Susan Faludinak az Irodalmi Centrifuga számára írt előadását korábban angol nyelven közöltük - most a fordítást olvashatják. Susan Faludi Pulitzer-díjas amerikai újságírónő június 19-én csütörtökön este héttől lesz az Irodalmi Centrifuga idei évadzáró vendége. Könyveiről Bollobás Enikő és Bán Zsófia beszélgetnek vele.
"Nagy öröm számomra, hogy abban az országban tarthatok előadást, ahonnan származom. Kitüntetettnek érzem magam, hogy ezen a történelmi helyen lehetek, amely egykor annyi író és művész centrifugája volt, s megtiszteltetés számomra az is, hogy olyan írók csoportja előtt beszélhetek, akik ezt a helyet ismét olyanná teszik, amilyen egykor volt - egy kulcsfontosságú különbséggel. A Centrál Kávéház századfordulós értelmiségi körének névsorát böngészve észre kellett vennem, hogy Kaffka Margit volt az egyetlen nő a listán. Most egy olyan centrifugát pörgetnek itt, amely nem hagyja ki az irodalmi népesség felét.
Szintén kedvemre való a szándék, amelyet kifejeznek: zavarni, felkavarni az irodalom férfi-tradíciójának állóvizét. Az írás már maga is egyfajta felkavarás - vagy legalábbis annak kellene lennie. Joan Didion, amerikai esszéista "Miért írok?" című esszéjében úgy fogalmazott: "Sok tekintetben az írás az én kimondásának módja, hatást gyakorolni más emberekre azzal, hogy kimondom, hallgass rám, tekints erre úgy, ahogyan én, gondolkodj úgy, ahogyan én. Egy agresszív, sőt, rosszakaratúan ellenséges fellépési mód."
S még rosszabb akaratúnak hat, ha az író - nő. Bizonyos vagyok benne, hogy e teremben sokan közülünk igazolni tudnák mindezt. S jaj az írónak, ha nemcsak hogy nő, de ráadásul még a nők jogairól is ír! Ebben az esetben szerencsésnek mondható, ha csupán rosszindulatúnak nevezik. Mivel éppen ennyi erővel nevezhetnék nevetségesnek, groteszknek, árulónak vagy teljesen őrültnek. Vagy mindezeknek egyszerre.
Magyarország úttörő feminista vezetőjét és írónőjét, Schwimmer Rózsát mindegyikkel illették - s legtöbbjükkel azután, hogy 1920-ban az Egyesült Államokba emigrált. Amerikában a lapok és publicistáik egyszerre rágalmazták, feketelistára tették, denunciálták, tartották bolsevik ügynöknek, német kémnek és a nemzetközi cionista összeesküvés egyik láncszemének. Schwimmertől, akit később Nobel békedíjra jelöltek, az amerikai legfelsőbb bíróság jóváhagyásával tagadták meg az amerikai állampolgárságot.
Attól tartok, hogy hazámban a nőírókat gyanúsnak, gyanúsítottnak és bolondnak tartani meglehetősen komoly tradíció. Otthon van egy másolatom az Amerikai Nőírók oxfordi kézikönyvéből, amelyben egy nagyon tanulságos időrendi sorrend olvasható. A legelső bejegyzést olvasva: 1645 - Anne Hopkins, Hartford kormányzójának felesége Bostonba kerül, hogy orvosi segítséget kapjon, mivel olyan sok könyvet írt, hogy „eszét vette, s teljesen az olvasásnak és írásnak akarta szentelni magát”.
Be kell valljam, hogy írói karrierem bizonyos pontjain Anne Hopkinshoz hasonlóan éreztem magam − s nem csupán azért, mert asszony vagyok, hanem − s talán sokkal inkább − azért, mert olyan asszony vagyok, aki a nemekről, a gender-kérdésekről ír.
Ez a minta esetemben elég korán kezdődött. Amikor hatodik osztályos koromban (12 éves voltam ekkor) az iskolai lapot szerkesztettem, azt gondoltam, vicces lenne az osztálytársaim között felméréseket végezni az aktuális témákról. 1972 volt, s más dolgok mellett azt is megkérdeztem tőlük, mit gondolnak a pozitív diszkriminációról és a fogamzásgátló tablettáról. Legtöbbjüknek mindkettő ínyére volt, városom konzervatív vezetőinek legnagyobb felháborodására. A következő iskolai vezetőségi ülésen a John Birch Társaság helyi vezetője magához ragadta a mikrofont, hogy azonnali eltávolításomat követelje. A John Birch Társaság egy korábbi cukorgyáros által alapított híres jobboldali amerikai politikai szervezet volt. Öt perccel a Jonh Bitcheres figura nagyhangú hantájának megkezdése után − melyben egyszerre nevezett hülye komcsinak és eszement fasisztának −, a technika ördöge megmentett, ami praktikusan annyit tesz, hogy valaki rálépett a vezetékre és a mikrofon elhallgatott, a John Bitcheres azonban, nem lévén tudatában annak, hogy az első sorokon túl senki sem hall egy árva szót sem, folytatta tombolását.
