Urbányi Eszter: Szóra bírható alárendeltek (2. rész)

Urbányi Eszter tanulmányának második részében Leslie Marmon Silko indián írónő és Audre Lorde fekete írónő egy-egy regényét elemezve mutatja be a társadalmi, nemi, faji, etnikai és szexuális „másság” új felfogásait a kortárs elméletek tükrében – ahogy tanulmánya alcímében írja. A tanulmány első részét ide kattintva olvashatják el.

Urbányi Eszter: Szóra bírható alárendeltek – a társadalmi, nemi, faji, etnikai és szexuális „másság” új felfogásai a kortárs elméletek tükrében

4. Leslie Marmon Silko: Szertartás

Míg a rassz „másságát” kimondottan az afrikai-amerikaisággal szokás azonosítani, az etnikum több társadalmi csoportot is jelölhet: indiánokat éppúgy, mint spanyol- vagy ázsiai-amerikaiakat. Amint Bollobás Enikő megjegyzi, a nem európai gyökerű etnikumok nem tekinthetnek vissza olyan stabil irodalmi hagyományra, mint a harlemi reneszánsz óta már jócskán megerősödő afrikai-amerikai irodalom. Esetükben csak a hatvanas évek polgárjogi mozgalmaitól kezdve érzékelhető az etnikai identitástudat szisztematikus felvállalása és artikulálása (Bollobás, 2005). Az etnikai irodalom térnyerését hűen dokumentálják a könyvpiacon ekkor megjelenő antológiák, úgy, mint a chicano szerzőket felvonultató El Espejo−The Mirror (1969), az ázsiai-amerikai műveket összegyűjtő Aiiieeeee! (1974) vagy az indián prózaírókat bemutató The Man To Send Rain Clouds (1974). Ez utóbbi kötet címadó novelláját az őshonos amerikai irodalom kiemelkedő nőírója, az indián reneszánsz első nemzedékének tagja, Leslie Marmon Silko írta. Silko az indián szóbeli hagyományt kanonikus irodalmi műfajokkal ötvözi műveiben, s így a rituális történeteket modern formában újramondva őrzi meg az indián közösség múltját.
Máig legismertebb műve a Szertartás, mely a félvér (félig laguna indián, félig mexikói) Tayo alakján keresztül mutatja be a kollektív laguna múlt fontosságát az egyéni szubjektumteremtés folyamatában. A II. világháborúból élő halottként hazatérő Tayo a háború borzalmait idéző rémálmoktól szenved, környezetét csak körvonalak, hangok és színek kaotikus egyvelegének látja, saját magát pedig áttetsző, testetlen, a világtól elidegenedett alakként érzékeli. Tayot a háború áldozataként látjuk, gyenge, tehetetlen, beteg emberként, aki nem képes alakítani sorsát, csupán elszenvedi azt. Családjában ráosztott szerepe szerint is ő az áldozat, ő az, aki – unokatestvérével ellentétben – nem függetlenítheti magát, mivel tőle várják, hogy tanulás és karrier helyett az otthoni feladatokat ellássa. S bár a háború végül közbeszól, helyét eredetileg a nők számára fenntartott magánszférában (domestic sphere), az otthon falai közt jelölik ki. Összességében elmondható, hogy a regény elején Tayo erősen feminizált karakterként jelenik meg, olyan vonások jellemzik, amelyek hagyományosan feminin kódok, úgy, mint a passzivitás, a depresszió és az áldozat-szerep.
Tayo par excellence Másikként reprezentálódik, „kevert vérűként” ugyanis mind a laguna pueblo közösségben, mind saját családjában kívülállóként tekintenek rá. Eszerint félvérnek lenni egyet jelent az örökös kirekesztettséggel, mássággal és közösség nélküliséggel. Az elfogadás hiánya ugyanakkor azt is jelzi, hogy az indiánok ugyanazokat a kirekesztő gesztusokat reprodukálják, amelyeket a fehérek részéről ők maguk is elszenvednek. Ez leginkább a Tayot felnevelő nagynéni attitűdjében érzékelhető, aki gyermekkorától kezdve úgy bánt vele akár egy idegennel:

„Ügyelt arra, hogy Rocky ne ossza meg ezeket a dolgokat Tayoval, hogy kellő távolságot tartson közte és maguk közt. De azt sem engedte, hogy Tayo kimenjen, vagy egyedül játsszon egy másik szobában. Azt akarta, hogy elég közel legyen ahhoz, hogy kirekesztettnek érezze magát, és tudatában legyen a távolságnak, ami elválasztja őket.” (Silko, 1977: 67) [2. jegyzet]

