Amerika legfelzaklatóbb női regénye - 11.

"Egy regény, amely megrengette az amerikai kánont
Sapphire: Push! -- 11. fejezet
Olvasd ingyen, szerdán és szombaton!"

A Push! az amerikai irodalom számára valódi knock out-tal ért fel. Addig nem ismert kendőzetlenséggel, nyers egyszerűséggel és szókimondással szólt egy fiatal lány küzdelmeiről, a női kiszolgáltatottságról, a szexuális erőszakról, a testiségről és mindenekelőtt az írás hatalmáról.
Sapphire, eredeti nevén Ramona Lofton 1950-ben született a kaliforniai Fort Ordban egy középosztálybeli katonacsaládban. Három éves korában apja megerőszakolta, s alig volt tizenhárom éves, mikor alkoholista anyja elhagyta a családot.
A New York-i City University-n, majd a Brooklyn College-on szerzett diplomát.

Sapphire: Push - 11. rész

A szerda nem jöhet el elég gyorsan, gondolom, mikor a 125-diken megyek végig. Imádom Harlemet, különösen a 125-dik utcát. Sok minden van itten. Láthatnád, hogy van kultúránk. Pénzt kell kérnem az anyámtól, hogy vegyek naplófüzetet meg visszaadjam Rhondának a csipsz árát. Jó lesz nekem ez a suli, tudom.
Az anyám a sorozatait nézi, mikor bejövök – tévé, tévé. Rögtön ordít velem, mikor kinyitom az ajtót.
– Hord már be azt a hájas segged!
Mit gondol, mit csináltam? Fáradt vagyok; nem akarok balhét.
– Hova osontál kora reggel?
Úgy terpeszkedik a kanapén, mint valami bálna. Az anyám ki se mozdult, lássuk – 1983, '84, '85, most meg már '87 van. Mióta a Kis Mongó megszületett. Szociális munkás jött ide. Én suliba voltam. A nagyanyám, Toosie, áthozza a Kis Mongót, mikor idejön a szociális munkás; azt játsszák, hogy a Kis Mongó itt él, az anyám ügyel Kis Mongóra meg rám. Anyám csekket meg kajajegyet kap értem meg Kis Mongóért. De az az én gyerekem. Kis Mongó nekem hoz pénzt!
– Nem hallod, hogy hozzád beszélek?! Azt montam, hova a picsába húztad el a csíkot reggel?!
– Iskolába! – ordítok vissza. – Iskolában voltam!
– Iskolába? – anyu leutánozza, hogy hogy beszélek. Utálom! Tudja, mit akartam mondani. – Te hazudós kurva!
– Nem!
– Az vagy! A szoci telefonát, aszondják kivesznek a költségvetésemből, mer nem jársz rendesen iskolába.
JJÉÉÉzusom! Hol él ez! Mondtam neki, hogy kirúgtak. Három hétig egyfolytában otthon voltam. Itt volt, mikor a fehér segg Mrs Lichenstein idejött. Akkor merre hány lépés, Anyuci! Ki a hülye, én vagy te?
– Mit bámulsz?
A szobám felé el kell mennem Anyu mellett. Csak be akarok jutni a szobámba.
– Egy falást se ettem reggelire – mondja Anyu.
Aha, erről van szó. Azt akarja, hogy főzzek. Dühös, mert nem főztem meg mielőtt elmentem. Szart, elegem van már, mindig csak neki főzni. Anyu nehezen áll. Megnézem. Még nem mehetne a cirkuszba, de lassan akkora. Régen, mikor még rendes suliba jártam, Anyu megcsináltatta velem a reggelit, és bevitette a szobájába, mielőtt elmentem. De mióta kimaradtam a suliból, egy kicsit később csinálom meg. Tudta, hogy ma az alternatívba mentem.
– Mondtam neked, hogy suliba megyek ma.
– Felejtsed el az iskolát, Jobban tennéd, ha levonszolnád a segged a szocihoz!
– Juttatást akarok kapni az iskoláért.
– A kibaszott hülye juttatás! Az meg mi! Mondom, vonszold már a segged a SZOCIHO!
– Most? – Tudja, hogy reggel hétkor kell odamennem, ha akarok beszélni valakivel. A szoci manapság nagyon zsúfolt. – Reggel az lesz az első dolgom.
Ugyanaz van bennem, mint mikor megpróbáltam megverni Mrs Lichensteint meg mikor a kést markoltam a mosogatólében – csak még mélyebben. Azt hiszem az agyam egy tévé, aminek olyan a szaga, mint az anyám lába között. Hülye vagyok. Semmi tanultságom, bár nem hiányoztam sokat a suliból. Furán beszéllek. Néha a levegő úgy hullámzik körülöttem, mintha képek lebegnének a vízben. Néha nem kapok levegőt. Jó gyerek vagyok. Nem baszok fiúkkal, de terhes vagyok. Az apám basz engem. És anyám tudja. Megrugdosta a fejem, mikor terhes voltam. Elvette az én pénzem. A Kis Mongó pénze az enyém kéne, hogy legyen. Egy nap a parton, Egy nap, ABC ábécé sorrend CD ABCD. Felmarkolom a füzetem. Az anyámra nézek.
– Holnap elmegyek a szocihoz – kedden. Szerdán iskolába megyek. Hétfőn, szerdán meg pénteken iskolába megyek.
Anyut nézem. A gyerek olyan, mintha egy dinnye lenne a csontjaim között, egyre nagyobb, a bokám meg feszül, olyan dagadt. Sóhajtok. Egyszer vége lesz, ha én se veszek többet levegőt, akkor is. Néha pont ezt akarom. Néha annyira fáj, hogy nem is akarok fölébredni, azt akarom, hogy alvás közben ne vegyek többet levegőt. Hagy ne ébredjek föl. Máskor meg elkezdem, hogy huh huh a huh a huh ahuh ahuh A HUH A HUH oszt megmarkolom a mellem, mer nem kapok levegőt, akkor AKAROK levegőt.
Megpróbálok nem gondolni a gyerekre itt bennem. Utáltam megszülni az elsőt. Nem vicces. Fáj. Most megint. Apura gondolok. Bűzlik, a fehér anyag csorog le a farkán. Nyald, nyald. UTÁLOM. De aztán érzem a forró lé, forró csacsacsa érzést, amikor dug. Összezavarodok. GYŰLÖLÖM. De a puncim jár. Aszondja "Anyuci, jár a puncid!" UTÁLOM magam, mikor jó érzés.
– Meddig állsz még ott, mint egy gyagyás.
Elkezdem neki mondani, hogy ne, ne szóljon így hozzám, de minden, minden kimegy belőlem. Csak le akarok feküdni, rádiót hallgatni, Farrakhan képét nézegetni, aki egy igazi férfi, aki nem dugja meg a lányát, nem dug gyerekeket. Minden olyan, mintha túl nagy lenne az én fejemnek. Semmise passzol, mikor Apura gondolok.
– Fáradt vagyok. – Miért mondom ezt, nem érdekli.
– Csinálj nekünk ebédet, már rég elmúlt. Ettél már?
– Ettem csipszet.
– Ennyi?
Emlékszek a parízerre meg a csirkére, de nem szólok semmit se, megkérdezem: "Mit akarsz?"
– Nem tudom, nézd meg, mi van idehaza. Ha nincsen semmi, vedd ki a jegyet a péztárcából, menj a boltba, oszt hozzá valamit enni.
ABCDEFGHIJKLMNOPABCDEFGHIJKLMNOPQRS. 26 betű van az ábécébe. Mindegyiknek van egy hangja. Egy nap a parton ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ.


Akkor éjszaka azt álmodom, hogy nem vagyok magamba, hanem ébren vagyok és hallgatom, hogy fulladozok, a hu a huh A HUH A HUH A HUH. Keringek, nem találom a helyem, ahonnan a hang is jön. Tudom, hogy megfulladok, ha nem találom meg magam. Bemegyek az anyám szobájába, de máshogy néz ki, ő is másképp néz ki. Én majdnem kisbaba vagyok. Mézes-mázosan beszél nekem, mint néha Apu. A lábai közt fulladozok A HUH A HUH. Nagy nő szaga van. Azt mondja nyald, nyalj ki, Precious. A keze olyan, mint egy hegység, lenyomja a fejem. Összeszorítom a szemem, de a fuldoklás nem hagyja abba, rosszabb lesz. Aztán kinyitom a szemem, és nézek. Megnézem a kicsi Precioust meg nagy anyucit, oszt kedvem van verekedni, megölni Anyut. De nem, helyette hívom a kicsi Precioust, azt mondom, gyere Anyucihoz, de az én vagyok. Gyere hozzám kicsi Precious. Kicsi Precious rám néz, mosolyog, és elkezdi énekelni, hogy ábécédééefgé…


Szerda reggel Jo Ann megint ott van. Nem tetszett neki az érettségiző csoport, azt hiszem. Aszondja, kell egy kis frissítés, mielőtt érettségizőnek jelentkezik. Miz Rain nem szól semmit, míg meg nem hallja a cuccot a frissítésről. "Jó osztályban vagy, Jo Ann? Ez a csoport meg akar tanulni írni és olvasni, nem ismétlőosztály." Jo Ann gyűlölködően néz Miz Rainre. Tetszik nekem Miz Rain. Azt hiszem, értem, mit akar. Jo Ann úgy csinál, mintha nem is közülünk való lenne. Miz Rain azt akarja, hogy fogadja el magát ott, ahol tart. Nem érettségiző csaj, most legalábbis még nem.
Miz Rain névsorolvasást tart: Jermaine Hicks, Rhonda Johnson, Precious Jones, Consuelo Montenegro, Jo Ann Rogers, Rita Romero. Mindenki itt van. Miz Rain kérdezi: "Ki akarja kezdeni?" Jo Ann meg Jermaine úgy néznek rá, mint aki nem tudja, mit beszél. Nekiveselkedek, hogy fölkelek, hát látom, hogy Rita Romero lekörözött. Vékony, nem szép, de világos a bőre, oszt az nagy különbség. Miz Rain rám néz, azt mondja, Gyerünk, Precious, mondhatjátok együtt is. Rita félig rám mosolyog; igaziból, oszt csak azér fél, mert nem akarja mutatni a rossz fogait. Szemébe nézek, bólint, oszt együtt elkezdjük: ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ.
Aztán mindenki sorra kerül, csak Jo Ann nem. Aztán Miz Rain megkér minket, hogy vegyük elő a naplófüzetünket. Anyu nem adott pénzt, de elvettem a visszajárót a kajajegyből, hogy vehessek egyet. Rhonda 50 centje is meg van, visszavittem az üvegeket.
– Ez a naplótok – azt mondja Miz Rain. – Ebbe fogtok írni minden nap. – Jo Ann undorodik, na jaaa! Egyszer az ABC-t mondjuk, aztán meg már írjunk is. Miz Rain úgy néz rá, mintha azt mondaná, baszd meg, kis kurva. Látom, hogy Miz Rain ki se állhatja, de nem szól semmit se. Csak azt mondja, hogy minden nap tizenöt percet fogunk írni a naplónkba.
Csak tudnám, hogyan.
– Hogyan – azt mondja Rhonda hangosan – hogyan fogunk tizenöt percet írni, ha nem tudunk betűzni?
Mit írunk, ha tudnánk is betűzni, nem tudom.
– Mit – dobja be a nagy eszét Jermiane is – mit fogunk írni?
Miz Rain meg: – Arról írjatok, ami foglalkoztat titeket, erősen gondoljatok a betűkre, amik leírhatják a szavakat, amikre gondoltok. – Hozzám fordul, gyorsan megkérdezi –Precious, mire gondolsz? – Azt mondom: – Mi? – Azt mondja: – Mire gondoltál épp akkor. – Nekiveselkedek, hogy kinyitom a számat. Azt mondja: – Ne mondd el, írd le. – Azt mondom: – Nem tudom. – Azt mondja: – Ne mondd ezt. – Azt mondja: – CSINÁLD, amit mondok, írd le azt, amire gondoltál.
Azt csinálom:

Ks Mo szm

Azt mondja mindenkinek, hogy ne beszéljen, és hogy csak írjon a következő tizenöt percben. Mindenki megpróbál valamit. Mikor letelik az idő, Miz Rain odajön hozzám, megkér, hogy olvassam föl, amit írtam. Azt mondja: – A Kis Mongó az eszembe.
Az alá, amit írtam, Miz Rain ceruzával odaírja, amit mondtam.