Az egyetemen a Harvard Crimson című egyetemi lapnak kezdtem írni − az egyetemi hivatalnokok nagy bosszúságára, mivel a nemi szerepekről írtam. A hetvenes évek vége felé e téma még mindig elég új területnek számított. A Harvardon még nem voltak úgynevezett women's studies kurzusok és egy kezeden meg tudtad számolni, hány teljes állású professzornő dolgozott ott. Egyik éjjel a dékán tűnt fel a szerkesztőségben, s azt követelte, hogy a lap azonnal fejezze be a nyomásgyakorlást és ne közölje le azt a cikket, melyet egy olyan professzorról írtam, aki számos diákját szexuálisan zaklatta. Úgy gondolta, ez sértené a professzor személyiségi jogait. Végül lehoztuk a sztorit, a professzort pedig megbüntették. Nos... legalábbis valami ilyesmi történt. Megkérték, hogy vegyen ki hat hónap szabadságot, majd visszafogadták, mintha mi sem történt volna.
Az utolsó Harvardi évem során, éppen végzésem előtt, a hallgatói dékán idézett az irodájába egy cikkem miatt dühöngve, melyben egy kiváló tanársegédnőről írtam, akit azért nem vettek fel állandó tanári státuszba, mert leszbikus volt. "Ha ezen az egyetemen akar lediplomázni, azonnal hagyjon fel avval, hogy erről a témáról ír", ordította. Nem hallgattam rá, ám legnagyobb megkönnyebbülésemre mégis lediplomáztam.
Az egyetemről kikerülve első újságírói munkám a New York Times-nál volt: ezt akkor copy girlnek, másolólánynak hívták, ami nagyjából annyit jelentett, hogy én kézbesítettem az újságírók által legépelt cikkeket (melyeket ekkor copyként emlegettek) a szerkesztőknek, kávét hordtam, különböző megbízások után futkostam a vezetőknek, például elhoztam a ruháikat a mosodából, hazavittem a pénztárcájukat és hasonló komoly és izgalmas újságírói kihívásokkal szembesültem. Szabadidőnkben mi, copy girlök és boyok is írhattunk esetenként cikkeket a Timesnak, melyeket estenként közöltek is; természetesen fizetség és név nélkül.
Néhány hónapnyi kávé- és pénztárcahordás után meghívtak egy meghallgatásra az Egyesült Nemzetek irodavezetőjének asszisztensi posztjára. Az irodavezető, az UN egyik szűk kis kasztnijában ücsörgő gyűrött és ingerlékeny fickó azt mondta, hogy a nők nem lehetnek riporterek. A nők elméletileg asszisztensnek termettek, mondta, mert a természetünkben rejlik a passzivitás és a türelem – ez az a képesség, amely lehetővé teszi, hogy kilenc hónapig cipeljünk magunkban egy gyermeket... Én türelmesen semmibe vettem őt és visszatértem inkább egy cikkhez, mely az eltűnt argentin disszidensek kevéssé passzív anyukáiról szólt.
Évekkel később egy kaliforniai napilap vasárnapi magazinjának dolgoztam. Egy sorozatot írtam a Reagen-éra alatt a nők jogainak beszűküléséről, amelyért végül könyvszerződést ajánlott egy kiadó. A szerkesztőm azt mondta "Ó Istenem, Susan, ne írd meg ezt a könyvet! Beskatulyázod magad, te leszel az az író, aki a női dolgokkal foglalkozik, s lerombolod a reputációdat." Azért aláírtam a szerződést, s pár év múlva elkészült a könyv - a Backlash - amelyről nem gondolnám, hogy túlzottan rombolta volna a reputációmat.
Amit akkor a szerkesztőmnek el kellett volna mondanom - de túl fiatal és bolond voltam hozzá, hogy ezt tisztán lássam - az a következő: A női dolgok egyáltalán nem csak női dolgok. Ezek társadalmi kérdések. A gender nem csupán egy oldal. Ez gyakran az alapvető dráma: a legalapvetőbb történet, az az eltemetett erő, melyen a kultúránk, a politikánk és a történelmünk is nyugszik.
Talán azért, mert olyan hosszú ideig éltem Kaliforniában, szeretek a gender-kérdésről a földrengések szakterminológiájával beszélni. A szexuális politika nézetem szerint kicsit olyan, mint a tektonikus mozgás. Megvannak a törésvonalai, melyek jóval az aktuális események kérge alatt csapnak össze. Komoly hatással van arra a világra, amelyben élünk, de időnk nagy részében alig is van tudomásunk róla, mekkora szerepet játszik.
Néha-néha − hogy ráerősítsek a geológiai metaforámra − ezek az eltemetett nemi erők a felszínre törnek. Érezzük a rengést, látjuk a vulkáni hamut. Különösen éles ez a helyzet a társadalmi krízisek idején. És a krízis, úgy tűnik, nem a nemi szereken (nemen) múlik. Valójában sokkal gyakrabban tűnik úgy, hogy tejesen másról szól.