Mint a regény egyik kommentátora, Louis Owens rámutat, Tayo közösségbeli kitaszítottsága főként anyahiányával magyarázható, mivel egy olyan hagyományosan matrilineáris közösségben, mint amilyen a laguna pueblo a kollektív identitást biztosító törzsi hagyományok továbbadása az anyák feladata (Owens, 2002). Ez magyarázhatja, hogy az anya nélkül felnövő Tayo számára a kollektív laguna identitás nem adott, hanem csak küzdelmes próbatételek által ismerhető meg.
A közösségi identitás megismerése lesz Tayo gyógyulásának a feltétele: a depresszióból való felépülésé éppúgy, mint a lagunaként való önmeghatározásé. Morrison regényéhez hasonlóan, itt is az utazás topikus alakzatán keresztül reprezentálódik a szubjektumépítés folyamata. Az őt körbevevő természeti világot bejárva, Tayo az indián gondolkodásmódban központi szerepet játszó gyógyító szertartásokon megy keresztül, s eközben megérti, hogy saját egyéni élményei összefüggenek az indián közösség mitikus múltjával. Cselekvő alanyként teljesíti az ősi rítusokat: nem változatlan formában megismétli, hanem adaptálja őket saját élethelyzetéhez. Fokozatosan azonosul az indián gondolkodásmóddal, s ekképp megérti, a mítosz saját valóságának része, a mitikus történetek saját történetét rejtik, önmaga pedig csak a kollektív laguna identitás megértésével gyógyulhat meg. Arra is rájön, hogy a múlt és a jelen, a mítosz és a valóság, a kollektív és az egyéni nem választható el egymástól, mert a világ egy nagy egység, melyben „nincsenek határok, csak átmenetek, minden térben és időben” (Silko, 1977: 246). A gyógyító szertartás teljesítésével Tayo véget vet a rezervátumot sújtó aszálynak, s ezáltal nemcsak önmagát, de törzsét is megmenti. Így, végül a hajdan megtagadott félvér a közösség megmentőjévé, a feminizált áldozat férfias hőssé, a tárgyként megjelenített Másik pedig alannyá előlépő Eggyé válik.

5. Audre Lorde: Zami, másképp írom a nevem

A szubjektumteremtés legösszetettebb eseteiben a társadalmi nem, a rassz, az osztály és a szexuális orientáció marginalizált pozíciói keresztezik egymást. Erre szolgálhat példaként Audre Lorde önéletrajzi ihletésű regénye, a Zami, másképp írom a nevem, mely egy fekete nő meleg énjének megkonstruálását követi nyomon. A mű fiktív önéletrajz, Lorde terminusával élve, bio-mithográfia, melyben az elbeszélő-szereplő saját szubjektumát egy mitikus karibi sziget nőalakjain keresztül, mintegy velük azonosulva alkotja meg. Az életrajzi események átmenet nélkül vegyülnek a mitikus történetszállal, azt sugallva, hogy Audre énné válása csak a karibi kulturális hagyomány kontextusában valósulhat meg. A melegség felvállalását ábrázoló szokásos coming out-narratívákhoz képest Lorde írása annyiban más, hogy ─ mint egyik kritikusa, Maggie Humm kiemeli ─ itt a bőrszín és a társadalmi osztály miatt megélt diszkrimináció is a szexualitás „másságában” tükröződik (Humm, 1995).
A narrátor szubjektummá válása az előző két példához hasonló pályát fut be. Azonban, velük ellentétben, a marginalitás itt nemcsak téma, hanem – az egyes szám első személyű narrációból adódóan ─ beszédhelyzet is. Emiatt az elbeszélő szubjektumként való önmeghatározása még erőteljesebb, áthatóbb, már-már kiáltványszerű hatást kelt. A narrátor élettörténetét egészen gyermekkorától végigkísérhetjük, amikor még hangsúlyozottan tárgyi pozícióban látjuk, olyan vonásokkal felruházva, melyek a feminin társadalmi nem hagyományos „velejárói”. Az, hogy Audre beszédében és látásában is korlátozott egyénként reprezentálódik a mű elején, az elnyomottak rendszerint átvitt értelemben vett hangtalanságának és vakságának kitágított metaforájaként fogható fel. Audre markánsan tárgyiasított ábrázolása attól kezdve változik meg, hogy elhagyja a szülői házat, és független, saját lábán megálló, dolgozó nőként jelenik meg, aki kemény harcot vív a társadalmi egyenlőtlenségek ellen.
Énjének megkonstruálásában központi szerepet játszik kívülállósága, mely egyfajta létmóddá tágul a regényben. Gyermekkorától kezdve kitaszítottként látjuk, aki már családjában sem találja helyét, később pedig, mind az afro-amerikaiak, mind a greenwich village-i melegek között idegennek érzi magát. Többszörösen marginális helyzete lehetetlenné teszi, hogy bármelyik közösség teljes jogú tagja legyen. Elhagyatottsága végül arra készteti, hogy az anyjától ismert karibi mítoszok világába meneküljön, ahol rátalál arra a nőkből álló közösségre, amellyel azonosulni tud, és amelyben végül önmagára talál. A képzeletbeli Carriacou szigetének és az ott élő utópisztikus matriarchális közösségnek a folyamatos felidézése segít abban, hogy kitörjön a rákényszerített társadalmi szerepekből, és fokozatosan megalkossa szubjektumát: nőként, feketeként, melegként. Az alanyi pozíció végső elfoglalását érzékletesen jelzi névváltoztatása, amikor artikulálva vállalt identitását, a Zami nevet veszi fel, mely karibi nyelven nőkkel azonosuló nőket (women-identified-women) jelöl. A névadás performatív aktusával az immár Zamivá lett Audre megszerzi az önmeghatározás jogát, kinyilvánítja „másságát”, s így hosszú küzdelme végállomásaként ő is Eggyé válik.

