2005. május 23. - Irodalmi Centrifuga Slavenka Drakulić-csal

Bódis Kriszta és Gordon Agáta sorozatában a Centrál Kávéházban ez alkalommal Slavenka Drakulić horvát író, Radics Viktória író, műfordító, és Jósfalvi Lídia voltak a vendégek.

Slavenka Drakulić-csal a hágai perről írott - A légynek sem ártanának – című riportkönyvének magyar megjelenése kapcsán beszélgetünk. Drakulić korábbi műveiben, egy regényben és egy riportkönyvben a boszniai nők megerőszakolásáról írt. „Nagyon határozott véleménye van a nők sorsáról és helyzetéről a Balkánon.” - írja a kötetről Csordás Gábor, a Jelenkor Kiadó vezetője.

Az Irodalmi Centrifugában nem „elválasztjuk magunkat valakiktől”. Az irodalom részeként, egyenrangúakként osztozunk az általános emberi ábrázolásának igényében. Ebből az igényből fakad, hogy egy végtelen processzus stációiként „centrifugálunk és teregetünk”, beszélgetünk és kérdezünk, abban a hitben, hogy a női tapasztalat, a női elbeszélésmód, a női érzékelés általános emberi tapasztalat, mely az irodalomban, az írás aktusában az élet nyersanyagaként művészetté fordítódik le.

Az Irodalmi Centrifuga jelenlét. Egy nagyobb társadalmi diskurzus katalizátoraként lehetővé teszi, hogy a nők által kezdeményezett irodalmi aspektusok és toposzok többé ne legyenek leválaszthatók a kánonról, hogy azzal általános érvényüket veszítsék. Nem lepődünk meg, hogy ma még zavarjuk a vizet. Hiszen férfitársadalomban élünk, ahol az irodalmi közvélekedés is többnyire negatív vagy hamis sztereotípiákkal intézi el a „nőit”, és előítéletekkel viseltetik iránta. Zavarjuk a vizet, hiszen éppen azon dolgozunk, hogy a „női irodalom” fogalma elavuljon.

Részletek Slavenka Drakulić: A légynek sem ártanának című kötetéből

„Scheveningenben azonban mintha még létezne Tito Jugoszláviája. Zariæ sajátkezűleg szerzett költeménye megmutatja, milyen békésen élnek itt együtt a különböző nemzetiségű háborús bűnösök. Ilyen sorokat találunk benne: Nem az a fontos, hogy ott mi történt, hanem hogy itt és most mi van. És Zariæ ezzel fejezi be: És ha tudnák az otthoniak, milyen összhang van itt közöttünk, a béke nevében letennék a fegyvert, aztán összetörnék. Okuljon minden rendes ember, én ezért írtam meg a versem. Ha Hágában egyek vagyunk, tessék a példánkat követni, és jó lesz majd mindenkinek. Ez a „Hága igazsága” című vers a Scheveningenben fogvatartottak általánosan elfogadott nem hivatalos himnusza lett. ... A fogvatartottak közösen arra a következtetésre jutottak, hogy „... a törvényszéknek hozzá kell járulnia a tartós béke megteremtéséhez Boszniában”. Természetesen semmi iróniát nem látnak ebben a következtetésben. Amikor leszáll az éjszaka, az emberek Scheveningenben visszavonulnak kicsi, de kényelmes celláikba, amelyek műholdas antennákkal vannak fölszerelve, úgyhogy foghatják a „saját” nyelvükön sugárzott tévéműsorokat (ami egy szokásos szállodai szobában nem lehetséges), és kávéfőzővel is, hogy bármikor kávét főzhessenek maguknak, egyszerűen azért, mert ehhez szoktak hozzá, és a jogaiktól fosztanák meg őket, ha nem élhetnének szokásaik szerint. És mielőtt – altatóval vagy anélkül – elalszik, egyiküknek sem jut az eszébe Scheveningen paradoxona: hogy így, a nap végén nagyon olyan, mint Jugoszlávia kicsiben. A „testvériség és egység” Jugoszláviája nem létezik többé, ezen az egy börtönön kívül. És azok, akik a leginkább felelősek széthullásáért, a háború ezer és ezer áldozatáért, ma nem csupán testvériségben és egységben, hanem fényűzésben élnek. Életük a börtönben az elképzelhető legnagyobb háborúellenes tüntetés; attól eltekintve, hogy túlságosan későn került rá sor, és hogy ezek a kártyázó, főzögető és tévénéző kedves fiúk gyúnyt űznek az otthoniakból, a többiekből, akik valaha olyan komolyan vették őket. Nevetségessé teszik azokat, akik végrehajtották a parancsaikat. Bolondot csinálnak azokból, akik elveszítették a szeretteiket. Értelmetlenné tesznek minden áldozatot. De ha ez a „testvériség és egység” a tegnap még esküdt ellenségek között valóban a háború epilógusa, akkor vajon miért folyt ez a háború? A scheveningeni vidám fickók láttán a válasz világos: semmiért.”

„Sok nőt, aki a foèai ügyben tanúskodott, ellenzővel takartak el a közönség elől, az arcukat, és sokszor a hangjukat is eltorzították. De jól emlékszem a hangjára – vagyis a hiányára. Ennek a nőnek Dragoljub Kunarac, Radomir Kovaè és Zoran Vukoviæ ügyében – az úgynevezett „foèai ügyben” – kellett volna tanúskodnia, de amikor rá került a sor, nem tudott beszélni. Ott ült vele szemben Kovaè – az a férfi, aki a lányát fogva tartotta, megerőszakolta, és végül kétszáz német márkáért eladta egy montenegrói katonának. Utoljára akkor őt, amikor felszállt a buszra, amely elszállította Foèából az embereket. Tíz év telt el, a háború véget ért, de a lánya soha nem jött vissza. Amikor meglátta ezt a férfit, egyszerűen nem jött ki hang a torkán. Mintha egy erős kéz fojtogatta volna. Pedig megpróbálta, szemlátomást mindent megtett azért, hogy megszólaljon, de csak gyönge nyüszítésre tellett.”

Könyvajánló Slavenka Drakulić könyvéről a literán

Körner Gábor: Ex Libris Slavenka Drakulić könyvéről (Élet és Irodalom, 2005. szeptember 2. 49. évfolyam 35. szám)

Elfriede Jelinek: Divat

"Különben persze felhúzhatnám, amit mindenki felhúz, totál normál, akkor is bizonyos módon “láthatatlan” lennék, csak akkor meg az a veszély állna fönn, hogy rám néznek. Hogy a tekintet végigpásztázza a farmeromat és a pulcsim, rám szegeződik, hátha összeesek. Nem azért öltözöm fel, hogy az emberek jól megbámulhassanak, mert ismét, lám, valami szépet vásároltam, hanem csak azért veszek föl ruhát, hogy azt nézzék, ne engem."