Éppen most tártam fel az amerikai élet egy ilyen drámai esetét legutóbbi könyvemben, a The Terror Dream-ben, s azt gondoltam, megosztok Önökkel valamit abból, amire rájöttem. Bár ez a krízis Amerikában volt, bármely más ország társadalmi változásainak kritikus pillanatait is megnézhetnénk − mondjuk Magyarországot a kommunizmus megszűnése után −, s minden esély megvan rá, hogy a felszín alá rejtve megtaláljuk a nemek drámáját is, amely fontos, de feltérképezetlen szerepet játszik a dologban.
A krízis, amelyet megvizsgáltam, egyike volt az utóbbi idők legnagyobb traumával járó eseményeinek az amerikai életben: a World Trade Center és a Pentagon elleni támadás 2001. szeptember 11-én.
Mi a csudát lehetne kezdeni gender-szempontból szeptember 11-ével? Nos, bizonyára azt gondolják, semmit. Végtére is a terroristák Amerika katonai és gazdasági ereje ellen intéztek támadást. De az amerikaiak úgy tettek, mintha az otthon és a családi tűzhely ellen intéztek volna támadást, s legfőbb céljuk a tradicionális családi értékek lerombolása lett volna. Vizsgáljuk meg, hogyan is történt ez.
Saját hátborzongató személyes találkozásom ezzel alig néhány órával a támadás után történt. 11-én délután csengett a telefonom. Egy riporter volt, aki a reakciókról írt cikket. Néhány tétova kérdést tett fel arra vonatkozóan, mit jelenthet ez a támadás Amerikának, majd különösen jókedvű tónusban felkiáltott: "Hohó, ez majd bizonyára leradírozza a térképről a feminizmust!"
Ez különösen megütött, s arra gondoltam, oké, ma mindannyian kissé túlzottan is stresszesek vagyunk. De a következő néhány hétben jó pár hasonló hívást kaptam. Az egyik riporter azért hívott, hogy kommentáljam a trendet, mely szerint szeptember tizenegyedike után egyre nőiesebbek a nők. Azt jósolta − nő volt − hogy a nők visszatérnek a tűzhelyek mellé sütit sütni és sokkal nőiesebb ruhákat viselnek majd. Aztán a New York Times riportere hívott fel, hogy megvitassa a nők feltételezett új preferenciáit a szőrös muszklibajnokok iránt, akik meg tudják őket védeni a családi otthon elleni támadástól.
Mint kiderült, ezek a sajátságosan jellemző reakciók nem csupán néhány elszigetelt riporterre voltak jellemzőek. Az amerikai média történetet történetre halmozva híresztelte, hogy szeptember 11-e egyúttal a "férfias férfi" ideálképéhez és az "Új Hagyományos Háziasszony képéhez való visszatérést" is jelenti.
És "a feminizmus halálát".
A terrortámadások fényében, ahogy a média hirdette, a feminizmusnak frivolnak, nárcisztikusnak, hazaellenesnek kell tűnnie; olyan luxusnak, mely épp most találkozott a maga Waterloojával. Egy napilap főcíme így fogalmazott: "Nincs helye a feminista áldozatoknak a szeptember 11-e utáni Amerikában".
A New York Times a katasztrófát követő első hat hétben négy olyan cikket hozott le, amely állította, hogy szeptember 11-e az egyedülálló nőket arra sarkallta, hogy feladják függetlenségüket és az esküvői oltár elé rohanjanak. E cikkek egyike azt tanácsolta a nőknek, hogy modellként állítsák maguk elé az ikertornyokat, melyek, mint a cikk állítja, a harmincévnyi romantikus házasságban boldogan éldegélő párhoz hasonlítottak. Azokat az egyedülálló nőket, akik nem sietnek házasságot kötni, ahogy a Times mondta, hazaellenesnek, szűkkeblűnek fogják tartani, olyannak, aki nincs összhangban az ország megújult céljaival.
Ezt a viszonyulást tükrözte vissza az amerikai média. A hírek hazugságai azt jósolták, hogy 9/11 mély mentális hatással lesz a hajadonokra, mert nekik nem lesz kit felhívniuk, ha eltérítik a repülőgépüket.
9/11 állítólag az anyai-óvónői szerephez is visszavezette a nőket. Az amerikai nők, mint megtudhattuk, jobban teszik, ha teherbe esnek, mivel a gyerekszülés ma, a New York magazin szavait idézve, a nők “hazafias kötelessége”.
Azt is állították, hogy a nők 9/11 hatására visszatérnek az otthonteremtéshez. A Los Angeles Times szerint a támadások arra késztetik majd Amerika vezető pozíciókban lévő asszonyait, hogy visszatérjenek az otthonhoz és az anyasághoz. A Time Magazin azt jósolta, hogy a nők rohanni fognak a varrógépekért és a húsoscipó-sütőkért. “Maradj otthon”, mondta a magazin a nőknek, “varrd meg a saját textilneműidet és ruháidat”. S e ruhák stílusa, ahogyan a Vogue magazin javasolta, most “szűziesen fehér”, “különösen agressziómentes” legyen, s “ne szóljon többé a dominanciáról és az erőről”.
