„Először én hagytam el, később is többször szakítottunk, akkor már nemegyszer az ő hibájából. Hogy azóta is együtt élünk, annak elsősorban anyagi okai vannak, maradtunk gazdasági társulás...” ICA az Olimpia alatt én- és testképekkel foglalkozó írásokat közöl, s közben persze figyeli az eseményeket, hogy innen is gratulálhasson pl. Cseh Lacinak az ezüsthöz. Most Kiss Judit Ágnes: Én, kép, zavar című írását olvashatják, mely eredetileg a Szomjas oázis antológiában jelent meg.A testemet, istenem, hogy szerettem! Csak már nem vagyunk beszélő viszonyban. Először én hagytam el, később is többször szakítottunk, akkor már nemegyszer az ő hibájából. Hogy azóta is együtt élünk, annak elsősorban anyagi okai vannak, maradtunk gazdasági társulás, igyekszünk nem zavarni egymás köreit, valamiféle megnemtámadási szerződést kötöttünk, nem költözik el se ő, se én, nehéz manapság olcsón jó albérletet találni.
– Nincs rád szükségem! – ordítottam neki az első veszekedésünkkor, amikor számon kérte, hogy néhány napig nem tartózkodtam otthon. – Te akartál velem élni, de csak a terhemre vagy!Akkor szóhoz sem jutott a felháborodástól, nekiállt összepakolni, hogy itthagyjon, alig tudtam meggyőzni róla, hogy nem úgy gondoltam, forró fürdőt készítettem neki, a karomban vittem a kádba, órákig duruzsoltam gyengéd butaságokat a fülébe, mire elaludt. Megbékélt velem, de még hosszú időn át szenvedett némán és szemrehányón.
Később aztán megjött a hangja, és minden vádaskodás nélkül mondhatom, hogy éveken át előre megfontolt szándékkal, minden adandó alkalommal módszeresen állt bosszút rajtam. Kifejezetten élvezte, ha társaságban kínos helyzetbe hozhat: elegáns fogadásokon zúdította rám a hascsikarást, mígnem könyörögnöm kellett a megváltó szellentésért, ellenállhatatlan, folyékony hasmenéssel lehetetlenítette el a legfontosabb találkozóimat, és vérrel öntött el az ígéretes randevúk napján. Büdös nedveket fakasztott, és váratlan lázrohamokba fojtotta kedvenc szórakozásaimat. Mégis, minden kisszerű aljassága ellenére képtelen voltam haragudni rá. A legapróbb macerálásoktól a legvadabb őrjöngésig minden újabb húzása mögött ott éreztem a féltékeny szerelmet, a kétségbeesett szándékot, hogy még több figyelmet és törődést kényszerítsen ki belőlem.
Lassan kiismertem piszkálódásainak természetét is, már nem láttam veszedelmesnek, csak szánalmasnak. Ekkor kezdett fenyegetőzni, betegségről és halálról beszélni, idétlen és fájdalmas baleseteket szenvedni: futtában átesett egy kutyán, széttörte és felsebezte a térdét a kavicson, még hónapok múlva is szedegették az apró szemű sódert a gyógyulni nem akaró sebből, fokhagyma-szeleteléskor kevés híján lemetélte az ujját, nem aludt éjszakánként, és reggelre csomókba gyűltek a hajszálai a párnán.Nem, tényleg nem tettem meg érte mindent, tényleg elhanyagoltam, tényleg csak akkor kezdtem komolyan venni a sirámait, ha a műtő felé tolták. Olyankor éreztem meg egy-egy pillanatra, hogy nem bírnám ki nélküle. Nem, nem volt jó kapcsolat köztünk, nem illettünk össze, ezt már az elején észre kellett volna vennem, az én koromban lehettem volna elég bölcs, hogy lássam, végül is nem ő volt az első az életemben, talán nem kellett volna összekötnöm vele a sorsomat. De meghatott a naivitása, a tudat, hogy számára én vagyok és leszek az első és az utolsó. Noha most már egyre világosabban látom, amit ellenem tett, és amit én tettem ellene, azt azért elmondhatom, hogy töltöttünk együtt kellemes pillanatokat, átéltük, ha csak rövid időre is, a teljes harmóniát. Imádtunk elalvás előtt olvasni, vasárnap délelőttönként az ágyon elnyúlva orgonamuzsikát hallgatni, együtt táncolni vagy utazni, olyankor még panaszkodni is elfelejtett; azt hiszem, végső soron felnézett rám. Ha elmélyülten dolgoztam, csendben maradt, éjfél után kávét hozott, hogy fenn tudjak maradni, és büszke volt a munkámra.
