Privát élmények tűvel és optikával

Két fotókiállítást és két kortárs képzőművészeti kiállítást ajánlunk figyelmükbe: az egyik kortárs képzőművészeti kiállítás a kézimunka-technikák újszerű használatára épül, az egyik fotókiállítás a nagy narratívák érvénytelensége után a privátélet megjelenítésének három női példáját mutatja fel; a másik képzőművészeti anyagban szintén szerepet kap a tű, míg a negyedik, Nagy Bernadette Idegpályák című anyagáról a helyszínen derül ki, tűélesek-e e pályák vagy sem.

Ahogy a varrócérna kerüli a gombot...
Iparművészeti Múzeum 2009. január 30. - 2009. március 22.

Az Iparművészeti Múzeumban január 30-a óta látható, s március 22-ig még megtekinthető az Ahogy a varrócérna kerüli a gombot című kiállítás, mely fiatal képzőművészek alkotásait mutatja be, alcíme szerint a kortárs képzőművészet kézimunka-technikákat és -eszközöket használó műveit hivatott bemutatni.

A kiállítás címe idézet az MR1 - Kossuth Rádió Vacka Rádió című folytatásos meseregénye egyik dalából, s ebben az összefüggésben a varrás, a hímzés, s eszközeik nem funkcionális használatára utal, hanem arra a hosszú, és számos részből álló történetnek tekinthető folyamatra, amelynek során a különböző öltés-technikák, s a varrással, kézimunkával való foglalkozás a kortárs magyar képzőművészeti színtéren az elmúlt évtizedekben újra és újra fontos szerephez jutottak.

Szabó Eszter Ágnes: Emlék

Mivel a `70-és évek kezdetétől izgalmassá válik ezen technikák használata, az azóta készült munkák nagy száma miatt kiállításunk nem térképezheti fel teljes egészében ezt a területet, hanem a jelen és a közelmúlt irányainak, jelentős műveinek a bemutatására törekedhet úgy, hogy egy-egy korábbi, emblematikus vagy kísérleti jellegű, s az utóbbi időszakban készült munkákban is megjelenő szemléletet képviselő művet von be a kiállított anyag körébe.

Kiindulópontja a varrás tevékenységét saját munkáiban több szinten átgondoló Somogyi Laura "Miszerint" című fénykép-archívuma, amely a hímzés történetét felelevenítő képzőművészeti munkák reprodukcióit és varrók fotóit mutatja be, felidézve - az egyetemes művészet néhány jelentős alkotásán túl - most is aktív magyar művészek tevékenységét és alakját (Lovas Ilona, Szabó Eszter Ágnes, Benczúr Emese), akik a kiállítás résztvevői is.

Ruttkai Bori: Szívszaggató

A legfiatalabb alkotóknál gyakran a gyerekkorból ismert mesék, rajzfilmek, TV-s személyiségek válnak így meghatározóvá, ám munkájuk nem nosztalgikus, hanem ironikus, s mégis bensőséges tárgyakat eredményez. De a játékosság működésüket tekintve nem kizárólagosan meghatározó: egy-egy múltbeli időszakot felidézve a figyelmet egyúttal történelmi folyamatokra is irányítják.
Az irónia a munkák egy másik csoportjánál a tudomány mint kizárólagos szemléletmód ellenében is érvényesül: reprezentációs és ábrázolás-módjait különböző kézimunka-technikákkal megismételve módszereit egyrészt banalizálják, másrészt egyfajta személyes, bensőséges lét részévé téve kisajátítják.
Az utóbbi szférát és a köztérben megjelenő problémákat egyaránt figyelembe veszi az a kiállítás programjához csatlakozó "Nomad Art Care" akció, amely során a művészek a varrást mint segítségnyújtást értelmezik. A kiállítás kiterjesztésének tekinthető ilyen akció a Hints Institute és a Cellux Csoport Haute Couture - Minimal Free Styling elnevezésű estje is.
Ám nemcsak szociális érzékenységről tanúskodó munkákban merül fel a varrás anyag- és eszközhasználata, hanem a primer képalkotást tekintve is: sokszor a máskor rajzolt, festett vonalat helyettesíti fonal vagy öltés, számos konceptuális munka esetében pedig a képként funkcionáló szövegek is a hímzés médiumának közvetítésével jelennek meg.