Ks Mo szm
(A Kis Mongó van az eszemben.)

Aztán azt írja:

Ki az a Kis Mongó?


Fölolvassa, amit írt, azt mondja, írjam a választ a füzetembe. Lemásolom a Kis Mongó nevét onnan, ahova Miz Rain fölírta.

Kis Mon a gyrkm


Miz Rain olvassa, "Kis Mongó a gyerekem?" Kérdés van a hangjába. Azt mondom "Igen, igen." Miz Rain tudja, hogy Kis Mongó a gyerekem, mert beleírtam a naplómba. Örülök, hogy írok. Örülök, hogy iskolába vagyok. Miz Rain azt mondja, minden nap fogunk írni, otthon is. ÉS minden nap vissza fog írni. Naccerű.

A regény előző részletét az alábbi linken olvashatják:

Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 1.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 2.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 3.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 4.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 5.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 6.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 7.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 8.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 9.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 10.

A fülükre hallgatva „fociznak”

A Magyar Csörgőlabda Válogatott és hazai hírességek csapnak össze július 29-én egy barátságos mérkőzésen. A meccs azért különleges, mert a csörgőlabdát vak sportolók játsszák, így a hírességek is bekötött szemmel lépnek pályára, az esélyegyenlőség jegyében.
Júliusi programot ajánlunk figyelmükbe.

Csörgőlabda mérkőzés
Kolozsvár utcai Általános Iskola, Budapest XV. ker., Kolozsvár u. 1.
2009. július 29. (szerda), 11:00 óra

A Csörgőlabda Válogatott tagjai jelenleg az augusztus 21-29-e között tartandó Európa Bajnokságra készülnek, így minden idejüket az edzéseknek szentelik. Külön öröm számukra, hogy olyan csapattal is megmérkőzhetnek a felkészülési időszakban, amely nem ismeri ezt a sportágat.

„Ugyan a pekingi Paralimpiára nem sikerült kijutnunk, és akkor emiatt eléggé elkeseredett a csapat, de gyorsan talpra álltunk, és most gőzerővel készülünk az EB-re. Ősztől pedig egy toborzó akciót szerettünk volna indítani, hogy minél többen ismerjék és szeressék meg ezt a sportot, de ezt egy kicsit előre hoztuk, a hírességekkel való összecsapásnak köszönhetően. Nagy öröm számunkra, hogy ismert embereknek is megmutathatjuk, milyen fantasztikus ez a játék, hiszen általuk talán több emberhez jut el a csörgőlabda híre. Szeretnénk, ha minél többen tudomást szereznének arról, hogy vannak olyan emberek, akik bár fogyatékosak, mégis teljes életet élnek, a sport segítségével. Reméljük, hogy ennek köszönhetően új tagok is belépnek majd a válogatottba; látók és nem látók egyaránt” – mondja Ramocsa Gábor, a Csörgőlabda Válogatott vezető edzője, a Testnevelési Egyetem tanára.

A sztárok a Sportstratégiában megfogalmazottak szerint – miszerint hazánk legyen Sportoló Nemzet –, a sport összetartó, közösségteremtő erején keresztül szeretnék felhívni a figyelmet arra, hogy miként a sportpályán, úgy az életben is fogadjuk el egymást! „Hogy a Nap mindenkire egyformán süssön!” címmel rendezik az esélyegyenlőségi csörgőlabda mérkőzést, amely a hírességek számára igazán nagy kihívás lesz. Bár sokan aktívan fociznak, de most a fülükre hallgatva kell a labdát elkapniuk, majd gólt lőniük.

„Az Élménybirtok Médiaválogatott tagjaként rendszeresen focizok, és el sem tudnám képzelni az életemet sport nélkül. Nagy izgalommal várom egy számomra új sportág, a csörgőlabda megmérettetéseit, hiszen egyelőre még nehezen tudom elképzelni, milyen lesz majd bekötött szemmel, a csörgő hangra koncentrálva kitalálni, merre lehet a labda. Szerintem nem lesz sok esélyünk a Csörgőlabda Válogatottal szemben, ugyanis ők profi játékosok. A csapattársaimmal már előre nevettünk magunkon, milyen viccesen fogunk kinézni, amint bekötött szemmel, fülelve koncentrálunk a labdára. Ám félre téve a tréfát: nagyon örülök annak, hogy részt vehetek egy ilyen mérkőzésen, hiszen a látó emberek el sem tudják képzelni, milyen lehet „sötétben” élni, ám ennek ellenére remekül sportolni” – mondja Beleznay Endre.

A csörgőlabdáról

A csörgőlabda a vakok és gyengén látók labdajátéka, paralimpiai sportág.

A játéktér

A játéktér 18x9 méter területű (röplabda pálya nagyságú).
A játéktér minden vonala érdesített, hogy megfelelő tájékozódási lehetőséget kínáljon a sportolók számára.
A játéktér két rövidebb végét teljes szélességben lezárja a két kapu, amely 9 méter széles és 1,3 méter magas. A játéktér harmadokra osztott.

A játék menete

A teljes játék alatt csöndben kell lenni. Egyedül a pályán lévő játékosok beszélgethetnek.
2x10 perc tiszta játékidő. A játék 3 sípszóval és play kiáltással kezdődik.
A play kiáltás után 10 másodpercen belül el kell gurítani a labdát az ellenfél kapuja felé. Ha a védő játékos védett és megszerezte a labdát, az első érintésétől számolva 10 másodpercen belül neki is el kell gurítania a labdát. Egy játékos egymás után csak 2-szer guríthat, utána más játékosnak kell gurítania.

Egy meccs alatt kb. 80 db gurítást végeznek. Egy–egy jól sikerült lövés 70-75 km/h sebességgel halad és kb 12 méter múlva eléri a fekvő védő játékost. A labda kemény 1,25 kg-os műanyag, melyben 3 csörgő ad hangot. A játékosokon mellvédő (lányoknál) suspensor (fiúknál) lábszárvédő mindkét nemnél rendszeresített védőeszköz. A játék során a játékosok szeme el van takarva, sötét síszemüveg és ragtapasz fedi.

Az Élet fotósa: Margaret Bourke-White

Fiatal nő térdel egy hatalmas fémszobor tetején, egy irodaépület tetején, magasan New York felett. Egy irodaépület hatvanegyedik emeleti ablakán mászott ki, hogy jobb képet készíthessen az alatta fekvő városról. Ő Margaret Bourke-White, tapasztalt nő rengeteg energiával és semmi félelemmel: egyike a huszadik század legkiválóbb amerikai hírriportereinek, aki fényképein keresztül beszélt. A művész fényképeiből Nagyrábén nyílik kiállítás.
Júliusi-szeptemberi programot ajánlunk figyelmükbe.

Margaret Bourke-White 1938-as fotói
Nagyrábéi Művelődési Ház
2009. július 23-án csütörtökön délután öttől

Fiatal nő térdel egy hatalmas fémszobor tetején, egy irodaépület tetején, magasan New York felett. Egy irodaépület hatvanegyedik emeleti ablakán mászott ki, hogy jobb képet készíthessen az alatta fekvő városról. Ő Margaret Bourke-White, tapasztalt nő rengeteg energiával és semmi félelemmel: egyike a huszadik század legkiválóbb amerikai hírriportereinek, aki fényképein keresztül beszélt. Amerikából a SZU-ba, a II. világháborús Európából Indiába, Dél-Afrikába és Koreába szólította a munka, amelyen keresztül a modern fotós újságírás egyik megteremtője lett. Gyakran jóval előbb tett meg dolgokat, hogysem azok társadalmilag elfogadottak lettek volna: elvált, jelentős befolyással bíró férfiak között dolgozott, s kiérdemelte tiszteletüket és támogatásukat, nadrágot hordott és festette a haját: egy nő, akit megérintett az őt körülvevő világ, s érintettségét meg is örökítette képeiben, melyekből július 23-án nyílik kiállítás.

Margaret Bourke-White (1904-1971) New York Bronx negyedében született 1904. június 14-én, zsidó származású mérnök és feltaláló édesapjától a tökéletességre törekvést, ír származású háztartásbeli édesanyjától az önképzés szeretetét tanulta el. 1924-ben házasságot kötött Everett Chapman-nel, de két év múlva elváltak, s ő a Cornell Universityn kezdett el tanulni, hogy a világ Margaret Bourke-White-ként, az úttörő fotózsurnalisztaként, a Life magazin egyik alapítójaként, első címlapjának fotósaként ismerje meg és tisztelje.

Cleveland-ben Ohio államban kezdett ipari fotográfusként, az Erie tó melletti városba érkezve 1927-ben úgy érezte, számára ez az ígéret földje és itt tudja magát kiteljesíteni. Úttörő felvételei az acélmalmok belső tereiről arra indították Henry Luce-t, hogy New York-ba hozza az ipar és az iparvidékek romantikájától ihletett Fortune magazin fotósának. Később olyan fotóriporterként és újságíróként vált ismertté, aki a hírek emberi oldalát láttatja képeivel. A LIFE magazin szintén Henry Luce felségterülete volt: világhírűvé vált mint a swashbuckling photography (hetvenkedő, kérkedő fényképészet) alkalmazója, s egy ilyen, főképp férfiak által dominált világban válni híressé, mint a magazinok és újságok világa, még izgalmasabbá tette karakterét.
Munkája során torpedótalálatot kapott, a Mediterráneumban lőtt rá a Luftwaffe, zátonyra futott egy sarkvidéki szigeten, bombázták Moszkvában, chopperével balesetet szenvedett, s számos egyéb kaland tarkította életét. Ő volt az első nyugati fotográfus, aki a forradalom utáni szovjet ipart térképezte fel, de elutazott Csehszlovákiába és a környékbeli országokba épp Hitler II. világháborús készülődésekor.

Agresszív és könyörtelen a képalkotásra törekvésben, mindig jó időben és jó helyen volt. Interjút és fotósorozatot készített Mohandas K. Gandhival néhány órával azelőtt, hogy meggyilkolták. Ő volt az egyetlen amerikai fotós a Szovjetunióban, 1941-ben Moszkva ostroma alatt. Alfred Eisenstadt, barátja és kollégája szerint azért volt remek, mert nem volt olyan feladat vagy kép, amelynek ne lett volna számára jelentősége. Ő alapította a LIFE első fotólaborját is.
Másodszorra is férjhez ment, ez alkalommal Erskine Caldwell regényíró lett a férje 1939-ben, 1942-ben váltak el, nem lett gyerekük. A LIFE magazin volt a családja.

Amikor a Parkinson-kór megtámadta, kollégái támogatták. Fényképei megtalálhatóak a Brooklyn Museum-ban, a Clevelandi Szépművészeti Múzeumban és a MOMA-ban New Yorkban, de a kongresszusi könyvtárban is látható egy sorozata. Margaret Bourke-White a maga médiumának mestere, akinek bátorsága, kitartása és intuíciója is volt hozzá, hogy ott legyen, ahol a dolgok történnek.

Margaret Bourke-White 1938-as fotóiból 2009. július 23-án csütörtökön nyílik kiállítás délután öttől a Nagyrábéi Művelődési Házban - az anyag második alkalommal látható hazánkban. A szeptember 15-ig látogatható kiállítást Prof. Dr. Mózes Mihály egyetemi oktató nyitja meg.

SORMINTÁK - A dizájnsebészetről

A következő népszerű teleregények, avagy szappanoperák tanulságairól beszélgetünk ebben a cikksorozatban:

Sírhant művek, Maffiózók, Sex&City, Jóbarátok, Született Feleségek és Kés Alatt.

A Hetedik pedig magunk leszünk időnként, és kitekintünk a remek honi sorozatok egy-egy részletére, ha szükséges hazafias önismeretünk szempontjából rámutatni mondjuk Kukori és Keresztapa karakterisztikumának mély történelmi távlatú hasonlóságaira.

