésből az ellenségképük, amihez igazán nem tudok viszonyulni: a "mocskos buzi", aki "beteg", aki "kettéosztotta ezt az országot", sőt "népművészeti cserépedény". A figyelem kereszttüze lesújtó, az arcok pedig hol szívszorítóak, hol torzan gyűlölködők, vagy szimplán anonimitásba takarózók. Agyon akarnak ütni, és habozás nélkül megtennék itt és most, csak a büntetés rettenti el őket a gyiloktól. Próbálom tartani magam ahhoz, hogy ők is pont olyan emberek, mint mi. Hogy nagyon rossz lehet az, ennyire gyűlölni. Nem kell sok idő, hogy belássam: igen, ám az mégsem lehet kifogás.

Ezek a mélymagyar tudatú illetők, az Ellenérdekeltek akarnak nekünk, nekem morális példát mutatni. A Toi-Toiból kiszippantott szart freccsentve vízipisztolyokból, reánk. Fröcsögve, bebaszva, sörösüveget lóbáló gyűlölettáncban. Hogy megmondják nekem, kit szeressek és kit ne, meg hogy hová akarjam majd dugni a faszom, mert az őszerintük úgy a helyes, majd a gyerekemnek, és az ő gyerekeinek is elő legyen írva, hogy mit gondoljanak helyesnek, és hogy az ember ne a szerelmét, hanem a mások gyűlöletét legyen kényszerű követni. Beleturkálni a másik nadrágjába, és megvizsgálni, nemzeti pántlikás péniszének működése megfelel-e a legújabb műmagyar rockopera követelményeinek. Alázni, gyalázni, acsarogni, rácsot és öklöt rázni. Hogy nem múlt el az a történelminek beállított helyzet, amikor embertársat, ismerőst, rokont terelnének a halálmenetbe, a vesztőhelyre, vagy a Dunába lőni, magyar nemzetünk szebb jövőjéért. Mit akarnak tőlem?

azt a mocskos
zsidó
cigány
nigger
magyar
faszomat akarják

azt a mocskos
buzi
köcsög
beteg
magyar
véremet akarják

az övék is ez a
Szabadország -
a faszom nem
az csakis az
enyém nem
adom
nem hagyom

Végül aztán csak visszaordítottam arra az akárhanyadik mocskosbuzizásra:
- Én mocskos magyar vagyok!



(Képek, sorrendben: Gay Pride Day, New York City, 2006; Gay Pride Day, Sao Paolo, 2007; A melegházasság engedélyezésének ünnepe, Los Angeles, 2008)

*****
A szerzőről:
Dányi Dániel költő, műfordító, 1980-ban született. Angol és magyar nyelven ír és fordít. 2004-től jelennek meg angol versei a magyarországi Pilvax Magazine online, majd nyomtatott kiadása mellett a The Shop írországi folyóiratban, illetve saját blogján, a poetsnews-on.
2008-ban „The Future Museum” címmel Nemes János zenésszel saját angol nyelvű verses előadással léptek föl, többek között az Europoetica fesztiválon a Ráday utcában.
Műfordítói munkáiról itt olvashatnak többet.

Becsey Zsuzsa: Munka nélkül július 4-én

"De ki az, aki jobban fél? Melyikben több az önuralom? Képes-e bántalmazni olyan ember, aki nem fél? (...)
Csupán a nő eltorzult arca hagy bennem kétséget. Hiszen ő is fél (...) Pedig nincs miért szégyenkeznie. Bárhonnan is nézem, emberfeletti erővel áldott." – Becsey Zsuzsa a nők és a férfiak, a segítségnyújtás és az önérdekérvényesítés mentén nyíló hasadékokba pillant.