A divat számomra támaszték, mellyel magam a Földön fixálhatom, máskülönben nem értek semmit? Kevés dologhoz értek annyira, mint a ruhákhoz. Magamról keveset tudok, igazán nem is érdeklődöm magam iránt, Divattal szembeni szenvedélyem azonban pótolni képes olykor: ezért fúrom hát magam formálisan a ruhákba, valami különös vággyal, melynek azonban sokkal több köze van a vágy ellentétéhez, az azonnali elhagyásához, kihagyásához valaminek. A ruhával foglalkozom, csak hogy ne magammal kelljen foglalkoznom, hiszen magamat rögtön elejteném, alighogy kezeimmel megragadhatnám. Roland Barthes írja, hogy miképp a test a ruhába bebújik anélkül, hogy ebből a kereszteződésből akár egy nyom is visszamaradna: csoda. Másfelől a ruha is megtorpan a test előtt, hogy áttekintéseket hagyjon a lábakra, karokra, mellekre, etc. Ám én éppen azt nem látom, amit látni szeretnék és semmit sem mutatok, amit mások talán látni szeretnének, na, a többség persze nem. Mindig nyakig zárt, egészen takaró dolgokat hordok, mert ezt a nyomot húzni és mögöttem csatlakozva azonnal újra összetörve látni és érezni (inkább érezni, mint látni!) szeretném, hasonlóan az úszóhoz, ki barázdát húz a vízen, mely mögötte, csak enyhén fölkavarva majd magát elsimítva, újra bezárul, mintha senki sem lenne benne. Igen. Mintha ott sem lett volna, az úszó, ez tetszik. Magam és a Semmi közé csúsztatom a ruhát, hogy itt maradhassak, anélkül hogy bárki is észrevenné, hogy itt voltam? A nyom lenne minden, ami persze abban áll, hogy rögtön el is kell tűnnie újra? Bolondulok a kiszemelt ruháért, mert mögötte a nyomomat, nem, nem elmosni, az egy aktív tevékenység lenne, hanem lehetőség szerint alaposan: elveszíteni szeretném, hogy mások se találják meg.

Talán. Különben persze felhúzhatnám, amit mindenki felhúz, totál normál, akkor is bizonyos módon “láthatatlan” lennék, csak akkor meg az a veszély állna fönn, hogy rám néznek. Hogy a tekintet végigpásztázza a farmeromat és a pulcsim, rám szegeződik, hátha összeesek. Nem azért öltözöm fel, hogy az emberek jól megbámulhassanak, mert ismét, lám, valami szépet vásároltam, hanem csak azért veszek föl ruhát, hogy azt nézzék, ne engem. Hiszen ez az öltözék nem csak egyszerűen itt van és kész, hanem megmutatja magát azáltal, hogy saját magára mutat, igen, ez, azt mondom, valami. Vagy azzal, hogy eltűnik, bizonyos testrészeket előléptetve, ez nekem inkább semmi. Ezenkívül alkatrészeim nem is olyan értékesek, hogy az ember kirakja. És máris, hogy belegondolok, alábecsültem magam, tehát a karjaim egész jók, a hát, a vállak is, de a maradékot inkább megtartanám magamnak. Alapjában véve mindent, valójában mindent meg akarok tartani magamnak, ezért függesztek ide elém valamit, egyfajta függönyt, ami mögött ez a minden elnémítható. Azért ne menjen falnak, ez a Minden Semmi. A ruhának tehát köze van számomra az önfelejtéshez, hiszen ha leveszem, semmi sem marad belőlem benne talán egy hajszálon vagy egy könnyű parfümillaton kívül, ha használtam. Néha foltok is, de azok is kijönnek hamar. A divat a maga ellentéte: Hogy egyszerűen semmi sincs itt, míg a lehető legtöbb itt van. Nélkülem! Az értelme, valaki nélkül mégiscsak valami lenni, talán csak valaki nélkül valós: valami lenni. És én az vagyok, ami éppen legszívesebben: maga nélküli. Így találtuk meg magunkat, miközben folyamatosan elveszítjük. Nem, nem veszítjük el, míg itt vagyunk, de csak azért, hogy magunk nélkül legyünk. A divat és én.
(Gubicskó Ágnes fordítása)

Forrás: Elfriede Jelinek: Mode - Elfriede Jelinek honlapján

Elfriede Jelinekről 2005. május 11-én beszélgettek az Irodalmi Centrifugában. A meghívó az estre a FOLYÓIRAT rovatban olvasható.

2005. május 11. - Irodalmi Centrifuga Elfriede Jelinekről

SZEX ÉS MUMUS

SZEX ÉS MUMUS címmel beszélgetett Bódis Kriszta és Gordon Agáta a Centrálban a Szalontay Tünde színésznő bőrébe bújt Nobel-díjas Elfride Jelinekkel.

Jelinek pornográfiája eszköz az emberi szexualitás könyörtelenül pontos megvilágítására.Jelinek a világ szexproletárjaihoz beszél: mindazokhoz és mindazokról, akik ugyan nem rabszolgaként tárgyai a szexnek, de hétköznapi „munkásai”.

Szexuális rémálmokról szól, a fantáziáktól jól megkülönböztethető álmokról és félelmekről, melyek mindent elárulhatnak arról, hogy semmit sem tudunk valójában „a világ legtermészetesebb dolgáról”. Miért kísértenek az elnyelő vaginák, személytelen ám funkcionáló nemi szervek, homo- és heteroszexuális rémképek, kificamodva teljesülő vágyálmok?

Kötelező-e szexuális lényként élni?

„heinc mindig tud valami csattanós választ...”

„heinc viszont hentereg és röfög”

„brigitte be akarja szerezni magába azt a dolgot, s hogy benne is maradjon aztán, ne folyjon ki belőle ismét haszontalanul, értelmetlenül, jövőtlenül”. Jelinek: Kis csukák /regény/

„Már abban a pillanatban, amikor egymás számára testté váltak, egyszersmind túl is léptek minden emberi kapcsolaton...” Jelinek: A zongoratanárnő /regény/

Stockholmban 2004. október 7-én jelentették be, hogy az osztrák Elfriede Jelinek írónő kapta a 2004. évi irodalmi Nobel-díjat. Az indoklás regényeinek és színdarabjainak „zeneiségét és zenei ellenpontozását” említette meg, valamint azt, hogy a művek „különleges nyelvi erővel leplezik le a társadalmi sablonok abszurditását és ezek elnyomó erejét”.

Az írónő egészségi állapotára hivatkozva nem ment el a díjátadásra, megtiszteltetésnek tartva a díjat, de magát alkalmatlannak a közszereplésre.

Az díj 103 éves történetében Elfriede Jelinek a tizedik nő, aki Nobel-díjat kapott.