Külön-külön és egymással összevetve izgalmas mintázatokat láthatunk ezekben a nagy tudatformáló hatású, milliókat szórakoztató történetekben.

Egy filmsorozat technikai és szellemi értelemben a kreatív együttműködés csúcsteljesítménye, mint egy híd, egy csatorna, egy erőmű vagy egy transzkontinentális vasút megépítése.

A hatása pedig ezekén is túlmutató lehet.

A beszélgetés igényt tart az olvasók élénk figyelmére és hozzászólására!

KÉS ALATT

Közös tudatunk testképe, avagy Vidám Thriller

az öngyűlöletről

Azt hiszem, ezt az izgalmas sorozatot szinte mindenki ismeri, belebotlott véres vagy vicces képsoraiba valamelyik csatornán.

A testi szégyenről forgatták.

Sorozatot nézni jó, részben azért, mert sokáig tart, részben meg azért, mert csupa olyasmiről szól, ami érdekel minket, de ritkán beszélünk róla másokkal.

Ez a sorozat a jóléti társadalmak tömeges tökéletesség-kultuszáról szól, olyan emberekről, akik jódolgukban olyan eszelős luxuskiadásokra is gondolhatnak, mint egy herefelvarratás.

Ha belebonyolódunk az események követésébe, hamarosan megértjük, hogy egy plasztikai műtét okozhat ugyanannyi testi és lelki szenvedést, amennyit kevésbé szerencsések egy rossz házasságban, vagy nagy szegénységben élhetnek meg.

Nekünk kellemes kikapcsolódás esténként, amiből tanulhatunk egyet s mást.

Szégyentelenül megmutatja az embereket, a szexet és az operációkat, a fogyasztói civilizáció realitástévesztett cserekultuszát.
Olyanokról szól, akik belső problémákat külső javításokkal akarják megoldani. Bizonytalan emberekről.

A kezdő képsorok ugyanolyan mélyértelműen üzennek, mint a SzF kezdetei, almával, kígyóval és kényszeres házaspárokkal. A Kés Alatt, egyforma és jellegtelen, uniszex próbababákkal kezdődik, ők néznek ki dobozaikból, egy ember tökéletesített dizájnja, aki nem ismeri fel furán szabálytalan külsejű nézőiben önnön eredetét.

Főszereplője két sikeres plasztikai sebész

Dr Troy, egy gucci és rolex hívő, sportkocsis üzletember,

és társa dr Mc Namara, egy családcentrikus, szabálykövető jófiú.

Két magasan képzett, nagy társadalmi presztízsű szakma gyakorlója, két komoly üzleti szellemű férfi: megkérdőjelezhetetlen a felsőbbrendűségük az élet minden területén.

Ráadásul jó barátok, ez az elsődleges kapcsolat mindkettőjük életében. Mindenen osztoznak egymással: családon, tudáson, pénzen. Kisebb-nagyon válságokon jutnak át együtt biztonságosan. Két heteroszexuális férfi szerelmi története.

Győztesek.

Velük és kellemesen veszélyes életükkel azonosulhatunk ebben a sorozatban, és könnyen tanulhatunk a más kárából, mint ők a pácienseikéből.

A pácienseikkel más a helyzet. Ritkán viktorok.

Mondja el, mit nem szeret magán! Így kezdődik a plasztikai sebészek rendelése minden új pácienssel, aki néhány szégyenlős pillanat után feltárja gyötrő titkát: drasztikus fogyókúrától lógó bőrt, abuzáló apára emlékeztető orrot, elálló fület, formátlan farkat, zongoralábat, túlméretes férfi vagy női mellet, aszimmetrikus arcot.

Minden esetnek valós alapja van.

A testi asszimetria vagy extrém méretű testrész gyakran nemzedékeken át fel-felbukkanó „családi örökség”, amely gyakran okoz életfogytig tartó boldogtalanságot a viselőjének, akire a gének gonosz játéka folytán ráméretetett.

A sebészek kezébe teszik sorsukat. Ajak, orr, szem, fül, arc, mell, has, fenék, láb: minden javításra szorul, ha a gazdája nem érzi hasonlónak a magát a többséghez.

Egy ilyen sorsot elfogadni vagy átprogramozni nehéz feladat szülőnek, segítőnek, társnak vagy szakembernek egyaránt, csak erős és elfogadó közösség volna képes rá.

Ha nem ilyen közösségben élünk és reményünk sincs rá, hogy testi hibáinkkal együtt elfogadó közösséget találunk, akkor marad a kés.

Izgalmas szálak húzódnak végig az évadon.

Dr Troy lelkiismeretlen mellplasztika-ügynök az első részekben, a partnercserés életstílus tudatos követője, amíg a szeretőiből lett páciensek picit fel nem dúlják a nyugalmát, és jótékonyan árnyalják a személyiségét.

Az évad végére megtudjuk minden romantikus kis titkát, és őszintén megkedveljük érte.

Nem veszi el a barátja feleségét, pedig a vak is látja, hogy szerelmes belé egyetemista koruk óta, hármasban szültek.

Kisfiú korában prostituálta a nevelőapja, és ő, azóta is kurvának érzi magát. Gyakran nem is téved.

De a pedofil papot, aki leoperáltatta heréjéről az azonosító anyajegyet, mégis jól börtönbe juttatta!

Christian örökbefogadott kisfiú volt, és szexfüggő szoknyavadász lett.

Szerencsére egy kegyetlen drog- és nőkereskedő karmába került, aki zsarolta, kínozta és fegyverrel kényszerítette őt ingyen műteni a hozzá hasonlóan pórul járt nőket, akik életellenes méretű szilikonmellekben szállították a heroint.

A trauma megérlelte az orvos együttérző készségét, az évad végére nem érezzük lehetetlennek, hogy összekösse az életét egy nőével, aki seggfejnek szólítja, a pénzét követeli, bulímiás és anonim szexfüggő, magányos és terhesen dohányzik.

A mi kedvencünket jelöli apának, aki komolyan készül az új szerepre. Mert az évad alatt megtanulta, hogy amiért nem vállal testi-lelki felelősséget, az soha nem lesz az övé.

Ezért nincs senkije. Arrogáns, nemileg túlfűtött antikrisztus, mondja rá Liz, a hűséges leszbikus altatóorvos.

Dr Mc Namara, a másik orvos más leckéket tanul ebben az évadban.

A fiától, akit nem hajlandó körülmetélni, pedig a serdülőnek éppen sharpei típusú dákója okozza a legtöbb szorongást, ráadásul egy leszbikus lányba szerelmes.

A feleségétől, aki nem vállalja újabb terhességét, ezért aztán kertvárosias házasságuk mérlegét is ideje megvonniuk. Orvosunk már épp az öncsonkítást fontolgatja, amikor beleszeret egy amputált mellű nőbe. Nagy műgonddal új melleket operál rá, végül a halálba segíti, de közben megtanulja tőle szakmája tételmondatát:

Ne gyógyíts belső sebet külsőleg!

Intelligens megoldásokat tud a nehéz helyzetekben: a drog- és nőkereskedő karmából briliáns ötlettel menti ki magukat. Egy másik körözött bűnöző hasonmására alakítják át a zsaroló rosszfiút, akitől ezek után rövid úton megszabadítja őket a rendőrség.

Őt is jól megkedveljük, és aggódni kezdünk, hogy talán nem is genetikai apja a fiának, de szerencsére a fátyol nem lebben fel, ebben az évadban már elég baj érte az érzékeny sebészt.

A műtéti önbizalom-fokozás

Új üzletág, új igény és új szolgáltatás a test és a lélek meghasonlottságaira, amelyek gyakran reálisak, és nemzedékek elátkozottságáról szólnak. Rengeteg tévedés, melléfogás, pszichológiai műhiba, félreértés, empátiahiány jelenik meg minden epizódban, és sok vitathatatlan megértés is.

Az új módszer kísérleti területén járunk, jól láthatjuk a sebészi megoldások bizonytalanságát és kétséges kimenetelét.


Egy arcfelvarratás olyan mértékű sérülés, mint kirepülni a szélvédőn. A műtét nem játék: véres kaland és dráma.

A műtét nem mágia, hanem komoly beavatkozás valódi veszélyekkel. Zúzódásnyomok, véraláfutások, sebhelyek, hosszú gyógyulási idő, fájdalom.

Gyakran a várható kellemetlenségek pontos ismertetése meggondolásra bírja a pácienseket. Úgy tűnik, éppen annyi szenvedésre van szükségük, hogy elfogadóbbak és nyitottabbak legyenek maguk és mások iránt.

Megélni a szégyen, az elutasítás, a testi fájdalom élményeit: ráébresztheti arra a szenvedőt, hogy nem a megfelelő cél felé tart, vagy nem a járható úton.

Sebészeink politikailag korrektek a páciensek nagy részéhez. Figyelnek a pszichés kórelőzményre, a lehetséges következményekre, a túlzott várakozásokra, pszichológust alkalmaznak, ám az ő tanácsai ellenére is követnek el műhibákat.

Nem segítenek például egy bulímiás lányon, aki életének utolsó esélyeként akar átlagos tömegű külsőt közelgő osztálytalálkozójára.

A túlzott várakozások rizikóját nem vállalják, de rosszul mérik fel a visszautasítás veszélyét, és a lány öngyilkos lesz.

A sorozat fele a műtőben játszódik, aki nem bírj a vért, sziszegve pislog ki a tenyere mögül a szikék villogására és a bíbormetszésekre.

Szerencsére jó a zene és a hangulat, a barátok és hű leszbikus altatóorvosuk összehangoltan dolgoznak.

A SR világképe a jövőképünk!

Nincsenek pasztellszínek és rózsaszín pofikák, csak fekete, vérvörös, világoskék és hófehér. Nagy színfröccsök, trópusi modern.
Ez az én kalózmásolatomon iszonyúan hatott, csupa megnyúzott embert láttam túlexponált környezetben.

Statisztika:

1997 óta a kozmetikai beavatkozások száma 229 százalékkal nőtt.
2002-ben 6,9 millió kozmetikai műtétet és beavatkozást hajtottak végre az Egyesült Államokban.
Az összes orvosi ágazat közül a plasztikai sebészek végezték a legtöbb műtétet 2002-ben az Egyesült Államokban.

A plasztikai beavatkozások 5 leggyakoribb oka:

Fiatalosabb megjelenés N/57, F/44 %.
Munkaköri okok N/10, F/25 %.
Barátok és házastárs rábeszélésére 21%.
Jobb közérzet miatt N/17, F11 %.
Kevésbé fáradtnak akar látszani a műtétet vásárlók nők 27%-a, és férfiak 19%-a.

Mint látjuk, ezek az okok jócskán átfedik egymást

Az öt leggyakoribb műtét:

Ajakplasztika, mellnagyobbítás, szemhéjműtét, orrplasztika, mellkisebbítés.

A közvetlen következmények:

2-3 hét az elbújási ideje egy felvarrt ráncnak vagy szépített orrnak, ezután lehet emberek közé menni. Ám a teljes gyógyulás és az eggyéválás az új megjelenéssel még eltart egy ideig.

Sok értékes tudást közvetít a sorozat, itt vannak például a következő megfigyelések:

A műtétek 31%-a ajándék, mint egy zsírleszívás karácsonyra.

Már csak két százalékkal kevesebb férfi vásárol kozmetikai beavatkozást, mint ahány nő.

A mellplasztikázott nők háromszor nagyobb valószínűséggel lesznek öngyilkosok, mint azok, akik nem voltak annyira boldogtalanok az emlőjük miatt, hogy belevágjanak.

A nők mintegy ötöde esett már át esztétikai beavatkozáson.

Ez amerikai adat.

Magyarországon ennyi nő élt meg bántalmazó kapcsolatot.

Ez akkor is kísérteties, ha tudjuk, hogy a plasztikai beavatkozás és a nőverés nem ugyanaz.

Biztató jelek:

A műtétek 36%-ára párok együtt vállalkoznak.

A műtétek 26%-a anya és lánya műtétje együtt, 6%-ban nővérek, 4%-ban barátok mennek egyszerre kés alá.