2008 július 4. délelőtt fél 10, a József utcán haladok kifelé, a körút irányába. A munkanélküli irodába tartok.
Fiatal pár jön szembe. Pontosabban egy család. A nő ölében kisgyerek, másik kezében a babakocsi, oldalán a másik gyerek, alacsony, vékony. Közvetlenül a háta mögött hatalmas férfi, szemmel láthatóan az apa, feltűnően ordít a nő fejébe, valami olyasmit, inkább főzéssel foglalkoznál. A csendet megtörő, irritáló szavaitól kísérve két üres kezét a nő felé lóbálja, s fenyegetőn gesztikulál. Nézem a szituációt. A nő előtt a kocsi, két oldalán a két gyerek, háta mögött az ordítozó férfi. Feltehetően férj.
Nézem a gyermekeit tartó fiatal nőt. Az arcokat. A nő és gyerekei arcát.
A nő, vagy lány − elnézést, de olyan törékeny, vékony ez a nő, karjában a gyerekkel; 38-40 kiló. És olyan fiatal! 20-22 éves lehet, alacsony, szőke, sápadt. Különben szép, most eltorzult arcán néma fájdalom. Amelyik már túlvan azon, hogy szólni tudjon. Tehetetlen, kiszolgáltatott. Szinte lányanya. Ha szól, csak rosszabb − gondolom. Védenie kell a gyermekeit. Reakciója, ahogy öntudatlan arcába nézek, csak annyi, hogy egy fokkal elmélyülnek rajta a fájdalom ráncai.
Pontosan ismerem ezt az arcot. Szinte kiszámíthatóan azt is, ami mögötte van.
A férfi, vagy inkább fiú − ő se sokkal idősebb − homlokegyenest a nő ellentéte. Magas, erős, izmos, kifogástalan fizikai adottságokkal rendelkezik. Legalább 1,80-1,85 centi magas, kilóra saccolva is 80, barna. Tele vitalitással. Ha csak egymaga jönne velem szemben, egészen egészségesnek tűnne. A kisfiú arca, kb. 1 éves, alig látszik. Anyja tartja az ölében, befelé néz, szinte anyja mellére hajlik. Mint aki nem akar látni semmit. A kétévesforma kislány arca anyjáéhoz hasonlóan eltorzult. Olyan arc, amelyiknek a gazdája még akarna, de már nem bír, sírni. Láthatóan fél a háta mögött üvöltő férfitól, aki minden valószínűség szerint az apja. Ő is néma. És még azt mondják, a kislányok apásak. Ennek a kislánynak itt és most nem adatott megfogni apja kezét.
Rövid ez a pillanat, amíg elhaladnak, de még így is érzékelhető: kevésen múlik, hogy a férfi a nőnek még szabadon maradt testfelületét tettlegesen is bántalmazza.
A család hallgat. A férfi (férj? apa?) ordít, követel, rágalmaz.
De ki az, aki jobban fél? Melyikben több az önuralom? Képes-e bántalmazni olyan ember, aki nem fél? Ember, aki kiszolgáltatott helyzetben nőt bántalmaz, csak gyenge lehet. Szellemi, jellembeli gyengeség.
Csupán a nő eltorzult arca hagy bennem kétséget. Hiszen ő is fél, hiába, hogy lélekben erős, helyzete hátrányos, esélytelen. Ha segítséget kér, azt hiszem, gondolkodás nélkül segítek. De az a típus, aki nem kér segítséget. Arcán csupán a szégyen és a fájlalom. Pedig nincs miért szégyenkeznie. Bárhonnan is nézem, emberfeletti erővel áldott.



Már az Andrássy úton. Szinte célpontom előtt, egy kép az egyik kapualjból. Süt a nap. A lépcsőszerű szegélyen két mosolygós, fiatal lány. Kihívóan vidámak. Csevegve üldögélnek. Így, ebből a magasságból is pontosan érzékelhető: az egyik nyúlánk, feltűnően fehér arcú, fenékhosszig érő, egyenes, szőke haj, a másik alacsonyabb, erősen sötét a bőre, egészen sötét arc és a haj göndör, vállig ér. Egy fehér és egy néger lány.
Arcukról sugárzó boldogság.

*****
A szerzőről:
Becsey Zsuzsa 1969. március 24-én született Sepsiszentgyörgyön. Képzőművész, animációs rendező.
1990-től 1995-ig a Magyar Képzőművészeti Főiskola képgrafika-intermédia-pedagógia szakán, 1997-ben a Magyar Iparművészeti Főiskola animáció-vizuális kommunikáció szakán tanult. Mesterei Peternák Miklós, Kocsis Imre, Sugár János, Beke László, Bleier Edit, Varga Csaba és Sánta Péter voltak.
1993-ban a zágrábi Kortárs Múzeum díját, 1995-ben Barcsay- és Magyar Narancs-díjat, 1996-ban a Magyar Írói Alkotószövetség írói ösztöndíját kapta. 1993-tól tagja a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületének.

Műveinek fontos témája a vizuális folytonosság. Fő terve egy Nyuszi tanmese-sorozat elkészítése könyvben és animációban. A sorozat első része Mese a Nyusziról, azaz átlátszófülesről és a jámbor farkasoroszlánról címen 1997-ben készült el.



További információk az ArtPortal Lexikonban olvashatóak.

Aletta Vid: A Golden Hind ölén

"...mind, e honfiak, akik megölni vágytak
idén, egy júliusban, e júliusban bátrak,
hogyan gyűlöltek és hogyan rúgták a kordont,
s e millió dühöt hová, mivé ha oltom,
hogyan felejtsem végleg, hogyan írjam felül,
miféle szabadsággal? Milyen nyelven belül?"
Aletta Vid versét közöljük.

Meleg Méltóság Menet 2008

Ha elhajóznánk a Golden Hind tetején,
olyan volna az egész mint régen, te meg én,
ha elhajóznánk büszkén ahol büszkén is vonulnak,
most London ünnep volna, hol boákkal borultat
táncoltatna kezén egy másik te meg én –
ott úgy tűnik, valóság. Itt úgy tűnik: regény.