"A leleplezés mindig provokáció is. Anyám, aki matematikus volt, sosem szerette, ha az írás miatt félrevonultam. Az írás az én személyes forradalmam. Nem kell a szónak tetszést aratnia, de gondolkodásra kell kényszerítenie. Már korábban is többször mondtam, hogy Ausztriában létezik cenzúra, ami a haladó, kritikus szemléletű művészek nyilvánosság előtti szidalmazásában ölt formát. Különösen érzékeny téma a katolikus egyház, a szexualitás és a baloldali társadalmi szemlélet." - mondta egy interjúban.

2005. április. 29 – Vendég: Tóth Krisztina

Bódis Kriszta és Gordon Agáta ez alkalommal Tóth Krisztinával és Papp Gábor Zsigmonddal filmrendezővel zavarták a vizet az Irodalmi Centrifugában.

Ezen az estén Bódis Kriszta Tóth Krisztinával beszélgetett. Papp Gábor Zsigmondot kértük fel arra, hogy közös indulásuk apropóján méltassa a szerzőt és munkáit. A felolvasás mellett alkotásról, életről társalkodván szó esett a nyelv és az irodalom neméről, az identitás és az irodalmi szocializáció kérdéseiről, megidéztük Wesselényi Polixénát, Anna Gavaldát és másokat is.

2005. április 15. – Az ötmillió nemecsek országa

2005. április 15-én este nyolctól az Irodalmi Centrifugában Gordon Agáta újraolvasójában Az ötmillió nemecsek országáról a dagadt ruhákat nem hagyta másra, hanem Horváth Györgyi kritikus és Barbie Nemecsek alias Rutkai Bori segítségével maga teregette Bódis Kriszta.

„Centrifugálni csak pontosan, szépen! Haladjunk sorjában, emeljünk ki az irodalmunk teknőjében ázó dagadt ruhák közül egyet, facsarjuk meg kissé, hajtogassuk, rendezgessük a dobba úgy, hogy aztán ne sánta bukdácsolás kezdődjön, hanem mohó gyorsulás, amely egyenletesen permetezi körbe az irodalmi állóvíz miazmáját, és szárítja a művet olyanná, hogy újra olvasni tudjuk, és újraolvasni, és újra. Úgy gondoltam, egy kísérleti fázisban lévő centrifugába érdemes talán jól bevált, mindenki által ismert és szeretett művet helyezni: ezért elsőre A Pál utcai fiúkat választottam.

1, Molnár Ferenc nagy magyar feminista írónk. Művének fontosságát hibátlanul felismerte és kötelező olvasmánnyá magasztosította az irodalomtanítás, értelmezését azonban tunyán és renyhén berekesztette a látszatigazságoknál. Pedig legalább olyan egyértelműen szól az áldozattá válás folyamatáról, mint a fiúkori csapatromantikáról.

2, 5 MILLIÓ NEMECSEK ORSZÁGA! A NŐ: NEMECSEK ERNŐ.
Milyen nemű? Ernőnemű!)

3, Nemecsek nevének silabizálása: Nem nő. Neme nő. Ezzel a névjátékkal a nagy író korán figyelmeztet: ez a társadalmi struktúra kirekesztő és nőellenes!

4, A mű jó és igaz. A valóságot megközelítően komplikált modell. Ezért természetesen, magától értetődően és következetesen tartalmazza a nőszempontú értelmezés lehetőségét is.

5, A Pál utcaiak csakúgy, mint a Vörösingesek: Kis Macsó Gerillahadsereg, a Pál utcai fiúk még a pálfordulat előtti ártatlanságban, a vörösingesek már a gyakorló fázisban. A pálfordulat előtti időn azt értem, amikor a kisfiúk még anyjuk szoknyája mellől látják a világot, a gyengébbek elleni erőszak még fájdalmas a számukra, mert anyjukat vagy őket magukat éri, és szenvedélyes igazságérzetük vezérelte agressziójuk még nem a hasznát védő hím pártfogása, hanem az alávetettek oltalmazása, azaz a társadalmi igazságtalanságok áldozatainak, az anyáknak és a kisfiúknak őszinte sajnálata.

Említésre méltó, hogy egyetlen pöttyös vagy csíkos lányolvasmány sem kötelező a fiúknak, míg mi kislányok kimerítően alapos kiképzést kapunk bandázásból, hierarchiából, háborúból, beavatásból és bajtársiasságból. Amiből egyébként természetesen ki vagyunk rekesztve. És most igazolnám hóbortomat, amellyel Molnár Ferencet feminista példaképemül választottam: hiszen akár őtőle magától is választhatott volna a közoktatás lányregényt, mert ő azt is írt, szépet, meghatót, tragikusat, érzelmes-őszintét, az Egy Gazdátlan Csónak Történetét.” /Gordon Agáta/

A Pál utcai fiúkról, az ötmillió Nemecsek országáról, a regény feminizmus felőli olvasatairól Bódis Kriszta beszélgetett Horváth Györgyivel, a hangulatot pedig Rutkai Bori teremtette meg.

Pál utcai fiúk újraolvasó
Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk - részlet

A Pál utcai fiúk - Újraolvasó

"A kisebbek és gyengébbek – vagyis többnyire a kis állatok, a lányok és a nők – ugyanis természetes áldozatok, ezt pontosan tudja már minden óvodás fiú. Ezt onnan tudják ilyen pontosan, mert ez a megkérdőjelezhetetlen viszonyrendszer cseréltette ki a pelenkájukat minden alkalommal.
Természetesen a lányokét is. Csakhogy a lányokban idejében tudatosul, hogy melyik oldalon állhatnak. Tudatosítják például az ilyen kötelező olvasmányok, vagy ahogyan megkapják első babájukat."


Centrifugálni csak pontosan, szépen...! Haladjunk sorjában, emeljünk ki az irodalmunk teknőjében ázó dagadt ruhák közül egyet, facsarjuk meg kissé, hajtogassuk- rendezgessük a facsarógép dobjába úgy, hogy aztán ne sánta bukdácsolás kezdődjön, hanem mohó gyorsulás, amely egyenletesen permetezi körbe az irodalmi állóvíz miazmáját, és szárítja a művet olyanná, hogy újra olvasni tudjuk, és újraolvasni, és újra ...
Úgy gondoltam, egy kísérleti fázisban lévő centrifugába érdemes talán jól bevált, mindenki által ismert és szeretett művet helyeznem, elsőre ezért A Pál utcai fiúkat választottam. Őszinte aggodalommal emeltem ki és helyeztem át a csepegő csuromvizes művet a teknőből a gép dobjába, mintha csak magát szegény Nemecsek Ernőt szerettem volna megszárogatni.
A művelet számomra is meglepően eredményes volt, szinte döbbenetesen felfrissítette és újraformálta a centrifugázás a művet, szinte új életre kelt ahogy kiemeltem a dobból és megrázogattam. Óvatosságból néhányszor újrajátszottam az egészet, visszanyomtam az irodalmi teknőbe és újracentrifugáztam, hogy biztos lehessek a változások tartósságában, megismerjem a mi centrifugánk működését és megértsem a folyamatot, amelynek tanúja vagyok.