Az erős és elfogadó közösség, ez az, ami a legjobban hiányzik nekünk, többek között ezért nézünk sorozatokat, és olvassuk az újságunkat.

Van azonban, akin egy plasztikai beavatkozás is sokat segít!

GA

Szécsi Noémi kapta az EU irodalmi díját!

Szécsi Noémi egyike annak a 12 szerzőnek, akik átvehetik az Európai Unió első alkalommal kiadott irodalmi díját. A díj célja, hogy reflektorfénybe állítsa az európai kortárs irodalom kreativitását és sokrétű gazdagságát, fellendítse az irodalom terjesztését szerte Európában, és növelje az érdeklődést a külföldi irodalmi művek iránt.

Szécsi Noémi legfrissebb regénye júniusban jelent meg az Ulpius-ház Könyvkiadó gondozásában, Utolsó kentaur címmel. „Ez egy úgynevezett társadalmi lektűr, biciklis futárok a hősei, akik éjjelente kvázi anarchistákként járják az utcákat. A könyv igazából arról szól, hogyan látja a 18-25 éves generáció Budapestet, mivé változott a város és Magyarország, milyen erőszak és indulat van a levegőben” - szólt legutóbbi munkájáról az írónő.

Az 5000 euróval járó elismerést szeptember 28-án adják át ünnepélyes keretek között a brüsszeli Flagey színházban.

Amerika legfelzaklatóbb női regénye - 10.

Sapphire: Push!

Olvasd ingyen, szerdán és szombaton!

Életmentő Írás.

Ereje megtöri a női nemzedékek trauma-láncát.

Sors és tehetség egysége.

Resszkessetekkk, író férfiak, és csöndben olvassatok.

A Push! az amerikai irodalom számára valódi knock out-tal ért fel. Addig nem ismert kendőzetlenséggel, nyers egyszerűséggel és szókimondással szólt egy fiatal lány küzdelmeiről, a női kiszolgáltatottságról, a szexuális erőszakról, a testiségről és mindenekelőtt az írás hatalmáról.
Sapphire, eredeti nevén Ramona Lofton 1950-ben született a kaliforniai Fort Ordban egy középosztálybeli katonacsaládban. Három éves korában apja megerőszakolta, s alig volt tizenhárom éves, mikor alkoholista anyja elhagyta a családot.
A New York-i City University-n, majd a Brooklyn College-on szerzett diplomát.

Sapphire: Push - 10. rész

Miz Rain azt mondja, az osztálynak kell egy kis szünet. – GYERTEK VISSZA 15 PERC MÚLVA! – mondja hangosan, mint egy gép. Felkelek a többiekkel, kimegyek a folyosóra. Üres, minket leszámítva. A többi osztály nem jön 12-ig, Miz Rain azt mondja. Rhonda aszondja, a bótba megy, kell valami? Nekem kell, de nincsen pénzem. Rita odaadja az 50 centjét, sós-eceteset, nincs, akkor simát. Rhonda rám néz, aszondja, befizetlek. Felnézek, bele a szemébe. Vigyorog. Megint kedvem volna sírni. Mindenki azt fogja gondolni, hogy beszari vagyok, bőgőmasina. Nem vagyok én ehhez szokva. De ez, amit mindig akartam, egy kevés baráti kedvesség. Aszondom, megadom. Aszondja, tudom, mitakarsz. Aszondom, szalonnás csipszet. Elhúzza a csíkot! Rhonda gyorsan mozog, pedig debella.
Consuelo, a szép spanyol csaj sóhajtozik. – Egy pasi sincs az osztályunkba. – Úgy mondja, mintha az izé, szoctám csekkjét hagyta vóna el, épp fizetés után, vagy valami.
Jermaine aszondja: – Jó.
Nahát! Ez itt egy kis buznyák. Kicsit odébb megyek. Nem akarom, hogy rólam rosszat gondoljanak.
Az osztályban Miz Rain megint azt meséli, mit fogunk csinálni naponta. Szóval tudja, mi micsoda. Egy percre megijedtem, hogy megint minden úgy lesz, mint régen. Hogy régen ötöst kaptam anyanyelvből, oszt sose mondtam semmit, meg nem is csináltam semmit. Csak ülök a padba. Csak ülök a padba 55 percig, a székem olyan hátul van, hogy beleütközik a falba. Az első nap után se látok, se hallok. Tévézek a fejembe – a tévé meg a klippek között jár a fejem, ahol kicsi ruhában táncolok, frászt, kicsi vagyok.
– Minden nap – aszondja Miz Rain – fogunk írni a jegyzetfüzetbe.
Hogy fogunk írni, ha olvasni se tudunk? Csezzmeg, hogy fogunk írni, ha nem tudunk írni! Nem emlékszem, hogy valaha is írtam. Zúg a fejem, félek, talán mi, talán ez az osztály nem nekem való.
Miz Rain beszél. Aszondja, kínai mondás, tudtam, hogy dilis; nem vagyunk KÍNAIAK! Most már nagyon komoly, aszondja „A leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik.” Mi a picsát jelenthet ez. Ez suli, nem a Sztártrek. Rita, a spanyol csaj úgy néz Miz Rainre, mint aki most látta meg istent. Rhonda egyenesen ül a székébe. Jermaine a szeme sarkából Consuelót bámulja. Consuelo meg a körmeit.
Miz Rain fölemeli a füzetet, azt mondja „Ilyen füzetre lesz majd szükségetek” – mint az, ami most is van – „és egy másik jegyzetfüzetre – kitéphetősre, vagy spirálra, hogy abban tartsátok a jegyzeteiteket meg az órai munkát.” Nagyon bonyolult, kínai utazások, kettő füzet, írj, azt se tudod, hogy…
Jermaine aszonja – Hol kezdjük?
Miz Rain erre – Az elején. – oszt kiszed egy darab krétát a táskájából, és a táblához megy. Egy A-t ír a táblára, odaadja a krétát Jermaine-nek. Jermaine B-t ír. Jermaine átadja Consuelónak, ő meg C-t ír. Consuelo Rhondának adja, ő D-t ír. Rhonda Ritának adja. Rita lép egyet, oszt elkezd sírni. Miz Rain aszondja, össze kell, hogy tartsunk. Egyszerre kimondjuk az E-t hangosan, Rita odamegy, oszt felírja az E-t, odaadja nekem a krétát, én meg F-et írok, oszt ez így megy. Aztán mind egyszerre ülünk vissza, jót röhögünk rajta, Miz Rain meg aszondja, ez a kezdet. Huszonhat betű van az ábécében, mindnek van egy hangja. Ezek a betűk építik fel nyelvünk összes szavát. Legyetek szívesek kinyitni a füzeteiteket, írjátok fel a dátumot, 1987. október 19., aztán írjátok be az ábécét.
Miután mindenki beírta az ábécét a füzetébe, együtt felmondjuk, jó hangosan. Miz Rain azt mondja, menjünk haza, és gyakoroljuk, mindig mondogassuk. Szerdán mindenkitől kikérdezi. Jermaine aszondja: – És ha már most tudom? – Miz Rain aszondja: – Akkor biztos nem lesz vele gondod. – De én emlékszek, hogy Jermaine Q-t írt az O után P helyett. Emlékszek. Én fogok gyakorolni. Biztos is. Miz Rain aszondja, szerdán megbeszéljük, hogyan vezetünk naplót. Még egyszer megmondja, hogy hozzunk egy másik füzetet is, hogy az legyen a naplónk. Miben különbözik egy napló egy jegyzetfüzettől, akarom kérdezni, de még sose kérdeztem semmit a suliba.
Mintha kicsit zenélnének a fejemben. Magamon kívül vagyok. Érzem a kicsi babát a hasamban. Nem jó érzés. Próbálok nem gondolni a nagy hasamra – a nehézkedésre a húgyhólyagomon, mintha egy kibaszott görögdinnye lenne a bőröm alatt. Voltál orvosnál? Anyám azt akarja, hogy felvegyenek szoctámra. De én már szoctámon vagyok – az övén. Tudod, ez olyan, hogy nem fog értem pénzt kapni, ha nem vagyok suliba; a lányomér mindég fog pénzt kapni, mer gyogyós. Lehet, hogy ezzel a gyerekkel is lesz majd gáz. Nem érdekel, talán ha az új baba is donkóros lesz, én is kaphatok szoctámot.
De nem tudom, akarok-e szoctámot. Azon jár a fejem, milyen lehet könyveket olvasni.
Miz Rain aszondja, mára majdnem befejeztük, aszondja, akar egy kis időt tölteni minden gyerekkel az oldalsó kis irodában, mielőtt elmegyünk. Aszondja, egyenként fog minket kihívni, ábécérendben. Nagyon-nagyon megijedek – nem tudom az ábécérendet – mi az!
Miz Rain aszondja, a kicsi irodában lesz, felkel, oszt olyan bizonytalanul aszondja, sose láttam még tanárt bizonytalannak (csak ha már meg akarod ütni őket). Aszondja: – Mind hívhattok Blue-nak, ha akartok. – Ránézek, mint egy dilinyósra – az meg minek? Lehet, hogy mondok rondákat, ha bedühödök, vagy valaki cseszeget, vagy valami, de próbálok tiszteletet mutatni. Úgyhogy aszondom magamba: Nem, Miz Rain, én aztán nem akarom Blue-nak hívni magát. – Vagy…vagy – aszondja – Rain, néhányan csak Rainnek hívnak. – A hangjába van valami vidékies. Jermaine aszondja: – Ez tetszik, Rain. – Senki más se szól semmit.
Rhonda fölkel, mikor Miz Rain kimegy. Rhonda nem kispályás.
– Oké, nézzük az ábécét. – aszondja jó hangosan. Akarom mondani, nem kell olyan hangosan beszélni, de mégse. – Oké – aszondja – melyik név az első.
Consuelo aszondja: –Asszem, az enyém. – Akarom tudni, miér, de nem kérdezem meg. Látom, hogy Rhonda igazából úrinő. Meg se kérdezem, már aszondja: – Vetted az adást, Precious? – Aszondom: –Nem. – Aszondja: –Nézd az ábécét – van itt, akinek a neve A-val kezdődik? – Megrázom a fejem. – B-vel? – Megint megrázom a fejem. – C? – Nem rázom meg a fejem. – Jó! – aszondja. Aszondja: – Consuelo kezdődik C-vel, ő megy először. Fölírja:

1. Consuelo

Ki a következő? kérdez engem. Nem tudom. A D-re mutat, aztán E, F, G. Jermaine-re nézek. Jermaine aszondja: – Az én nevem J-vel kezdődik. – Rhonda tovább megy: H,I,J…
Jermaine-re mutatok. Most már:

1. Consuelo
2. Jermaine


Miz Rain bedugja a fejét az ajtón. Rhonda aszondja: – Kell egy kis idő. – Miz Rain ránk vigyorog oszt kimegy vissza. Rhonda tovább „K, L, M, N, O, P”
– P az Precious! – üvöltöm. – Én jövök.
– Aha, felfogtad – mondja Rhonda.

