Életképek fekete keretben

A hangsúlyeltolódás miatt eleinte idegenkedve fogadtam írásaikat, mert van egy előítéletem (tudom, tudom, csúnya dolog), de úgy hiszem, hogy a jó költő nem ír jó prózát, és fordítva. Ahhoz pedig, hogy Giovanni és Brooks jó költő, sőt az utóbbi évtizedek afro-amerikai költészetének legjobbikai kétség sem férhet. A válogatásban szereplő műveikkel azonban arról is meggyőztek, hogy mindketten méltán nevezhetőek többműfajú írónak, hiszen prózájukban éppoly meggyőzően szólnak az afro-amerikai létélmény kulcsmotívumairól, mint költészetükben.

Urbányi Eszter: Életképek fekete keretben - A Portyázás Harlemben kötetről

„Ki kell öntenünk a piszkos vizet,
mielőtt tisztát tennénk a helyébe!”

London, szitáló eső. München, viharos szél. Róma, szikrázó napsütés. Budapest, áprilisi villámzápor... És a hajam szénakazal, a ruhám csurom víz, az ázott ürge pedig elbújhat mellettem. Mert bár kedvenc időjósom figyelmeztetett, hogy „viháros széllökések, záporok, zivátárok várhátóák,” nem hallgattam rá, és csak úgy, esernyő nélkül indultam neki délutáni sétámnak. Több se kellett az égieknek, egyik pillanatról a másikra szakadni kezdett, a felhőszakadást pedig hamarosan jégeső és mennydörgés követte. S bár csalánba nem üt a ménkű, mégis úgy éreztem, hogy jó lesz mihamarabb bemenekülni valami fedett helyre, mondjuk egy boltba, vásárlónak álcázva magamat (abban úgyis van gyakorlatom). Választhattam, hogy egy drogériadiszkontba, egy angol secondhand ruhaboltba vagy egy antikváriumba somfordálok be a hirtelen jött eső elől. Nem sokáig rágódtam, az utóbbi mellett döntöttem (vélhetően az eladók legnagyobb örömére).
Mit mondjak? Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere: kaland, bűnügy, romantika, tudomány és művészet. Eklektikus egyveleg a magyar könyvkiadás elmúlt ötven évéből. Minden polc gondosan felcímkézve, mert ugye rend a lelke mindennek, és ezt ki ne tudná jobban az antikváriusoknál. Igaz, hogy a megsárgult papírkártyákra, filctollal felírt, PVC tokba helyezett címkék mintha már nem egészen tartanának lépést a korral, na de kérem, akinek jó a használt könyv, az ne sznoboskodjon címkeügyben sem. Az eső előli menekültek meg amúgy is tehetnek egy szívességet. Így hát, szó bennszakadt, hang fennakadt, lehelet megszegett, és apelláta helyett kezdődhetett a könyvvadászat. Torkos csütörtök az ínyenceknek, antikvárium a könyvmolyoknak – gondoltam, miközben a szépirodalomként felcímkézett polc felé slattyogtam. Már messziről szemet szúrtak az Európa zsebkönyvsorozatának színes könyvgerincei, de a Világirodalom klasszikusai vagy a hajdani Ra-Re könyvek sem hiányoztak a repertoárból. Hosszas böngészés után ráakadtam egy rongyosra olvasott elbeszéléskötetre, Portyázás Harlemben címmel. A cím ígéretesnek tűnt, a szerzők sokfélének, az ár pedig jutányosnak, így nem sokat teketóriáztam, beruháztam egy Big Mac áráért, és hazaérve rávetettem magam.
Huszonhárom szerző huszonhárom elbeszélését gyűjti össze a kötet Dezsényi Katalin válogatásában. A szerzők között fehérek és feketék egyaránt akadnak, mint ahogy nők és férfiak, ismertek és ismeretlenek szintén. Mint a fülszöveg jelzi, a válogatás alapját a téma adta, hiszen az írások mindegyike arra igyekszik válaszolni, hogy mit jelent afro-amerikainak lenni a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában. A válaszok – már csak a szerzők nézőpontkülönbségéből adódóan is – különbözőek, ki forradalmi és lázadó, ki belenyugvó és apatikus, ki higgadt és tárgyilagos hangon szól az afro-amerikai élményvilág valamely szeletéről. A kötet végére, az összes írást elolvasva, a szeletek összeállnak. A torta elkészül. Az egyéni sorsokat bemutató életképek végül kirajzolják a kollektív afro-amerikai létélményt, benne a fájdalom, az öröm, a düh, a harag, a vágy, a remény ízeivel. Az ízek között van gyenge és felejthető, de van erős és átható is. A kötet női szerzőit tekintve ilyen, markáns és csípős ízt kínál például a forradalmi hangú Nikki Giovanni, az ínyenceknek való Gwendolyn Brooks vagy az édesen keserű Alice Walker, de említésre méltó még az ízetlenségében is finom Katherine Anne Porter (aki fehérként ráadásul kakukktojás is). Ők a kötet legerősebbjei, de mellettük persze több más női szerző (pl. Paula Hankins, Janet Bruce Winn, Lindsay Patterson) is helyet kapott a válogatásban, s bár neveik többnyire mind a mai napig ismeretlenül csengenek, kétségtelen, hogy írásaik újabb színfoltokat jelentenek a fekete irodalom palettáján.