A következő megrázó felismeréseket tudatosította bennem Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk című (tíz éves korban kötelező) ifjúsági regényének kicentrifugázása:

1. Molnár Ferenc nagy magyar feminista írónk, ÍME A KÉPE, kortárs visszaemlékezése: lásd: Vécsei Irén kismonográfiája, 8.o. A Pál utcaiakat talán épp a Centrál karzatán írta! Nekem. feminista példaképem, aki a társadalmi nemi szerepek kutatásának óriási tanulságokkal szolgálhat! Művének fontosságát hibátlanul felismerte az irodalomtanítás és kötelező olvasmánnyá magasztosította, értelmezését azonban tunyán és renyhén berekesztette a látszatigazságoknál. Pedig szól az áldozattá válás folyamatáról is, legalább olyan egyértelműen, mint a fiúkori csapatromantikáról.
Irodalomtörténet előzmények: „Máj Károly”, Dickens ...
Következmények: Tanár úr kérem, Légy jó mindhalálig, Tatay Sándor: Puskák és galambok, Ottlik, Fekete István...

2. 5 MILLIÓ NEMECSEK ORSZÁGA! A NŐ: NEMECSEK ERNŐ.
(Milyen nemű? Ernőnemű!) Nemecsek nevének silabizálása:
Nem ... nő. Neme ... nő. Ezzel a névjátékkal a nagy író korán figyelmeztet: ez a társadalmi struktúra kirekesztő és nőellenes!
Azonban mennyire könnyű ezt NEM észrevenni, lásd pl Nemeskürty irodalomtörténetét! ...733.o. Noha Világosan beszél a regény: 18-19.o.

3. A mű jó és igaz. A valóságot megközelítő komplikáltságú modell. Ezért természetesen, magától értetődően és következetesen tartalmazza a nőszempontú értelmezés lehetőségét is.
Ha a jövőképét és történelemszemléletét nézzük, bizony Molnár mintha mindent tudott volna. 100 éves lesz a regény jövőre, és gondoljuk végig, milyen 100 év telt el… Rajtunk úgyis átgázolnak: ez a jövőképe a Pál utcaiakon nevelkedett minden nemzedéknek, és ez sokáig érvényes is volt. De ideje felráznunk Nemecseket Csipkerózsika-álmából.

4. A Pál utcaiak, csakúgy mint a Vörösingesek: Kis Macsó Gerillahadsereg, a Pál utcai fiúk még a pálfordulat előtti ártatlanságban, a vörösingesek már a gyakorló fázisban. A pálfordulat előtt időn azt értem, amikor a kisfiúk még anyjuk szoknyája mellől látják a világot, és a gyengébbek elleni erőszak még fájdalmas a számukra, mert anyjukat éri vagy őket magukat, és szenvedélyes igazságérzetük vezérelte agressziójuk még nem a hasznát védő hím pártfogása, hanem az alávetettek oltalmazása, azaz a társadalmi igazságtalanságok áldozatainak, az anyáknak és a kisfiúknak az őszinte sajnálata.

Többszöri centrifugálással ezeknek a meglepő kijelentéseket sikerült megértenem, és ezt most szeretném átadni, de hol is fogjak hozzá...

Ez az olvasmány az én gyerekkoromban kötelező volt, attól tartok, hogy ma is az. Első regényem volt, amelyet friss olvasástudásommal a magamévá tettem hétéves koromban. Tisztán emlékszem arra, ahogy az ablak melletti sárga széken kucorgok és küzdök. Nehéz volt az első egy-két oldal, a reálgimnáziumi óra muzeális leírása egy más kor és viszonyrendszer levegőjével terhesen alig tudott átjönni nekem, egy második osztályos tanyasi kisiskolásnak. Lassan túltettem magam a bunsen-égő okozta megakadáson és onnan már jó volt, a kifejlet felé tartva pedig Nemecsek tragikus nagyságát már égő szívvel és a sorokon száguldva véltem érteni.
Amikor pedig becsuktam a könyvet, egyszerűen úgy maradtam: sokáig ambivalensen néztem magam elé. Örültem, hogy teljesen egyedül elolvastam és megértettem a regényt, és éreztem valami fura, bénító megvertséget, amiért bezárult ez az olvasva átélt világ, mert Nemecsek kihalt belőle. Fájt a regényvilág bezárulása, Nemecsek halála, és nem elégített ki engem az ő posztumusz szentté avatása. Világossá vált, hogy én örökre kívül maradok e tereken, soha nem lehetek Pál utcai, de még Vörösinges se. Mert ez férfivilág, és még azok is belehalnak, akik fiúk ugyan, de kisebbek és gyengébbek a többieknél. Én csak messziről integethetek, ebben a megismert társadalomban nincs helyem, az én létezésem, a kislányok és egyáltalán a nők létezése nem kopogtat e világ kapuján...
________________________________________

Csakhogy ez az olvasmány kötelező. És ahogy a grammatikája, a szókincse és a két fiúbanda bonyolult hierarchiája pontosan leképeződött fogékony elmémben, ugyanúgy átjött az őstermészet könyörtelen túlélő üzenete is: hogy a kicsiket és gyengéket ki kell használni. Elvenni, amijük van és csicskáztatni. A kisebbek és gyengébbek – vagyis többnyire a kis állatok, a lányok és a nők – ugyanis természetes áldozatok, ezt pontosan tudja már minden óvodás fiú. Ezt onnan tudják ilyen pontosan, mert ez a megkérdőjelezhetetlen viszonyrendszer cseréltette ki a pelenkájukat minden alkalommal.
Természetesen a lányokét is. Csakhogy a lányokban idejében tudatosul, hogy melyik oldalon állhatnak. Tudatosítják például az ilyen kötelező olvasmányok, vagy ahogyan megkapják első babájukat.
Ahogyan Nemecsekhez viszonyulnak a fiúk, pontosan megmutatta, milyen családi erőviszonyok közül jönnek, és a társadalmi-nemi szabályokat is. Boka pártfogó-patriarchális kihasználó, a pásztorok a fizikai erőfölény gátlástalan lefölözői, Geréb a kétszínű haszonélvező. Az összes többi fiú pedig egyszerűen szerencsésebb Nemecseknél: ezzel úszta meg, hogy közlegényként bánjanak vele. Valahonnan, talán a családból, ahol szintén mindig akad egy közlegény, a regény összes kiskamasz fiúszereplője pontosan tudja, mit érdemel a közlegény, és azt is, hogy ő maga olyan kiváltsághoz jutott, amelyet nem érdemelt ki: a gyengébbeken való élősködés kiváltságához. Mindegyikük számára a levegővétel természetességével azonos a férfidominancia a gyengébbek, nők és gyerekek fölött. Ez a törvény. A Pál utcaiakban az a szép, hogy ezek a kiskamasz fiúk még emlékeznek rá, hogy az ő dominanciájuk nem kiérdemelt és megszolgált, hanem igazságtalan előjog, amelyet kicsit még pirulva gyakorolnak szegény Nemecseken.
_________________________________________