Ha elhajóznánk végre, csak ketten, te meg én,
valószínűleg mégis jönnénk erre idén,
s jövőre ismét jönnénk, és jönnénk évről évre,
mert nem minden menetre hullik petárda ékje;
a tojászápor, persze, nem esett jól nagyon,
fogd a kezem, ne fogd, hagyjad csak, én hagyom,

s ordít ma még ezer, a torkán hogy kifér,
„mocskosbuzi” – tagoltan, kong, bong, zajong, s az ér
megpattan, min lecsurrant eddig minden türelmem.
Nem, nem bugi! Nem jókedv!
Nem harcokért születtem.

S ha elhajóznék egyszer, már nem veled, csak én,
hogyan felejthetném el a Golden Hind ölén,
hogy mind, e honfiak, akik megölni vágytak
idén, egy júliusban, e júliusban bátrak,
hogyan gyűlöltek és hogyan rúgták a kordont,
s e millió dühöt hová, mivé ha oltom,
hogyan felejtsem végleg, hogyan írjam felül,
miféle szabadsággal? Milyen nyelven belül?



*****

A szerzőről:
Aletta Vid költő, 1972-ben született Budapesten. 2002-ben Mozgó Világ nívódíjasa volt, első kötetét 2003-ban E mái nap szül címmel a Magvető Kiadó gondozásában jelentette meg. Ebben az évben a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének ösztöndíjasa volt, 2004-ben a Nemzeti Kulturális Alap alkotói támogatásában részesült, 2007-ben Móricz Zsigmond ösztöndíjat kapott. Jelenleg új verseskötetén dolgozik.
ICA blogján először jelentkezik.

Adrian: A való világ hercege

Inkább erőszakoljon meg ezer gárdás, inkább szeressen ezer Tom-boy, inkább nevetek tojással leápolt hajjal, paradicsomfoltos ingemben-gatyámban barátok közt, de nem leszek a lidércvilág martaléka! Nem élek sötét szobákban és szaunákban, nem járom zombiként, élő húsra éhezve a nappalt és az éjszakát!

Igen, ott voltam. Nem is lehettem máshol. Várjam meg, hogy otthon rám törjenek és onnan vigyenek el, vagy hogy nagyra tisztelt államunk elnökének védőszárnyai beborítsanak? Várjam meg míg a magyar alkotmány minden magyarra érvényes lesz?
Igen, ott voltam. Ott voltunk mi, akiket az alkotmánybíróság kisemmizett, akiket lehet gyűlölni, halálba kívánni és küldeni. Sem az államelnök, sem az alkotmánybírák nem voltak ott. Őket védi a palota és a palást.
Ez nem az én alkotmányom. Nem az én bíróságom. Nem az én elnököm.
Erőszak, tojás és omlett az aszfalton. Valóban azt hiszik, hogy ettől félek? Pedig fél a halál. A gárda, a népnemzeti védőszentek és a néni nem az ellenségeim. Ők emberek: tehetetlen zselatin.
Az ellenségem az állam, az Alkotmánya, a PTK, a BTK, és félremagyarázói. Ők nem vesznek tudomást rólam! Miattuk vagyok láthatatlan.

A gárdisták, az omlett mesterei a barátaim: ők adnak hangot nekem. Ők látnak, éreznek, ízlelnek, félnek. Nélkülük kísértetek serege vagyunk: nincs rólunk sem hír, sem vita, csak haladunk a semmiből a semmibe.
Így hát hálámat kell kifejeznem:
Ellentüntető!
Szeretlek téged tiszta szívemből!
Nélküled a hatalom észre sem venne, s e bájos és szexi rendőrfiúk nem állhatnának mellettem. Büszke vagyok rá, hogy ezekkel a derék fiatalemberekkel vonulhatok. Ők is magyarok. Értékes vagyok nekik. Úgy védenek, mint egy kincset: gyöngyöt a habokban.

Inkább erőszakoljon meg ezer gárdás, inkább szeressen ezer Tom-boy, inkább nevetek tojással leápolt hajjal, paradicsomfoltos ingemben-gatyámban barátok közt, de nem leszek a lidércvilág martaléka! Nem élek sötét szobákban és szaunákban, nem járom zombiként, élő húsra éhezve a nappalt és az éjszakát!
Ellenség voltam és az vagyok. Ellensége a hamis rendnek, a hamis jognak, kötelességnek. Ellensége mindannak, amiből kihagytak, kifelejtettek. Bár tündérhercegnek születtem, nem vagyok a mesekönyvek szereplője; viszont azt sem akarom, hogy a valóságból kiűzzenek!



Nem oktatja értékeimet sem család, sem iskola.
Ez a valóság nem az én valóságom. Nem én teremtettem és nem kérek belőle.
Gyűlölök, mert ehhez van jogom. Gyűlölöm a Sándor Palotát, a Fehérházat és az állam rendjét. Ellenségek vagyunk. Ők akarnak eltüntetni, száműzni a mesevilágba, tündérhercegből láthatatlan zombivá tenni.
Felvonultunk. Én is ott voltam.
Mert vagyok.