Ezzel egy időben a férfiak is megkapták a menetparancsot. A média azt hirdette, hogy az amerikai férfiasság 9 /11 utáni modellje a véres steaket kajoló macsó volna. A Washington Post egyik cikke szerint 9/11-nek köszönhetően “visszatérünk azokhoz az időkhöz, amikor a Valódi Férfiak hazavitték a sertésszalonnát és feleségeik alaposan megsütötték azt”.
Egy nemzeti publicista valóban leírta és publikálta a következőket: “Viszlát nőies fiúk! Good bye, érzékeny férfi! 30 évvel azután, hogy átalakította a férfiait, valamennyit nyálfényű, puhapöcsű, tojásfejű fiúcskákká téve, akik kivagdossák a félholdacska fölül a körömágybőrt, a divat ismét a férfias férfinek kedvez! Visszatérnek a divatba azok a fickók, akik nem félnek bekoszolni a kezüket és nem szükségszerűen aggódnak azon, ha nem tudják megmosni, mielőtt bekapnak egy hagymás-májashurkás szendvicset.”
Amerika férfi politikai vezetőit ismét szuperhősökként képzelték el. A média George Washington Busht Superman-nek, Batman-nek, Top Gun-nak és Amerika sárkányölőjének becézte.
A Newsweek arról biztosította az amerikaiakat, hogy biztonságban érezhetik magukat, hiszen Bush “egy harci gépezet, amelyik hét kilót dobott le az utóbbi időben és hét perc alá szorította egyéni csúcsát egy mérföldön”.
A Vanity Fair címlapján Busht és kabinetjét a Hét mesterlövészként írták le, s Bush valamennyi munkatársának a Hét mesterlövész japán eredetijének képregénybe illő beceneveit adták. Dick Cheney alelnök volt ‘A Szikla’, John Ashcroft, a legfőbb ügyész volt ‘A Láz’.
Bár ezek legtöbbje csupán butaság, ugyanakkor e kampány valódi hatással bírt arra, ahogyan Amerika a krízisre válaszolt. Mindig is lesznek annak következményei, ha egy fantasy forgatókönyvbe képzeljük magunkat – épp ezek a következmények láthatóak Amerikának arra való hajlandóságában, hogy tolerálja a kínzatást, aláássa az állampolgári szabadságjogokat, s háborút folytasson egy olyan országban, amelynek semmi köze a támadáshoz. Ráadásul, visszatérve magára Amerikára, elszalasztottuk a befelé figyelés, az önelemzés lehetőségét.
Különösen a nőket hallgattatták el. Nem sokkal a támadás után a női hangok eltünedeztek az újságok vélemény rovataiból és a hírműsorokból. Az első néhány hónapban, a vezető napilapokba nők által írt vélemények megfeleződtek. A televíziós hírműsorokba invitált nők száma a korábbi érték negyven százalékára esett vissza. Még azokat a nőket sem hívták meg ezekbe a műsorokba, akik a terrorizmussal foglalkozó kongresszusi tanácsok vezetői voltak.
Azokat a nőket pedig, akik megpróbáltak az ár ellen úszni, megrágalmazták. Különösen a feministákat. A média azzal vádolta őket, hogy gyengítik az amerikai hadsereget, aláássák a nemzet harcképességét vagy egyenesen azzal, hogy a terroristák oldalán állnak. Azokat a feminista írókat, akik felemelték a hangjukat ez ellen a hullám ellen, “zűrzavaros morállal rendelkezőknek”, “rossz anyáknak”, “ördögöknek”, sőt, olyanoknak nevezték, akik “sokkolóan hasonlítanak Osama Bin Ladenre”.
***
Elég komoly azért a dolog iróniája, ha azt vesszük, hogy a terrortámadás éppen a nyugati nők szabadsága és függetlensége ellen indult, az amerikai társadalom pedig erre a támadásra nem e szabadság védelmével válaszolt, hanem a feminista gondolkodású nőket vádolta, s arra ösztönözte valamennyi nőt, hogy sürgősen térjen vissza az 1950-es években betöltött reménytelen, háziasszonyi szerepkörbe.
S a legfigyelemreméltóbb ebben az, hogy mindez szinte mindenki számára teljesen észrevétlen maradt. Alig valaki tette szóvá, s még kevesebben kérdőjelezték meg.
Az, hogy minderről az emberek nem vettek tudomást, annak a következménye, hogy a nemek közötti viszonyok, a gender-kérdések kapcsán arra kondicionáltak bennünket, hogy azt gondoljuk, ezeknek nincsen köze azokhoz a ’fő’, fontos eseményekhez, amelyek velünk, körülöttünk történnek. És mégis: valójában 9/11 csak egy újabb példa volt arra, mennyire középponti szerepet játszik a gender mindabban, ami körülöttünk zajlik: központi kategória a politikánkban, a kultúránkban és a történelmünkben is.
A nemek kérdését akként kezelni, ami, komoly gondolkodást és részletes megfigyelést követel attól az embertől − különösen attól az írótól − aki hajlandó a 9/11-hez hasonló történelmi kríziseket közelről megvizsgálni gender-szempontból, s képes rá, hogy a világ eseményeit egyfajta gender-centrifugába helyezze. Megköveteli azokat a fórumokat, mint ez is itt: ezért örülök annyira, hogy az Irodalmi Centrifuga létezik, és e helyen van, s ezért örülök annyira annak is, hogy ma itt beszélgethetek Önökkel."
