Csorba Csaba, és felesége, Erzsébet február 23-án vesztették el elsőszülött fiukat, a 27 éves Robit, és négyéves unokájukat, Robikát. Fölgyújtott házukból menekültek, amikor hátulról lelőtték őket. A kis Robi június 8-án lett volna ötéves: egy biciklit szeretett volna a születésnapjára.Romák és nem romák együtt gyászolunk a Csorba-családdal .... március 3-án kedden 13 órakor Tatárszentgyörgyön.
„Fogtam a Robi fiam fejét az ölemben, csak azt mondogatta, hogy le, le, le, vagyis hogy lelőtték, csak már nem bírta kimondani. A kicsi unokám már nemigen volt észen, kapkodta a levegőt, csukott szemmel feküdt, és csak folyt a könny a szeméből” - Csorba Csaba, és felesége, Erzsébet február 23-án vesztették el elsőszülött fiukat, a 27 éves Robit, és négyéves unokájukat, Robikát. Fölgyújtott házukból menekültek, amikor hátulról lelőtték őket. A kis Robi június 8-án lett volna ötéves: egy biciklit szeretett volna a születésnapjára.
Romák és nem romák együtt gyászolunk a Csorba-családdal. Mögöttük állunk a temetésen. Közösen engedjük utolsó útjára apát és fiát. Mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy a dolgok idáig fajultak.
Nem engedjük, hogy további ártatlan áldozatok haljanak meg Magyarországon.
Március 3-án, kedden, 13 órakor ott leszünk Tatárszentgyörgyön, Robi és a kicsi Robi ravatalánál.
Kérdéseivel hívja a 06 20 329 7711 számot.
-----
Bódis Kriszta levele
Gordon Agáta a tatárszentgyörgyi virrasztásról
Romák és nem romák együtt gyászolunk a Csorba-családdal. Mögöttük állunk a temetésen. Közösen engedjük utolsó útjára apát és fiát. Mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy a dolgok idáig fajultak.
Nem engedjük, hogy további ártatlan áldozatok haljanak meg Magyarországon.
Március 3-án, kedden, 13 órakor ott leszünk Tatárszentgyörgyön, Robi és a kicsi Robi ravatalánál.
Kérdéseivel hívja a 06 20 329 7711 számot.
-----
Bódis Kriszta levele
Gordon Agáta a tatárszentgyörgyi virrasztásról
Bejegyzések
3 megjegyzés:
http://nol.hu/kulfold/egy_hetre_roma_gettoba_koltozik_a_pragai_miniszter
A keddi buszok szervezoi nagyon kernek mindenkit, hogy feltetlenul jelentkezzenek a megadott mobil szamon (20 3297711) mert csak igy tudjak biztositani hogy lesz hely a buszokon.
Szia Kriszta, köszönöm, hogy megírtad, hogy elküldted, és főleg, hogy átélted és megélted, átéled és megéled, hogy életedből sokat adsz ennek az Ügynek--helyettünk és a nevünkben is. Megértem a kislányodat is, és főként a bölcsességét--no nem azt, hogy "ne írd meg, mert minket is megölnek", hanem hogy egyáltalán eszébe jutott, vajon érdemes-e megírni és elküldeni?
Leveledben kiáltásra szólítasz fel. Sajnos, ezek a kiáltások, bármilyen hangosak legyenek és bármennyi torokból jöjjenek is, nem sokat változtatnának a jelenlegi helyzeten, amit a rendszerváltás előtti évek és a rendszerváltás utáni 20 év testi, lelki, kulturális és egyéb szabadrablása idézett elő az emberek többségében. A legnagyobb veszély a tudatlanság, és éppen ebből van bőséggel kis hazánkban, ugyanis azokat a tudásokat, amelyeket a nagy nehezen felépített iskolarendszer, méltán jó nevű iskoláink felépítettek a rendszerváltás előtt, egyszerűen lehalászták, kihasználták a rendszerváltás után anélkül, hogy a tudások visszaépítésére, vagy akár kontinuitásának biztosítására kellő figyelmet fordítottunk volna. A vadkapitalizmussal együtt elterjedt nálunk is a mindent, azonnal, minél többet, fényesebbet törekvése--üveggyöngyökért eladtuk a szelíd, tégláról téglára való építkezés, a kitartás, a szorgalom, az akarat, a jobbra, értékesebbre és értelmesebbre való törekvés eszméit. Hagytuk eladni--mert nekünk is haza kellett vinnünk a kukacot a gyerekszájaknak nap-mint-nap, ezért hajtottuk a mókuskereket rendületlenül. Láttuk, tudtuk, hogy baj lesz--baráti körünkben el is mondtuk, de sem késztetést, sem lehetőséget, sem energiát nem láttunk magunk körül arra, hogy közös tudásba becsatornázzuk mindazt, amit intellektusunkkal és ösztöneinkkel már a 90-es évek közepén kezdtünk érezni. Tudom, nincs mentség--mi is benne vagyunk nyakig, mindazok, akik legalább megpróbáltak a saját házuk táján rendet tartani, tanulni, tanítani, tisztességgel gyereket nevelni, öregszülőket gondozni, testvéreket, szeretteket segíteni, maradék erőből közösségi munkát végezni miközben tudtuk, hogy utcáinkon, munkahelyeinken, életünk egyéb terein nap mint nap megtapasztalhatóan tombol a hétköznapi fasizmus--nem, ma már nem indítanak vagonokat Auswitzba, arra nincs szükség, mint ciklongázra sem--elég, ha csak kiszorítunk, fájó pontokat keresünk, kiszolgáltatottá teszünk, és azt kihasználjuk, elszívjuk a levegőt mástól, utána azt mondjuk, megérdemli, hogy megfulladt, miért nem kapott időben észbe....