Tímár Magdi Cilin: Pajzs

„Nem szakadunk szerteszét, tartjuk frontvonalunkat, szépen megyünk. Büszke vagyok, magamra, a társaimra, a nőkre, akik mellettem vonulnak, és mindenkire, aki eljött velünk. Kellene egy dal. Egy dal, amit énekelhetünk, egy harcos induló nekünk, amit együtt tudunk énekelni − talán egyszer lesz.” − Tímár Magdi Cilin átjutott a szivárvány alatt.

Kijövök a boltból, nézelődöm szerteszét. Hopp, ott egy halom kartondoboz. Szép nagyok, hűtőgép-méretűek. Megdobban a szívem. Trappolok mellé, gyorsan, elő a bicskát, nyiszatolom.
Hogy örül az ember, ha van minek! Egy tucat jó minőségű, erős kartondoboz! Mintha Isteni ajándék volna. Húzom-vonom, szeletelem. Pajzsok lesznek. Pajzsok és jelképhordozók, nekünk, nőknek, hogy védjenek minket és erősítsenek összetartozásilag. Megvagyok. Van köztük olyan is, amely kitárható, akár egy szárnyas oltár. Védőszenteknek, ha akarjuk. Kuncogok magamban, boldogan rakosgatom szerzeményem. Megveszem a festékeket, ragasztószalagot, fénymásolok. Icus egy Jézus-képet szeretne vinni, minden obszcenitás nélkül, egyszerűen. Védelmezőként. Lapozgatom otthon a képtáram, mindenhol töviskoszorús, bánatos, égre tekintő arc. Ez így nem jó. Nyúlok Rubljovhoz. Ez már igen. Éreztem is, hogy ez lesz a nyerő, van ebben valami, ami annyira, de annyira tökéletes (imádom). De azért nem bírtam ki, hogy ne legyen kis nőcsapatunknak női védőszentje. Kivettem Máriát is. Az is Rubljov. Az is gyönyörű. Így lettek egy pajzson ők ketten. Anya, a szűz, és fia.
Az irodában lassan gyülekeznek a lányok. Izgatottan készülődünk, mindenki forgatja a maga pajzsát, nézzük, mit, hova, hogyan. Én sötétkék alapon festek egy Picasso békegalambot, szárnyalva a szivárvány felett, csőrében szivárványos olajággal. Macsek bólogat, szerinte ez nem is galamb, inkább lúd. Mondom, nem lúd, galamb. De csak mondja, akkor inkább liba. Mondom nem liba, galamb. Na és az avantgárd művészet?



Készül a többi tábla is, sürögnek-forognak a nők (mint egykor a konyhában a falvédők szerint), jó a hangulat, nevetünk, maszatoljuk a festéket, iszunk egy pohárka sört, elszívunk egy cigit, jó így a közösségben, együtt, egy célért. Azért egy kis félsz lappang. Pókászom is keni a festéket, igyekszik nagyon, a homofóbiaveszélyt jelző közlekedési tábla-motívummal, és ott a Pink Floyd lemezborítójáról kölcsönvett ötlet, a fénytörés, minden fehér fény azzá lesz, amivé egy prizma teszi. Szeretlek titeket, akik itt festenek velem, akik hajlandók hurcolni a táblákat, bátrak és legyőzik félelmüket.

Eljött a nap. Izgulunk, menni kell, vinni, hurcolni, testünk előtt tartani, magasba emelni. Mégis, nem félek. Érdekes, a többiek is, valahogy már megnyugodtunk. Mellettünk az utcán hihetetlen mennyiségű rendőrségi autó, teherautó, vízágyú vagy mi, (fel sem ismerem).