1. Consuelo
2. Jermaine
3. Precious

„Q, R…”
– Rita! – ezt Rita üvölti. – Én is R vagyok – Rhonda találós kérdést mond: – Melyik megy előbb, én vagy ő? – Jermaine aszondja: – Te – Rhondának. Nem tudom, miér. Eszembe jut Jo Ann. Tudom, hogy J, mint Jermaine. Ha nem ment volna el, hova kerülne, Jermaine elé? Mögé?
Miz Rain odajön az ajtóhoz, aszondja, az első. Consuelo megy. Aztán Miz Rain visszajön, aszondja, Következő, Jermaine megy. Aztán engem hív. Bemegyünk egy mellékes kis szobába. – Nem fog fájni – mondja Miz Rain – csak azt akarom, hogy olvass egy oldalt ebből a kis könyvből. – Kiszáll belőlem a lélek. Megfogom a hasam. Miz Rain ijedtnek látszik. – Precious! – A fejemről csurog az izzadság. Rémeket látok. Az apukámat látom. Tévéket látok, rappet hallok, enni akarok valamit, érezni akarom, hogy Apu dug, meg akarok halni, meg akarok halni.
– Precious! Jól vagy? Lélegezz! Lazíts és lélegezz. Hívjam a mentőket? A segélyszámot? Az anyád…
– NEM!
– Mi a baj, Precious?
Alig kapok levegőt. – Én… minden oldal ugyanolyan nekem. – Nagy levegőt veszek, most kimondtam.
Miz Rain szomorút sóhajt. –Azt hiszem, értelek, Precious. De most azt akarom, hogy megpróbáld, nyomás Precious, küzdj érte.
Kinyújtom a kezem, elveszem a könyvet.
– Add a legjobbat, ha nem ismersz egy szót, ugord át… – megáll. – Csak nézz a lapra, és mondd ki a szavakat, amiket ismersz.
A lapra nézek, van rajta egy pár ember a strandon. Egy pár fehér, egy pár narancs, meg szürke (asszem, azok a színesbőrűek).
– Precious, mit gondolsz, miről szól a történet?
– Népekről a strandon.
– Helyes. – Miz Rain egy betűre mutat, megkérdezi, az melyik. Azt mondom: – A. – Még egy pár betűt mutat. Semmit se mondok. – Ismered ezt a szót? – Nem. – Ismered a betűit? – Háááát, khhmmm. Az N-re, az A-ra, meg a P-re mutat. Azt mondja, ismered ezt a szót? Azt mondja: – Nap, ez a szó a 'nap’. – Megint az A-ra mutat, aztán 'NAP', Aztán a P, A, R, T, O, N aszondja "Mi ez a szó?" Én meg "Parkon". Azt mondja "Jól van! Majdnem! Ez a szó a 'parton'." Aztán a közbülső szóra mutat. Azt mondom "Az". Azt mondja "Nem, ez a szó az 'a'. Az majdnem olyan, mint az 'az'." "Nagyon jó, nagyon jó", azt mondja. Aztán azt mondja finom hangon, mint a dorombolás (mindig akartam egy macskát): – El tudod olvasni az egészet? – Azt mondom: – Nap a parton. – Azt mondja nagyon jó, aztán becsukja a könyvet. Nevetni akarok. Sírni akarok. Meg akarom ölelni, csókolni Miz Raint. Olyan jól érzem magam. Még sose olvastam semmit azelőtt.

A regény előző részletét az alábbi linken olvashatják:

Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 1.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 2.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 3.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 4.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 5.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 6.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 7.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 8.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 9.

Csillagok, csillagok…?!

Mióta világ a világ, az emberiség mindig is szerette volna kijátszani az öregséget, foggal-körömmel tiltakozott a halál ellen. Nők és férfiak, noha előszeretettel mutogatnak ujjal egymásra, egyaránt elég hiúak ahhoz, semhogy elfogadják, idővel szépségük is megkopik. Míg Kleopátra a tejre és a vajra esküdött, a 21. század csinos bombázói, Dundikától Kelemen Annácskáig bezárólag, a plasztikai sebészek műtőasztalán, kés alatt találják meg lelki békéjük zálogát, ha ugyan... A média által ránk erőszakolt mesterséges szépségideál a mesterséges önbizalomban és a mesterséges nemiségben keresi üdvözülésének lehetőségeit.

Az anorexiásra koplaltatott test nem vonzó, tudják ezt a gyilkos betegség áldozatai is, így a hiányzó kebleket, vékony szájakat minél több implantátummal igyekeznek felpumpálni a csábítás, a tetszés érdekében. Lásd Tori Spelling. Amit Isten tökéletlennek teremtett, ők még inkább eldeformálják. Határtalanságukban a lélek torzulásait teszik mindenki számára láthatóvá, bár hitük szerint, épp ellenkezőképp cselekszenek.
Hogy a sovány test mítoszának megteremtésében, akárcsak a kebelháború kirobbantásában a csupaláb, csupamell, csupamosoly Barbie is hibás, senki sem vitatja. A talpig rózsaszín szőkeség bája évszázadokon át sem kopik meg, míg Geronazzo Mária hurkaajkától, Brooke Shields agyonbotoxozott viaszarcától már most viszolygunk. Hogy mi a titok? A mérték mellett az élő anyag és a műanyag test különbsége. Míg előbbi maximum kisebb változtatásokat tűr meg, utóbbinál a lehetőségek tárháza szinte kimeríthetetlen.
Túlzásokba esni örök hiba. Szétplasztikázott ikonjaink, mégis ezt teszik. Michael Jackson-i babérokra törnek, ahelyett, hogy megelégednének egy fitos orral, egy szoptatás után helyre pakolt cicivel. Pedig ebben a lázas, ám annál ostobább versenyben még csak csillogó szobrocskákat sem osztanak azért, ha valaki szó szerint vásárra viszi a bőrét.

Szépnek lenni mindent pénzt megér. Vagy nem is szépek óhajtanak lenni? Fel akarják kelteni figyelmünket! Ha feltuningolt testi jegyeiknek köszönhetően kellőképp kilógnak a sorból, biztos, hogy mindenkinek megakad rajtuk a szeme. A botránkozást keltő megjelenés híressé-hírhedtté tesz, és, ha szeretni éppenséggel nem is fogjuk őket, a rájuk koncentrálódó tekinteteknek azt azért sikerülhet elhitetnie velük, fontosak számunkra. Míg celebjeink a rájuk nehezedő nyomással és a társadalmi elvárással magyarázzák szaporodó szépészeti beavatkozásaik miértjét, mi épp őket okoljuk a plasztika divatjáért, de azért igyekszünk lépéssel sem lemaradni mögöttük, sietve követjük példaképeinket. Ördögi kör. Kór?
Ha így folytatjuk a 22. század mindnyájunk megvalósult rémálma lesz. A vörös szőnyegen gigantikus keblű, csupaszáj hölgyek és vasaltarcú lovagjaik botorkálnak majd botjaikkal. Megannyi mesterséges klón. A tévéképernyőkre feszülve maximum roggyant terminátorok és legföljebb hátulról kapós plasztikbanyák műcsókjaival vigasztalódhatunk. Mintha tükörbe néznénk.
Hiába a látszatfiatalság, a betegségeket ők sem győzik le. Persze, ha a túlzásba vitt kezeléseknek köszönhetően a sok műanyag menetközben elrákosítja szervezetüket, már semmitől sem kell tartaniuk. Még a járókeretet is elfelejthetik. A halált ugyan nem szorítják sarokba, de legalább abban a hiszemben hajthatják öröm álomra fejüket, szépek és fiatalok maradtak. Valahogy úgy, majdnem úgy, ahogy azt legrettegettebb álmainkban mindig is képzelték. Hisz innen már tényleg csak egyetlen lépés felejthetetlen hollywoodi legendává érni. Na és velünk mi lesz? – csillagok híján, egyedül ebben nem lehetünk biztosak.

József Etella

Szépség

Minden fény a Nap szülötte
Gondoljátok meg proletárok
De a szépen tükröződik
Gondoljátok meg proletárok!
Minden fény a Nap szülötte
Gondoljátok meg proletárok
De a szépre több fény hullik
Gondoljátok meg proletárok!
A szép szabvány a szép közös
Gondoljátok meg proletárok
A szépség gulág a szépség láger
Gondoljátok meg proletárok!
A szép fogyaszt a szép emészt
Gondoljátok meg proletárok
A szépség préda a szépség anya
Gondoljátok meg proletárok!

József Etella a láthatatlan költő, a „néma nővérek” titkos nőemigráció nemes tagja, versei, olyanok mint a versek szoktak lenni, kicsit unalmasak, kicsit érthetetlenek vagy szőkék. De azért József Etella sem akárki..:)

József Etella a nagy költő költött nővére. 101 éves korában egy elmeszociális otthon rangidős lakója.
Inspirációs médium.

Költészete a kor legmélyebb áramából üzen.

József Etella: Kecsketánc.

Világosan utal József Atillára, a magyar irodalom legnagyobb jövőbelátójára, aki a legerősebb szellemi áramlatok inspirált tudásában verselt, és nagy médiumként üzent, analizált és jövendőt mondott.

Afrika frankofón írói 9. - Gazdag szegények, szegény gazdagok

A közügyekben és irodalomszervezésben aktív, közel hetven éves Aminata Sow Fallt az afrikai irodalom nagyasszonyának mondják. Ez a regénye a leghíresebb, számos kiadást megért, sok nyelvre, még kínaira is lefordították, film is készült belőle… A sztori pontosan az, amit a cím ígér: a koldusok sztrájkja… Reggelente a város lakóinak, gazdag és szegény kerületben egyaránt, első dolguk, hogy adjanak valamit egy koldusnak. Az iszlám megköveteli a jótékonyságot, és az embereknek szükségük is van rá: az adakozás elősegíti a szerencsét… A nagy témák – társadalmi igazságtalanság, erőszak, a hatalom embereinek felelőtlensége, bornírt hiedelmek követése a hagyomány nevében, a nők helyzete, a nemzedékek konfliktusa – a regény első megjelenése óta eltelt harminc évben nem változtak. - Aminata Sow Fall szenegáli írónő A koldusok sztrájkja avagy az emberi hulladék című regényéről Lángh Júlia ír a világírónők-sorozat frankofón afrikát bemutató kilencedik darabjában.

Aminata Sow Fall:
A koldusok sztrájkja avagy az emberi hulladék
(La grève des bàttu ou les déchets humains)
Párizs, 1979

Nincs női főhős, a kifejezetten női problémák sincsenek kiemelten jelen, csak úgy átlagosan, mégsem hagyhatom ki ebből a sorozatból ezt a regényt. Szerzőjét szeretem és becsülöm, mint mindenki, aki olvasgatja az afrikai irodalmat. A közügyekben és irodalomszervezésben aktív, közel hetven éves Aminata Sow Fallt az afrikai irodalom nagyasszonyának mondják. Ez a regénye a leghíresebb, számos kiadást megért, sok nyelvre, még kínaira is lefordították, film is készült belőle. Sok mindenről szól: az állami adminisztráció kétes ügyleteiről, a büszke szegények nyomoráról, a vallási szokások hatalmáról és az irracionális hiedelmek szánalmasságáról, és ismét, mint az afrikai regényekben oly sokszor, különösen, ha nő a szerző: a feleségek sorsáról a poligám házasságban. A sztori pontosan az, amit a cím ígér: a koldusok sztrájkja.

Ma reggel is írta az újság, hogy a kéregetők, kolduló diákok, leprások, testileg csökkentek, ezek a rongykupacok emberi torlaszt képeznek az utcákon. Meg kell szabadítani a Várost ezektől az emberektől – inkább mondhatjuk őket árnyaknak –, ezektől az emberi hulladékoktól, akik mindenütt és mindig ostromolnak, megtámadnak minket. A kereszteződésnél azt szeretnénk, hogy sose legyen piros a lámpa! De ha ezen az akadályon sikerült átjutnunk, újabb sorompó állja utunkat, amikor a kórházba megyünk; át kell törnünk egy korlátot, hogy bejussunk a hivatalunkba; küzdeni kell, hogy kijussunk a bankból; ezeregy kerülőt tenni a piacon, hogy elkerüljük őket; végül váltságdíjat fizetni, hogy beléphessünk Isten házába.
A jómódúak szokásos berzenkedése a kéregető szegények láttán – ez sajnos ismerős, nemzetközi jelenség. A regénybeli városban a koldusok veszélyeztetik a nemzetgazdaságot, miattuk csökken a turisták száma. A Közegészségügyi Szolgálatnak kell intézkednie, hogy eltűnjenek az utcákról. Ez meg is történik, hála Kéba Dabo odaadásának; az ő munkaköri feladata, hogy eltakarításuk ügyében eljárjon. Kéba fiatal, lelkes szakember, főnökét viszont, Mour Ndiaye-t a politika tette a posztra, hálából múltbéli érdemeiért a Pártban. Mourt csak saját előmenetele érdekli. Van egy bölcs marabuja, Birama, akinek a szerencséjét köszönheti. Havonta viszi neki az ajándékokat, rizst, teát, cukrot, szappant, és minden tanácsát vakon követi. Lollit, Mour feleségét így nyugtatja meg a marabu, miközben köpköd, és olvasóját pergeti:
Mour ne tartson semmitől, Inch’Allah, minden egyre jobban sikerül neki. Arra született, hogy uralkodjon, ez benne van a csillagaiban. Azon kevesek közé fog tartozni, akiktől az ország sorsa függ. Csillaga ragyog, ragyog: jólét, boldogság. Nagy meglepetés vár rá. Áldozzon föl egy kost. Minden rendben lesz, Inch’Allah.

