Impressziók − Huszárik Zoltán emlékére

“Akkor volt érdemes élnem, amikor meg lehetett jelenni titokzatosan a kertek alatt.” − A 40. Magyar Filmszemlét a szemletanács Huszárik Zoltán életművének szentelte, ennek kapcsán az alkotó valamennyi filmje látható volt a Filmszemlén. Ezek közül néhányat villant fel Czapáry Veronika írása.

Capriccio

Sok hóember, zene és némaság. Gyermekvisítás, mely a néma csöndbe hatol és megszakítja a zenét. Szabályos hóemberépítés. Utána a hóember a kompozíciók részévé válik, sapka, majd kalap, végül zöld növényekből készített kompozíció, aztán égő gyertyatartó kerül a kezébe. Félmeztelen, angyalnak öltözött nőket kergetnek férfi ördögök. A hóember szeme helyén odafagyott bogár − csodálatos képek és jelenetek, míg a hóember elolvad és elolvad minden, szép lassan foszlik semmivé, csak a film rögzíti az örökkévalóságot, a természetben a halmazállapotváltozások gyors cseréje.


Piacere

Pillanatfelvételek a halálról: koporsók, tények, a megváltoztathatatlanság. Sírkövek, amikre valaki nagyon érzelmes szavakat ír, fejfák, kripták, márványból faragott és élő testek hirtelen vágásokkal gyors egymásutánban. Egy nő, nekünk háttal, virágot dob a koporsóra − ahogy dobja, kilátszik vörös bugyija. Kezdőkép. A rendező és a stáb neve is sírköveken. Szerzetesek koponyái, átmenet a halálba, csontváz, fej, hús, amit emberek szállítanak. Szexualitás, halál, életdarabkák egymásutánja.


Szindbád

Szindbád, a nőcsábász, Krúdy Gyula könyveinek hőse elindul, hogy megkeresse múltját, a nők szagos emlékeit, a hálószobák és temetőkertek szépségeit, a nők kibontott haját és kebleit, az eszeveszett szenvedéllyel teli elmúlást, a finom rózsaillatot és az elnyűtt lepedőket.
− Bűneim annyira összegyülekeztek hogy nem merek egyedül aludni a szobában. − mondja Szindbád.



A nők illata, elmulasztott pillanatok, soha ki nem mondott szavak, bevágott testrészek, csókok és kalapok, elviselhetetlen szerelmes suttogás. Valami egyetemes anya-vágyakozás, minden nő öle, itt is hirtelen vágások, meztelen és felöltözött testek, de csak a nők. Mindig ők vágyakoznak Szindbádra. Korcsolyázások, temetői jelenet, amikor egy nő feltárja a keblét, előtte esküdözik, hogy nem csalja meg az urát, Szindbád ereje a csábításban, nem akar mást, csak azt a szót, igen, aztán megy tovább. Búcsuzkodás, találkozás, teljesen uralma alá hajtja a nőket, megőrülnek érte, mindegyik elmondja, soha nem szerettem senkit ennyire. Templomok, éttermek, kocsmák, temetői jelenet, Szindbád tudja, hogy csak arra a pár órára szereti őket, de arra nagyon. A nők finomak és hasonlítanak egymásra, fájdalmas emlékek az érintésre emlékezve. A kimondott szavak sokat mesélnek, lágyan dekadensek. Letűnt világok női kalapjai, Krúdy alapvető nosztalgiája egy soha vissza nem térő letűnt világ iránt, ruhák, nők finom íze. Budai hegyek, kiábrándult érzelmesség.

Mindig azt szerettem a nőkben hogy érzékenyek. Nincsen a szerelemnél őszintébb érzelem és mindig azt mondtam nekik, amit hallani akartak. Hazudtam.
− Ugye mi örökké együtt maradunk, Szindbád? Most már soha többé nem fogsz elhagyni.