A gyermekeknek szóló műben persze nincs helye semmiféle szexualitásnak, amely a társadalmi nemek hatalmi viszonyait látszólag összekuszálja kissé. Itt még a tiszta erőfölény működik: lecsupaszítva látható a férfidominancia működése, ahogy a fák koronájának térszerkezete ősztől tavaszig.

Csakhogy ez a szerkezet itt és most, ebben az országban és ebben a társadalomban, ahol élünk, kötelező. Amikor az elemi iskolai oktatást a lányok számára is kötelezővé tették, az irodalom-tanítás (amely vagy szűklátókörű, vagy – és ez a rosszabb − a nőgyarmatosító macsóminta zsoldosa) a tananyagot úgy igazította, hogy a nőtanulók világosan megérthessék szerepüket a társadalomban. A nőtanulók Ernők, Nemecsekek, a fiúcskák pedig választhatnak a Bokaság, a Pásztorság, a gigerli Kolnayság és még néhány ismerős fiúszerep közül.
A tanulók fele kislány, aki azt szívja magába a regény levegőjéből, grammatikájából és társadalmi huzalozásából, hogy mindenkori alárendeltsége természeti törvény. Az egyetlen lehetséges világrend. Megváltoztathatatlan. Kötelező. Olvasmányként és társadalmi szerepmintaként egyaránt.
________________________________________

A regény népszerűségét alighanem remekül szolgálja Nemecsek figurája, amellyel olyan édesen szomorú dolog azonosulni. Mi az hogy hős? Miért hős Nemecsek? Mintha valóban ez volna a kérdése a tanulók mintegy felének, azaz a kislányoknak és a fiúk egy részének, nem pedig az, hogy akkor velük vajon mi a helyzet? Mik lehetnek ők ebben a rendszerben? Milyen szerepet játszhatnak, kivel azonosulhatnak, ha nem akarnának mégse rosszak, kizsákmányolók, erőszakosak lenni, ha nem lehetnek fiúk, ha nem akarnak hősi halált halni vagy feláldozni a személyiségüket?

A regény osztatlan és betontartós sikerének titka egyértelműen Nemecsek körül keresgélhető. Szerepe hálás szerep: oroszlánt megvető erkölcsi bátorság a gyönge szőke kis testben, megaláztatásainak együttérzést keltő sorozata, tragédiává emelt végkifejlet. (A zseniális színpadi szerző Molnár bizony tudja, mi kell egy jó szerephez, és mindazt bele is gyúrja: muszáj is meghatódnunk, magunkban legalább megsiratnunk Nemecseket.)


Nemecsek mindazon olvasók megváltója, akiknek kevés jut a fiúbandák közös örömeiből, és mindazok elégtételét tartalmaznia kell, akiket még közlegényként se vesznek be a mennyei játékba. Főszerep, és ez bizony nagy elégtétel. Akkora, hogy szinte beletörődünk, hogy ez jut nekünk, s kissé nehezen vesszük észre a figurában megtestesülő figyelmeztetést, amelyet Molnár intéz hozzánk: itt valami nincs rendben.
A valóságban nem kapnak akkora elégtételt a nemecsekek, amekkorát ő szeretne adni nekik, ráadásul fáj őket elveszíteni, mert elveszíthetjük az egész grundot is.

Feloldhatatlan ellentmondásokat sajátítunk el, a regény olvasásával és megtanulásával. Ráadásul, és itt van a legnagyobb csavar, szinte már svéd, amit gyermeki lelkek csak kaphatnak az életre: a regény minden sorából azt lélegezzük be, hogy a férfiuralom valósága az egyetlen valóság, és eközben pontosan értjük és hisszük a mű eszmei mondanivalóját, hogy a gyengébbeket bántani és kihasználni csúnya de elkerülhetetlen dolog. Ráadásul azt képzeljük − és ez a lehető legnagyobb melléfogás −, hogy ez ugyanazt jelenti a fiúknak, mint amit a lányoknak mondunk vele. Fatális tévedése ez évtizedek társadalmi- és nemi szerep oktatásának, értésének. A fiúkat nemi szerepük negatív hozadékában erősíti óhatatlanul, így lesz elsősorban a Vörösingesekből kis macsó gerillahadsereg. A lányokat és a szőke kisfiúkat alárendeltségük elfogadásában erősíti, így lesz hazánk a legalább ötmillió nemecsekernő hazája.
________________________________________

Hiába figyelmeztet a feminista Molnár Ferenc Nemecsek Ernő „nő”-szerepével iszonyú hatásosan, az irodalomoktatás magaslatára nem hatolt el intelme. Ennek az olvasmánynak a belsővé tétele, úgy tűnik, kötelezően segíti a női- és a férfiszerepek közötti egyenlőtlenség fokozását. Ez nem a mű és nem az író hibája, hanem a kötelezőké.

Említésre méltó talán, hogy egyetlen pöttyös vagy csíkos lányolvasmány sem „kötelező” a fiúknak, míg mi kislányok kimerítően alapos kiképzést kapunk bandázásból, hierarchiából, háborúból, beavatásból és bajtársiasságból; melyekből egyébként természetesen ki vagyunk rekesztve. És most igazolnám hóbortomat, amellyel Molnár Ferencet feminista példaképemül választottam: hiszen akár őtőle magától is választhatott volna a közoktatás lányregényt, mert ő azt is írt, szépet, meghatót, tragikusat, érzelmes-őszintét. Az Egy gazdátlan csónak történetét. Nos, ez a lányregény is megérne egy gondos olvasást, esetleg egy könnyű otthoni centrifugázást.

(Én pedig a fönti felismerésekért kérnék szépen egy Kossuth-díjat. Pontosabban egy lovagrendet, a gyengék gyámolításáért...)
________________________________________


Végezetül képzeljük tovább a fiúk történetét. Mi lett volna velük ha Molnár Ferenc továbbírja történetüket? (Volt ilyen kísérlet, nem az ő tollából, és még szélhámoskodtak is a gittegylet nevében.) Kiből mi lett volna? Boka? A Pásztorok? Geréb? Kolnay? A háborúkban és rendszerváltásokban mire vitték volna? Mi a személyes sorsuk? Vajon melyik fiú lehetett az író maga?