Elindulunk. Nem számit már semmi, csak maradjunk együtt, együtt vagyunk erősek és láthatóak. Egyvonalban, a szivárvány minden színében, hiába ezernyi tojás, hiába megannyi mocskolódás, mi harcosan is békét szerető lányok, csak felemeljük tábláinkat. Ez a mi pajzsunk. Kapunk rendesen szitokszót. Hirtelen rádöbbenek, Ica a jobbszélen a védőszentekkel, ő van a legjobban kitéve mindennek. Mintha Jézus nem lenne mindenkié, aki akarja őt. Mintha nem védhetne minket is, csak azért, mert melegek vagyunk. Nem szakadunk szerteszét, tartjuk frontvonalunkat, szépen megyünk. Büszke vagyok, magamra, a társaimra, a nőkre, akik mellettem vonulnak, és mindenkire, aki eljött velünk. Kellene egy dal. Egy dal, amit énekelhetünk, egy harcos induló nekünk, amit együtt tudunk énekelni − talán egyszer lesz.
Tojászápor. Átfutunk a tojáseső alatt, rendeződünk, akarjuk a nemfélést. Enélkül nem lehet.
Gyerünk, lányok, tovább, és újra tovább!
Iszonyúan jók a zsaruk. Mint százezernyi éles sasszem, védőszárny. Nélkülük halottak lennénk. Szétmarcangolna minket a homofób csorda, csontjaink se maradnának, de így, így hálás vagyok, bízom bennük, nekik sem könnyű. Pedig elrettentő ez a fekete sereg, mint megannyi rögbijátékos, de ez nem játék. Ha ők nincsenek... basszus, az anyám temethetne maholnap. Kövi viszi a magyar trikolór pajzsot, a barátnője orosz, ő az orosz trikolórt. Mellettem Macsek, zsidó csillagot visz szivárványos kerettel, néha belém karol, megcsókol, szeret engem. Jobbra tőlem egy doki, büszkén viszi a homofóbia-ellenes pajzsot, és ott a szép kockásliliom szivárvány levelekkel, Vid festette, most Kimi hordozza bátran, mellette Kriszta, azzal a szép fénytöréses prizmával, és Ica, a védőszentekkel. Végigmentünk. Néha meg-megállva, tábláinkat felemelve, és néha énekelve, a Kossuth nóta utolsó két mondatát, hogy éljen a magyar szabadság, éljen a haza! Akarom ezt a felvonulást, akarok büszke lenni magamra és a többiekre, akik itt vonulnak velem, melegek és nem melegek, együtt, a kibaszott nagy kirekesztés ellen.
Megérkeztünk. Bezsúfolva, elkerítve. Elrekesztve. NEM JÓ ÍGY. Csak nézek ki a fejemből, hol van a szabadság, hol van a világ, hol van az emberi méltóság? Miért kell itt állnom, félve vagy tanácstalanul, várva a megmentő kivonulást? Átkozott ez a világ az emberi butaságtól terhelve, sötéten, szégyenteljesen!
Egy pillanat volt csupán, de eleredt az eső. Szitált, csöpörgélt, a nap pedig sütött ott lenyugvón. És ebben a középkorban, ebben az iszonyú sötét világban, ott volt az égbolton a szivárvány! Egy darabka csupán, töredékesen, de feltűnt, és ragyogott ott, az elkerített tömeg felett. Valaki velünk van. Az esővel, a nappal, a fénnyel. Boldog vagyok, hogy átmentem a szivárvány alatt – jut eszembe Adamis Anna.
Ennyi.

(A felvonulókról készült kép forrása a Magyar Nemzet Online)

Hétesi alkotótábor: Támogató kerestetik

Támogatókat keres a Bódis-módszer Hétes-telepi modell-programjához az ICA egyik alapítója, Bódis Kriszta. Az elmúlt évben sikerrel megkezdett roma-integrációs program az Ózd melletti Hétes telep lakói számára teremt esélyt a művészetekkel való ismerkedésen keresztül a könnyebb beilleszkedésre. Bódis Kriszta felhívását olvashatják.

Az Interkulturális és Irodalmi Centrifuga Alapítvány a Bódis-módszer Hétes-telepi modell-programsorozat folytatásához keres támogatókat. A hétesi alkotó- és élménytábor a Hétes telepen (Magyarország egyik legszegényebb ózdi roma telepén) indult tavaly augusztusban. Pár szóval jellemezve a helyzetet, a telepen egyetlen kút van, nincs villany, nincs víz, gyatra a szemétszállítás, lakhatatlanok a lakások, a gyerekek betegeskednek. Az élmény- és alkotó tábor 80 családot, közel 200 gyereket érint: a Bódis-módszer kreativitás- és alkotásközpontú fejlesztő- és esélyteremtő speciális programcsomag.
A hétesi tábor ennek a módszernek egyik modellje, mely az elmúlt évben nagy sikerrel működött. A helyiek igénylik és várják a folytatást. A helyi szervező társam Budai Barnabás.
Idén a tábor időtartama egy hét lesz, ez 2008 augusztusának utolsó hete.



A módszer abban különbözik az eddigi roma táboroztatástól, hogy a kreatív és fejlesztő foglalkozások a telepen zajlanak, így egyrészt olyan gyermekek számára is elérhető az élmény, akik lemaradoztak az iskolából, vagy akik sohasem jutnak el nyári táborokba, illetve a fiatal anyukákon keresztül a telepi családok is részt vesznek segítőként, játékvezetőként vagy alkotóként. A foglalkozások mellett a gyermekek élemet, illetve a családok számára összeállított csomagból (közös) ebédet kapnak.