A marabut, az iszlám szent emberét a fekete-afrikai országokban nemcsak mint vallási tanítót tisztelik, de természetfeletti hatalommal rendelkezőnek is tekintik, aki talizmánok és áldozatok segítségével gyógyít egészséget és társadalmi gondokat. A mágikus praktikákat az iszlám tiltja, de mai napig is léteznek. Inch’Allah: „Ha Isten is úgy akarja”.

Az erélyes természetű koldusasszony, Salla Niang udvarában naponta összegyűlnek a kéregetők. Ha természetben kaptak adományt, rizst, kölest, kétszersültet, Salla megveszi tőlük, férje majd kis boltjában árusítja. Reggelente a város lakóinak, gazdag és szegény kerületben egyaránt, első dolguk, hogy adjanak valamit egy koldusnak. Az iszlám megköveteli a jótékonyságot, és az embereknek szükségük is van rá: az adakozás elősegíti a szerencsét.

A koldusok méltatlankodnak: egyik társukat elkapták egy razzián, csúnyán megverték. Megindult a módszeres harc, könyörtelen napi razziázás a kéregetők ellen, Kéba Dabo irányítása alatt. Kéba titkárnője a koldusok pártját fogja: nekik is élniük kell valamiből, és a vallás is elvárja, hogy támogassuk a szegényeket. A fiatal lány szavaira a felelősségteljes hivatalnok, aki a modern gondolkodást jelképezi, eltöpreng magában a nőkről:
– Nem rossz lány ő, sőt, ellenkezőleg... De a komoly kérdések meghaladják... akárcsak a feleségemet. A nők inkább a felületes dolgok iránt érdeklődnek. Meg kell őket tanítani, hogy felelősen gondolkodjanak. Ez csak nevelés kérdése. Szép ruhák, látványos szertartások, hiábavalóságok... Nem, ez így nem mehet tovább... De az is igaz, hogy vannak férfiak, akik nem szeretik az okos és határozott nőket, féltik tőlük az egyeduralmukat.
Mour megkönnyebbülten tapasztalja, hogy nem lát koldusokat az utcán. Reméli, hogy ez a látványos eredmény segíti ambíciójában: az ország elnöke ugyanis helyettest keres maga mellé, és ő akar erre a posztra jutni. Nem a beosztottjának köszöni meg az utcai tisztogatás munkáját, hanem a marabunak a szerencséjét. A szent ember válasza:
Nincs okod nyugtalanságra. Ha az imádságok, amelyeket védelmed és jóléted érdekében elmondok, esőcseppek lennének, te már rég megfulladtál volna.
De a szent embernek nem tetszik a koldusok elűzésének terve. Mour azzal próbálja meggyőzni, hogy ők a lustaságot üldözik, hivatalból, és úgy gondolják, a szegények csak azért ilyen nyomorultak, mert nem akarnak dolgozni. (Ismerős érvelés...) Bevallja titkos vágyát, hogy elnökhelyettes szeretne lenni, ebben segítsen neki a marabu. Mourt nem érdekli riválisainak a véleménye:
Ő, aki még annyit sem tud, hogy hibátlanul beszéljen az ország hivatalos nyelvén [franciául], hogyan tudhatná ellátni ezt a funkciót?
Mour felesége, Lolli is ábrándozik arról, hogy elnökhelyettesné lesz; örömmel hallja Birama bíztató szavait:
Inch’Allah, meglesz neki az elnökhelyettesi poszt. De ehhez föl kell áldoznia egy bikát, harminchárom részre darabolnia, és egy pénteken szétosztania a szegények között. A ház lakói közül senki sem fogyaszthat abból a húsból. Inch’Allah, minden rendben lesz.
Mégsem lesz minden rendben, mert nagyon váratlan helyről éri Lollit jelentős csapás. Kellő dadogás és kerülgetés után férje kinyögi :
Igen, Lolli, arról van szó... Mivelhogy úgyis meg kell neked mondani, irántad való tiszteletből és szeretetből én magam akarom veled közölni... Holnap adnak nekem egy asszonyt.
Huszonnégy év házasság után, amelyben ő, Lolli, mindvégig hűségesen szolgálta! Méghogy « adnak » neked egy asszonyt! – kiabál, legyünk őszinték, nem teljesen ok nélkül. De végül kénytelen elfogadni a tizenhét éves második feleség létezését. Lollit így nevelték. Anyja és a nagynénik, nagybácsik sokasága, az egész rokonság állandóan erre figyelmeztette a házassága előtt :
Engedelmeskedj a férjednek, ne akarj semmi mást, csak az ő boldogságát, mert tőle függ a sorsod, és, főleg, a gyerekeid sorsa. Ha végrehajtod az akaratát, el leszel halmozva itt a földön és odaát a túlvilágon, gyermekeidet pedig tisztelni és becsülni fogják. Mert ha nem, számíthatsz az isteni átokra.
Amikor férje kimaradozásai miatt panaszkodott, szülei kioktatták:
Lolli, egy asszony ne pöröljön. Tudnod kell, hogy a férjed szabad ember. Nem valami tárgy, ami hozzád tartozik. Te tisztelettel, engedelmességgel és alázattal tartozol neki. A nő egyedüli osztályrésze a türelem, ezt vésd jól az eszedbe, ha derék asszony akarsz lenni.
Nyolc gyereke közül a legidősebb lánya kikel a poligámia ellen, ahogy Mariama Bâ már ismertetett, Nagyon hosszú levél című regényében is hasonlót láttunk; a két könyv egyébként ugyanazon évben jelent meg. Mariama szívesen hivatkozott Aminata véleményére:
Minden asszony szeretett volna egy férjet csak magának, egyedül. Mindenki, legalább egyszer életében, azt mondta, hogy nem akar osztozkodni a férjén. Ha nem mondták, akkor gondolták. Aztán engedtek az öregek nyomásának.

A koldusok tovább panaszkodnak egymás közt a rendőri zaklatások miatt. Salla Niang, ez a vezetésre termett, határozott nő, aki élettapasztalatát először cselédlányként, majd koldusként, a gazdag emberek életének megfigyelésével szerezte, a városi rendcsinálók durvaságán felháborodva sztrájkot hirdet. A kéregetők kis habozás után ráállnak, többé nem mozdulnak ki Salla udvarából. Leprások, féllábúak, vakok, sánták, utcai bohócok, elmesélik egymásnak, mi juttatta őket koldusbotra.
Meglátjátok, nemsokára úgy kellünk nekik, mint a levegő, amit beszívnak! Melyik főnök ne adna alamizsnát, hogy mindörökre főnök maradjon? Melyik képzelt vagy valódi beteg ne hinné el, hogy panaszai elmúlnak, mihelyt kezéből kipottyant az adomány? Melyik igyekvő ne hinné, hogy minden ajtó megnyílik előtte a jótékonyság varázsos erejének köszönhetően? Ilyen vagy olyan okból, mindenki adakozik.
A város utcáin egyetlen kéregető sem látható. Kéba Dabo elégedett, szenvedélyesen üldözte a koldusokat, akik viszolygást keltettek benne: iszonyatos nyomorban töltötte gyerekkorát, de büszkén emlékezik arra, hogy anyja soha le nem alacsonyodott a kéregetésig. Kéba szigorú és megvesztegethetetlen: egyedülálló figura a regényben, nem olyan, mint a többiek, mondja róla titkárnője. A hatalomvágyó és korrupt világban hihetetlen becsületességet képvisel. Ezzel együtt könyörtelenséget is.
Mour fékezhetetlen vágyában, hogy elnökhelyettes legyen, egy Biramánál is híresebb, rejtelmesen viselkedő marabuhoz fordul, aki szigorú utasítást ad: Mour saját kezűleg vágjon le egy folttalan, rőt színű bikát, darabolja hetvenhét részre, és ossza szét a város összes kerületében a koldusoknak. Még néhány vég fehér vásznat, háromszáz vörös és négyszáz fehér kóladiót is ugyanígy, a város minden pontján, és ha ezt teljesítette, egy hét múlva az elnök kinevezi helyettesének.

Kóladió - Nyugat- és Közép-Afrikában elterjedt fa enyhén kesernyés, jellegzetes ízű termése. Erősen élénkítő hatású, elmulasztja az éhségérzetet, afrodiziákumnak is tekintik. Hosszan lehet rágcsálni, túlfogyasztás esetén erős szívdobogást és álmatlanságot okoz. Afrikában a mindennapi kultúra szerves része, ünnepi alkalom nem képzelhető el kóladió nélkül: keresztelőn, esküvőn, gyászszertartáson kínálják, ajándékozzák, fogyasztják. Tipikus ajándék rokonoknak, barátoknak és, szerencse reményében, gyakori adomány koldusoknak. Rendszeres fogyasztása függőséget okoz.

A folytatás most már végképp groteszk bohózat. Sehol egy árva koldus az utcán. Mour, akinek pontról pontra teljesítenie kell – ha valóban elnökhelyettes akar lenni – a marabu utasításait, hiába szólítja föl beosztottját, Kébát, hogy rendelje vissza a város utcáira a koldusokat, a fiatalember keményen megtagadja a parancsot.
– Nem fogom eltűrni, hogy szolgának vagy kifutófiúnak tekintsenek! Én az állam szolgálatában állok, nem egy emberében!
Amikor titkárnője figyelmezteti, hogy jobb lenne engednie, hiszen az ő előmenetelét is érinti majd, ha Mour elnökhelyettes lesz, Kéba felháborodva és durván kiküldi a szobából. A függetlenség elnyerése utáni új generáció – Kéba franciául is tökéletesen beszél –, tiszta rendet akar, fütyül a tradícióra, de szívtelen.
Mour álmatlan éjszakákon át gyötrődik, a hivatali értekezleteket is elmulasztja, végül, miután megtudja, hová rejtőztek a koldusok, ráveszi magát, hogy elvándoroljon a messzi külvárosba – kocsival, sofőrrel –, Salla udvarába. Sokan zarándokolnak oda, hogy adakozhassanak. A koldusoknak most jó dolguk van, de történeteikből kiderül, hogy helyzetük reménytelen ebben a világban, ahol nincs igazság.
Mour biztos a sikerében: ennyi ajándékot a nyomorultak még életükben nem láttak, bizonyára teljesíteni fogják kívánságát, hogy néhány órára álljanak vissza az utcákon szokott koldulóhelyükre, ahol megkaphatják az adományokat. Megy is be nagyképűen a koldusok udvarába, Szálám alejkum, Alejkum szálám, köszöntik egymást udvariasan, és Mour előadja kívánságát, nem törődve a beszéde közben itt-ott kitörő nevetéssel.
Nagy meglepetésére nem alázatos és félénk, hanem öntudatos és kihívó válaszokat kap, de minden kritikus megjegyzést lenyel célja érdekében. Salla egy ideig szórakoztatónak találja, aztán megelégeli a jelenetet.
Mour láthatóan ereje fogytán van. Ami eddig nevetséges volt, most már szánalmassá válik, ez idegesíti Sallát.
– Ndiaye úr, elmehetsz. Holnap, ha Isten is úgy akarja, minden koldus visszamegy a korábbi helyére.
Mournak óriási kő esik le a szívéről. Végre lélegzethez jut.
– Ki fognak menni?
– Biztos, hogy kimennek – feleli Salla.
Mour, a nagyhatalmú hivatalnok, a koldusoknak hálás köszöneteket dadogva távozik. Salla nyomban így szól népéhez:
– El ne mozduljatok innen, senki se mozduljon! Ez az ember holnap, nekünk köszönhetően, alaposan pofára esik.
Valóban. Se a piros lámpáknál, se a mecset előtt, a nagypiacon, a banknál, sehol egy kéregető. A megszégyenített Mour, kocsijában a rőt színű bika hetvenhét felé vágott darabjaival, a vásznakkal és a kóladiókkal, újra elmegy Salla udvarába. Ott nem adhatja át az adományt, mert a marabu azt mondta, a város minden pontján kell szétosztania. Marokszám dobálja a papírpénzt – sofőrje mélységes szánalommal figyeli nyomorult főnökét –, erre a koldusok újra megígérik, hogy a déli imádság ideje után a helyszínen lesznek.
„Talán nem is szolgáltak rá a megvetésünkre, gondolja Mour. Csak akkor nézzük le őket, amikor nincs szükségünk rájuk. Segíteni kellene nekik, hogy újra teljes jogú állampolgárok legyenek... Megadni nekik a lehetőséget, hogy beilleszkedjenek... Taníttatni őket, ahogy ez a lakosság nagy részére is ráférne. Nem ők az egyetlenek, akik a peremre szorultak.”
Az olvasó már azt hiszi, hogy a megleckéztetés csodás eredménnyel járt, Mour elkezd felelősen gondolkodni; de nem, ezek a futó gondolatok nem térnek vissza. Meglátogatja ifjú második hitvesét, akinek parancsolni próbál, de ott is kudarcot vall.
„Mit képzelsz? Hogy én engedelmeskedni fogok a szeszélyeidnek? Nehogy azt hidd, elfogadom, hogy úgy bánj velem, mint egy közönséges tárggyal!”
Kudarc kudarc hátán: ugyanis a déli ima után hiába járja körbe az adománnyal megrakott kocsi a várost, sehol senki.
Este bemondja a rádió, hogy a köztársasági elnök kinevezte helyettesét. Nem Mour Ndiaye az.
A nagy témák – társadalmi igazságtalanság, erőszak, a hatalom embereinek felelőtlensége, bornírt hiedelmek követése a hagyomány nevében, a nők helyzete, a nemzedékek konfliktusa – a regény első megjelenése óta eltelt harminc évben nem változtak.