Mindezt meleg szemmel végig se merem gondolni...

Meghívó az estre
Részlet a regényből

Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk - Részletek a regényből

Kapitány, főhadnagy, hadnagy. Ez volt a hadsereg. Közlegény, fájdalom, nem volt csak egy. Az egész grundon a kapitányok és hadnagyok egyetlen közlegénynek parancsoltak, egyetlen közlegényt ítéltek holmi kihágásokért várfogságra.
Talán nem is kell mondani, hogy ez az egyetlen közlegény Nemecsek volt, a kis szőke Nemecsek.


II. fejezet
... „Kapitány, főhadnagy, hadnagy. Ez volt a hadsereg. Közlegény, fájdalom, nem volt csak egy. Az egész grundon a kapitányok és hadnagyok egyetlen közlegénynek parancsoltak, egyetlen közlegényt ítéltek holmi kihágásokért várfogságra.
Talán nem is kell mondani, hogy ez az egyetlen közlegény Nemecsek volt, a kis szőke Nemecsek. A kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok csak amúgy kedélyesen szalutáltak egymásnak a grundon, még ha százszor is találkoztak egy délután. Úgy kutyafuttában emelték a kezüket a sapkájukhoz, és azt mondták egymásnak:
- Szervusz!
Csak szegény Nemecseknek kellett magát minduntalan haptákba vágnia, és némán, mereven szalutálni. És aki csak elsétált előtte, mind rákiáltott:
- Hogy állsz?
- Össze a sarkot!
- Ki a mellet be a hasat!
- Hapták!
És Nemecsek boldogan engedelmeskedett mindenkinek. Olyan fiúk is vannak, akiknek öröm az: szépen engedelmeskedni. De a legtöbb fiú mégis parancsolni szeret. Ilyenek az emberek. És ezért volt természetes dolog az, hogy a grundon mindenki tiszt volt, csak éppen Nemecsek volt a közlegény.”
...

... - Csak azért mondom – szólt egy kicsit csöndesebb hangon Geréb -, mert az nem valószínű, hogy Áts Feri megijedt volna Nemecsektől.
Erre mindnyájan nevettek. Igazán, ez nem volt valószínű. Nemecsek zavartan állt a csomó közepén, és a vállát vonogatta. Aztán Boka állott a középre:
- Hát itt tenni kell valamit, fiúk. Mára úgyis elnökválasztást hirdettünk. Elnököt fogunk választani, mégpedig teljhatalmú elnököt, akinek minden parancsát vakon kell teljesíteni. Meglehet, hogy a dologból háború lesz, és akkor szükség van valakire, aki a dolgokat előre elintézze, mint az igazi csatában. Közlegény, álljon elő! Hapták! Vágjon annyi darabka papirost, ahányan vagyunk, és mindenki reá fogja írni a papírra, hogy kit akar elnöknek.
...
Nemecsek azonban, legnagyobb meglepetésre, ahelyett, hogy szétosztotta volna a cédulákat, felhasználta az alkalmat, hogy a közfigyelem egy pillanatra feléje terelődött, és piszkos kis kezébe szorítva a cédulákat, előlépett. Haptákba vágta magát, és remegő hangon így szólt:
- Kérem, kapitány úr, az mégse járja, hogy én itt egyedül legyek közlegény… Már azóta, mióta a társaságot megalapítottuk, mindenki tiszt lett, csak én vagyok még mindig közlegény, és nekem mindenki parancsol … és mindent nekem kell csinálni … és …
Itt nagyon elérzékenyedett a szőke, és finom kis arcán kövér könnycseppek kezdtek végigfolyni.
Csele előkelően szólott:
- Ki kell zárni. Sír.
Egy hang megszólalt hátul:
- Bőg.
Mind nevettek. És ez végképp elkeserítette Nemecseket. Nagyon fájt szegénykének a szíve, s most aztán szabadjára eresztette a könnyeit. Zokogott, és sírás közben ezt mondta:
- Nézzétek meg ... a ... fekete könyvben is ... is ... én vagyok mindig beírva ... én ... én vagyok a kutya...
Boka nyugodtan szólt:
- Ha azonnal nem hagyod abba a bőgést, többé nem jöhetsz velünk. Pockokkal nem játszunk.
A „pocok” szó aztán megtette hatását. Nemecsek, szegény kis Nemecsek nagyon megijedt, és lassanként abbahagyta a sírást. A kapitány pedig a vállára tette a kezét:
- Ha jól viseled magad, és kitünteted magad, májusban még tiszt is lehet belőled. Most egyelőre megmaradsz közlegénynek.
A többiek ezt helyeselték, mert ha Nemecsek is tisztté lett volna a mai napon, igazán nem ért volna az egész semmit. Nem lett volna kinek parancsolni. Felharsant Geréb Éles hangja: - Közlegény, hegyezze meg ezt a ceruzát!”...

2005.április 15-én került sor Az ötmillió nemecsek országa című Irodalmi centrifuga-estre, melyre Gordon Agáta gender-szempontból olvasta újra Molnár Ferenc regényét. A meghívó a FOLYÓIRTA rovatban, a Pál utcai fiúk újraolvasó a MOSODA rovatban olvasható.

Bódis Kriszta

Bódis Kriszta 1967-ben született. Író, költő, rendező. Az Irodalmi Centrifuga genderalapú és interkulturális élőfolyóirat alapítója és működtetője Gordon Agátával a Centrál Kávéházban.

A Nők Magyarországon kötetben így írnak róla:
"Író, dokumetumfilmes, pszichológus.
Fényképezi a nyelvet.
Mentális kalandtúrákat vezet nők és férfiak, gyerekek és felnőttek, cigányok és magyarok között. Filmek és könyvek ugyanarról: Rabszolgavásár, Kemény vaj, Artista, falusi románc – kisebbségek legkisebbjei.
Az Irodalmi Centrifuga alkotórésze. Az élőfolyóirat estjein a kávéházi nőirodalom szelleme jelenik meg a Centrál karzatán.
Az Éjszakai állatkert testvér-szerkesztője.
Interkulturális közvetítő."