És én mégis csak hiszek, Kriszta, addig, amíg olyan emberek vannak közöttünk, mint Te is és addig, amíg az ilyen emberek nem adják el lelküket és szuverenitásukat üveggyöngyökért. Az erőszak erőszakot szül. És ebben mindig az erőszakosabb a győztes. Ugyanakkor nem tudom, mit lehetne szembeállítani az erőszakkal--hiszen minél erőteljesebb a szelíd példa, annál arrogánsabbá válik az erőszak, hiszen tulajdonképpen kisebbrendűségi érzésből fakad, és az intelligencia, a szelídség--amire képtelen, még felbőszültebbé teszi. Vesszenek az angyalok, már ahogy ők értelmezik. A tisztát és a fehéret boldogabb örömmel tapossák a sárba, mert azon jobban meglátszik a lábuk nyoma. (Ha jól tudom, itt sem eladósodott, segélyekből élő családról volt szó, hanem olyanról, amelyik megpróbált saját erejéből kikapaszkodni a gödörből). Én magam nagyon elfáradtam, mire figyelemzavaros, diszgráfiás lányomat a szó szoros értelmében átverekedtem az iskolarendszerünkön egyedül, mert édesapja korán magunkra hagyott minket, és inkább az "öngyógyítás" kis hazánkban elterjedt formáját választotta. Mára már "odaát" van--lányunk konzervatóriumba jár, idén felvételizik egyetemre. De maradék erőmmel mindent elkövetek azért, hogy terjesszem az "igét" környezetemben, személyes példámon próbálom jelezni: a tisztességtelen, gátlástalan, mindenkin átgázoló, erőszakos csörtetésnek van alternatívája. Minél többen hiszik el magukról, hogy az életben nincsenek "nyertesek" és "vesztesek", csak játékosok vannak, akik csak a közös emberi játékszabályok betartásával tudják oly rövid kis életük játékát tisztességgel végigjátszani, annál jobb lesz a levegő, annál élvezetesebb lesz itt élni együtt a Kárpát medencében, amely lehetne akár Kelet Európa Svájca--minden adottságunk megvan hozzá: jó földünk, viszonylag tiszta, védett levegőnk, vizeink, és termálvizeink, hegyeink, völgyeink, többezeréves emlékeink--csak jobban meg kellene becsülnünk. Van ugye a mainstream és az undercurrent--"habár felül a gálya, alul a víznek árja, azért a víz az úr"--legyen mozgalom, olyan apróságok, amire én már gyerekkorában megtanítottam a gyerekemet: az utcán nem dobunk el semmit. Hordjunk magunknál egy zacskót és, ha szemetet látunk, szedjük fel. Tudom, most azt mondod, hogy jön mindez ide. Ne haragudj, de nekem a szemetes, összeköpködött utcákról ugyanaz jut eszembe, ami a közéletben történik: azzal, hogy környezetünket megbecsüljük, magunkat becsüljük meg és csak az szennyezi magát és családját, környezetét, aki nem becsüli meg önmagát. Hajdan az öregszülő azzal engedte útjára gyermekét: "Becsüld meg magad fiam". Erre az önbecsülésre lenne szükségünk tömegesen. A társadalmi határok nem a cigány-nem cigány között húzódnak, hiszen bárki mást ki lehet nevezni bűnbaknak, attól függ, kire ragasztjuk rá a címkét. A cigányság azért szenved, mert szembeszökőbbek megkülönböztető jegyei. A társadalmi határok a saját magukat ismerő, saját erőforrásaikat használó, másokat nem kihasználó, ugyanakkor a saját erőforrásaiknak megfelelő életet élő emberek és azok között az emberek között húzódnak, akik ennek az ellentettjei. A szomorú az, hogy a bennünk rejlő erőforrások végtelenek, és, sajnálatos módon, legtöbbünknek egy egész élet nem elég ahhoz, hogy maradéktalanul kibontakoztassuk, vagy akár megismerjük ezeket.
Bocs, hogy ilyen sokat írtam, talán el sem tudod olvasni. Lehet, hogy nem is értenél egyet azzal, amit írtam, mert esetleg nem kellően kiforrtnak vagy nem a témához tartozónak találod a gondolataimat. Nem tudom, magam sem tudom. Én megpróbálok így élni és én már nem is félek. Csak a betegségtől félek, ember már nincs, akitől félek. Ha szervezed a legközelebbi tábort, szívesen csatlakozok. Anyagiakkal és személyes munkával egyaránt. Vigyázz magadra, magatokra, és ne engedd, hogy elsodorjanak az indulatok. Pusztító indulatokban ők az erősebbek. Az alkotó indulatokban viszont mi. Használjuk a tanulságokat, tapasztalásokat, tudásokat és igen, az indulatokat, a hasonló helyzetek megelőzését szolgáló tevékenységek alkotó kitalálására. "Fecseg a felszín", de "hallgat a mély" és végzi a dolgát. Szeretettel és őszinte tisztelettel: Mikecz Róza
Megjegyzés küldése