A kötetszerkesztő négy alfejezetbe rendezte az elbeszéléseket: mindegyik egy-egy kiemelkedő és az adott fejezetet leginkább reprezentáló írásról kapta a címét. Az első, Portyázás Harlemben című rész főként a nagyvárosi néger gettó életét mutatja be Cyrus Colter, Charles Wright, William Melvin Kelley, Janet Bruce Winn, Albert Maltz és Saul Bellow írásain keresztül. A második, Vesszőfutás című fejezetben kapott helyet Willard Motley, Nikki Giovanni, Ron Milner, Arna Bontemps, Paula Hankins és Evan K. Walker elbeszélése, melyeket leginkább az a proteszt hang köt össze, mellyel a fehérek és feketék közti, nyilvánvaló társadalmi egyenlőtlenségek ellen szólnak. A következő rész, Télapó is fehér ember címmel főként a faji alapú diszkrimináció problematikáját járja körül kevésbé felforgató hangú írásokkal, úgy, mint John Henrik Clarke, Gwendolyn Brooks, Ted Poston, James Baldwin, Ralph Ellison elbeszéléseivel. Az utolsó, tematikailag heterogén fejezet, Templom rockzenével címmel Langston Hughes, Hal Bennett, Ernest J. Gaines, Katherine Ann Porter, Alice Walker és Lindsay Patterson írásait tartalmazza. Sajnos a kötetben nincs utószó, ami segítené az olvasót eligazodni e rengeteg mű kavalkádjában, viszont a válogatás végén található életrajzi jegyzetek útmutatásul szolgálhatnak ahhoz, hogy térben és időben elhelyezhessük az egyes szerzőket.
A kötet két írónőjének, Nikki Giovanninak és Gwendolyn Brooksnak az itt közölt írása különösen tetszett, róluk ezért részletesebben is szólok. Érdekes módon mindketten elsősorban költőként ismertek, s csak másodsorban szoktak megemlékezni róluk úgy, mint prózaírók, esszéisták vagy gyermekkönyvírók. Éppen emiatt a hangsúlyeltolódás miatt eleinte idegenkedve fogadtam írásaikat, mert van egy előítéletem (tudom, tudom, csúnya dolog), de úgy hiszem, hogy a jó költő nem ír jó prózát, és fordítva. Ahhoz pedig, hogy Giovanni és Brooks jó költő, sőt az utóbbi évtizedek afro-amerikai költészetének legjobbikai kétség sem férhet. A válogatásban szereplő műveikkel azonban arról is meggyőztek, hogy mindketten méltán nevezhetőek többműfajú írónak, hiszen prózájukban éppoly meggyőzően szólnak az afro-amerikai létélmény kulcsmotívumairól, mint költészetükben.
A fekete esztétika nevű irányzat (más néven Black Arts mozgalom) harcos képviselőjeként ismertté vált Giovanni radikális hangvételű lírájával hamar közkedveltté vált az afro-amerikai közösség körében. Fekete érzés, fekete beszéd (Black Feeling, Black Talk), Fekete ítélet (Black Judgement) és Újra: teremtés (Re: Creation) című versesköteteit majd szétveti a düh, az indulat és a gyűlölet. Politikai aktivista, tömegeket mozgósító szónok, a négereket öntudatra ébresztő költő – így jellemezhető az idén hatvankét éves szerző, aki még manapság is lenyűgöző vehemenciával tart szónoklatokat.
Költészetéhez hasonló tematikájú a válogatásban szereplő, Forradalmi mese című, korai, 1968-as írása is. A feketék beszélt angolját idéző nyelven írt elbeszélés címéhez hűen valóban forradalmi, amennyiben egy lázadó fiatal lány történetét beszéli el. „Bertha az oka az egész rohadt ügynek. Bertha a szobatársam, és hivatásos fekete, a legenyhébben szólva. Forradalmár!” – kezdődik a történet. Rövidesen kiderül, hogy mit is jelent „hivatásos feketének” lenni, mivel az elbeszélő Kim – lakótársa hatására – szintén „forradalmárrá” válik, ami nem kevés áldozattal jár: konferenciákra jár, afro frizurát kezd viselni, lemond a fehér férfiakról és ezzel együtt „bevételeiről” is. Egyszóval a Fekete Forradalom ügyének áldozza magát. Ha úgy tetszik a Mozgalomnak. Valamiből viszont meg kell élnie, így elmegy a hivatalba, és segélyért folyamodik. Naná, hogy nem kapja meg, s innentől kezdődnek a bonyodalmak, mert dolgozni viszont sehogy sem akar: „- Hogy a nyavalyába „nem jogosult”? – kérdeztem. – Inkább elvegyem valami rászorulónak az állását? Egy olyan