Könyvei:
Mind csak idegenyebb úgy /versek, Jak Kijárat Kiadó, 2002/
Kemény vaj /regény, Magvető Kiadó, 2003/
Artista /regény, Jelenkor Kiadó, 2006/

Szereplés női antológiákban:
Éjszakai Állatkert – antológia a női szexualitásról /Artizán szerkesztő és szerző –Artizánok: Forgács Zsuzsa anyaszerkesztő, Gordon Agáta bábaszerkesztő, Bódis Kriszta testvérszerkesztő, 2005, Jonatan Miller Kiadó/
Szomjas oázis – antológia a női testről /szerző - 2007, Jaffa Kiadó/

Dokumentumfilmek:
Isten adóssága /1998-2000/
Rabszolgavásár I.-II. /2000-2002/
Amari kris /2001-2004/
Báriséj /2008/

Ismeretlen világok, megdöbbentő sorsok mélyére kalauzoló regényeiről, dokumentumfilmjeiről ismert rendező-írónő. A kortárs irodalom, azon belül is a periférikus létállapot felől megszólaló irodalom jelentős hazai képviselője.
1967-ben született, az ELTE pszichológia és esztétika szakán diplomázott. A társadalom különféle csoportjai, elsősorban a kiszolgáltatott, perifériára kerülő, hátrányokkal küzdő emberek sorsának feltárását, illetve a különféle kultúrák közötti mediációt tartja feladatának. Sokoldalú ember: nevéhez fűződik az az alkotás- és pszichoterápiát ötvöző (Bódis-)módszer, amely a kreatív energiák felszabadításán keresztül teremt esélyt a lehetőségektől fényévekre került gyerekek fejlesztésére.
„A Bódis-módszer hétesi modell-programja, mely a hosszú távú terepmunka első periódusa volt 2007 nyarán Ózdon, a lehető legnagyobb szakmai és (emberi) sikerrel, a nehéz körülmények és hiányos feltételek mellett is pozitív hangulatban, eredményesen lezajlott. Tele élményekkel, tapasztalatokkal és tervekkel tértem haza 5 önkéntes segítőmmel.
A gyerekek filmes, fotós és kézműves csoportokban próbálhatták ki magukat, a komplex módszer és modellprogram pedig az érintett területek közötti kölcsönhatásra építve összetett módon célozza a közösségépítés, a társadalmi fölemelkedés (mobilizáció, kiút, jövőkép, esély, integráció) a prevenció, a személyiségfejlesztés, a pozitív énkép és roma-magyar identitás erősítés, az önmenedzselés, és érdekképviselet, a képességfejlesztés, az autonómia hatékony fejlesztését.”

Bódis Kriszta részt vett olyan esélyegyenlőségi akciókban is, mint a Nőttön Nő fesztivál, a Nő az esély turné, az Eszenyi Enikővel létrehozott Vígszínházbeli nőirodalmi olvasóteátrum. A Centrál Kávéházban három éve működő gender-szempontú nőirodalmi sorozat, az Irodalmi Centrifuga társszervezője.
Artizánként részt vett az Éjszakai állatkert kötet, az első nagyszabású női antológia szerkesztésében, mely a női szexualitást - az ezirányú férfi irodalmat kiegészítendő - a női tapasztalat oldaláról közelíti meg. Dalszövegeket ír Palya Bea énekesnőnek.
Irodalmi pályáját költőként kezdte, 2006-ban Párizsban Magyarországot képviselte a Biennale des potetes-en. Filmes és írói munkássága párhuzamos. 2003-ban Kemény vaj című regényével robbant be a kortárs irodalomba. A mű egy nyomortelepen felnövő lány kálváriájáról szól: intézet, prostitúció, emberkereskedelem, szerelemnek tetsző rabszolgaság és a börtön stációival. A kritika a regényt megformáltásga miatt „a hitelességre törekvő szociográfiai környezetképen és a lélektanilag jól megrajzolt szereplőkön túl is“ értékelte.
Hosszú kutatómunka és résztvevő megfigyelést követően 2000-ben készült el első nagyobb, Isten adóssága című dokumentumfilmje az Ózdi, hétesi roma-telepről. Bódis a telep sorsát és a filmben főszereplő család életét a film után is igyekszik segíteni. Ide kötik keresztgyerekei, a barátságok és felelősség érzete. 2007-ben ide vitte el elsőként a Bódis-módszer modell-programját.
Második filmje, a meglehetősen sokkoló Rabszolgavásár a prostitúcóra kényszerített nőkről szól. A 2004-ben bemutatott és számos nemzetközi fesztiváldíjjal kitüntetett Amari kris című dokumentumfilmjével válik igazán elsimert dokumentumfilmessé. A világon először ő mutatja be az oláh cigány hagyományok egyik legarchaikusabbját, az un. cigány bíróságot, a románi kris-t.
Nézete szerint a magyar kultúra testvér-része a roma kultúra és társadalom, aminek értékeire büszkének kell lennünk.
2006-ban jelenik meg az Artista című regénye, mely egy intézetis kamaszlány kálváriáját írja le dokumentumfilmes eszközökkel. "Sem publicisztika, sem szenzáció, sem esettanulmány, sem szociográfia, sem dokumentumirodalom, hanem originális művészi alkotás..." – írja a regényről egy kritikus. Bécsi felolvasóestjét követően a Burgtheater érdeklődött a mű színpadi változata után.
2007-ben a majd három évig bontakozó kapcsolat eseményeit rögzítö Falusi románc-meleg szerelem című dokumentumfilmjével jelentkezett. A filmet közel tízezren látták, járt Los Angelesben és Torontóban is. 2007-ben debütált Báriséj (nagylány) című gender-dokumentumfilmjével. A film egy békési lovári oláhcigány közösség nő-férfi szerepekkel kapcsolatos tradicióiról szól, női szempontból.
Pszichológus, esztéta, tanár: tanít empátiát, kreatív írást, interkultúrális szemléletmódot.
Idén a 100 éves a Nőnap alkalmából eddigi munkásságáért állami elismerést kapott. Két gyermek édesanyja, és büszke együttműködő társára, kölcsönösségen alapuló kapcsolatukra.

Gordon Agáta

Író és Gong Odaátra. Az Irodalmi Centrifuga genderalapú és interkulturális élőfolyóirat alapítója és működtetője Bódis Krisztával a Centrál Kávéházban.

Hivatása a hobbija: izgalmas nőket tanulmányoz történetileg, intellektuálisan, esztétikailag meg amúgy is. Hivatásos együttműködő.
1963-ban született egy klinikán, azonosítatlan nemű magoncként. A hajnali vizit döntése besorozta nőnek a csecsemőt, ám ugyane döntés életre szóló kétséggel is felruházta. Vajon muszáj egyetlen nem szoros kötelékeiben élni? Szövegeiben kibúvókat keres. A valóságban kettős életet él: részben nyilvánosan meleg, részben meg titokban.
Az Éjszakai állatkert bábaszerkesztője. 1997-ben jelent meg Kecskerúzs című regénye, ezzel irodalmunk népi-leszbikus búvópatakját élesztette újra. Elkötelezett nő- és melegvédő. Multiaddiktív életigenlő. Szabadidejében háztartásbeli, együtt él néhánmy macska- és néhány mástudatú személyiséggel: lepkegyűjtő. Szub-európai etnoqueer art-sámán, az erdők istennője, Baba Jágoda tisztelője. Sámándalai a Mosodában olvashatóak.