(ford: Györe Gabriella)
"Nagy öröm számomra, hogy abban az országban tarthatok előadást, ahonnan származom. Kitüntetettnek érzem magam, hogy ezen a történelmi helyen lehetek, amely egykor annyi író és művész centrifugája volt, s megtiszteltetés számomra az is, hogy olyan írók csoportja előtt beszélhetek, akik ezt a helyet ismét olyanná teszik, amilyen egykor volt - egy kulcsfontosságú különbséggel. A Centrál Kávéház századfordulós értelmiségi körének névsorát böngészve észre kellett vennem, hogy Kaffka Margit volt az egyetlen nő a listán. Most egy olyan centrifugát pörgetnek itt, amely nem hagyja ki az irodalmi népesség felét.
Szintén kedvemre való a szándék, amelyet kifejeznek: zavarni, felkavarni az irodalom férfi-tradíciójának állóvizét. Az írás már maga is egyfajta felkavarás - vagy legalábbis annak kellene lennie. Joan Didion, amerikai esszéista "Miért írok?" című esszéjében úgy fogalmazott: "Sok tekintetben az írás az én kimondásának módja, hatást gyakorolni más emberekre azzal, hogy kimondom, hallgass rám, tekints erre úgy, ahogyan én, gondolkodj úgy, ahogyan én. Egy agresszív, sőt, rosszakaratúan ellenséges fellépési mód."
S még rosszabb akaratúnak hat, ha az író - nő. Bizonyos vagyok benne, hogy e teremben sokan közülünk igazolni tudnák mindezt. S jaj az írónak, ha nemcsak hogy nő, de ráadásul még a nők jogairól is ír! Ebben az esetben szerencsésnek mondható, ha csupán rosszindulatúnak nevezik. Mivel éppen ennyi erővel nevezhetnék nevetségesnek, groteszknek, árulónak vagy teljesen őrültnek. Vagy mindezeknek egyszerre.
Magyarország úttörő feminista vezetőjét és írónőjét, Schwimmer Rózsát mindegyikkel illették - s legtöbbjükkel azután, hogy 1920-ban az Egyesült Államokba emigrált. Amerikában a lapok és publicistáik egyszerre rágalmazták, feketelistára tették, denunciálták, tartották bolsevik ügynöknek, német kémnek és a nemzetközi cionista összeesküvés egyik láncszemének. Schwimmertől, akit később Nobel békedíjra jelöltek, az amerikai legfelsőbb bíróság jóváhagyásával tagadták meg az amerikai állampolgárságot.
Attól tartok, hogy hazámban a nőírókat gyanúsnak, gyanúsítottnak és bolondnak tartani meglehetősen komoly tradíció. Otthon van egy másolatom az Amerikai Nőírók oxfordi kézikönyvéből, amelyben egy nagyon tanulságos időrendi sorrend olvasható. A legelső bejegyzést olvasva: 1645 - Anne Hopkins, Hartford kormányzójának felesége Bostonba kerül, hogy orvosi segítséget kapjon, mivel olyan sok könyvet írt, hogy „eszét vette, s teljesen az olvasásnak és írásnak akarta szentelni magát”.
Be kell valljam, hogy írói karrierem bizonyos pontjain Anne Hopkinshoz hasonlóan éreztem magam − s nem csupán azért, mert asszony vagyok, hanem − s talán sokkal inkább − azért, mert olyan asszony vagyok, aki a nemekről, a gender-kérdésekről ír.
Ez a minta esetemben elég korán kezdődött. Amikor hatodik osztályos koromban (12 éves voltam ekkor) az iskolai lapot szerkesztettem, azt gondoltam, vicces lenne az osztálytársaim között felméréseket végezni az aktuális témákról. 1972 volt, s más dolgok mellett azt is megkérdeztem tőlük, mit gondolnak a pozitív diszkriminációról és a fogamzásgátló tablettáról. Legtöbbjüknek mindkettő ínyére volt, városom konzervatív vezetőinek legnagyobb felháborodására. A következő iskolai vezetőségi ülésen a John Birch Társaság helyi vezetője magához ragadta a mikrofont, hogy azonnali eltávolításomat követelje. A John Birch Társaság egy korábbi cukorgyáros által alapított híres jobboldali amerikai politikai szervezet volt. Öt perccel a Jonh Bitcheres figura nagyhangú hantájának megkezdése után − melyben egyszerre nevezett hülye komcsinak és eszement fasisztának −, a technika ördöge megmentett, ami praktikusan annyit tesz, hogy valaki rálépett a vezetékre és a mikrofon elhallgatott, a John Bitcheres azonban, nem lévén tudatában annak, hogy az első sorokon túl senki sem hall egy árva szót sem, folytatta tombolását.