Hosszú távon azonban a program célja az integráció! A készségeket megtanuló gyerekeket szeretnék összekötni a környékbeli iskolákkal, hogy a táborozás során elsajátított tudásukat és kompetenciaélményt a gettón túl, iskolai foglalkozások szervezésével és vezetésével kamatoztathassák. A programban résztvevő gyerekek olyan eszközökkel és feladatokkal találkoznak játékos módon, amelyek az iskolában már ismerősek lesznek számukra − a program így tehát előkészíti a pedagógiai munkát.
A hétesi modellprogram alapja, hogy az alkotócsoportok pszichológiai és pedagógia módszertannal ötvözötten működnek. Működik festőcsoport (roma képzőművészekkel), tánc- és énekcsoport (a gyerekek igényei szerint), sport-csoportot (játékos testedzés és egészségtudatosság), kézműves csoportot (gyöngyözés, gyurmázás, gipszöntés stb.), filmes- és színjátszó csoportot (saját élmények feldolgozása, megjelenítése, történetmondás, forgatási és vágási alapok) valamint dokumentáló csoportot (újság, napló, dokumentumfilm-készítés az együttes munkáról).
A megszületett művekről folyamatos visszajelzéseket adunk, illetve az elkészült alkotások publicitást kapnak. A programsorozat a hétesiekkel való egyenrangú párbeszédre és kölcsönös együttműködésre épül.
Én magam 1998 óta vagyok kapcsolatban a teleppel, Budai Barnabásról és családjáról forgattam isten adóssága című dokumentumfilmemet 1998-2000 között, két gyermekének keresztanyja vagyok, az ombudsman kérésemre vizsgálta a telep körülményeit, amelyek lényegében azóta sem javultak.
A csoportokat a helyiek és a programra összehívott roma és nem roma szakemberek vezetik.



A programhoz összesen 3,5 millió Ft-ra van szükség, mely összeget az alábbiakra költenénk:

Élelem: 1.000.000 Ft
- 85 családi ebéd alapcsomag 3 alkalommal
- gyerekeknek: reggeli, tízórai, uzsonna, innivaló minden nap
- 2 közös ebédfőzés alapanyagai

Szállás: 12 fő/nap : 200.000Ft

Utazás, szállítás, kisbusz bérlés (tankolás, autópálya, Budapest-Ózd, Hétes-Ózd) : 400.000Ft

Eszközszállítás és mozgó bázis, furgon: 140.000Ft

Alkotósátrak: 100.000Ft

Eszközök:
- 2 db kézi kamera, mini DV nyersanyag, projektorbérlés: 170.000Ft
- komputer a vágáshoz (technikussal), monitor az anyagok visszanézéséhez: 100.000Ft
- szakemberek (12fő/nap) munkadíja: 840.000Ft
- kézműves, festő- és sporteszközök (amelyekből az iskolás gyerekek búcsú csomagot is kapnak a program végén): 400.000Ft
- tereprendezés, takarítás, szemétszállítás, előkészítés: 150.000Ft

Összesen: 3,5 millió Ft + áfa



Mellékletek:
A 2007-es táborról szóló beszámolók (az egyes linkekre kattintva):
augusztus 15-19.
augusztus 20.
augusztus 21.
augusztus 22.
augusztus 23.
augusztus 24.
augusztus 25.
augusztus 26.

A Bódis-módszer hétesi modellprogramjának ismertetése

Bódis Kriszta önéletrajza

ÖNÁLLÓ ÉS INTÉZMÉNYI TÁMOGATÓK PÉNZBELI VAGY TÁRGYI ESZKÖZ TÁMOGATÁSÁRA IS SZÜKSÉGÜNK VAN. TÁMOGATÓI SZÁNDÉKUKRÓL AZ IRODALMICENTRIFUGA@GMAIL.COM E-MAIL CÍMRE VÁRJUK LEVELEIKET.
PÉNZTÁMOGATÁSOKAT A CÉL MEGJELÖLÉSÉVEL AZ INTERKULTURÁLIS ÉS IRODALMI CENTRIFUGA ALAPÍTVÁNY SZÁMLASZÁMÁRA VÁRUNK: 1070040-44513106-51100005

Györe Gabriella: Hajrá, magyarok

Félek.
Ülök a gép előtt, elolvastam az MMSZKE körlevelét. Egy szociális munkás és egy másik felvonuló meséli szombati élményeit. Kimentek, vonultak, végig. Nem azt írják, hogy féltek, csak hogy kikkel voltak, s hogy milyen volt a hangulat. Hogyan gettósít a védelem, hogyan válik vérszomjas életvadásszá a békés ellentüntető. Ülök, olvasok, félek. Mert kevesen voltak kint.