A nők haja és bokája teljesen lenyűgözi Latinovits – Szindbádot. Kereszt motívum, hirtelen bevágott meztelen testrészek, a temető, mint a legbiztonságosabb hely a szeretkezéshez, a füvön megjelenő meztelen női test. Szindbád a testet imádja, nem tudja behelyettesíteni a lélekkel. Számára minden nő hasonló.
− Vegyél feleségül Szindbád. − hallja számtalanszor.

Kalapos nagyasszonyok, szépek és gazdagok. Férjüket megcsalók és hűségre hivatkozók, egy letűnt világ minden szecessziós érzetével. Krúdy siratja a nők fűzőjét és azt a korszakot, amikor még a kalap volt rajtuk a leglényegesebb. Elképesztő képi világ, Huszárik varázslata, csodálatos színkompozíciók, emlékezetfoszlányok.
−Akkor volt érdemes élnem, amikor meg lehetett jelenni titokzatosan a kertek alatt.

A velős csontról, amit megenni készül, azt mondja: Forró legyen mint a babám bőre. Az evés és a női test élvezete azonos szint.



Végül egy volt szerelmének orgonajátéka közben hal meg a templomban. Rémálmok és víziók gyötrik, állandóan azoknak a nőknek a hangját hallja, akik szerették.



Csontváry

Egy zseniális elme vergődéseit mutatja be, aki a nagy műalkotás létrehozása miatt otthagyta foglalkozását, családját és átértékelte az élethez való jog kérdéseit:

“Láthatatlan szellem hívására felhagytam a polgári foglalkozásommal, és az igazság kutatásának szenteltem életemet, azért, hogy Libanon tetején cédrusokat fessek. Mi célja volt ennek a nagy háborúságnak, hiszen anyaggal terhelten nem lehet a mennyország kapuján bejutni. … Az ember sokfélét képzel, vagy azt képzeli, hogy egyedül van, vagy hogy nincsen egyedül. Én azt képzelem, hogy egyedül vagyok és a dolgok fölém magasodnak.”

Az igazságnak és önmagának a keresése nagy utazásokra sarkallja − beutazza a fél világot, de csak lázálmok gyötrik: a végeredmény az ismeretlen fájdalma és félelmetes tervek, hatalmas levegővel átitatott látomások.

Havasok, a természet képei, hegyek, zord táj, víztömeg, vízesés, zöld és kék alapszínek, városok, olasz napsütés, fény, templom, világos, élénk színek, rom, benyomások, szenvedés, időleges megnyugvások.
A nap és a csillagok őrszemeit mindenhol megpillanthatom.
Mediterrán táj, cédrusok, cédrusok és cédrusok, a hegyekből való vízesésektől jövök, nem lehet mindig a szerelem sem, innia kell a szomorúság borából és újjászületnie a könnyben, bohócok, letisztult színek, színesre festett házak, híd, folyó, a színek őrülete, ragyogó éghajlat, egyenesen süt a nap, a természet szépségei, iszonyatos zörgés, mediterrán vágy.



Szívem mindig csak az igazságra éhez.
Műemberek, idegbaj, elolvadnak, mint a viasz, cukorból az arcuk, visszatérések erre a belső tájra, fűzfa − játék a gyerekkel, a család elhagyatottsága, visszamegy, majd eljön, álmok, halott testek − egy fehérbe öltözött letakart arc, az ókori Görögország, az akropolisz csodálatos fénye, sugárzó fehér ló, a bűnért büntetés jár, ára van mindennek, a festészet elhivatottságáért magány, a küldetés a hívó szó.
Milyen szép vagy te madár, milyen jó neked.



Mennykőcsapás, földrengés, a világ teremtése, iszonyatos természeti erők, egyedül vándorlás, az isten megbocsát, az a mestersége, ügyefogyottak és magatehetetlenek képei.
Az ember gondolkodó lény. De nagy műveket akkor hoz létre, ha nem gondolkodik. Aki ilyen, az gondolkodik, de mégsem gondolkodik.



Egy jobb világrészbe kerülünk és gyönyörködhetünk kiapadhatatlan szépségeiben − hangzik el a filmben, melynek szüzséje szerint a festő felesége olvassa és írja is az önéletrajzát.