Hetényi Judit-Rácmolnár Sándor: Call me now

Az utóbbiakhoz hasonlóan a hímzés folyamatának időbeliségét érzékeltetik a filmes és videomunkákban megjelenő kézimunkák és folyamatuk is, s ezek többnyire a TV- és a computer-képernyő, illetve a vetítővászon pontjai és a hímzővászon pontjai közötti párhuzamon, vagy azok analógiáján alapulnak.
A gobelint, a keresztszemes hímzést, a suba- vagy a szőnyegkészítést, illetve folyamatukat több alkotó társította "technikai" képek sajátosságaival vagy tulajdonságaival, általuk - különös módon - az emlékezet működését és a jelent egyszerre idézve fel.

Borsos Róbert: Kisvakond (sorozat egy darabja)

Kiállító művészek: Benczúr Emese, Berhidi Mária, Borsos Róbert, Csáky Marianne, Gőbölyös Luca, Gulyás Gyula, Háy Ágnes, HINTS, Imre Mariann, Kapala Györgyi, Kárpáti Tibor, Lénárd Anna, Lovas Ilona, Magyarósi Éva, Suzanne Nagy, Szenteleki Dóra, Rácmolnár Sándor-Hetényi Judit, Rutkai Bori, Somogyi Laura, Szabó Eszter Ágnes, Szenes Zsuzsa, Szövényi Anikó, Tarr Hajnalka, Vincze Ottó

*****

Ami személyes és ami... 2.
Balla Vivien, Gunics Dóra és Szederkényi Bella kiállítása
Óbudai Társaskör Galériája (Budapest, III. Kiskorona u. 7.)
2009. február 17.–március 15.

"Balla Vivien, Gunics Dóra és Szederkényi Bella fotósorozatának együttes kiállítását fotóik elbeszélő képessége, személyes hangja és az motiválja, hogy azok különböző idődimenziót képviselvén az idő „teljességé“t adják ki." - Február 17-én nyílt meg az Óbudai Társaskör galériájában Balla Vivien, Gunics Dóra és Szederkényi Bella kiállítása. A kurátor Tatai Erzsébet megnyitójának szövegét tesszük közzé, s ajánljuk figyelmükbe a kiállítást.



Az utóbbi évtizedekben mind a társadalom- mind a bölcsészettudományokban több figyelmet fordítunk a személyességre, az egyéni történetekre, minthogy a nagy narratívák kudarcából megtanulhattuk: nem evidens, hogy mi az igazság; mintha az egyéni hangok igazabbak lennének – de legalábbis az életvalóság megtapasztalását közvetlenebb módon nyújtják.* Balla Vivien, Gunics Dóra és Szederkényi Bella fotósorozatának együttes kiállítását fotóik elbeszélő képessége, személyes hangja és az motiválja, hogy azok különböző idődimenziót képviselvén az idő „teljességé“t adják ki. Balla saját életének aktuális „életképeit“ fényképezte, sorozatába mint „határidő napló“ba az elkövetkezendő jövő idő-tervét írta–fotózta. Gunics családi fotóit (színes diákat) használta a múlt megidézéséhez – saját jelenének, identitásának képi megalkotásához. Szederkényi magát fényképezte:** járdán, közterek padozatán fekszik ugyanabban a pózban és öltözetben – az ő képeinek ideje az aktuális jelen.

Gunics Dóra fotója

A három művész programja, narratív fotóik személyessége és képi nyelve természetesen eltér egymástól. Balla Vivien fényképei egy fiatal pár életébe engednek betekintést. Életképei vagy inkább interieurjei egy lakást mutatnak: üres, kék terek, készülőben levő cselekvések, bevetetlen ágy, üzenet a társnak. Egyszer a fiút látjuk, másszor a lányt – együtt őket egy képen sose. A falakon megannyi sárga cédula sorakozik határidőkkel, teljesítendő feladatokkal. Ekképp az „elkapott“ pillanatnyi jelen a jövőre vonatkozik, míg maga a jelen hiányokkal van tele: a cselekvés hiányával, a másik hiányával és várakozással – mely egy remélt jövőbeli valaminek jelenbeli hiányát manifesztálja.