Könyvei:
A sötét mintha országolna Versek. Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1987
Kecskerúzs Regény. Magvető, 1997
Jobblét Rövidregény. ÉS, 2000
Ezüstboxer. Nevelési kisregény Két kisregény. Szignatúra Könyvek, 2006

2005. március 31. - Az első Irodalmi Centrifuga

Kaffka Margit: Az asszony ügye című művében úgy fogalmaz, hogy a nő, kiváltképp, ha író, „tudjon elmenni - túlnőni, felegyenesedni - súlypontját és értékmérőjét önmagába helyezni, nemcsak a férfi tetszésébe.

Tanuljon szolidáris lenni; de nemcsak férfiakkal és nemcsak a többi nők ellen. És mindenekfelett próbáljon közeledni önmagához és kibányászni, felhozni magából azokat a nagy, eltemetett, rég pihenő, teremtő értékeket, amelyekkel adós a világnak, s amelyek nélkül bizonyosan hiányosabb és csúnyább ez a világ.Több lehetőséget - pályák, munkák, szerelem, alkotás, harc, cselekvés és tanulás irányában!”

Bódis Kriszta /író, dokumentumfilmes/ és Gordon Agáta /író/ indították be az Irodalmi Centrifugát: első vendégeik Lángh Júlia /író/ és Palya Bea /énekes/ voltak.

A kéthetente jelentkező Irodalmi Centrifuga célja volt, s maradt, hogy kiteregesse a nőirodalmat: felhívja a közönség és az irodalmi elit figyelmét arra a tendenciára, hogy kitapintható egy új irodalmi irányzat, amit elsősorban női irányzatnak kell neveznünk.

Gordon Agáta elhozza azokat a műveket, amelyek - alkotójuk nemétől függetlenül- értéket jelentenek, de a nők társadalmi helyzete miatt, az emancipáció elhúzódó folyamatában kevesebb esélyt kaptak. A megidézett szerzők mellé meghív kortárs írókat, illetve irodalomtörténészeket.

Bódis Kriszta írónőkkel beszélget és hív más műfajban alkotókat, akiknek munkája vagy személyisége valamilyen módon rokon a meghívottéval. Kritikusokat, írókat kér fel arra, hogy méltassák az általuk legkitűnőbbnek tartott kortárs női szerzőt és munkáit.

Rendhagyó irodalmi játékra invitálják a résztvevőket. Ezekhez a játékokhoz nem szükséges lexikális tudás, inkább felfedező és kísérletező kedv. Az esemény utáni Törzsasztaluknál - az Irodalmi Centrifuga műhelyében - minden alkalommal szeretettel várják az érdeklődőket és az érintetteket. Kéthetente az Irodalmi Centrifugából kiemelik a forgás középpontjától eltávolodott „női holmit” és a Centrál Kávéházban a lényeg felé forgó közös irodalmi tengelybe állítják.

Mi az Irodalmi Centrifuga?

Az „Irodalmi Centrifuga“ jelenség

Az Interkulturális és Irodalmi Centrifuga két fontos társadalmi jelenség találkozásából született.

A egyik a Centrál Kávéház törekvése volt arra, hogy a hagyományos budapesti „kávéházi szellemet“ újraélessze és a patinás Centrálban szélesen értelmezett irodalmi rendezvényeknek adjon helyet. A Centrál Kávéház kezdeményezése nem kisebb hagyományokat ápolt ezzel, mint hogy 1906-ban a Centrál karzatán írta Molnár Ferenc a Pál utcai fiúkat, „Nagy Könyvünket” és ugyancsak a Centrálban tartotta összejöveteleit a Kaffka Margit Társaság.

Ez a kezdeményezés találkozott a nőirodalom öntudatosodásával és a nőírók törekvésével, hogy új megjelenési formát, lehetőséget és fórumot találjanak az irodalomban, az irodalmi életben és a társadalomban egyaránt.
Bódis Kriszta és Gordon Agáta tervezett ilyen jellegű, új szemléletű irodalmi műsorsorozatot, amelyet a Tilos Rádióban indítottak el 2003-ban, s amelynek új helyszínt és formát kerestek. A két szándék Ránki Júliának köszönhetően talált egymásra. 2005 márciusában az irodalom és művészet decentralizációjának, kulturális sokszínűségének jegyében pörögni kezdett a Centrál Kávéházban az Irodalmi Centrifuga!

Az Irodalmi Centrifugával valódi fórum, egy Élőfolyóirat született.
A Irodalmi Centrifuga közel hozza, mindennapi üggyé teszi, és a média világából kivonva újra elérhetővé alakítja az emberi kreativitás megnyilvánulásait. Katalizálja a társadalmi/közéleti friss és független reflexiók kialakulását.
A műsorsorozatból rengeteget tanultunk, a közönség aktív részvételéből és reagálásából az is kiderült, hogy az olvasók és kultúrafogyasztók igénylik ezt az eddig hiányzó gender-tudatos, alternativitást és autonómiát hirdető független értelmiségi egyben női szemléletet. Estjeink egyre szélesebb körű közönséget vonzanak és a média figyelmét is magukra vonták.

Az Irodalmi Centrifuga célja, hogy felhívja a közönség és az irodalmi elit figyelmét arra a tendenciára, hogy kitapintható egy új irodalmi irányzat, amit elsősorban női irányzatnak kell neveznünk. Közvetlen, őszinte, egyszerű és meghökkentő ábrázolásmód ez, felszabadító, fanyar, humoros és ironikus, szabad, erős, és a legkevésbé sem rózsaszín-édes. Új hangon képes szólni érzelmekről, testiségről, szexualitásról, erőszakról, kiszolgáltatottságról, olykor közvetlen, egyéni társadalomkritikát gyakorolva.Ez az irányzat nem csak művekben jelenik meg, hanem az irodalom mint humán jelenség új szemléletű interpretációjában, amely a nemek egyenrangúságát és kölcsönösségen alapuló együttműködését tételezi fel.

Az IC eddigi három esztendős működését a Centrál Kávéház támogatása tette lehetővé. Noha elhivatottságból működünk, a műsorok színvonala, tervezése, szervezése, szerkesztése és vezetése meghaladja a hobbiszint és a jelképes díjazás kereteit. Ezt a jellegzetesen női gazdasági szisztémát szeretnénk korszerűbben kezelni.
Az IC sikeres két éve megérlelte a továbblépés igényét és lehetőségét. Ez a tapasztalat hozta létre az Interkulturális és Irodalmi Centrifuga Alapítványt, amellyel a további működés lehetőségeit kívántuk megalapozni.

C_I_M_K_E

Ez egy technikai írás, a Cimkefelhőhöz kell.