Az egyetemen a Harvard Crimson című egyetemi lapnak kezdtem írni − az egyetemi hivatalnokok nagy bosszúságára, mivel a nemi szerepekről írtam. A hetvenes évek vége felé e téma még mindig elég új területnek számított. A Harvardon még nem voltak úgynevezett women's studies kurzusok és egy kezeden meg tudtad számolni, hány teljes állású professzornő dolgozott ott. Egyik éjjel a dékán tűnt fel a szerkesztőségben, s azt követelte, hogy a lap azonnal fejezze be a nyomásgyakorlást és ne közölje le azt a cikket, melyet egy olyan professzorról írtam, aki számos diákját szexuálisan zaklatta. Úgy gondolta, ez sértené a professzor személyiségi jogait. Végül lehoztuk a sztorit, a professzort pedig megbüntették. Nos... legalábbis valami ilyesmi történt. Megkérték, hogy vegyen ki hat hónap szabadságot, majd visszafogadták, mintha mi sem történt volna.
Az utolsó Harvardi évem során, éppen végzésem előtt, a hallgatói dékán idézett az irodájába egy cikkem miatt dühöngve, melyben egy kiváló tanársegédnőről írtam, akit azért nem vettek fel állandó tanári státuszba, mert leszbikus volt. "Ha ezen az egyetemen akar lediplomázni, azonnal hagyjon fel avval, hogy erről a témáról ír", ordította. Nem hallgattam rá, ám legnagyobb megkönnyebbülésemre mégis lediplomáztam.
Az egyetemről kikerülve első újságírói munkám a New York Times-nál volt: ezt akkor copy girlnek, másolólánynak hívták, ami nagyjából annyit jelentett, hogy én kézbesítettem az újságírók által legépelt cikkeket (melyeket ekkor copyként emlegettek) a szerkesztőknek, kávét hordtam, különböző megbízások után futkostam a vezetőknek, például elhoztam a ruháikat a mosodából, hazavittem a pénztárcájukat és hasonló komoly és izgalmas újságírói kihívásokkal szembesültem. Szabadidőnkben mi, copy girlök és boyok is írhattunk esetenként cikkeket a Timesnak, melyeket estenként közöltek is; természetesen fizetség és név nélkül.
Néhány hónapnyi kávé- és pénztárcahordás után meghívtak egy meghallgatásra az Egyesült Nemzetek irodavezetőjének asszisztensi posztjára. Az irodavezető, az UN egyik szűk kis kasztnijában ücsörgő gyűrött és ingerlékeny fickó azt mondta, hogy a nők nem lehetnek riporterek. A nők elméletileg asszisztensnek termettek, mondta, mert a természetünkben rejlik a passzivitás és a türelem – ez az a képesség, amely lehetővé teszi, hogy kilenc hónapig cipeljünk magunkban egy gyermeket... Én türelmesen semmibe vettem őt és visszatértem inkább egy cikkhez, mely az eltűnt argentin disszidensek kevéssé passzív anyukáiról szólt.
Évekkel később egy kaliforniai napilap vasárnapi magazinjának dolgoztam. Egy sorozatot írtam a Reagen-éra alatt a nők jogainak beszűküléséről, amelyért végül könyvszerződést ajánlott egy kiadó. A szerkesztőm azt mondta "Ó Istenem, Susan, ne írd meg ezt a könyvet! Beskatulyázod magad, te leszel az az író, aki a női dolgokkal foglalkozik, s lerombolod a reputációdat." Azért aláírtam a szerződést, s pár év múlva elkészült a könyv - a Backlash - amelyről nem gondolnám, hogy túlzottan rombolta volna a reputációmat.Amit akkor a szerkesztőmnek el kellett volna mondanom - de túl fiatal és bolond voltam hozzá, hogy ezt tisztán lássam - az a következő: A női dolgok egyáltalán nem csak női dolgok. Ezek társadalmi kérdések. A gender nem csupán egy oldal. Ez gyakran az alapvető dráma: a legalapvetőbb történet, az az eltemetett erő, melyen a kultúránk, a politikánk és a történelmünk is nyugszik.
Talán azért, mert olyan hosszú ideig éltem Kaliforniában, szeretek a gender-kérdésről a földrengések szakterminológiájával beszélni. A szexuális politika nézetem szerint kicsit olyan, mint a tektonikus mozgás. Megvannak a törésvonalai, melyek jóval az aktuális események kérge alatt csapnak össze. Komoly hatással van arra a világra, amelyben élünk, de időnk nagy részében alig is van tudomásunk róla, mekkora szerepet játszik.
Néha-néha − hogy ráerősítsek a geológiai metaforámra − ezek az eltemetett nemi erők a felszínre törnek. Érezzük a rengést, látjuk a vulkáni hamut. Különösen éles ez a helyzet a társadalmi krízisek idején. És a krízis, úgy tűnik, nem a nemi szereken (nemen) múlik. Valójában sokkal gyakrabban tűnik úgy, hogy tejesen másról szól.
Éppen most tártam fel az amerikai élet egy ilyen drámai esetét legutóbbi könyvemben, a The Terror Dream-ben, s azt gondoltam, megosztok Önökkel valamit abból, amire rájöttem. Bár ez a krízis Amerikában volt, bármely más ország társadalmi változásainak kritikus pillanatait is megnézhetnénk − mondjuk Magyarországot a kommunizmus megszűnése után −, s minden esély megvan rá, hogy a felszín alá rejtve megtaláljuk a nemek drámáját is, amely fontos, de feltérképezetlen szerepet játszik a dologban.A krízis, amelyet megvizsgáltam, egyike volt az utóbbi idők legnagyobb traumával járó eseményeinek az amerikai életben: a World Trade Center és a Pentagon elleni támadás 2001. szeptember 11-én.