valakinek, akinek megvan a szakképzettsége, vagy meg tudja szerezni, és ott van neki a felesége meg a gyerekei? Vagy talán egy leányanyát fúrjak ki a helyéből?” Miközben Kim előadja a „hattyú halálát”, olyan megmosolyogtató mondatok hagyják el a száját, mint „Anyu […] én nem haragszok rád, amiért te dolgozol” vagy „Jaj, édesanyám, mi lesz velem, ha én munkát vállalok? Összezárva lenni azzal a rengeteg idegennel napi nyolc órára!” Mindez azonban nem nagyon hatja meg a segélyhivatalt, így nem marad más választása, mint, hogy tanulni kezdjen egy egyetemen. Szociológiára iratkozik be, és bár az utolsó pillanatig próbál kibújni a tanulás terhe alól (különböző trükköket eszel ki, pl. megmérgezi lakótársát, majd erről táviratban értesíti a tanszéket, hátha válaszképp eltanácsolják), végül azonban kénytelen-kelletlen mégiscsak elkezdi az egyetemet. „Berthát okolom az egész hülyeségért. Mert addig csak otthon ültem, és boldogan fintorgattam a lábujjaimat, és maszturbáltam egyet-egyet, ha rám jött. Azt sem vettem észre, hogy színes vagyok. Feketeségről meg szó se volt.” – mondja Kim a történet végén. Főleg az ilyen idézhető, de utánozhatatlan mondatokért tetszett Giovanni írása. Mert bár a főhős által közvetített, radikális, forradalmi eszmék ma már nem különösebben aktuálisak, a merészen közvetlen és humoros hangütés ma is szerethető olvasmánnyá teszi a művet.
Egészen más témát érint Gwendolyn Brooks Az igazi című elbeszélésében. Ő is, Giovannihoz hasonlóan, a hatvanas évektől a fekete esztétikát képviseli, és ennek megfelelően, műveiben egyre harcosabban szólal fel a feketék jogaiért. Miután Brooks az első Pulitzer-díjas afro-amerikai szerző (a díjat Annie Allen című, 1949-es verseskötetéért kapta), várakozással vettem kezembe írását. Nem okozott csalódást. Rövidsége ellenére a történet magán viseli a Brooksra jellemző írásmód sajátosságait: a társadalmi egyenlőtlenségek iránti érzékenység, a feketék problémáinak szentelt kitüntetett figyelem, a rasszizmus-ellenesség mind tetten érhető az elbeszélésben, melyből az együttérzés és az empátia hangja sem hiányzik.
Az igazi egy kisfiúról, Lincoln Westről szól, akivel finoman szólva sem volt kegyes a sors, már, ami a külsejét illeti: „Csúnyább kisfiút még nem látott a világ. Mindenki ezt mondta róla. [...] Amint a kis Lincoln növekedett, és egyre csúnyább lett, kezdte sejteni, hogy valami nincs rendben.” A többi gyerek, az óvónő, de még a saját szülei is viszolyognak tőle. Még alig múlt hétéves, de már annyi megvetést, undort és szánalmat tapasztalt, mint más egész életében sem. Élesen emlékszik minden bántásra vagy rossz szóra, ami érte. Egyszer például, mikor anyjával moziba ment, a mögötte ülő fehér ember a szomszédjának ezt súgta őrá mutatva: „- Nézd! Mindig ilyet akartam neked mutatni! A faj egyik legjellemzőbb példánya. Nem olyan felhígított, mint amilyeneket mostanában lát az ember az utcán, hanem valódi néger. Fekete, csúnya, idegen. Lerí róla a vadság. A kifejezéstelen tompaság. Ez az igazi!” Később, mikor bántották, mindig erre gondolt vissza: „azért mégiscsak én vagyok az igazi”. A kis Lincoln sorsán keresztül Brooks az egész négerséget érintő kirekesztettség, kitaszítottság, diszkrimináció jelenségeit érzékelteti, kitágítva a kisfiú egyéni megalázottságát a feketék közösségi sorsának metaforájává.
A Forradalmi mese és Az igazi csak két példa a kötet által kínált változatos témájú és hangvételű elbeszélések sorából. A körültekintően összeválogatott írások között ki-ki megtalálhatja a neki tetszőt: a fekete élet árnyoldalaitól kezdve a méltósággal viselt szenvedéseken át az elszánt lázadásig a feketék életlehetőségeinek széles skáláját mutatja be a kötet; olyan emberekét, akiknek „fájdalomból és haragból, megaláztatásokból és lázadásokból szövődik sajátos élményviláguk, amelyen a súlyos körülmények között is átleng az elpusztíthatatlan boldogságvágy, életszeretet, az emberibb élet akarása és hite.”

Portyázás Harlemben - Elbeszélések
Szerkesztette, válogatta: Dezsényi Katalin
Fordítók: Balabán Péter, Bartos Tibor,
Félix Pál, Képes Anna, László Zsófia, Molnár Miklós,
Osztovits Levente, Róna Ilona, Göncz Árpád
Kiadó, megjelenés: Európa kiadó, 1977