Én – bevallom –sokszor szégyelltem őt. Nem tartottam vele kedvenc szórakozásaiban: nem mentem vele vacsorázni, hiába tudtam, mennyire odavan a lazacos tésztáért, türelmetlen voltam, ha sokáig piperézkedett, és kissé kínosnak találtam csillapíthatatlan szexuális étvágyát. Persze sok minden tetszett benne: a selymes haj, az áttetszően fehér bőr, a formás láb; szerettem élénk színű ruháit és lágy mozdulatait, kedveltem alkalmazkodóképességét, rendszeretetét, de talán valóban lenéztem egyszerű igényeit és felületes ismereteit.
Egy darabig úgy tűnt, nem veszi észre, hogy néha megmosolygom magamban, a reggeli beszélgetések a tükör előtt látszólag kielégítették, kiegyensúlyozottnak és egészségesnek mutatkozott, sokáig azt hittem, minden rendben van köztünk. Felhagyott a piszkálódással, társaságban csöndesen és udvariasan viselkedett, itthon sem sírt, nem nyaggatott, hagyott dolgozni. Így utólag nem is értem, miért nem ismertem fel a közelgő vihar előszelét.
Az utolsó veszekedésünk egy kora tavaszi délutánon tört ki. Félálomban voltam, hallottam, hogy mond valamit, hogy zörög a szobában, de nem gondoltam, hogy mozdulnom vagy válaszolnom kéne. Csak akkor fogtam fel a veszélyt, mikor már lecsapott rám. Addig ismeretlen erővel esett nekem, kilökött az ágyból. Szinte nem volt magánál az indulattól.
– Hát nem veszed észre, hogy minden balhét én viszek el helyetted? – fröcsögte az arcomba. – Cisztákat növesztek, lyukasra maratom a gyomorfalamat és leszedálom magam a rohadt gyógyszereiddel, hogy zavartalanul írogathasd a hülyeségeidet! Arra jó vagyok, hogy megcsináljak helyetted minden piszkos munkát, de én nem kérhetek tőled semmit, egy pohár vizet sem! Egy kóbor kutyával nem bánnak így! Önző szemétláda, úgy fogok megrohadni, hogy még azt sem engedted, hogy gyerekem legyen!Rám csapta az ajtót, beviharzott a hálószobába, hallottam, hogy fordul a zárban a kulcs. Vártam az unalomig ismert hangos zokogást, de csend volt, zavarba ejtő csend.
Napokig kerülgettük egymást a lakásban, és mikor újra megszólított, már nem ismertem rá a hangjára, nem volt benne semmi indulat. A tekintete is üres volt, mint a játékbabáké, és mintha éveket öregedett volna. A mosolya az ép fogsor ellenére foghíjasan feketének tűnt. Szárazon és ellentmondást nem tűrőn sorolta fel elsősorban anyagi igényeit, másra – mondta – nincs szüksége tőlem. A válaszomat már nem hallgatta meg, kiment a fürdőszobába, hallottam a vízcsobogást, éreztem a füstölő illatát is, mindig megteremtette a kellő hangulatot, ha magát akarta szeretni, és most már azt is tudtam, hogy ezentúl jól meglesz az önkielégítéssel.
Azóta is minden reggel megfőzi a kávét, hogy fel tudjak ébredni, este is behozza a számítógéphez, hogy fenn tudjak maradni. Csak már nem szól hozzám, zajtalanul jár-kel, mint a kísértetek. Nem tudom, mire vár. A bocsánatkérésemre biztos nem. Talán arra, hogy egyszer megértsem. Előbb-utóbb valószínűleg feladja, és tényleg elköltözik. Akkor én sem maradhatok, mennem kell, hiába szoktam meg itt, és – bár manapság nem könnyű – meg kell próbálnom olcsó albérletet találni.
[Az írás mellett közölt képek Robert Mapplethorpe alkotásai - Kiss Judit Ágnes már korábban is vendégeskedett a Centifugában.]
Bejegyzések