Balla Vivien fotója

Gunics Dóra úgy fényképezte családtagjait, hogy rájuk és környezetükre korábban készült családi diaképeket vetített. Privát-fotói otthon előkerült diák, felhasználásuk saját múltjának, gyökereinek kutatását, családi identitásának képi konstruálását célozzák – így tehát az más (talán több), mint ismeretlen, talált képek – esztétikai vagy tudományos célú – kisajátítása. Gunics fotói a múlt jelenvalóságának metaforái: bennük egymásba olvadnak a jelen pillanatképei a múlt jeleneteivel. A múlt legalább annyira beárnyékolja, mint amennyire megvilágítja a jelent, és a jelen sem képes maradéktalanul értelmezni a múltat – a tárgyilagos megismerés illúziója is szertefoszlik, csak sejtések maradnak.

Szederkényi Bella fotója

Szederkényi Bella egyesével pillanatképeknek látszó fotói Fekvő projektjének dokumentumai. A sorozat egy-egy képe többféle narratívát képes életre hívni. A banális narratívákat (elájulás, meghalás, puszta provokáció) azonban az ismétlések kiiktatják: a sorozat darabjain hasonló helyszíneken ugyanaz a nő rendíthetetlenül egyformán, „hullapózban“ jelenik meg. A hétköznapi jelen(idő) – persze épp a köznapisággal ütköztetve – időtlenségbe csúszik át, ezt húzza alá a világ színességétől eltávolító fekete-fehér fénykép alkalmazása. A fényképeken ismétlődő jelen idők az örökkévalóságot idézik.

Balla Vivien honlapja

*****

BAGLYAS ERIKA: Ember tervez
Szent István Király Múzeum (Székesfehérvár, Országzászló tér 3.)

2009. február 21-én, azaz tegnap délelőtt 11.30-kor nyílt meg Baglyas Erika kiállítása Székesfehérvárott: a megnyitót Beke László művészettörténész tartotta. A kiállítás 2009. április 13-ig, hétfő kivételével naponta 14–18 óráig tekinthető meg a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban.

Baglyas Erika 1973-ban született Pakson. 2001-ben végzett vizuális nevelőtanárként a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán. Jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskola hallgatója, 2008-ban Kállai Ernő műkritikusi ösztöndíjat kapott. Munkáit meghatározza a köz- és a magánszféra összekötése, a személyesség hangsúlyozása. „A saját valóság az egyetlen valóság, mert a szubjektivitás az egyetlen igazság” – írta korábban egy kiállítást kísérő szövegében. Alkotásainak lényeges, fontos eleme a szöveg, az írás, melyet sokszor használ műveiben. Fogalmak közvetítésével idézi fel az élet legfontosabb, legszemélyesebb és legmagányosabb eseményeit. 2001 óta elsősorban fotó-, videó- és tárgyinstallációkat, valamint performanszokat hoz létre, amelyek kiállítóterekben, köztereken vagy alternatív helyszíneken valósultak meg. Munkáiban gyakran foglalkozik szociológiai, pszichológiai vagy filozófiai jelentésrétegekkel bíró témákkal.

Az Ember tervez című installáció három, az emberi léptéknél jóval nagyobb tárgyat (tű, nyakkendő, kártyalap) tartalmaz. A léptékváltás vonatkozhat az ember törékenységére, kiszolgáltatottságára, esendőségére, de egyben utalhat azokra az erőkre is, amelyek felülmúlnak bennünket, valamint azokra, amelyeket mi magunk hozunk létre. A tű olyan eszköz, amellyel összeöltünk, megjavítunk valamit. Az apró szerszám nélkülözhetetlensége miatt fontos szerepet tölt be a mindennapjainkban, de olykor fájdalmat is tud okozni, a kiállítótérben nagy méretéből fakadóan egy másik eszközzé, fegyverré vált. A nyakkendő a döntéshelyzetben lévő emberek öltözködésének szimbóluma, melyhez közvetve kötődik a hatalom, a pénz, a birtoklás, a mások élete felett való döntés. A kártyalap a sors, a forgandó szerencse szeszélyes játékának jelképeként magában hordozza a lét kiszámíthatatlanságát, szomorúságát, a szakrális és a profán erők rejtett harcát, és mindazt a gondolatiságot, amelyet a kiállítás címe is felvet: ember tervez.

a múzeum honlapja

Nagy Bernadette: Idegpályák

Nagy Bernadette fotókiállítása április 1-ig látható a Nyitott Műhelyben (XII. Ráth György u. 4.)