Írhatnám, hogy voltunk kint, végtére kimentem a gyülekezőre, de nem vonultam végig velük. Már az Andrássy út elején, az Erzsébet téren kicsatlakoztam, lettem a ’mi’-ből ’ők’, vagy egy másik ’mi’, s találkozva egy kedves barátommal azért a Liszt Ferenc térig még követtük a menetet. Zárósorfalnyi rendőr mögött lépkedtünk.
Láttuk, ahogy az Andrássy legelején hátizsákból kapkodják a tojásokat a feketeruhás-árpádsávos-nagymagyarországtérképes-bakancsos-övtáskás-katonainadrágszíjas-elborult ábrázatú ifjak, s ott az arcukon az igazukba vetett hit, az önbüszkeség minden jele. Hogy olyan az arcukon a fény, mint az American History X című film főszereplőjének szemében csillogó tűz, amikor a kocsiját feltörni próbáló fekete suhanc koponyáját kettétöri egy nyakra mért rúgással, míg haraptatja vele a járdaszegélyt, s szentül hiszi, hogy igaza van (Edward Nortonnak vagy a fényképésznek ezért a fényért minimum Oscar járt volna!). Van, aki elvakult fanatizmusnak mondaná. De Norton a példa rá, hogy lehet ezt játszani is, s ki lehet belőle jönni.
Láttuk, ahogy a következő kereszteződésnél egy nagynak ható tömeg, garatából egységesen feltörő "mocs-kos bu-zi" skandálás mellett valamennyi budapesti hajléktalan egyszeri teljes rántottavacsorájára elegendő mennyiségű tojásvihart zúdít a felvonulókra, s éreztem a félelmet: jaj, csak baj ne érje az enyéimet!, pedig még én is bent voltam, a kordonon belül, de hátrébb. De külön.
S láttuk, ahogy a Liszt Ferenc térnél megáll a menet. Ahogy öt jól szervezett csapatban rohannak a Liszt Ferenc tér felé a rendőrök, hogy körülvegyék a felvonulókat, s ahogy a feketébe öltözött "békés" nézősereg, mint a Tisza Petőfinél, olyan bőszen igyekszik bedönteni a kordont, mellyel tőlük védik a bentieket, mozdíthatatlanul és nyílt terepre téve, az utca közepére, ahogyan egykor a szurokba- és tollba forgatott falurosszait verték végig a főúton a szemétdombig más országokban. Megyek mögöttük, s minden archaikus szégyenképzetem aktiválódik. Érzem, amit ők érezhetnek, míg bízom benne, hogy érzik azért azt is, amiért jöttek. Méltóságot, büszkeséget, békét, hazaszeretetet, szabadságot a saját hazájukban, otthonukban. Hogy érzik az örömünnepet, az életért adott hálát, azt, hogy „igen, más vagyok, de azért lehet itt élni így is, hiszen mindenki kicsit más”. Szerencsére kaptak azért tapsot is az Operaház előtt.

Mint a mesebeli lány, vonultam is meg nem is. Így szoktam rendezni a dolgaimat általában. Én talán ebben vagyok más. Talán ezért jöttem ide. De még más is máshogy vagyok, mert jöttem ugyan, de nem vonulok. Csakhogy ez most nem rólam szól. Olvasom itthon Bársony Zsolt szociális munkás és Németh László beszámolóját, és sírok.
Mert ott is, bár örültem az ismerős arcoknak, éreztem, hogy kevesen vannak, kevesen vagyunk, itthon viszont még inkább éreztem, mennyire egyedül voltak, s mennyire kiszolgáltatva a rajtuk kívüli erőknek: hogy egy elméleti konstrukció, a napi politika oltárán beáldozva véreznek el csendesen, s mennyire kevés embert érdekel, érint meg mindez. Hogy mennyire kevesen vonultunk velü(n)k.