*****

Aminata Sow Fall 1941-ben született a szenegáli Saint-Louis-ban. Dakarban járt gimnáziumba és Párizsban egyetemre, modern irodalom szakon. Férjhez ment, visszatért Szenegálba, ahol először tanárként helyezkedett el, majd állami funkciókban dolgozott irodalmi és kulturális tárgykörökben. Alapított egy könyvkiadót, és három jelentős civil szervezetet a kulturális csere erősítéséért és az írói szabadság védelmében. Amerikai egyetemeken is ismerik és elismerik tevékenységét. Konferenciák előadója olyan témakörökben, mint a nők szerepe a kultúrában és az irodalomban.
Afrikában gimnáziumi tankönyvek idézik könyveit. Hét regényéből kettőt megfilmesítettek. Van egy nyolcadik, nagyon érdekes könyve is, 2002-ben jelent meg, reflexiók az evés művészetéről és a szenegáli táplálkozási szokásokról – Aminata közéleti érdeklődésébe sok minden belefér. Legutóbbi, 2005-ben megjelent regényét a „méltányos kereskedelem” szellemében árusították, vagyis az afrikai olvasók számára is elérhető áron.
Egy interjúban ezt mondta a koldusokról:
Amikor kicsi voltam, láttam gyerekeket, akik nem a szegénységük miatt kéregettek, hanem mert ez része volt a neveltetésüknek. A jómódú emberek elküldték a gyereküket tanulni a marabuhoz, aki meg elküldte őket koldulni. Ez hozzátartozott ahhoz, hogy emberségre neveljék őket. Ma már, egyrészt a modern élet térnyerésével, másrészt a városokba tömegesen felkerült falusiakkal, más képet mutat a koldulás.

A sorozat előző részei:

Afrika frankofón írói 8.
Afrika frankofón írói 7.
Afrika frankofón írói 6.
Afrika frankofón írói 5.
Afrika frankofón írói 4.
Afrika frankofón írói 3.
Afrika frankofón írói 2.
Afrika frankofón írói 1.

Nyitott Udvar - közösségi bolhapiac a Palotanegyedért!

A VIII. kerületi Mikszáth téren kerül megrendezésre a következő közösségi bolhapiac. A Palotanegyed lakói a maguk által készített-összegyűjtött tárgyaikat teszik ki portékának. A piacon befolyt összegből a Palotanegyed körzeti megbízott irodáját teszik rendbe.
Júliusi programot ajánlunk figyelmükbe.

Nyitott Udvar - közösségi bolhapiac
VIII. kerület Mikszáth tér
Július 25-én 10.00 - 14.00 óra között

Július 25-én 10.00 - 14.00 óra között, a VIII. kerületi Mikszáth téren kerül megrendezésre a következő közösségi bolhapiac a Medence Csoport szervezésében.

A Palotanegyed lakói a maguk által készített-összegyűjtött tárgyaikat teszik ki portékának. Az idelátogató érdeklődőket, vásárlás közben a negyedben élő zenészek szórakoztatják.
A piacon befolyt összegből a lakók a Palotanegyed körzeti megbízott irodáját teszik rendbe.

Partnerek: Civilek a Palotanegyedért Egyesület,
Medence Csoport,
Rév8.

Versvasárnap - Balázs Brigitta

"már nem tisztulok
csak elmosódok
miként a történet
és benne
a vizet nem álló
szemfesték"

Balázs Brigitta verseiből.

végül
nem kérek mást
csak azt a kis csilingelést
mit kis fémdarabkák koccanása kelt
ha szél, vagy csak szellő táncra hívja
ahogy pillákat borzol behunyt szemen
vagy miként a tincset lágyan cirógatva
simítja a bőrön bele a légbe
oly könnyű zengést szeretnék hallani
ha meghalok
ja és ősz legyen
hosszú nehéz árnyékok feküdjenek a földre
a kései testes dacoló napsütésben
sercegve csoszogó szagos avar
lendüljön hirtelen keringve fel
dús pazar színeket vágynék
legyen minden éles, tiszta
mégis szelíd, akár egy sóhaj


csendet
mikor csend lesz végre
koboldok szuszognak
szerte apró vackaikban
bennem sivít a zaj
de annyira, hogy mindkét
kezem a számra
kell tapasztanom
és reszketek
gyűlik a düh, meg a könny
ki vette el tőlem
belőlem a néma süket
tompa részem?
hova lett a békességem?
mért ordít a sötét?
mért félek önmagamban?
bárcsak tapsolhatnék
akkorát, hogy fájjon
visszhangosat
mitől abbamaradna a zúgás
ahogy legyet, vagy csak szúnyogot
ütünk agyon egyetlen
kéjes mozdulattal


végtelen ringatózás
türelem, csssííí
ne harcolj
elinal a pillanat
amit érzel
a tied
és az marad
nincs másod
csak a csendsülő
tenger képe
vonallá simul
a horizont
türelem
-mondja a hajótörött
csak akképp
menthet meg
az idő
ha eloldozod
magad tőle
és élsz teljesen
szinte hittel
mintha mit se
várnál


lubick
fürödtem
pillanatokra vibráló ragyogásban
aztán hosszan
hagyva, hogy a víz kimossa
szennyes kis lelkem
a habzó zubogásban
piranyákat véltem marcangolni testet
csak nézegettem a vért
mintha nem enyém volna
aztán az eső is
kiszakadt belőlem
vége
valaminek mindig
végérvényesen
az idő sirat
jajgatva szórva villámait
lövésként dörren
ablak alatt
egyet a szívbe
aztán csattogva trappol végig
a vízfüggöny
csak bámulok után
elmos mindent
tócsakönny
mint bőrömről illatnyomokat
a csípős zuhanyrózsa nedve
már nem tisztulok
csak elmosódok
miként a történet
és benne
a vizet nem álló
szemfesték


a pusztulás ágyasainak álma
szőrén üli meg mindenki
szilaj szenvedélyét
keni bár mégoly
hétköznapi álarc
mázát is magára
precízen a napvilágnak
vagy ragyogás csillámporát hinti
konokul, elszántan
az akkor is csak test
tudattal részegítve
végső soron romlandó

de mégis a remény csókol
szemükre édes álmot
mint féltő szerető
s karjaik közt ott horkol
ostoba kis szerelem

*****

A szerzőről

Balázs Brigitta egy hattagú női zenekar, az etno-folk féle muzsikákra szakosodott és verseket is megzenésítő Csajka együttes vezetője és énekese. Balázs Brigitta hangját Morva Henriett gitáron, Rontó Lili szaxofonon, Gyapai Kinga bőgőn, Nádudvari Ilona brácsán, Fábián Emese pedig dobon kíséri. A Csajka együttes szextettje többek közt fellépett már a Merlinben a Müller Péter Sziámi ötletéből született és kezdeményezésére útjára indult Songwriters’ Klubban, de kísérték már az ICA estjét is.

A Versvasárnap rovat korábbi szerzőinek versei:

Versvasárnap - Millei Ilona

Versvasárnap - Seregély Ágnes

Versvasárnap - Ughy Szabina

Versvasárnap - Czapáry Veronika

Versvasárnap - Király Odett

Amerika legfelzaklatóbb női regénye - 9.

Sapphire: Push!

Olvasd ingyen, szerdán és szombaton!

Életmentő Írás.

Ereje megtöri a női nemzedékek trauma-láncát.

Sors és tehetség egysége.

Resszkessetekkk, író férfiak, és csöndben olvassatok.

A Push! az amerikai irodalom számára valódi knock out-tal ért fel. Addig nem ismert kendőzetlenséggel, nyers egyszerűséggel és szókimondással szólt egy fiatal lány küzdelmeiről, a női kiszolgáltatottságról, a szexuális erőszakról, a testiségről és mindenekelőtt az írás hatalmáról.
Sapphire, eredeti nevén Ramona Lofton 1950-ben született a kaliforniai Fort Ordban egy középosztálybeli katonacsaládban. Három éves korában apja megerőszakolta, s alig volt tizenhárom éves, mikor alkoholista anyja elhagyta a családot.
A New York-i City University-n, majd a Brooklyn College-on szerzett diplomát.

Sapphire: Push - 9. rész

Az egész osztály csöndbe van. Mindenki engem bámul. Istenem, csak most ne bőgjek. Az orromon keresztül veszek egy nagy levegőt, aztán lassan elkezdek hátra menni. De valami, mint valami madár, vagy fény suhan át a szívemen. És megáll a lábam. Az első sornál. És életembe először beülök az első sorba (ami jó, mert sose láttam hátulról a táblát).
Nincs füzetem, nincs pénzem. A fejem egy nagy olimpiai úszómedence, az évek és az összes énem ott lebeg padokhoz ragasztva, míg alul csak nőnek a pisitócsák. Haver, senki se tudja, de ez nekem nem vicc, hogy itt vagyok ebbe a suliba. A tanár feje fölött nézem a falat. Van egy kép, kicsi, sötét hölgy, az arca olyan, mint egy aszalt szilva, a régi időkből. Ugyan ki lehet. A tanár leül az asztalhoz, beírja a hiányzókat, lila ruha van rajta meg futócipő. Sötét, szép az arca, nagy a szeme, a haját meg már mondtam. Az anyámnak nem tetszik, ha a niggerek így hordják a hajukat! Az anyám aszondja, Farrakhan jó, de már túl messze ment. Túl messze hova, akarom kérdezni. Nem tudom, én hogy vagyok az ilyen hajú emberekkel.
A tanár beszél.
– Egy ilyen füzetre lesz majd szükséged. – Feltart egy fekete-fehér kis alakú füzetet, pont olyat, mint amit a csirkésnél hagytam. Amíg beszél, besétál egy lány.
– Kilenc harminchét van – mondja a tanár – Jo Ann elkéstél.
– Meg kellett állnom, hogy egyek valamit.
– Legközelebb maradj is ott, ahol megálltál. Holnap kezdés, ezt az ajtót kilenckor bezárjuk!
– Inkább akkor bent akarok lenni – mormogja Jo Ann.
– Megegyeztünk – aszondja a tanár Jo Ann szemébe. Nem fél Jo Anntől. Jó van, Miz Rain.
– Érkezett néhány új ember…
– Találtam valamit! – kiáltja Jo Ann.
– Bocsáss meg kérlek – mondja a tanár, de látni való, hogy nem kér semmit se, dühös.
– Nem, bocsánat, Ms Rain. – most már világos, mint a nap, hogy Jo Ann besült – de csak azt akarom mondani, kell valakinek egy plusz jegyzetfüzet, amit a csirkésnél találtam?
– Az az enyém! – mondom.
– Ragadd meg – mondja Jo Ann.
– Van nekem – én is meglepődök, hogy ezt mondom. –Ezt az Arkansas Jr. csirkefalónál hagytam ma reggel a 127-dik és 126-dik között.
– Na, istenuccse! – süvöltött Jo Ann. – Ott is találtam meg.
Kinyújtom a kezem, rám mosolyog. Ideadja a füzetet, a hasamra néz, aszondja: „Mikorra várod?”
Aszondom: „Nem tudom biztosan.”
Fintorog, semmit se szól, aztán leül egy pár székkel távolabb a mögöttem levő sorba.
Miz Rain szörnyen magán kívül van, aztán megenyhül, aszondja: „Több az új ember, mint a régi, úgyhogy menjünk vissza az első naphoz, ismerjük meg egymást, meg találjuk ki, hogy mit is fogunk itt együtt csinálni.” Furán nézek rá. Nem kéne neki tudni, mit fogunk csinálni. Hogy fogunk bármit is kitalálni. Dinkák vagyunk. Azér vagyunk itt, hogy tanuljunk, legalábbis én. Istenem, remélem ez nem olyan… olyan… mittomén – mint ezelőtt, aha, mint eddig évekig.
– Próbáljunk meg kört formálni – mondja a tanár. Francba, ippeg hogy leültem az első sorba, oszt most meg körbe kell ülni.