Mi a csudát lehetne kezdeni gender-szempontból szeptember 11-ével? Nos, bizonyára azt gondolják, semmit. Végtére is a terroristák Amerika katonai és gazdasági ereje ellen intéztek támadást. De az amerikaiak úgy tettek, mintha az otthon és a családi tűzhely ellen intéztek volna támadást, s legfőbb céljuk a tradicionális családi értékek lerombolása lett volna. Vizsgáljuk meg, hogyan is történt ez.
Saját hátborzongató személyes találkozásom ezzel alig néhány órával a támadás után történt. 11-én délután csengett a telefonom. Egy riporter volt, aki a reakciókról írt cikket. Néhány tétova kérdést tett fel arra vonatkozóan, mit jelenthet ez a támadás Amerikának, majd különösen jókedvű tónusban felkiáltott: "Hohó, ez majd bizonyára leradírozza a térképről a feminizmust!"
Ez különösen megütött, s arra gondoltam, oké, ma mindannyian kissé túlzottan is stresszesek vagyunk. De a következő néhány hétben jó pár hasonló hívást kaptam. Az egyik riporter azért hívott, hogy kommentáljam a trendet, mely szerint szeptember tizenegyedike után egyre nőiesebbek a nők. Azt jósolta − nő volt − hogy a nők visszatérnek a tűzhelyek mellé sütit sütni és sokkal nőiesebb ruhákat viselnek majd. Aztán a New York Times riportere hívott fel, hogy megvitassa a nők feltételezett új preferenciáit a szőrös muszklibajnokok iránt, akik meg tudják őket védeni a családi otthon elleni támadástól.
Mint kiderült, ezek a sajátságosan jellemző reakciók nem csupán néhány elszigetelt riporterre voltak jellemzőek. Az amerikai média történetet történetre halmozva híresztelte, hogy szeptember 11-e egyúttal a "férfias férfi" ideálképéhez és az "Új Hagyományos Háziasszony képéhez való visszatérést" is jelenti.
És "a feminizmus halálát".
A terrortámadások fényében, ahogy a média hirdette, a feminizmusnak frivolnak, nárcisztikusnak, hazaellenesnek kell tűnnie; olyan luxusnak, mely épp most találkozott a maga Waterloojával. Egy napilap főcíme így fogalmazott: "Nincs helye a feminista áldozatoknak a szeptember 11-e utáni Amerikában".
A New York Times a katasztrófát követő első hat hétben négy olyan cikket hozott le, amely állította, hogy szeptember 11-e az egyedülálló nőket arra sarkallta, hogy feladják függetlenségüket és az esküvői oltár elé rohanjanak. E cikkek egyike azt tanácsolta a nőknek, hogy modellként állítsák maguk elé az ikertornyokat, melyek, mint a cikk állítja, a harmincévnyi romantikus házasságban boldogan éldegélő párhoz hasonlítottak. Azokat az egyedülálló nőket, akik nem sietnek házasságot kötni, ahogy a Times mondta, hazaellenesnek, szűkkeblűnek fogják tartani, olyannak, aki nincs összhangban az ország megújult céljaival.
Ezt a viszonyulást tükrözte vissza az amerikai média. A hírek hazugságai azt jósolták, hogy 9/11 mély mentális hatással lesz a hajadonokra, mert nekik nem lesz kit felhívniuk, ha eltérítik a repülőgépüket.
9/11 állítólag az anyai-óvónői szerephez is visszavezette a nőket. Az amerikai nők, mint megtudhattuk, jobban teszik, ha teherbe esnek, mivel a gyerekszülés ma, a New York magazin szavait idézve, a nők “hazafias kötelessége”.
Azt is állították, hogy a nők 9/11 hatására visszatérnek az otthonteremtéshez. A Los Angeles Times szerint a támadások arra késztetik majd Amerika vezető pozíciókban lévő asszonyait, hogy visszatérjenek az otthonhoz és az anyasághoz. A Time Magazin azt jósolta, hogy a nők rohanni fognak a varrógépekért és a húsoscipó-sütőkért. “Maradj otthon”, mondta a magazin a nőknek, “varrd meg a saját textilneműidet és ruháidat”. S e ruhák stílusa, ahogyan a Vogue magazin javasolta, most “szűziesen fehér”, “különösen agressziómentes” legyen, s “ne szóljon többé a dominanciáról és az erőről”.
Ezzel egy időben a férfiak is megkapták a menetparancsot. A média azt hirdette, hogy az amerikai férfiasság 9 /11 utáni modellje a véres steaket kajoló macsó volna. A Washington Post egyik cikke szerint 9/11-nek köszönhetően “visszatérünk azokhoz az időkhöz, amikor a Valódi Férfiak hazavitték a sertésszalonnát és feleségeik alaposan megsütötték azt”.