Hiszen ismerjük a sztorit, régi már, kicsit talán túl régi is. Kezdjük zsigerileg felejteni, hogyan vonultak a zsidók a városban. Hogyan vitettük el az utolsó pillanatban a "saját zsidajainkat", s milyen kevesen tettek ez ellen bármit is, hogy aztán, háború- és zsidóink múltán (cigányaink múltán, buzijaink múltán, kicsit-is-másaink múltán mi, jó magyarok) vidámabban és nyugodtabban diskurálhassunk arról, mennyire megvetendő dolog is az a nácizmus, eeejnye, embereket öltek, de csúúúnya!, s üljünk továbbra is békésen otthonainkban.
Talán túl régen volt.
Ezért aztán hiába világos, hogy akik szemben állnak, nem egy békés kulturális egyesület, amelyik békésen ellentüntet egy vidám fesztiváli felvonulás mellett, nem vonulunk. (Amúgy: ebben a kordonnal körülvett menetben a legdurvább figyelemfelkeltés és szexuális utalás az volt, ha egy szép felsőtestű fiatal fiú levette a pólóját, míg a LoveParade-on békésen rázzák a meztelen seggüket fiúk és lányok derékig habban, s a lelkes közönség tízezereket számlál.)
Verik végig a buzikat a büszkeségfelvonulásukkal az Andrássy úton, amelyiken Kosztolányi járt EP-vel karöltve egy Esterházy-írásban, amelyikről költemények szólnak, amelyiken átfut a pesti Broadway, amelyiknek a végén ott a Hősök tere. Az úton, amelyik jobban jelképezi ezt a várost, mint bármi más. Ahol az Operaház áll, az Operaház, melynek egyik szfinxéről Ady zuhant le egy részeg estén. Az én Andrássy utamon. A mi Andrássy utunkon, a világörökség részén!
Hiába világos, hogy vegytiszta rasszizmusról van szó, alig-alig csomagolva, nem megyünk, juszt se megyünk ki őket finoman figyelmeztetni. Megtévesztett emberek eltévedt gondolatairól van szó, s hiába látszik ez ilyen tisztán, s hiába tudjuk, hogy hova vezethet, hova vezetett korábban, meddig mehetnek el, ha senki nem értesíti őket a tényről, hogy amit gondolnak, nem igaz: nem megyünk ki.
Így aztán méltán hihetik, hogy igazuk van.
Csupa olyan ember veszi körül őket, aki ugyanúgy téved, mint ők, s ha lehetőség lenne rá, nem mutatja meg senki, hogy mennyivel többen vannak azok, akik tudják, hogy a büszkeségnapi felvonulók senkire sem veszélyesek, hogy a kerítés mindkét oldalán magyarok, emberek vannak, csak esetenként más alrendszerekbe tömörülnek, de bőven vannak közös pontjaik. (Kétségbeejtő a lehetőség: mi van, ha tényleg csak annyian vannak a másképp gondolkodók, ahányan felvonultak?)
Senki nem jön ki felvonulni, s ezzel megerősíti a hitet, mintha tényleg buziság-nembuziság lenne a világot működtető alapvető rend egyetlen és legnagyobb jelentőséggel bíró dichotómiája. Mintha lehetne erre egy érvényes gondolatrendszert felhúzni, s aki erre húzza fel a gondolkodását, az jól csinálná.
Kevesen mentek ki, hogy ott legyenek, és megmutassák, hogy többen vagyunk okosabbak annál, hogysem politikába és vallásba mártott, politikai és vallási értéktől mentes puszta fogalmakat hallgatva képesek lennénk a másik testi integritását veszélyeztető gyűlöletre, s elfogadnánk annak lehetőségét az otthonunkban, a hazánkban.
Ülök a gép előtt, és sírok, mert ez a finomság, ez a finom distinkciókra képes nyelvi megfogalmazás, ami a két levélben olvasható, a "mocs-kos bu-zi" skandáláshoz képest kevesebb. Kevesebb embert érint meg. Kevesebben érzik annyira fontosnak, hogy tegyenek is érte valamit. Bánt, hogy ebben az országban még annyira kevesen tartják fontosnak a szabad véleménynyilvánítás jogát, a másság jogát, hogy az ezt tettlegesen negligálók érezhetik magukat többségben. Hogy ebben az országban én és bárki más, aki bármilyen más módon más, még hosszú ideig nem lehetek önmagam, hanem megadott gondolatsémák között választhatok csak, bele kell butulnom az itteni dichotómiába, hogy bárki megértse, amit beszélek, vagy csendben kell maradnom, mert úgysem értenek.
Ketten aggódtak értem a barátaim közül, előzetesen levélben kérve rá, nehogy kimenjek. Feltételezték, hogy megyek, s fontosnak érezték, hogy védjenek. Kedves gesztusnak tartottam, s próbáltam megmagyarázni a bennem ezzel kapcsolatban meglévő ambivalens érzéseket. Jólesett a figyelmük.
Aztán mentem is, meg nem is, egy barátommal, a kordonon belül, de mégis csak mögöttü(n)k, felemás helyzetben, kicsit mindenkitől különbözve. Kicsit mindenkihez képest máshol. Ahogyan ebben az írásban is: benne is voltam, meg nem is. Benne is van minden, meg nincs is. Kicsit más, mint a többi. Mindenki kicsit más: én így. S tartok tőle, hogy ebben az országban én sohasem lehetek önmagam. Valamelyik részem mindig ki fog lógni a aktuálisan comme il faut sémákból, a divatból, az elfogadottból, tán mindegyik oldalon.



Magyarország.
Szombat délutáni országimidzs-kampány, huszárvágta az Andrássy úton.
S a helikopterek fényesen, suhogva keringtek, szálltak a magosba.



Fáj, hogy azon a nyelven tudok így beszélni, amelyiknek a klímája sosem kedvezhet saját magam kibontakoztatásának, olyan ország költőitől tanultam érezni, amelyik már alig-alig tud érezni, s olyan ország nyelvén tudom kifejezni a gondolataimat, amelyik talán nem is kíváncsi rájuk. Hogy lehetek elfajzott mutáns csak azért, mert valamit másképp gondolok.
Fáj, hogy esetleg az az értelmi és érzelmi intelligencia lehet mérvadó, teremthet itt intézményeket, amelyiknek ezen az én nyelvemen nem sikerülhet megmutatni, hogy eltévedt.
Hogy az otthonom otthontalanná lehet, tehet. S ez nem érdekli a lakótársaimat.
Hajrá, magyarok.