– Nem kell az összes szék – azt mondja a tanár Jo Ann-nek, aki a második sorból húzkodja a székeket. – Csak ötöt-hatot szedjetek ki, vagy hányan vagyunk, és állítsátok körbe őket, aztán ha már befejeztük a bemutatkozást, visszatesszük őket sorba. – Leül az egyik székre, mi meg utána (mármint ő, a tanár, meg minden).
– Jól van – mondja – hát ismerkedjünk meg egy kicsit, hhmmmm, lássuk, mondd a neved, hol születtél, a kedvenc színed, valami, amiben jó vagy, és hogy miért vagy itt.
– Mi? – röfög egy nagy rézbőrű csaj. Miss Rain a táblához megy, azt mondja: – Első: a neved, – oszt leírja – második: hol születtél – így tovább, míg minden a táblán van:

1. neved
2. hol születtél
3. kedvenc színed
4. valami, amiben jó vagy
5. miért vagy ma itt

Visszaül, oszt azt mondja: – Jó, majd én kezdem. A nevem Blue Rain…
– Ez az igazi neve! – ezt egy fiúruhás csaj mondja.
– Ahhaaaa, itt pusztuljak meg, ha hazugság a nevem.
– A keresztneve Blue? – mondja ugyanaz a csaj.
– Ahhaaaa – mondja Ms Rain, mintha lefáradna a pasis csajtól.
– Magyarázza meg!
– Nos, – mondja Ms Rain igazán lassan. – Nem hiszem, hogy meg kéne magyaráznom a nevem. – Ránéz a csajra, az meg veszi a lapot. – Na, ahogy mondtam, a nevem Blue Rain. Kaliforniában születtem. A kedvenc színem a lila. Mit csinálok jól? Hááát, elég jól éneklek. És azért vagyok itt, mert a barátnőm itt tanított régen, és egyszer el kellett mennie, és megkért, hogy ugorjak be helyette, aztán mikor kilépett, megkérdeztek, nem akarok-e a helyébe lépni. Azt mondtam, dehogynem, és azóta is itt vagyok.
Körbenézek, hatan vagyunk engem leszámítva. Egy nagy rézbőrű csaj, a hangos, beégett csaj, aki megtalálta a füzetem a csirkésnél, egy világos bőrű spanyol csaj, meg ez a barna bőrű spanyol csaj, aztán egy öltönyös csaj, a színe olyan, mint az enyém, olyan pasisan néz ki.
Nagy Vörös beszél most: – Az én nevem Rhonda Patrice Johnson. – Rhonda nagy, magasabb, mint én, világos a bőre, de ez nem használ neki semmit. Csúnya, nagy a szája, malacorra van, tényleg kövér, a haja rozsdaszínű, de nagyon rövid.
– Kingstonban, Jamaikában születtem. – Nem semmi! Nem is beszél furán, mint a banánzabáló népek. – Kedvenc színem a kék, jól főzök.
– Mit? – szólal meg valaki.
– Találd ki! – vág vissza Rhonda.
– Borsós rizsát!
– Aha, azt – mintha ilyen kis dolgot meg se lenne érdemes említeni.
– Currys kecskét!
– Eltaláltad! – mondja Rhonda. – Az anyámnak volt régen egy étterme a Hetedik sugárúton, mielőtt beteg lett, megtanított mindenre. Azért vagyok itt, – mondja komolyan – hogy felfejlesszem az olvasásomat, hogy le tudjak érettségizni.
A sovány, világos bőrű spanyol csaj beszél: – A nevem Rita Romero. Épp itt, Harlemben születtem. Azért vagyok itt, mert drogos voltam, kimaradtam a suliból, és sose tudtam rendesen megtanulni írni és olvasni. A kedvenc színem a fekete. – Mosolyog, kilátszanak a rossz fogai. – Asszem ez nyilvánvaló. – Ja, minden fekete volt rajta…
– Mit tudsz jól csinálni? – kérdezi Rhonda.
– Hmm… – azt mondja, aztán remegő hangon: – Jó anya vagyok. Nagyon jó anya.
A barna csaj beszél. Majdnem ugyanolyan színűek vagyunk, de kábé ez minden, ami közös bennünk. Én igazán lány vagyok. Ez meg nem tudom.
– Az én nevem Jermaine.
Ajjaj! Valami ferdehajlamú.
– A kedvenc színem a…
– Először azt meséld el, hol születtél – ez megint Rhonda..
Jermaine úgy néz Rhondára, mint aki aszondja kabbe. Rhonda úgy vág oda a szemével Jermaine-nek, mintha azt mondaná, hogy na gyere, ha mersz. Jermaine azt mondja, Bronxban született, most is ott él. A piros a kedvenc színe. Jól táncol. Azért jött ide, hogy megszabaduljon Bronx negatív hatásaitól.
A spanyol Rita azt mondja: – Harlembe jöttél, hogy megszabadulj a rossz hatásoktól?
Jermaine, ami mondanom se kell, egy fiúnév, aszondja: – Az számít kit ismersz, és én elég sok embert ismerek, cicám.
– Hogy tudtad meg, hogy van ez a kurzus? – kérdezi Miz Rain.
– Egy barátomtól.
Miz Rain nem mond semmi mást.
Az a csaj jön, aki megtalálta a füzetem. – Jo Ann a nevem, rap a címerem. A színem vaj. Az a célom, hogy veszek egy saját lemezjátszót.
Miz Rain ránéz. Töröm a fejem, mi az a lemezjátszó.
– Hol születtél, és miér vagy itt a suliba – kérdezi Rhonda. Okés, látom már, Rhonda szereti igazgatni a dolgokat.
A King's County Hospitalben születtem. Anyám akkor jött velem Harlembe, amikor kilenc éves voltam. Azért vagyok itt, hogy meglegyen az érettségim, aztán, hát, már így is benne vagyok a zeneszakmában. Csak az iskolára kell figyelnem, hogy följebb juthassak.
A következő csaj beszél. – Az én nevem Consuelo Montenegro. – Hhhhúúúú, micsoda szép spanyol csaj, kávészínű, egészséges hosszú hajjal. Piros blúz van rajta. – Mér vagyok itt, kedvenc színem – mi ez az egész marhaság? – Belenéz Ms Rain arcába, dühös.
Miz Rain nyugodt. Rain, szép neve van. Úgy csinál, mint akit nem zavar a káromkodás, aszondja: – Ez csak arra való, hogy megtörjük a jeget, kicsit jobban megismerjük egymást úgy, hogy veszélytelen kérdésekre válaszolunk, anélkül, hogy a kényelmesnél többet kelljen megosztanunk magunkról a csoporttal. – Szünetet tart. – Nem kell neked is, ha nem akarod.
– Nem akarom – mondja a szép csaj.
Most mindenki rám néz. A körben mindenkit látok, engem is lát mindenki. Először azt kívánom, bárcsak az osztály végébe volnék, de nem kívánom azt többet, előbb leszek öngyilkos, ha még egyszer hagyom ezt megtörténni.
– Az én nevem Precious Jones. Harlemben születtem. A gyerekem is Harlemben fog születni. Milyen színt szeretek – a sárgát, mer az friss. Meg gondom volt a régi iskolámba, úgyhogy ide jöttem.
– Valami, amiben jó vagy – mondja Rhonda.
– Semmi – mondom.
– Mindenkinek van, amit jól tud csinálni – mondja Ms Rain lágy hangon.
Megrázom a fejem, semmi se jut az eszembe. A cipőmet bámulom.
– Egy dolgot – Ms Rain.
– Tudok főzni – mondom. A szemem a cipőm orrán tartom. Még sose beszéltem az osztályban, kivéve, ha a tanárt vagy a kölköket kellett leordítani, ha baszogattak.
Miz Rain az óráról beszél. – Időnként körbe fogunk ülni, hogy beszélgessünk és dolgozzunk, de most tegyük vissza a székeket, és menjünk tovább, lássuk mi dolgunk van még. Nos, az első dolog: ez egy alapfokú író és olvasó óra, egy érettségi előtti felnőtt írásoktató óra, egy kezdő íróknak és olvasóknak való óra. Ez nem egy érettségiző osztály…
– Ez nem érettségiző? – kérdezi Jermaine.
– Nem, ez nem. Ezt a kurzust arra tervezték, hogy megtanítsa az embereket írni és olvasni – mondja Miz Rain.
Francba, én tudom, hogy kell írni meg olvasni, érettségizni akarok – mondja Jo Ann.
Miz Rain, úgy tűnik, lefáradt. – Hát akkor ez az óra nem neked való. Értékelném, ha visszafognád a nyelved, ez tényleg egy iskola.
– Nekem aztán egy kalap szar se…
– Na, akkor miért nem mégy, Jo Ann, miért nem sétálsz ki – Miz Rain akár azt is mondhatná, hogy tudod, akkor miért nem húzol innen, kurva.
A spanyol csaj, Rita, aszondja: – Hát ez épp nekem való. Nem tudok se írni, se olvasni.
Rhonda közbevág: – Én tudok egy kicsit, de segítségre van szükségem.
Jermaine bizonytalannak látszik.
Miz Rain: – Ha azt gondolod, hogy az érettségiző osztályba akarsz járni, mindössze annyit kell tenned, hogy visszajössz ebbe a terembe délután egykor a szintfelmérőre. – Jermaine nem mozdul. Consuelo Jermaine-re néz, de semmit se mond. Jo Ann aszondja, majd visszajön egykor, bassza meg! Nem írástudatlan ő. Miz Rain rám néz. Már csak én nem beszéltem. Mondani akarok valamit, de nem tudom, hogyan. Nem vagyok hozzászokva a beszédhez, hogyan mondhatom meg? Miz Rainre nézek. Azt mondja: – Nos, Precious, veled mi a helyzet, gondolod, hogy jó helyen vagy itt?
Meg akarom mondani neki, amit mindig is el akartam mondani valakinek, hogy az oldalak, kivéve a képes oldalak, mind ugyanolyanok nekem; a hátsó sort, ahol ma nem vagyok ott; hogy hét évesen hogyan ülök mozdulatlanul egy széken. De nem vagyok hét éves. De sírok. Miz Rain arcába nézek, a könny csorog a szememből, de nem vagyok se szomorú, se zavart.
– Itt, Miz Rain, – kérdezem – itt a jó helyen vagyok?
Ad nekem egy zsebkendőt, azt mondja: – Igen, Precious, igen.

A regény előző részletét az alábbi linken olvashatják:

Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 1.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 2.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 3.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 4.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 5.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 6.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 7.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 8.