Egy nemzeti publicista valóban leírta és publikálta a következőket: “Viszlát nőies fiúk! Good bye, érzékeny férfi! 30 évvel azután, hogy átalakította a férfiait, valamennyit nyálfényű, puhapöcsű, tojásfejű fiúcskákká téve, akik kivagdossák a félholdacska fölül a körömágybőrt, a divat ismét a férfias férfinek kedvez! Visszatérnek a divatba azok a fickók, akik nem félnek bekoszolni a kezüket és nem szükségszerűen aggódnak azon, ha nem tudják megmosni, mielőtt bekapnak egy hagymás-májashurkás szendvicset.”
Amerika férfi politikai vezetőit ismét szuperhősökként képzelték el. A média George Washington Busht Superman-nek, Batman-nek, Top Gun-nak és Amerika sárkányölőjének becézte.
A Newsweek arról biztosította az amerikaiakat, hogy biztonságban érezhetik magukat, hiszen Bush “egy harci gépezet, amelyik hét kilót dobott le az utóbbi időben és hét perc alá szorította egyéni csúcsát egy mérföldön”.
A Vanity Fair címlapján Busht és kabinetjét a Hét mesterlövészként írták le, s Bush valamennyi munkatársának a Hét mesterlövész japán eredetijének képregénybe illő beceneveit adták. Dick Cheney alelnök volt ‘A Szikla’, John Ashcroft, a legfőbb ügyész volt ‘A Láz’.
Bár ezek legtöbbje csupán butaság, ugyanakkor e kampány valódi hatással bírt arra, ahogyan Amerika a krízisre válaszolt. Mindig is lesznek annak következményei, ha egy fantasy forgatókönyvbe képzeljük magunkat – épp ezek a következmények láthatóak Amerikának arra való hajlandóságában, hogy tolerálja a kínzatást, aláássa az állampolgári szabadságjogokat, s háborút folytasson egy olyan országban, amelynek semmi köze a támadáshoz. Ráadásul, visszatérve magára Amerikára, elszalasztottuk a befelé figyelés, az önelemzés lehetőségét.
Különösen a nőket hallgattatták el. Nem sokkal a támadás után a női hangok eltünedeztek az újságok vélemény rovataiból és a hírműsorokból. Az első néhány hónapban, a vezető napilapokba nők által írt vélemények megfeleződtek. A televíziós hírműsorokba invitált nők száma a korábbi érték negyven százalékára esett vissza. Még azokat a nőket sem hívták meg ezekbe a műsorokba, akik a terrorizmussal foglalkozó kongresszusi tanácsok vezetői voltak.
Azokat a nőket pedig, akik megpróbáltak az ár ellen úszni, megrágalmazták. Különösen a feministákat. A média azzal vádolta őket, hogy gyengítik az amerikai hadsereget, aláássák a nemzet harcképességét vagy egyenesen azzal, hogy a terroristák oldalán állnak. Azokat a feminista írókat, akik felemelték a hangjukat ez ellen a hullám ellen, “zűrzavaros morállal rendelkezőknek”, “rossz anyáknak”, “ördögöknek”, sőt, olyanoknak nevezték, akik “sokkolóan hasonlítanak Osama Bin Ladenre”.
***
Elég komoly azért a dolog iróniája, ha azt vesszük, hogy a terrortámadás éppen a nyugati nők szabadsága és függetlensége ellen indult, az amerikai társadalom pedig erre a támadásra nem e szabadság védelmével válaszolt, hanem a feminista gondolkodású nőket vádolta, s arra ösztönözte valamennyi nőt, hogy sürgősen térjen vissza az 1950-es években betöltött reménytelen, háziasszonyi szerepkörbe.
S a legfigyelemreméltóbb ebben az, hogy mindez szinte mindenki számára teljesen észrevétlen maradt. Alig valaki tette szóvá, s még kevesebben kérdőjelezték meg.
Az, hogy minderről az emberek nem vettek tudomást, annak a következménye, hogy a nemek közötti viszonyok, a gender-kérdések kapcsán arra kondicionáltak bennünket, hogy azt gondoljuk, ezeknek nincsen köze azokhoz a ’fő’, fontos eseményekhez, amelyek velünk, körülöttünk történnek. És mégis: valójában 9/11 csak egy újabb példa volt arra, mennyire középponti szerepet játszik a gender mindabban, ami körülöttünk zajlik: központi kategória a politikánkban, a kultúránkban és a történelmünkben is.
A nemek kérdését akként kezelni, ami, komoly gondolkodást és részletes megfigyelést követel attól az embertől − különösen attól az írótól − aki hajlandó a 9/11-hez hasonló történelmi kríziseket közelről megvizsgálni gender-szempontból, s képes rá, hogy a világ eseményeit egyfajta gender-centrifugába helyezze. Megköveteli azokat a fórumokat, mint ez is itt: ezért örülök annyira, hogy az Irodalmi Centrifuga létezik, és e helyen van, s ezért örülök annyira annak is, hogy ma itt beszélgethetek Önökkel."
(ford: Györe Gabriella)
Bejegyzések