Összegezve, elmondható, hogy az említett narratívákban a szubjektumépítés hasonló performatív folyamatok eredményeként valósul meg. Az egyén egyrészt ellenáll a társadalom által előírt, alárendelt, tárgyi pozíció elfoglalásának, másrészt cselekvő alanyként konstruálja meg önnön szubjektumát, melynek központi eleme a „másság” lesz. Ezáltal mindhárom mű dekonstruálja az Egy/Másik dichotómiájában leképeződő bináris kategóriák (fehér/nem fehér, férfi/nő, heteroszexuális/homoszexuális) hierarchiáját miközben egyúttal megkérdőjelezi a hozzájuk kapcsolódó normalitás/„másság” fogalompárjának létjogosultságát.


Hivatkozások

Benhabib, S. (1995). Feminism and Postmodernism: An Uneasy Alliance. In Benhabib, S., Butler, J., Cornell, D. & Fraser, N. (szerk.), Feminist Contentions. A Philosophical Exchange (17─34). London and New York: Routledge.
Bloom, H. (1994). The Western Canon: The Books and School of the Ages. New York: Riverhead Books.
Bollobás Enikő (2005). Az amerikai irodalom története. Budapest: Osiris Kiadó.
Bollobás Enikő (2007). Performansz és performativitás ─ A női, a meleg és a nem fehér szubjektumok nagy előadásai az irodalomban. In Séllei Nóra (szerk.), A nő mint szubjektum, a női szubjektum (17─57). Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó.
Butler, J. (2006). Problémás nem−Feminizmus és az identitás felforgatása. Ford. Berán Eszter & Vándor Judit. Budapest: Balassi Kiadó.
Chin, F., Inada, L.F. & Wong, S. (szerk.), (1974). Aiiieeeee!: an Anthology of Asian-American Writers. Washington: Howard University Press.
David, R. (2000). Toni Morrison Explained. New York: Random House.
De Beauvoir, S. (1971). A második nem. Ford. Görög Lívia & Somló Vera. Budapest: Gondolat Kiadó.
Foucault, M. (1981). The History of Sexuality, vol.1., An Introduction. Harmondsworth: Penguin.
Gates, H. L. (1986). Writing ‘Race’ and the Difference It Makes. In Gates, H. L. (szerk.) “Race,” Writing, and Difference (1─20). Chicago: University of Chicago Press.
Hegel, G. W. H. (1979). Előadások a világtörténet filozófiájáról. Ford. Szemere Samu. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Irigaray, L. (1985). Speculum of the Other Woman. Ford. Gill, G. C. Ithaca: Cornell University Press.
Owens, L. (2002). ‘The Very Essence of Our Lives’: Leslie Silko’s Webs of Identity. In Chavkin, A. (szerk.) Leslie Marmon Silko’s Ceremony. A Casebook (91─117). New York: Oxford University Press.
Peach, L. (1995). Toni Morrison. London: Macmillan Press.
Riley, D. (1988). Am I That Name? Feminism and the Category of ‘Women’ in History. Minneapolis: University of Minnesota Press.
Romano-V., O. I. (1969). El Espejo-The Mirror: Selected Mexican American Literature. Berkeley: Quinto Sol.
Rosen, K. (szerk.), (1974). The Man To Send Rain Clouds. Contemporary Stories by American Indians. New York: Viking.

Források

Lorde, A. (1982). Zami: A New Spelling of My Name. Berkeley: The Crossing Press.
Morrison, T. (1986). Salamon-ének. Ford. Molnár Katalin. Budapest: Magvető Kiadó.
Silko, L. M. (1977). Ceremony. New York: Viking.

Jegyzetek

1. Az idézetet a szerző saját fordításában közli
2. Az idézetet a szerző saját fordításában közli